Cselekmény: ...avagy Arisztotelész cselekménye. Rendezőnk üzenetet kap a Brit Filmintézettől, hogy a mozi századik évfordulójára készítsen filmet. Úgy gondolja, visszanyúl a gyökerekhez és Arisztotelész elvei alapján meséli el történetét. A helyszín napjaink Afrikája lesz, a főszereplő kedvenc művészfilmese, Essomba Tourneur, azaz E. T., aki francia filmes tanulmányai után hazaérkezik Afrikába. Hazaérvén betér a "Cinema Africa" moziba, ahol amerikai akciófilmek mennek, a közönség pedig állandó, tagjaik becenevei mind akcióhősöké: Cinema (jó, kivéve őt), Bruce Lee, Schwarzenegger és a többiek. Cinefilként megjegyzéseket tesz a filmek minőségére, ezért kizavarják. E. T. - re rászáll a rendőrség is, mert tudni akarják, hogyan fordulhat elő, hogy ha valaki meghal egy filmben, az egy másikban élve tűnik fel újra. Közben mivel E. T. azt tapasztalja, hogy az afrikaiak könnyebben azonosulnak amerikai karakterekkel, ráveszi a rendőrséget, hogy zavarja el Cinemáékat a Cinema Africából (értitek)...

Téma: Kicsi spoiler, csak hogy érthető legyek a továbbiakban: E. T. a moziban afrikai filmeket kezd játszani gyér érdeklődés mellett. A banda visszamegy és ellopja a filmeket és saját mozit nyitnak vidéken, de csak az afrikai filmeket tudták magukkal vinni, amit viszont a falusiak jobban élveznek, mint az amerikai akciófilmeket. E. T. fegyvert ragad és szembeszáll a bandával a filmekért. Nem kell hozzá különösebb asszociációs készség, hogy felismerjük a jelképeket, ez egy erősen önreflexív film az afrikai moziról. Nem feltétlenül futtat végig egy gondolatmenetet, sok apró jellemzőjét mutatja be, de azért a vége mégiscsak az lesz, hogy a kétféle szemlélet, az üzleti és a művész találkozzon valahol.

Tartalom: Most mondhatnám, hogy a történet szerkezete keretes, de nincs nagy jelentősége. Annak van, hogy négy szálon, pontosabban négy karakteren keresztül fut a cselekmény: az első a rendezőé, aki narrálja, hogyan képzeli el a filmet Arisztotelész meghatározása alapján. Ezzel hozza be főszereplőjét, E. T. -t, aki intellektuális alkatként afrikai filmeket akar látni. Be is ül a moziba, hogy megjelenhessen a harmadik karakter, Cinema, aki a nép egyszerű gyermekeként viszont a hollywoodi kommerszeket zabálja. Utolsó szereplőnk a rendőr, aki az autoritást jelenti. Nem tudom, van-e értelme kitérni minden kis részletre, rengeteg a kikacsintós, ironikus, metafilmes utalás, szóval maradjunk inkább csak a fő cselekményszálnál, de ott is csak szűkösen. A rendező-narrátornak tehát filmet kéne készítenie, bele is kezd egy európai stílusúba, de menetközben rájön, hogy a hagyományos afrikai narratíva is ugyanaz. E. T. világmegváltóként erővel kirakja a kommerszeket a városi moziból (avagy Cinemát a Cinema Africából), az afrikai filmeket a városban azonban csak egy afro-amerikai nézi. Cinemáék létrehozzák a New Africát, de csak afrikai filmjeik vannak bánatukra, amit viszont imádnak a vidéki helyiek. E. T. kénytelen akciófilmessé alakulni, hogy visszaszerezze filmjeit, de aztán jön a rendőr és kibékíti őket. Ez persze nem jelent semmi véglegeset vagy megoldást bármire, de ez is része az afrikai mozinak, ahogy a nagyapa bölcsességei, Sembene, meg a fehérek.

Forma: Vizuálisan és zeneileg ugyanezek a kikacsintós, metafilmes elemek jelennek meg, simán belenéznek a kamerába és leírják a jelenetet, kicsit minden jelképes, az akciójeleneteket szándékosan elrontják, a zene a főcímdalt leszámítva a lehető legklisésebb... stb. A megvalósítás afrikásan egyszerű, semmi "művészkedés" nincs benne, csak minimálisan trükköznek a kamerával, fényekkel.

Élmény: Erős felütéssel kezd, azonnal megadja az alaphangulatot, az első párbeszéd az afrikai moziról, na meg ahogy Cinema igazolványai közt ott van Sembenétől Mambetyn át Cisséig mindenki a nagyok közül. Filmbuziknak jó szórakozás, szeretem az ilyet, és amúgy is az eddigi élményeim alapján legjobban azokat az afrikai filmeket élveztem, ahol ironizáltak (ld. még Le retour d'un aventurier, Xala). Lehetett volna kicsit pörgősebb, kicsit szemtelenebb, kicsit rövidebb, de jó móka, mint amilyen pl. mostanában a Final Cut volt.

Érdekességek

• Ahogy a filmben is elhangzik, a Brit Filmintézet a mozi századik évfordulójára hozzávágott világszerte rendezőkhöz pénzt, hogy ünnepeljék meg a filmet, ez lett az afrikai Bekolo alkotása. A többi 15-öt nem láttam, de megelőlegezem, hogy ennél nem nagyon lehetnek jobbak. A többi között van filmje Godard-nak, Millernek, Osimának, dos Santos-nak, Scorsesenek,

Cselekmény: ...avagy házi saláta. Amikor kisfia első ünnepi imáján a szónok gyűlöletkeltően fekete-fehér módra muszlimokra és ellenségekre osztja fel a világot, a sokszínű családból érkező Nadia (a rendező) elhatározza, hogy dokumentumfilmet forgat arról, ahogy kisfiának bemutatja a család származását. Első útjuk a nagyihoz vezet, akinek az apja palesztinai zsidó, anyja olasz keresztény volt, akik az akkor még multikulti Egyiptomban találkoztak és házasodtak össze. Ezután Olaszországba utaznak meglátogatni az unokatestvéreket, akik az idegengyűlölővé váló Egyiptomból menekültek Olaszországba az 1960-as években, és akik között van hontalan palesztin és amerikai állampolgár is. Ezután elhatározzák, hogy meglátogatják az Izraelben élő rokonokat is...

Téma: Semmi körítés, ahogy már az elején megfogalmazódik, a rendező szembe akarta állítani a homogén Egyiptom mítoszát a valósággal, a szürke masszává olvasztást a sokszínűséggel. Legalábbis így indul, ám a történet második fele már sokkal inkább arra koncentrál - nem elhagyva az eredeti témát - , hogy az arab-izraeli szembenállás, vagy általánosabban fogalmazva a politikai helyzet mennyire tönkreteheti egy család életét.

Tartalom: A rövid felvezetést megírtam az első bekezdésben: hogy fiának megmutassa a sovinizálódó Egyiptom sokszínűbb múltját, a rendező összehozza anyját a fiával, hogy előbbi mesélje el, honnan jött. Innentől kezdve a gyerek egyre jobban a háttérbe szorul, és a nagyi, Mary kerül a középpontba, akinek a családja több valláson és országon, nyelven "átesett". Az első csapás a világháború volt, a második az arab-izraeli konfliktusok, a harmadik Nasszer nacionalizmusa. Ezek után váratlanul nagy szerepet kap az Izraelhez való viszonyuk, és mintha nem lenne elég a sok bürokratikus akadály, még azon is hosszasan tanakodnak felhagyhatnak-e Izraellel szembeni bojkottukkal a család kedvéért. Ha nem is mindig politikamentesen, de a család képes teljesen békésen elbeszélgetni az időnkénti nyelvi akadályok mellett is. És ez csak Mary oldala, a férje szintén sokszínű családból érkezett; ami egykor Ottomán Birodalom és Szovjetunió volt, mára azok is mind szétestek. Politikai közösségek jönnek-mennek, az emberek elszenvedik.

Forma: Erről sokat nem foguk tudni mondani, kézikamerás felvételek, különösebb rendezőelvet nem vettem észre. Visszatérő motívum egy népszerű szerelmes dal, ez is összeköt mindenkit vallástól, állampolgárságtól függetlenül.

Élmény: Kicsit home videós jellege van, és egyébként én is szerettem volna valami hasonlót csinálni, csak a nagyszüleim már nincsenek olyan állapotban, hogy szerepeljenek, illetve félig már elárvultam.  Na de visszatérve a filmre, helyenként bele lehet bonyolódni abba, hogy ki kinek kije, de amúgy érdekes hallgatni a sok élettörténetet ebből a zavaros 20. századból.

Érdekességek

• -

Cselekmény, téma, tartalom: A történetben a fehér elitet jelentő Soho karakter egy öltönyös cégvezető, aki épp nagybeteg, eszméletlen. Elméjében mindennapos munkaeszközei mellett eljut elfojtott, feketéket érő erőszakos jelenetekig, majd amikor elgázol egy fehér embert, magához tér és folytatja a munkát. A film  a Félix száműzetésben után született, ihletője az akkor létrehozott dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság, amely személyes beszámolókat gyűjtve próbált segíteni az országnak szembenézni azzal, mit is jelentett az apartheid. Kentridge az animációt e két karakter, az érzékeny Félix és az uralkodó Soho köré szőtte. Ebben a filmben sincs igazán sztori, asszociációs játékot űz a rendező, de azért érzékelhető, hogy Soho egyre mélyebbre hatol a tudatában és végül megérti, hogy önmagának is ártott az apartheid közömbös szemlélőjeként.

Forma: Néhány jelkép könnyen értelmezhető, mások nem; az pl. egyértelmű, hogy Soho vizsgálgatja magát, Soho társadalmi státusza is egyértelmű az öltönyével, és még az is világos, hogy amikor megjelennek benne az irodai eszközök, azok a legkülsőbb identitására, a munkájára utalnak. Ott kezd kicsit homályosabbá válni, amikor röntgenképeket és az utat látjuk, ahol időnként feltűnik egy-egy ember is. Kentridge technikáját korábban már részleteztem, de itt van újra: "abból áll, hogy egy kezdőrajz részeit kiradírozza, átrajzolja és minden képet felvesz - ez hivatott a gondolatok, emlékek, érzelmek sokrétűségét ábrázolni, hiszen az új rajz alatt még ott a régi". Párbeszéd nincs, a zene újra klasszikus, amiről továbbra is az a véleményem, hogy a lehető legjobb választás a filmekhez.

Élmény: Nem egy könnyen befogadható darab, ismerni kell a kontextusát, amúgy mindig érdekes egy inkább képzőművészeti alkotást, mint filmet nézni. Azt hiszem a legjobb az lenne, ha az 1989-2003 között készült kilenc animációját egyben nézi meg az ember előre felkészülve abból, hogy mi a történelmi hátterük.

Érdekességek

• -

Cselekmény: Hassan (maga a rendező) és felesége afgán filmesek, de miután egy kilépett tálib vezetőről készítettek filmet, menekülni kényszerülnek két kislányukkal. A szomszédos Tádzsikisztánban nem kapnak oltalmat, így vissza kell térniük Afganisztánba. Abban bíznak, hogy Németországban befogadják őket, ezért Afganisztánból azonnal továbbindulnak Iránba, onnan a zöldhatáron át Törökországba, Görögországba, majd Bulgáriába. Bár így is kifizettek az embercsempészeknek 4 000 eurót, a közvetítő meglép a pénzzel, a csempészek pedig megfenyegetik őket, hogy ha nem fizetnek, majd elviszik pénz helyett az egyik kislányukat...

Téma: A dokumentumfilm elsősorban dokumentálja a menekültcsalád útját Tádzsikisztántól Magyarországig, de közben több téma is felvetődik az élet értelmétől a filmezésen át társadalmi és politikai kérdésekig.

Tartalom: Az előzmények nem feltétlenül derülnek ki a filmből, úgyhogy röviden: Faziliéknek volt egy koedukált kávézójuk, ami ellen emiatt nagy volt az ellenállás; később egy kilépő tálib vezető megfilmesítése miatt a tálibok célpontjává vált és menekülnie kellett Tádzsikisztánba, ott azonban elutasították a menedékkérelmet bő egy év után. Egyetlen valós esélynek az tűnik, ha illegálisan elmennek az EU-ba, ahol talán kedvezőbb elbírálásban részesülnek. Innen indul a történetünk, aminek első harmadában el is jutunk rögtön egészen Bulgáriáig. A házaspár mindkét tagja liberálisabb személyiség és filmes, kapcsolatuk kiegyensúlyozott, legalábbis ez jön le abból, amit látunk. Erre szükség is van, mert viták között gyorsan felőrlődtek volna lelkileg a kb. négy év alatt ezen nehéz körülmények között. A történet lelke azonban inkább az épp jó korban lévő, 10 körüli kislányuk, Nargis, aki még túl fiatal ahhoz, hogy kétségbeessen, de már túl idős, hogy értse, mi folyik körülötte. Így gyermeki őszinteséggel tud reagálni apró örömökre és igazságtalanságokra. Általában ő adja az érzelmi töltetet, míg a szülők az intellektuálisabb témák megpendítéséért felelnek, mint pl. a nők helyes öltözködéséről, arról, hogy a politika hogyan szakít ketté testvéri kapcsolatot vagy pl. arról, hogy mit szabad/kell lefilmezni. Emellett vannak humorosabb és drámaibb részek is. Az első harmad után két főbb rész van, a bulgáriai és a szerb. Előbbi meglepetésükre Afganisztánhoz hasonlóan veszélyes helynek bizonyul idegengyűlölő csoportok miatt, amihez a rendőrség még asszisztál is, ezért inkább továbbállnak Szerbiába. Spoileres rész jön, de a magyar vonatkozás miatt nem hagyhatom ki, úgyhogy aki látni szeretné a filmet, az most inkább ugorjon a következő bekezdésre. Nos, sajnos nem lettünk pozitív szereplő, bár nem sok ideig vagyunk benne konkrétan. Ott kezdődik, hogy a szerb rész eleve arról szól, hogy közel másfél évig kell várakozniuk, hogy elinduljon a magyar eljárás, de még az is több hónapig tart a hírhedt tranzit zónában. Ez már csak pár perc, de ekkor jövünk rá, hogy a történet keretét a magyar börtöntábor adja, amelyre a pokol tornácaként hivatkoznak az elején, a végén pedig egy magyar filmes klisét alkalmazva igazi kilátástalan helynek tüntetnek fel (a rendező egy interjúban elmondta, hogy Tarr a kedvencei közé tartozik, szóval volt honnan merítenie).

Forma: A film egyik érdekessége, hogy a család három okostelefonjával rögzítettek mindent, szóval kis túlzással akár végig is élőzhették volna az egész utat. A mobilos minőség azonban egyáltalán nem rossz, nem tudom, hogy utólag feljavították-e vagy inkább csak a jobban sikerült felvételek kerültek bele. Akármelyik is legyen, a fő érdem a vágóé, aki összeollózott egy külsőre is egységesnek tűnő sztorit a felvételekből. Van pár esztétikusabb felvétel, de nyilván a fő erejét a vágások ütemezése jelenti, ami akkor a legjobb, amikor zaklatottabb visszaemlékezéseket láthatunk. Minimalista, jól passzoló zene van. A magyar rész szürke, sivár és klausztrofób.

Élmény: Önmagában alapvetően nem volt túl nagy élmény, egyszernézhetős dokumentumfilm, nem nagyon volt benne olyan, amit ne tudnánk, noha nyilván különlegessé teszi a mobilos felvétel és a személyesség. Ami miatt viszont külön érdekes lehet nekünk, hogy láthatjuk a kormány agyonpromózott narratívája mellett azt is, milyen a menedékkérők szemszöge, illetve szerepelünk is benne.

Érdekességek

• Az Index egy fesztiválszereplés kapcsán készített interjút a házaspárral, ahol további - nem túl jó - élményeket osztottak meg Magyarországról. Eredetileg itt maradtak volna, de a tranzitzóna rossz körülményei miatt inkább továbbálltak. Most Németországban ének.

Cselekmény: 2007, Kenya. Az elcsalt választások zavargásokhoz vezetnek, ennek áldozata lesz a középosztálybeli, kikuju etnikumhoz tartozó Anne és családja is. Anne kórházban van súlyos sérülésekkel, férje meghalt, kisfia kómában, de elhatározza, hogy csak azért is visszatért a farmjukra és rendbehozza. Persze ez nem könnyű, pénze nincs, férje nincs, félig ő maga is le van robbanva, ráadásul kiderül, hogy a csoportos nemi erőszakból gyereket is vár... Eközben a szegény, kalendzsin etnikumhoz tartozó, kamasz Joseph lelkiismeretfurdalással küzd és otthagyja a bandáját, mert kísérti legutóbbi fosztogatásuk - igen, ő is egy volt azok közül, akik feldúlták Anne otthonát. Mivel a bűnözést otthagyta, munkát kell keresnie, az egyetemről pedig lemondhat pénz hiányában. Amint megkapja első fizetését, régi bandája elkapja, megveri és kirabolja, nem igazán tolerálják ugyanis, hogy otthagyta őket. Mivel a verés miatt nem tudott munkába menni, onnan is kirúgják...

Téma: A két ellentétesen párhuzamos cselekményszál egyrészt a 2007-2008-as zavargásoknak állít emléket, valamennyire magyarázza és próbál kijutni belőle, másrészt önálló, egyetemes példázatként is megállják a helyüket, azaz hogyan dolgozzunk fel egy traumát áldozatként és elkövetőként?

Tartalom: Rövid, dokumentumfilmes helyzetjelentéssel indítunk a zavargásokról, de a brutális képsorokat rövidesen játékfilmes történet követi. Anne és családja is megszenvedte a dolgot, amikor farmjukat feldúlták. A farm neve "Menedék" és ez akkor is bekapcsolja a vészcsengőt a fejünkben, ha amúgy csak utánaolvasva értjük meg, hogy Anne etnikailag nem illet a helyre, illetve történelmileg sem (ld. sógor követelése). Hogy ennek ellenére kitart a farm mellett, gondolom valamiféle etnikumokon túlnyúló, kenyai identitást akar jelölni. Ebben támogatja a kormány által szétküldött meghallgató bizottság, akik előtt elmondhatják a különböző társadalmi (és gondolom etnikumba) tartozó sértettek, mit éltek át, illetve ebben támogatja Joseph is, aki - nem spoilerezem el - valamilyen módon megerősíti ebben. Míg Anne története a testi-lelki felépülésé azáltal, hogy szembenéz a traumával, Joseph az alsóbb társadalmi osztályba tartozik, és bár jól tanul, az egyetemet már nem engedheti meg magának, a munkát pedig feleslegesnek látja, hiszen ha van, akkor se jut vele előrébb. A bűnözéshez viszont nincs gyomra, ezért végül - kicsi spoiler - arra jut, hogy megpróbál új életet kezdeni egy jobb helyen. De ehhez nem elég elmenekülnie, meg kell tennie a fent utalt szolgálatot is áldozata számára, hogy lelkileg felszabaduljon. Ahogy a cím mondja, ez szükséges az országnak a továbblépéshez.

Forma: Rövid, dokumentumfilmes helyzetjelentéssel indítunk a zavargásokról, brutális képsorokkal - na, gondoltam magamban, újra egy A térhez hasonló dokumentumfilm lesz, de rövidesen játékfilmes elemek következtek, és még csak nem is olyan szikáran, ahogy megszokhattuk mondjuk Sembenénél vagy Mambetynél, hanem inkább a Szkafander és pillangóra emlékeztetett pl. ahogy Anne lassan magához tér, az ő zavaros szemszögével nyitunk, sok a lassítás, a közeli. Az elején annyi ilyen közeli kép volt a természetről, ami belefért volna egy Malick-filmbe is. Aztán sajnos az ehhez hasonló megoldások egyre inkább elmaradtak, pedig ha a továbbiakban is olyan jelenetekkel van tele, mint pl. amilyen a hotelszobás rész vagy Anne depressziós látomásai, akkor ez egy elég komoly film lett volna. A színészeknél néhány mellékszereplő gyengébb volt (pl. Joseph anyja), a zene belesimult a filmbe.

Élmény: Szóval sokkal több volt a filmben, mint amire előzetesen számítottam és sokkal több is lehetett volna. Így se rossz, csak nem ér fel kortárs nagyokhoz, pedig nem volt tőlük messze, és az ilyen mindig bosszantó. Külföldiként is érthető, egyetemes történet, játszódhatott volna bárhol, az már csak plusz, hogy egy kenyai több réteget is képes lehámozni róla. Képileg szintén nem lehet kifogásunk, csak kissé egyenetlennek éreztem a színvonalat.

Érdekességek

• Törilecke: Ahogy Kelet-Afrikával lenni szokott, itt is az emberiség egyik bölcsőjéről beszélünk; a két fent említett nép az i. e. első évezredben ékeztek meg. Fénykora a 17. századig tartott, amikor Omán uralma alá hajtotta, majd a 19. század végétől végül a britek gyarmatosították, akikkel szemben szervezett ellenállás az 1950-es évektől kezdődött Kenya 1964-es függetlenségének kikiáltásáig. Persze ahogy lenni szokott, ez diktatúrába torkollott, ami 1992-ben ért véget. Az etnikai-politikai törésvonalak mentén kirobbant zavargások 2007-2008 során többszáz ember halálát és többszázezer ember menekültté válását eredményezte. Ezt látva az elnökjelöltek inkább nyilvánosan összefogtak és 2010-től demokratikusabb alkotmány hoztak.