Cselekmény: 1970-es évek, vidéki Olaszország. Tipikusan az a szegény, nagycsaládos, kissé archaikus közösség, amilyennek az ember elképzeli, ahol még szinte áram sincs és valós veszélyt jelentenek a farkasok. A címszereplő Lazzaro fiatal, joviális férfi, mindenki ugráltatja, ő pedig szívesen segít mindenkinek. A falu egyetlen kapcsolata a külvilággal, pontosabban a márkinővel, a falu úrnőjével (Nicoletta Braschi), az intéző Nicola, aki rendszeresen begyűjti a dohányt és cserébe szállít ezt-azt a falusiaknak, de persze mindig úgy jön ki a számla, hogy a falusiak adósságban maradjanak. A falusiaknak ebből kezd elegük lenni, de hát nincs mit tenni. Ritkán ellátogat a falu melletti villájába a márkinő is a fiával, csak ekkor eszmélünk rá a fia, Tancredi walkmanjéből, hogy már az 1990-es években járunk, amit elhallgattak az így könnyebben kizsákmányolható falusiak elől. Tancredi azonban épp lázadó korszakában van és megparancsolja Lazzaronak, hogy segítsen neki eljátszani az elrablását részben pénzért, részben mókából...

Téma: Nagy spoiler: a falusiak kiszabadulnak, de a modern világban még rosszabb életük lesz. Ez egyrészt párhuzamot von a régi típusú és az újfajta kizsákmányolás között, és mintegy ódaként a hagyományos vidékhez kicsit visszasírja azt. Eközben Lazzaro karaktere, az állandó jóság megtestesülése a kegyetlen világ ellenére is pozitívumot visz bele. Ahogy a rendező mondja:

From the desire to recount to the world in the lightest way possible, with love and with humour, the tragedy that has devastated my country: the abandonment of the countryside, the migration of thousands of people who knew nothing of modernity to the fringes of cities, and of how they renounced what little they had to have even less. A tragedy that today is being repeated, in the same way, elsewhere.

Tartalom: Két főre részre oszlik a történet, az első a "századelős" faluban játszódik, amit nem neveznék meseszerűen idillinek, hiszen a nyomor kézzelfogható (ld. a villanykörte-motívumot), de azért mégiscsak van némi bája ennek a sallangmentesebb életnek, hiába nyögnek jobbágyként a márkinő alatt. Persze ők sem szentek és kihasználják a szó nélkül segíteni hajlandó Lazzarót, aki a tipikus, már-már fogyatékosan ártatlan karakter (ld. még Országúton, Isten hozta Mister, Forrest Gump), egyben nyíltan keresztény jelkép (a farkas révén Szent Ferenc párhuzama, illetve talán Olaszország jelképe is), akinek nincsenek szándékai, csak teszi, amit mondanak neki, és ha ez épp rossz dolog, az a környezetét minősíti. Gondolom mondanom sem kell, mi lesz Lazzaro sorsa, annyira sablonos. Innentől valamennyire spoileresnek kell lennem, ugorjatok a következő bekezdésre, ha a nagy meglepetést el akarjátok kerülni. A történet második felében ugrunk az időben vagy húsz évet napjainkba, a falusiak kiszabadultak, de a modernitásban csak piti bűnözésből tudják magukat fenntartani, a márkinő szerepét átvette a bank, el vannak veszve, amíg vissza nem találnak eredeti életmódjukhoz és a földhöz. A hangulat alapvetően Lazzarón múlik, ahogy hol humorosan, hol szomorúan fennakad az ő értékállandóján az adott történés. Többen a latin mágikus realizmushoz hasonlították, mert a falusiak enyhén és természetesen kapcsolatban álltak a természetfelettivel, ez is arra akar ráerősíteni, hogy az olaszok hazája a vidék.

Forma: Bár adta magát, a falusi képeket nem varázsolta annyira idillivé, mint mondjuk a Huszadik század, hanem inkább a korra jellemző, kevésbé jó minőségű filmet használt. A városi részek már sötétebbek lettek, és nagyjából ennyi, amit el tudok mondani a fényképezésről, nem vettem észre kifejezőbb motívumokat. A zene hangsúlyosan volt jelen, mármint nem csak aláfestőként, hanem dramaturgiai szempontból fontos elemként, legyen az a hagyományos szerenádzene, aktuális diszkósláger vagy egyházi zene. Ami a színészi játékot illeti, megemlítendő Lazzaro, aki ugyan nem nagyon jelenített meg komplex személyiséget, rosszindulatúan mondhatnánk úgy is, hogy csak bárgyún bámult, viszont mindezt egy tök amatőr, tizennyolcéves srác tette.

Élmény: Megint sikerült belefutnom szánalmas, elvileg profi kritikába, ami nagyon bosszantó egy ilyen egyszerű film esetén. Annyira átlátszó, hogy többször életszerűtlenül döcög a díjnyertes forgatókönyv, de ilyeneken felesleges fennakadni. Egy aranyos történet, amely lehetne közönségbarátabb is kihasználva a fordulatot, ugyanakkor újat nem mond és annyira nem is látványos. Ami érdekességképpen felmerült bennem, hogy ahogy a száz évvel ezelőtti filmeknek is megvoltak a maguk aktuális társadalmi kérdései, úgy napjaink filmjeire is egyre inkább foglalkoznak az egyenlőtlenségek növekedésével, és újabb száz év múlva valószínűleg ez lesz a fő benyomásuk a "régi" filmeket nézőknek.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Nicoletta Braschi (Az élet szép)
  • Sergi Lopez (A faun labirintusa)
• Nicoletta Braschi férje Benigni; Alba Rohrwacher a rendező testvére.
• A dal alapján (Dreams) történetünk 1994-ben kezdődik és 2009-ben ér véget, de a mobiltelefonok alapján inkább az 1990-es évek második fele lehet a kezdet, a vég pedig inkább napjaink.
• A történet alapja valós, bár erről nem találtam részleteket, csak hogy az 1980-as években valóban történt egy olyan eset, hogy egy viszonylag elszigetelt közösséget szinte rabszolgaként dolgoztattak, akik alig tudtak valami a külvilágról.

Cselekmény: 1952 karácsonya, Egyesült Államok. A fiatal, visszahúzódó Therese (Rooney Mara) egy játékboltban dolgozik, és azonnal felfigyel a középkorú, tehetős Carolra (Cate Blanchett), aki kislányának keres ajándékot. A rövid adásvétel alatt kellően szimpatikussá válnak egymásnak, hogy amikor Therese észreveszi, hogy Carol a pulton felejtette kesztyűjét, személyesen postázza vissza neki. Hálából Carol meghívja ebédre Therese-t, illetve mivel eddigre már gyanítjuk, hogy a válófélben lévő Carol leszbikus, valószínűleg nem csupán háláról van szó. A rövid ebéd alatt is kellemesen elbeszélgetnek, ezért Carol meghívja Therese-t a házába is...

Téma: Olyan nagy komplexitása nincs a történetnek, két nő kapcsolata egy többé-kevésbé ellenséges, patriarchális társadalmi közegben.

Tartalom: Tulajdonképpen nem is történik sok minden, a történet velejét az események helyett karaktereink adják. Carol és Therese megismerkednek, egyre több időt töltenek együtt, de egy homoszexuális kapcsolat az 1950-es években elég erkölcstelennek számított. Kezdjük hát ezzel a társadalmi vetülettel: ahogy majdnem minden, a hidegháborús légkör is épp csak annyira van jelen, hogy tudatában legyünk; a nők már érezhetően szabadabbak, de még mindig egy férfihoz viszonyítva határozhatóak meg. Ez mondjuk nem változott annyira sokat, főleg annak tudatában, hogy állítólag a filmbe befektetők legnagyobb problémája nem is a homoszexualitás volt, hanem hogy két nő a főszereplő. Ahogy a Túl a barátságonban (2005), itt sem vagyok biztos abban, hogy főhőseink valóban melegek, inkább csak testi-lelki jóbarátok. Carol a "melegebb", az idősebb, tapasztaltabb, függetlenebb, erős nő, akit ugyanakkor státusza, házassága és gyereke miatt sokkal erősebben kötnek a társadalmi kötelékek. Ő végül az önazonosságot, a szabadságot választja az anyaság helyett (inkább mellett, de aki látta a filmet, az érti). Therese a fiatal, fiúsabb lázadó szellem, gyerekként se babázott, felnőttként fiúkkal lóg, ő már a rock and roll korszakhoz fog tartozni. A legjellemzőbb tulajdonsága azonban az, hogy "biankó", nem tudja, mit akar, mit szeret, passzív. Bár Carol csak él bele a világba, mégis határozott és vállalja magát, így Therese példaképe lesz. Ő végül valamennyire megtalálja magát, elindul egy irányba.

Forma: Emlékeimben a korábbi Haynes-film, az Elkülönítve (1995) pozitívan él, ehhez képest legalábbis nem tűntek fel itt kreatívabb megoldások. A legjellemzőbb képi elem a visszafogott, fakóbb színvilág volt, ami részben a régiségre utalt, részben a szürke világra, amiből élénkebb színeivel Carol kiemelkedhetett. Egy ilyen drámánál persze a fő elem a színészi alakítás, és mindkét főszereplőnk jól hozta karakterét; Carolt helyenkét rutinnak éreztem, de ez adódhatott a karakter értelmezéséből is. A zene nagyon fülbemászó, a Zongoraleckét (1993) idézte nagyon erősen, ezért azt hittem, ugyanaz a zeneszerző, de nem. És persze szerepel több korabeli sláger, jól megválasztva.

Élmény:Talán csak én szoktam hozzá a túlságosan lassú filmekhez, de szánalmas volt látni a magyar kritikákat, ahogy a filmet lehúzva felróják a hollywoodias történet hiányát, a szerelem felépülést, miközben a karakterekben nagyon is zajlanak az események. Ezzel együtt én is azon az állásponton vagyok, hogy nincs túl sok benne, a mondanivaló apró részletekben jelenik meg mellékesen, miközben a lényeg a kapcsolaton van. Erénye, hogy nem egy klisés melegfilm, a gyerekelhelyezést leszámítva nincs benne hollywoodiasan nagy dráma. És ha még felvághatok picit vele, külön öröm számomra, hogy felismertem benne a Késői találkozást (1945), ott voltak benne a képei, a hangulata, a története, akár még remake-nek is mondhatnánk. Szóval szépen kivitelezett film, a rá fogékonyaknak be fog jönni, de nem egy világmegváltó élmény.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Cate Blanchett (A gyűrűk ura, Vaskabátok)
  • Rooney Mara (A közösségi háló)
  • Sarah Paulson (12 év rabszolgaság)
  • Kyle Chandler (A Wall Street farkasa, A régi város)
• Phillys Nagy, a forgatókönyvíró bizonyára magyar származású, de nem találtam róla infót. Külön érdekesség, hogy barátja volt az alapmű szerzőjének.

• Ami pedig az alapművet illeti, természetesen 1952-es regényként nagy port kavart egy ilyen témával, ugyanakkor annyira nem volt bátor, hiszen ezekben az évtizedekben élte fénykorát a leszbikus ponyva. A szerző, aki többek közt az Idegenek a vonatont (1951) is írta, maga is biszexuális volt és valós kalandokról és személyekről mintázta regényét.

Cselekmény: (A történet értelmezéséhez elevenítsük fel a korábban tanultakat: a libanoni polgárháborúk kiváltó oka az volt, hogy az etnikai-vallási állapotot rövid idő alatt, jelentősen megváltoztatták a nagy létszámban érkező palesztin menekültek, a politikai hatalom viszont a kisebbségbe kerülő keresztényeknél maradt).

Szóval a keresztény, idegengyűlölő Tony utcájában nagyívű építkezési munkálatok zajlanak, ennek keretei közt a palesztin, muszlim építésvezető Jasszer kijavítja Tony szabálytalan ereszcsatornáját is. Az engedély nélküli javítás láttán Tonyt felb*ssza az ideg, és a szóváltás során sikerül olyan idegengyűlölő beszólást összehoznia, hogy Jasszer megüti. Bár Tony csak egy bocsánatkérést szeretne, az idegengyűlölő megszólalása miatt az esetet az ügyvédek inkább magasabb, jelképes szintre emelik a libanoniak és a palesztinok viszonyáról...

Téma: Propagandafilm a libanoni polgárháború kontextusában arról, hogy félre kell tenni múltbéli sérelmeinket, csak hát egy picit  könnyebb utat választotta és elhagyott olyan szálakat, amik a konfliktust mélyítették.

Tartalom: Tony felépítésével kezdünk, aki a keresztény tábort erősíti és már picit itt túltolja a politikát, aminek rövidesen láthatjuk is az eredményét, amikor túl öntudatos igazságérzetével összevész Jasszerrel. Részemről itt meg is állhatnánk, de egy szinttel tovább léptek a mesélők és Tony hozzávág Jasszerhez egy durvább beszólást, ebből kerekedik kettejüknél sokkal nagyobb ügy a dologból feltárva a keresztény-muszlim, libanoni-palesztin ellentéteket. Először Tony a negatívabb figura, de a történet végére megértőek lehetünk vele is, később pedig a jobb fejnek tűnő Jaszerről derül ki, hogy azért ő sem egy szent ember. Rövidesen átcsapunk tárgyalótermi pszichoterápiába, ami számomra még amerikai filmben is elég életszerűtlennek tűnt volna, de mindegy, végigvesszük két főhősünk életét, traumáit, közben irreálisan drámai fordulatot vesz az életük, sőt az egész országban elszabadulnak az indulatok - és mindez egy ereszcsatorna miatt. Szájer Jasszer és Tony végül megértik, hogy nem rossz ember a másik, na de ettől még nem oldódott meg semmi, a lángokban álló országot meg finoman elengedik közben. Nagyon mellékesen megjelenik még az is, hogy egyéb társadalmi rétegek (üzletemberek, politikusok, generációk) hogy viszonyulnak a kérdéshez.

Forma: Erről sokat nem fogok tudni írni, rendben van minden, de nincs benne semmi izgalmas, sőt, kifejezetten klisés vágóképeket tudnak időnként beilleszteni, meg a kelleténél otrombább termékelhelyezést. De amúgy minden olyan, amilyennek lennie kell. Zene nem rémlik, Tony és több más karakter kissé sablonos.

Élmény: A sok filmezés hátránya, hogy gyakran nem hatnak a frissesség erejével az ilyen filmek, amiket már láttam pl. a 12 dühös ember, az Amerikai história X vagy a Nader és Simin kapcsán. És ugyanazt tudom elmondani, mint az És most merre esetében: az ilyen szépnek ható, idealista történetekhez egy békebeli Capra kell, nem egy mocskosabb, újra egyre gyűlölködőbb 21. századi világ.

Érdekességek

• A damouri mészárlás valódi; miután keresztény milicisták tartottak vérengzést egy városban, pár nappal később ugyanezt muszlim milicisták tették meg Damourral mintegy 500 civillel végezve. Damour egyébként egy Bejrút közeli, tízezres, tengerparti városka, kedvelt üdülőhely.

Cselekmény: Az amerikai bevándorlók, Nike (Danai Gurira) és Ayo (Isaach de Bankole) friss házasok, szép hagyományos nigériai esküvőjük van hagyományos nászéjszakával, majd az amúgy diplomás Nike hagyományos háziasszonnyá vedlik, míg Ayo szakácsként gürizik. Ez annyira nincs ínyére Nikének, aki szintén szeretne dolgozni, de nagyobb baj, hogy anyósa folyton unokával nyaggatja, és a gyerek az ugye fontosabb, mint a kapcsolat. Ayot nem érdekli annyira a téma, Nike azonban inkább orvoshoz megy másfél év terméketlenség után...

Téma: Talán többnek tűnik elsőre, mint ami ténylegesen a felszín alatt van; szembeállítódik a hagyományos afrikai, közösségi szellem a modernebb, individualista amerikaival, az ütközőpont pedig a már előre George-nak elnevezett gyerek.

Tartalom: A hagyományos esküvővel nyitunk, de egyben itt tudjuk meg azt is, hogy New Yorkban vagyunk, nem Afrikában (amit amúgy én teljesen elfelejtettem, annyira nem volt jelen a filmben). Az elvárás a házasoktól, hogy szüljenek a családnak gyereket, a szerelem kevésbé szempont. Ayonak mondják a nagy okosságokat, hogy nem baj, ha félredug, csak menjen mindig haza, később pedig második feleséget javasolnak neki a gyerekprobléma megoldására. Ayo azonban szerelmes, az se baj, ha nincs gyerek, a lényeg a kapcsolat. Nikere azonban erősebben telepszik a családi nyomás, de a hagyományos praktikák nem segítenek, a modern amerikai módik pedig szóba se jöhetnek (örökbefogadás, orvos). Nem lövöm le a poént, de nincs kibogozhatatlan probléma, az ősöknek van mindenre megoldásuk. A gond, hogy főhőseink bár kicsit fél lábbal még Nigériában érzik magukat, "megfertőzte" őket is már az individualizmus és képtelenek teljesen alárendelni magukat a közösségi gondolkodásmódnak. A történet vége úgy ér véget, ahogy kezdődik, Ayo rejtélyes arccal sétál a kamera felé, ami tulajdonképpen egy mozgóképes változata A négyszáz csapás záróképének - én azt szűrtem le belőle, hogy Ayo képes túlnőni az individualista hozzáállásán, így mégiscsak visszajutunk valamennyire a hagyományosabb, körkörös szerkezetű afrikai narratívához (ld. Yeelen).

Forma: Igazi erőssége a forma; ami először feltűnik, a színek szeretete, a hagyományos nigériai ruhák ugyanis üde színfoltok az amúgy sötétebb, egyhangú városi környezetben. Ezt rendre megspékelik még a kiemelt megvilágítással, a háttér ugyanis gyakran a sötétbe és homályba is vész (ennek egy baromi hatásos jelenete, amikor két mellékszereplő veszekszik és a másik közbeszólva kilép az elsötétített háttérből. Szinte már közhelyes, hogy az elhomályosított háttérhez lassítás dukál, ami persze arra is jó, hogy legyen időnk elmerülni a karakterek gondolataiban. A színekért nemcsak a ruhák felelnek, de épp olyan kékes megvilágítást kap a fekete bőr, mint a Holdfényben, ami szexjeleneteknél pl. elég hatásos. A leggyakrabban használt eszköz azonban a Niu pihez hasonló, szűkreszabott szélesvászon, ami gyakorlatilag kizárja a külvilágot (ezért nem tudtam, hogy Amerikában vagyunk), felerősíti a társadalmi nyomás klausztrofób érzését, és csak félig-meddig engedteti látni a karaktereket, sosem teljes egészükben. A zene változatos, inkább aláfestő jellegű, egyedül egy veszekedésnél volt kreatívabban használva, ahol elnyomta részben a kiabálást, hogy tompítsa a drámát. A színészek rendben voltak, ár Ayo karaktere kaphatott volna nagyobb teret.

Élmény: A külseje gyönyörű, agyon is díjazták, ugyanakkor egyet kell értenem azokkal a kritikákkal is, akik ezt kissé öncélúnak látták, mert gyakran nem járul hozzá a téma kifejezéséhez. És ugye ahogy az elején említettem, a téma is elég semmilyen volt. Egy családi dráma, ami biztos nem egyedi eset, de kevésnek éreztem ahhoz, hogy általános érvényű legyen. Ez már kicsit filozófiai kérdés, de mintha több lenne az ilyen konkrétabb dráma és mintha nem akarnának önmagukon túlmutatni a történetek, akkor meg kissé feleslegesnek érzem őket.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Isaach de Bankole (Casino Royale, Szkafander és pillangó)
  • Danai Gurira (Bosszúállók)

Cselekmény: A polgárháború sújtotta Libanonban egy kis falu hídja is áldozatul esik a harcoknak, így a közösség nagyjából elzáródik a külvilágtól. Mivel magukra vannak utalva, hosszasan keresve a jelet, beüzemelnek egy régi tévét a magaslaton, így mindjárt megvan az esti mozi. Eközben a nők mindent megtesznek, hogy a forrófejűbbeket ne tüzeljék fel a keresztény-muszlim konfliktusok hírei, ám egy véletlen incidens során így is egymásnak esnek...

Téma: Nem rejtegeti mondanivalóját: a libanoni polgárháború beszivárog a kis közösségekbe is és mesterséges ellentéteket szül vallási törésvonal mentén. Sajnos ezt rendkívül naiv idealizmussal teszi, így hatástalan marad.

Tartalom: A háború árnyoldalaival indulunk, egy temetéssel és aknazárral, hogy érezzük a veszélyt. Szerencsére ez gyorsan komikus fordulatot vesz, megismerhetjük a szeretetreméltó, gyakran esetlen városlakókat néhány központi karakterrel. A város Libanon kicsiben, azaz fele keresztény, fele muszlim, de amúgy semmi különbség köztük, még a vallási vezetőik is együtt dolgoznak. Rövidesen kiderül az is, hogy ők és a nők mindent elkövetnek, hogy a polgárháború hírei ne jussanak be a városkába, nehogy feltüzeljék a forrófejű férfiakat. És ez a történet első nagy problémája, ugyanis a férfiakat néhány kivétellel agresszív ösztönlénynek állítja be, akiket a magasabbrendű nőknek kell gyengéden irányítani. Ez pedig ma már nem működik, ehhez egy békebeli Capra kellett volna, nem pedig egy aktivistább szemléletű, modern Labaki. A történet nagyja arról szól, ahogy a nők próbálják elsimítani a csetepatékat, és amíg az előbbi humorosabb jellegű, a csetepaték már véresen komolyak; ez pedig a történet másik nagy hibája. Mert míg a nők trükkjei abszurdan gyermetegek (eljátszott Mária-jelenés, ukrán prostik, bedrogozott sütik, átöltözés), a polgárháború valós halállal jár, és ezt az ellentétet nem sikerült egységesebb hangulatba terelni. Tovább ront a helyzeten, hogy a drámaiság részben emiatt, részben magától nem igazán átélhető.

Forma: A megosztottság megjelenik időnként képekben is, elsősorban a sokatmondóan egymás mellé épült temetőkön és templomokon keresztül, de egyébként nem tudnánk megmondani, ki keresztény és ki muszlim. Amúgy labakisan profi a kinézet, csak az örök hibája is megvan: vizuálisan nem támogatja meg igazán a mondanivalóját. Ami érdekessége a filmnek, hogy majdnem musical. Három-négy zenés-táncos betét van, ezekből a temetésre igyekvő, gyászoló nők indítójelenete mutatja a legjobb látványt, a többi már kicsit egyhangú.

Élmény: Talán kissé negatívnak hangozhat a leírásom, pedig nem rossz az alapötlet, nincs baj a kivitelezéssel, csak nem sikerült összepasszintani mindent. A túl vegyesre sikerült hangulat elrontja az élményt.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Nadine Labaki (Karamell, Kafarnum)
• A film városkája Taybeh, ahol sikerült találni egymás mellett álló templomot és mecsetet.