Tartalom:

1940-ben Németország a vártnál jóval könnyebben foglalta el Franciaországot. A megszállott ország elég két út állt: ellenáll vagy együttműködik. A dokumentumfilm a politkusok mellett egy iparváros, Clermont-Ferrand és környéke lakóit interjúvolta meg arról, hogy milyen volt az élet akkoribban, és hogy ők ellenálltak vagy együttműködtek-e inkább, de résztvevő németeket is sikerült megszólaltatni.

Mai szemmel a dokumentumfilm csupán már annyiból áll, hogy a megszállást átélők elmesélték egyéni kalandjaikat a megszállástól a felszabadulásig. Csakhogy az interjúk 25-30 évvel a megszállás után készültek, és ekkor a kollektív és hivatalos emlékezet szerint a franciák alapvetően ellenálltak a németeknek, miközben a dokumentumfilm kutatása szerint elsősorban a korántsem kényszerűnek érzett együttműködés volt a jellemző. A végeredmény pedig mégiscsak az, hogy a megszállást átélők elmesélték kalandjaikat, amiből kiderül, hogy az együttműködők nem pokolian gonoszak, az ellenállók nem mennyei hősők, hanem mindenki mögött egy hétköznapi történet áll.

Megvalósítás:

A film két nagyobb részre bomlik, az első címe "Az összeomlás", a másodiké "A választás". Az előbbi elsősorban a megszállás első időszakára koncentrál, ahogy az emberek elkötelezik magukat egyik oldal mellett, míg a másodikban több idő jut az áldozatokra mindkét oldalon. Időrendben haladva meséltet interjúalanyaival; attól most eltekintenék, hogy konkrétan beszéljek ezekről, de alapvetően oda futott ki az elbeszélés, hogy a középosztály támogatta a Petain-vezette Vichy-kormányt, akár antiszemitizmusból, akár a kommunisták ellen vagy csak mert békét akartak szabadságuk árán is. Az ellenállók pedig inkább a társadalom peremén élőkből álltak. A második részben tovább hallgathattuk a "kollaboránsok" történeteit, pl. a tanárokét, akik csak annyit érzékeltek, hogy fogynak a diákjaik, kollégáik. vagy az ifjú fasisztáét, aki változtatni akart a világon, de ezt csak kommunistaként avgy fasisztaként tehette meg, az előbbi viszont távol állt tőle, így inkább együtt harcolt a németekkel. A végére jutott még a felszabadulás utáni történetekből is, pl. a németekkel randizó nők nyilvános megszégyenítéséről (akár ártatlanul, szimpla megvádolás alapján), amit láthattunk a Szerelmem, Hirosimában vagy az ellenállóról, aki inkább szemet hunyt korábbi feljelentője felett a bosszú helyett. Az interjúalanyok között vannak németek, magasrangú vezetők, de többségük hétköznapi francia akár az együttműködők, akár az ellenállók részéről.

Témája mellett formátuma is újszerű volt: állítólag ez volt az első dokumentumfilm, amely interjúkon alapult, így aztán közvetlen elődje A turnénak és a Soának. A riporter néha megjelenik ugyan hangban, de nem ítélkezik vagy vitatkozik, hanem kérdésekkel irányít. Időnként archív felvéelek színesítik az amúgy statikusabb beállításokat, de a kamera néha szívesen átsiklika beszélőről valamelyik hallgató arcára. Nem merem azt mondani, hogy ezzel jelezni is akartak valami, mert az arc olyan, hogy könnyen projektáljuk bele azt amit látni akarunk.

Élmény:

megnyugtató, amikor azt olvasom más kritikákban, amit én is éreztem: négy és fél órás hossza ellenére simán végig lehet ülni unatkozás nélkül, pedig amióta van internetem, képtelen vagyok elolvasni egy könyvet vagy nyugodtan végignézni egy filmet egyhuzamban. A film a maga idejében botrányos volt, ebből mára nem marad semmi, de egy kicsit emberibbé tette a fekete-fehérnek gondolt kontextust, és megerősített abban a hitemben is, hogy a hősök nem a nagy formátumú, tüzes lelkű emberekből lesznek, hanem azokból a focidrukkerekből, akik normál esetben vállalhatatlanok, de van idő, amikor rájuk van szükség. Na meg abban is,hogy mennyi szenvedés van és mennyi ártatlan ember válik igazságtalanság áldozatává, a neveiket pedig elfelejtjük vagy soha nem is tudjuk meg, a világ pedig megy tovább szenvtelenül... és ez manapaság is naponta százakkal, ezrekkel történik meg.

Érdekességek:

- Petain, az együttműködő kormány vezére végig közkedvelt volt, valamint első világháborús hős, ezért a felszabadulás után kivégzés helyett életfogytiglanra ítélték. 1951-ben halt meg.
- Marcel Ophuls, a rendező a neves rendező, Max Ophuls fia. Max Ophuls. Ők még Németországban születtek, zsidó származásuk miatt menekültek Franciaországba, majd az Egyesült Államokba, 1950-ben pedig vissza Franciaországba.
- Mára a film leghíresebb vonatkozása az, hogy többször megemlítik az Annie Hallban.
- A kor francia viszonyainak megfelelően betiltották, mintegy tíz évig nem vetítették szélesebb körben.

Következik: Robinson család

Tartalom:

A férfifaló Lola Montez cirkuszi mutatvánnyá silányulva a közönség celebek iránti igényét szolgálja ki: a köré épült műsorban botrányos magánéletét veszik számra, ahogy Liszt Ferenccel szakított, ahogy érdekházassága elől egy katonatiszt karjaiba menekült. Ő rossz természetű, részeges alaknak bizonyult, ezért tovább menekül. Gyerekkori álmát megvalósítva táncolni kezd a megélhetésért, hírnevét azonban inkább botrányainak köszönheti, mint amikor kiderül, hogy házas férfi szeretője lett tudtán kívül. Ekkor érti meg, hogy a botrányok nagyob hasznot hoznak, ráadásul így a férfiak részéről is nagyobb lesz az érdeklődés. Már az elit tagjai is szerelmét keresik, mígnem egy alkalommal a csúcsra jutva I. Lajos (Anton Walbrook) bajor udvarába vetődik...

Az 1955-ös film bukás volt a közönség szemében, ellenben az újdonságra vágyó filmesek imádták és az új hullám egyik előfutárának tartják. Ez magyarázhatja, hogy bárhogy erőlködök, nem tudok rájönni a történet témájára (ezért is szenvedek már vagy másfél hete ezzel a poszttal). Leírhatnám, amit a kritikákban olvastam, de nem szeretek más tollával ékeskedni. Abban egészen biztos vagyok, hogy jelképes, mert a rendező meglehetősen szabadon kezeli a valóban létező Lola életének eseményeit (ld. még: A kaméliás hölgy), illetve a cirkuszi körítés már-már lynchi hangulatot teremtett. Másodjára biztosan többet értenék belőle, de az első megtekintésből csupán a felszínt tudtam felfogni, azaz hogy Lola a tipikus aranyszívű kurva karakter, akit a társadalom prostituál és élete végégig annak is tekinti akkor is, ha az esetek többségében valóban szerelmes volt.

Megvalósítás:

A történet szerkezete nagyon hasonlít az Aranypolgáréra, aminek kerete a cirkusz, Lola utolsó éveinek helyszíne. Egy tematikus előadás keretében mutogatják, amelyben az életét jelképes akrobatamutatványokkal illusztrálja, miközben a nézők kérdezősködhetnek róla. A visszapillantók többnyire időrendben haladnak, de az Aranypolgárral ellentétben nem azt a célt szolgálják, hogy elmélyedjünk Lola belső világában és nem is azt, hogy pontosan mi történt vele - talán csak azt akarják bemutatni, hogyan viszonyul a nőhöz az adott társadalmi réteg: a szülő, a katona, a művész, az uralkodó, az értelmiség és az üzletember. Az első visszapillantóban Liszttel szakít, talán mert mindketten túlságosan önálló személyiségek voltak. A második visszapillantó kamaszkori emlék, amelyben anyja hozzáadná egy öreg bankárhoz adósságai elengedése fejében; Lola ekkor az első katonatiszt karjaiba veti magát nem szerelemből, hanem védelemért. A harmadik hosszabb visszapillantó a sok apróbb után végül egy királyi udvarba vezeti, ahol politikai okokból válnak szét, noha Lola szereti a királyt. Lola karaktere végig titokzatos marad a mi szemünk előtt is, a férfiakból pedig szite csak annyit látunk, hogy elepednek érte.

A legtöbb kritika szerint épp ezért a Lolát alakító színésznő a film leggyengébb pontja, mert hiányzik belőle a szexuális kisugárzás, amiért oda lehet lenni, és ami csak úgy sugárzott mondjuk pl. a Pandora szelencéje főszereplőjéből. A fent belinkelt írás szerint viszont ez teljesen tudatos és Lolának egy tárgyiasított szerepkört jászó embernek kell látszania. Ami a külcsínt illeti, számomra egyedül a cirkuszi jelenetek már-már szürrealitásba hajló jelmezei (pl. pénzfejű emberek) és a Lolát felvonultató látványos beállítások jelentették az élményt, ahogy a középpontba állítva kiemelik a tömegből vagy épp belé vetik. A technicolor színek szépek mint mindig, bár a sötétebb tónusú filmeknél ez nem olyan látványos.

Élmény:

az addigi legdrágább európai film csúnyán leszerepelt a köözönség előtt, a stúdió újravágatta a filmet, a rendező pedig rövidesen meghalt, így egészen a 21. századig kellett várni, hogy újra eredeti állapotában láthassuk. Étem az újhullámosokat, hogy miért ünnepelték a filmet, ami bár történetében teljesen illik Ophuls életművébe, történetvezetésében már sokkalta modernebb,, a cirkuszos részeket egészen jó (és nehéz) volt figyelni. De bármi is volt a szándék Lola karakterével, nekem is az hiányzott belőle, hogy erős személyiségévelösszefogja és irányt adjon a filmnek - ez elsőre nem jött át.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Peter Ustinov (Spartacus), Anton Walbrook (Blimp ezredes élete és halála, A piros cipellők), Oskar Werner (Jules és Jim), Paulette Dubost (A játékszabály), Ivan Desny (Berlin Alexanderplatz)
- Paulette Dubost (Lola cselédje) 2011-be hunyt el 100 évesen.
- A valódi Lola Montez (1821-1861) spanyolos hangzású művészneve ellenére ír volt. Temperamentumos természetű volt16 évesen, 1837-ben ment hozzá a katonatiszthez, 1842-re elváltak. 1843-ban jöhetett össze Liszttel (és Dumas-val), de valószínűelg ilyen nem történt. Eddigre már gazdag férfiak kitartottjaként híresült el, párbajoztak is érte. 1846-ban Németországban vetett rá szemet I. Lajos bajor király, grőfnői címet adományozott neki, az 1848-as forradalmak miatt azonban menekülnie kellett.1851-ben az Egyesült Államokba költözött, több botránya és házassága volt, majd 1857-től visszavonultan élt. 1861-ben halt meg vérbajban. Több film készült róla és egyéb műveket ihletett, Kaliforniában tavakat és hegyet neveztek el róla.
- A Lolát alakító színésznő korának szexszimbóluma volt, míg ki nem öregedett a szerepből; szintén többször házasodott és ő is fiatalon hunyt el szívrohamban.

Következik: Bánat és szánalom

Tartalom:

Az Amerikában nyaraló, ausztrál Sandy és a kamasz Zuko (John Travolta) tengerparti románcának az ősz vet véget: Sandynek haza kell utaznia, Zuko pedig mehet suliba végzős gimnazistaként. Csakhogy a tipikus jókislány Sandy szülei maradnak, így a lány beiratkozik épp abba az iskolába, ahová Zuko is jár. A srácnak erről fogalma sincs, hősszerelmesből visszavedlik belőtt hajú, vagánykodó bandavezérnek. Amikor újra találkoznak barátaik jelenlétében, Zuko nem dobhatja félre hideg imidzsét, amit Sandy sértésnek vesz és inkább odébáll. A vonzalom azonban megmarad kettejük között, ezért Sandy és Zuko is megpróbál változtatni a stílusán...

Nem fogom tudni lemosni magamról, hogy Ebert írását plagizálom, de becsszóra nekem is ugyanazok a gondolatok jutottak eszembe (elvégre egy filmet láttunk) - egyet leszámítva: míg szerinte ez egy nosztalgiafilm, szerintem erősebb benne az irónia és inkább kineveti a korszakot. Csak mindezt picit céltalanul teszi. (Állítólag az eredeti darab ennél jóval politikusabb volt, csak az évek során sokat finomítottak, avagy butítottak rajta.)

Megvalósítás:

A cselekmény kissé szétesett; ott van ugyan Sandy és Zuko fő szála, de nem sokkal központibb a többiekénél. Az övéké viszont túlságosan gyenge, hogy önállóan is megállják a helyüket. Így se nem epizodikus, se nem hagyományos és senkiben nem mélyülhetünk el. Persze lehet mondani, hogy ne várjunk el tőle ilyesmit, ez csak egy könnyed, szórakoztató történet, de ez sem igaz, mert tele van parodisztikus-ironikus részekkel. Mindjárt az elején a lehető legnyálasabb tengerparti naplementét kapjuk a szemünkbe, ami elsőre kicsit megrémisztett, amíg a főcímben meg nem jelentek Bambi-szerű állatkák Sandy karakteréhez illően. A karakterek tipikusak, elnagyoltak kezdve a diákoktól a tanárokig, de nincs értelme végigmenni rajtuk, mert ahogy említettem, nincsenek igazán kidolgozva. A Bambi mellett egyéb filmes utalások is vannak bőven Sandra Dee tinisztártól Frank Avalonon át a Ben-Hurig. A legerősebb jel minderre az utolsó jelenet, ahol a szerelmespárunk a kocsival az égbe száll... A humor forrása elsősorban az alakoskodás, mindenki másnak akar létszani, mint ami, ebből pedig egyenesen következik a rendszeres pofáraesés. Egyébként meglepően szabadszájú volt a film szex terén, ami 1978-hoz képest egyáltalán nem kéne hogy meglepő legyen, szóval azt hiszem működött a megjeleníteni kívánt 1950-es évek illúziója. Simán elfértek volna a szövegek az Amerikai pitében is.

Üdítő kezdet volt, hogy egy szokványos főcím helyett egy rajfilmet kaptunk felvezetőnek, de ezzel nagyjából ki is fújtak az érdekesebb vizuális megoldások. A 18 éves karaktereket megint sikerült 25-30 éves színészekkel eljátszatni, bár így utólag visszagondolva talán ezzel is az iróniára gyúrtak. Ugyanezt tudom elmondani a színészi játékra is, ami vagy félelmetesen gagyi vagy inkább teljesen tudatosan túljátszott. Musicalről beszélünk, ezért nem mehetek el amellett, hogy megint sikerült tök indokolatlanul dalra fakadni mindenkinek. Travolta elég jól riszálja a csípőjet, de nem egy Gene Kelly és egyik szereplő hangja se kiemelkedő. A koreográfiák ötlettelenek, a dalok nem rosszak, de nem túl emlékezetesek (leszámítva persze azt a két slágert, amit mindenki ismer).

Élmény:

Sztori nem nagyon volt, de a poénok modernek,viccesek mai füllel is, ez kellemes meglepetés volt. De nem volt annyira poéncentrikus, mint a Party zóna, nem volt annyira érzelmes, mint az Amerikai graffiti, hogy a korszak hasonló filmjeit említsem. Úgy érzem hogy több odafigyeléssel lehetett volna a kor Ének az esőbenje, de mintha eszükbe se jutott volna a készítőknek magasabb szintre emelni a történetet.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: John Travolta (Carrie, Ponyvaregény, Az őrület határán), Eve Arden (Egy gyilkosság anatómiája), Sid Caesar (Bolond bolond világ), Alice Ghostley (Ne bántsátok a feketerigót, Diploma előtt), Darrell Zwerling (Kínai negyed), Michael Biehn (Terminator, A bolygó neve: halál, Terminátor 2)
- Olivia Newton-John nagyapja Nobel-díjas dán fizikus (Max Born), de nem ezért ez a családneve :)
- Kisebb szerepben feltűnik Ellen Travolta, Hohn Travolta testvére is.
- Az alapul szolgáló musical az egyik legsikeresebb Broadway-darab volt, és a film maga szintén a legnagyobb bevételt hozó filmek között van.

Következik: Lola Montes

Tartalom:

Aileen olyan volt mint a többi kislány, szép, gazdag és híres szeretett volna lenni, csak hát vidéki proliként erre kevés esélye volt. A srácok csak szexre használták, felnőtt korára prostituált is lesz. Már-már az öngyilkosságon gondolkodik, amikor betér egy útszéli melegbárba az eső elől. Némi bizalmatlanság után együtt isszák le magukat a félénk, leszbikus Selbyvel. Mivel Aileennak már férfiundora van, Selby pedig az első nőbe képes beleszeretni, aki nyitott vele, hamar megkedvelik egymást. Még az 1980-as években és vidéken járunk, ezért Selby szülei elég rossz néven veszik lányuk ferdehajlamát. Eközben Aileent egy kuncsaftja megerőszakolja és megkínozza, szerencsére azonban Aileen a nála lévő fegyverrel lelövi a férfit és kiszabadul. Kétséégbeesésében Selbyhez rohan, hogy mindketten elfussanak a világ elől és új életet kezdjenek. Selby azonban még szinte gyerek, felelőtlen, Aileen pedig hiába próbál rendes munkát szerezni, senki sem alkalmazza. Kénytelen újra prostituáltnak állni, de szinte rögtön lelövi az újabb kuncsafjtát is (Marc Macaluay), annyira gyűlöli már őket...

A történet kissé a Thelma és Louise-ra hajazva próbálja bemutatni, hogyan vált egy gonosz rendszer révén Aileen a rendszer üldözöttjévé. Hű, ezt túlságosan jól megfogalmaztam és most nem tudok ide mást írni :D Akkor bővebben: Aileennak már a gyerekkora is elcseszett, amin tovább ront az, ahogy kamasztársai és családja kezelik. Szinte törvényszerű, hogy prosituált váljon belőle nagykorára is, ami viszont egy társadalom peremén lévő státusz, így a hatóságok is ellenségesen kezelik. Hiába övédelem az első gyilkossága, belehajszolja a többibe is, és túl későn kerül kapcsolatba olyanokkal, akik hajlandóak emberszámba venni.

Megvalósítás:

Egy gyors montázzsal bemutatják Aileen felnőtté válását, az első jelenetben pedig máris összeismerkedik a félénk Selbyvel, innentől kezdve pedig elsősorban kettjük személyisége, története tárul fel előttünk. Aileen csak annyira stricchel, amennyire épp szüksége van hogy leigya magát, egyébként gyakorlatilag hajléktalanként él,a ami jelzi számunkra, hogy mennyire kilátástalannak éli meg az életét, hiszen több kuncsaft vállalásával simán kiépíthetne magának valamilyen egzisztenciát. Az egyik kuncsaft azonban brutálisan bánik vele, ezért önvédelemből lelövi, addig felgyülemlett dühe, megaláztatásai pedig felszínre törnek, és a következő kuncsaftoknál szinte már várja, hogy indokot adjanak neki a tüzelésre. Az első gyilkosság, valamint Selbyvel való bensőséges viszonya elég lelki és anyagi lökést ad neki, hogy megpróbáljon normális életet kezdeni, azonban mindez hamar összeomlik: képzettség híján azonnal elhasal az állásinterjúkon, a hatóságok pedig priusza miatt gyakorlatilag visszakényszerítik a helyére. Még Selby is ezt várja tőle, és az ő személyisége itt tárul fel igazán: még gyerek, csak ki akar szakadni a fojtogató környezetéből és élni akar, miután családja elnyomta őt, nem szerelmes valójában Aileenbe, nem egyenrangú partnerek. Aileen azonban a saját szemében jogosan öl, hiszen ő csak azokkal az emberekkel érintkezik, akik lenyomják, lenn tartják őt. Amikor találkozik jóhiszemű emberekkel is, menekülése közben kénytelen velük is végezni, innentől pedig jöhet Hollywood isteni igazságszolgáltatása, természetesen elkapják. A történet végefelé még kétszer erősítenek rá Aileen áldozatszerepére: először amikor egyik áldozatának elmeséli, hogyan erőszakolták meg rendszeresen gyerekkorában, majd amikor ezt próbálta elmondani, apja még meg is verte, mert nem hitt neki. Másodszor amikor nény nem mellékes körülményt kihagyva ugyan, de egyszerűen felrója a bírónak, hogy halálra ítéli azért, mert megerőszakolták. E kettő dolog ugyanaz, csak más szinten. Ami sajnálatosan kimaradt, az a mélyebb rendszerkritika, pedig ez volt Aileen egyik utolsó konklúziója: azért harcolt piszkos kézzel a mocsok ellen, hogy Selbynek normális élete lehessen. Ezt pedzegette valamivel korábban is hozzá nem illően polikiai eszmefuttatásokba kedzve, de összességében ez a motívum kimaradt a történetből.

Képileg nem igazán láttam (vagy vettem észre) hogy valmivel alátámasztanák a történet témáit. A rendező szívesen alkalmazott zenés montázsokat az idő múlásának vagy az érzelmeknek az érzékeltetésére, illetve volt egy tök jó kép, ahol a sötét erdőben Aileent beburkolja a cigifüst, de nagyjából ennyi tűnt fel. Nyilvánvaló a jelképessége Selby alacsony méretének és törött kezének, amit a jóval nagyobb Aileen nagy termete védelmezően beboríthat, ahogy áldozatait is "párosodáskor" lövi le domináns pozícióból egy pisztollyal. A zene korhűen a nyolcvanas éveket idézi hangulatosan. A film Oscarja azonban Charlize Theron alakításáért járt, akinek nem csak a külsejét sikerült jól elcsúfítani, de a mozgáskultúrája is olyan, mint egy folyton emberkedő pasinak. Őszintén szólva ez engem inkább zavart, de simán el tudom képzelni, hogy ilyen volt a valódi Aileen is. A helyszínek eredetiek, még a bártulajdonos is önmagát alakította.

Élmény:

A film címe, a rém nem Aileenre utal, hanem egy gyerekkori emlékére, egy óriáskerék nevére, amire mindig is vágyott felülni, de amikor sikerült, kidobta a taccsot. A történetben a hétköznapi normális élet a rém, amire Aileen vágyik, de képtelen eljutni oda. Ezt a küszködést nekem sajnos nem tudta átadni a film, de voltak erősebb pillanatai.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Marco St. John (Thelma és Louise), Marc Macaulay (12 év rabszolgaság), Kane Hodder (Hetedik)
- Aileen 1956-ban született gyerekkora elég tragikus volt: apja születésekor börtönben ült, tinédzser anyja elhagyta, nagyapja rendszeresen megerőszakolta és teherbe is ejtette, mielőtt 15 éves korában kidobta volna. Onnantól kezdve alkalmi prostituáltként tartotta fenn magát. 1986-ban ismerkedett meg a Selby alapját képező nővel (Selby a jogi hercehurcák elkerülése végett lett fiktív karakter), a gyilkosságokat 1989-1990-ben követte el, 1991-ben fogták el.
- Beszédes, hogy hat gyilkossággal vádolták meg, de ő hetet vallott be, és legtöbbjüket sok lövéssel ölte meg. Halálra ítélése után nem kegyelemért folyamodott, hanem azok eltörlésért. Végül 2002-ben végezték ki.

Következik: Lola Montez

Alapvetően azt gondolom, hogy mindegynek kéne lennie, de nem az; sok filmet eleve szélesvásznúra vagy valamilyen egyéb különleges előadásmódra terveznek meg, lásd Napóleon, Fantázia vagy Playtime, hogy csak néhány közismert példát említsek, és van olyan film is, ami egészen más élményt nyújthat moziban, mint pl. az Arábiai Lawrence vagy az Avatar.

Na és honnan szerezzük be a filmeket? (Most csináljunk úgy egy pillanatra, mintha nem mindenki torrenttel szedné le őket :D) A filmművészet fiatal kora miatt egyelőre még csak kevés klasszikus érhető el ingyenesen. Az egyik kézenfekvő megoldás a televízió, a port.hu-n pedig remekül meg van oldva, hogy mindig láthassuk, az adott filmet mikor és hol vetítik; ezeket be is linkelem minden alkalommal.

A filmnézés hagyományos formája azonban a mozi. A plázák mozijai jellemzően csak friss sikerfilmeket adnak. Léteznek művészmozik, de ott is elsősorban mai filmek mennek. Van számos filmklub és filmfesztivál, itt már könnyebben találkozhatunk klasszikusokkal, de ezek ideiglenesek; róluk az ELTE honlapján van egy jó felsorolás. Az utóbbi évek izgalmas kezdeményezései a tetőtéri mozik. Jellegükből adódóan ezek is időszakosak, de többnyire klasszikusok szoktak menni fél éven keresztül. Végül hadd említsem meg azt a helyet, amiért az egész poszt íródott: nemrég fedeztem fel a Bem mozit, itt szinte minden napra jut egy olyan film, ami már nálam is szerepelt. Tudtommal jelenleg ez az egyetlen hely, ami kifejezetten erre szakosodott, pedig én is többször fantáziáltam már róla, hogy ha nyernék a lottón, akkor hasonló helyet nyitnék...

Aki tud még alternatívákat, jelezze nyugodtan :)

A 2017-es 44. heti program (ennek lehet csinálok majd külön rovatot):

• The Rocky Horror Picture Show
• Hatodik érzék
• Donnie Darko
• Oldboy
• V mint vérbosszú