Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Vannak filmek, amelyek talán nem is feltétlenül érdemelnék meg, hogy jó filmnek tartsam őket, vagy egyéb esetben talán nem is tetszenének, de hogy arisztokratikusan finom, választékosan emelkedett kifejezéssel éljek, úgy odabasznak az elején, hogy az kitart a film végéig. Vagy ha nem is ilyan, a lényeg az, hogy az első percekben magával ragad és nem ereszt akkor sem ha esik a színvonala, akkor sem ha nem. Sok film kezd technikai bravúrral (ld. A gonosz érintése vágás nélküli kezdőképsorait), meghökkentő nyitánnyal (Alkony sugárút), de ezek még nem feltétlenül szippantanak be. Jöjjenek most azok, amelyek szinte rögtön elvarázsoltak:

Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)

Erről már esett szó korábban mint pozitív hangulatú film. Arról viszont nem, hogy mindezt már az elején eléri. A történet azzal nyit, ahogy három második világháborús katona hazatérőben van, így rögtön leesik egy kő a szívünkről. Kicsit félnek, de reményekkel várják a hazatérést, és ahogy egymást nyugtatgatják, az számomra nagyon megható volt.

Hátsó ablak (Hitchcock, 1954)

Kicsit kilóg a sorból, mert nem ragadt magával a nyitány. Mégis azért akartam feltétlenül megemlíteni, mert talán itt először lépett életbe egy film kezdésével kapcsolatban a tudatos néző bennem. Ahogy annak idején írtam: "az első pár perc tökéletes: szöveg nélkül, képekkel vezet be minket a film világába, és mire megszólal az első hang, már ismerjük nagyjából a karaktereket és az előzményeket is."

Örök szomjúság (Dutt, 1957)

Újabb film a pozitív listáról, bár ennek nem az eleje tette azzá. Mivel nem sokkal egy tipikus, éneklős bollywoodi film, a Hős után került sorra, nem sok jóra számítottam, de az első jelenetben azonnal éreztem, hogy ez most más lesz. A főhős dalos-költő hajléktalanként fekszik a padon egy virágot bámulva, szerenádozva neki, amit aztán eltapos egy járókelő lába. Igen, nyálasnak hangzik, az egész film ilyen szellemben halad, de végig hiteles marad.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

Ha szabad ilyen csúnya szót használnom még egyszer, akkor erre a filmre mondanám igazán, hogy a kezdése odabaszott, de nagyon. Megint csak másra számítottam, valami melodramatikus francia filmre (tulajdonképpen az is), és az első mondatai sem árulkodtak másról, ahogy a romantikus kastélyra közelítő kamera sem. Aztán a kamera belép az épületbe, lassan halad a folyosón, mi pedig újra meghallgathatjuk az első mondatokat, aminek kifejezetten örültem, mert a szinkronstúdiók undorító gyakorlata szerint természetesen a stáblistát rámondták a szövegre. Aztán újra elhangzanak ezek a mondatok. És megint. És megint... És máris hipnotizált a film, magába szívott, csak nézem és nézem...

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A hoszas nyitózene a madártávlati városképpel nem sejtetett sok jót, de aztán lassan a kamera beúszik rá a West Side városrészre, míg egészen egyik főszereplőnk ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik egy másik banda tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba".

A jó, a rossz és a csúf (Leone, 1966)

Nagyon hasonló Leone filmjének kezdete is, csak itt tánc helyett hosszas csend van. Hatalmas, kopár tájképekben eltörpülő, karakteres arcú, szótlan, magányos emberek a némafilmeket idéző képi kifejezőerővel bírnak, és ezt Leone több ponton elsüti filmjeiben. Ezúttal mintegy tíz percig nem hangzik el szó, ennek ellenére is simán lekötnek minket a csak szemekkel kommunikáló karakterek.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Az 1960-as években a tévé térhódítása ellen monumentálissal küzdő filmek egyik jellemzője volt a hosszas nyitózene, ami az esetek szinte mindegyikében kb. csak arra lehetett jó, hogy a moziba érkező emberek helyet foglaljanak és elrendezkedhessenek. Ez alól kivétel a 2001: űrodüsszeia, amely természetesen ennek köszönhetően már szerepelt a legkedvesebb filmzenéim posztban is. A sötét, néma űrben előbb Ligeti, majd Strauss zenéje csendül fel, miközben lassan megjelenik a Nap. Tökéletes párosítás.

Tartalom:

A 2020-as évek végére a második amerikai polgárháború lángba borította a világot, Angliát pedig bioterror támadások érték, így kerülhetett hatalomra a lakosság felett erős kontrollt gyakorló párt és annak teljhatalmú vezért, Sutler (John Hurt). A fehér, keresztény angolok szószólójaként kiirtottak mindenkit, aki nem felelt meg e feltételeknek, háborús állapotokat tartanak fenn, kijárási tilalmat vezettek be estére. A késésben lévő, a tilalmat megszegő tévés gyakornoklányt, Eveyt (Natalie Portman) pechére el is kapják a rendfenntartók és kis híján megerőszakolják, amikor egy titokzatos maszkos idegen megmenti. A férfi, V (Hugo Weaving) ha már ott van, megmutatja a lánynak művét: felrobbant egy szimbolikus belvárosi bíróságot. Eveyt persze azonnal azonosítják és másnap el is indul érte a rendőrség a munkahelyére, ám V is épp ezt a stúdiót szállja meg, hogy közölje a világgal üzenetét: egy évvel később felrobbantja a parlamentet abban bízva, hogy ezzel felbátorítja az embereket, hogy visszaköveteljék szabadságuk. A rendőrség megérkezik a helyszínre, lövöldözés tör ki, és mivel Evey épp jókor van jó helyen, megmenti V életét. Jobb híján V magával viszi és beavatja terveibe...

A történet nem rejti véka alá mondanivalóját: a félelemre alapozva elvehetik szabadságunk, amit nem szabad hagyni, és a helyzettől függően akár erőszakkal is vissza kell szerezni. Pikantériája a kontextusa; az eredeti képregény 1988-ban az 1980-as évek thatcheri Angliájának elvadulásától tartott, a 2005-ös film azonban átültette a helyzetet a 2001 utáni terrorpánikban lévő világra, ahol Bush hasonló rendszert kezdett el kiépíteni, miközben V személyében pedig pont egy terroristát tesz főhőssé.

Megvalósítás:

Több jól ismert történetet gyúrnak össze a filmben (Monte Christo, Az operaház fantomja, 1984), ami lehetővé teszi, hogy kevés részlettel is felvázolják az egész világot és a motívumokat. Ezek közül számomra nekem messze az volt a legszórakoztatóbb, hogy az 1984 rendszerétől szenvedő John Hurt karaktere vált ezúttal az 1984 rendszerének vezérévé. A karakterek amúgy egysíkúak a főszereplőket leszámítva. Talán kicsit kevesebb jelentőséget adtam neki fent, de a politikai üzenet mellett nagyon fontos mondanivalója a történetnek, hogy nem szabad félni, mert vannak az életnél fontosabb dolgok is, mint pl. a szabadság. Ezt Evey csak kínkeservesen tanulja meg, ennek a folyamatát követhetjük nyomon a történetben. V ahogy önmagát is nevezi, csak egy eszme megtestesítője, sosem látjuk az arcát, nem ismerjük a múltját, de azért néhány gesztussal emberivé teszik. Az ő különböző változatai másokban is megjelennek, Gordon, a komikus pl. szinte pontosan ugyanolyan mint V, csak tettek helyett az elzárkózást választja.

Tipikusan olyan film, aminek a kidolgozása profi, de nincs olyan karaktere, amitől kiemelkedővé válna, leszámítva talán a sötét színeit és az azoktól elütő élénkebb színek vegyítését (fehér, vörös), illetve persze a Guy Fawkes maszkot, ami azonnal ikonikussá is vált. Jól használja a fényeket, az animáció nem zavaró, a megefelelő időben alkalmazza a lassítást, a jó kameraszögeket... stb. Ugyanez elmondható a zenéről és a színészekről is, minden szép, minden jó, de... azért annyit mindenképpen illik megemlíteni, hogy a V-t (többedmagával) alakító Hugo Weaving végig maszkban volt, így arcjáték nélkül kellett kifejeznie karakterét.

Élmény:

Amikor először láttam a filmet sok-sok évvel ezelőtt, máris azon tűnődtem, hogy az akkori fiataloknak ez lesz az a film, ami nekem az 1984 volt, mert akkor is érezhető volt már, hogy ez egy nagyon hatásos propagandafilm. Ezúttal, második megtekintésre is hatásos maradt, ám meglepetések már nem értek, így érzelmileg kevésbé ragadott magával és jobban kidomborodtak a hibái, ami részben naivitásából ered: sajnos ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy sikerrel járjon egy ilyen megmozdulás. Ráadásul az is elképzelhetetlen, hogy egy V-típusú ember ilyen észrevétlen maradjon évtizedekig. Megjelenése után azonnal jelképévé vált megannyi szabadságért küzdő szervezetnek, így a film túlmutat önmagán és kilépett a képzeletből a valóságból, ami minden idők egyik legfontosabb filmjévé teheti, amennyiben huzamosabb ideig megmarad a hatása.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Hugo Weaving (A mátrix, A gyűrűk ura), Natalie Portman (Leon a profi, Szemtől szemben, Csillagok háborúja), John Hurt (A nyolcadik utas: a halál, Harry Potter és a bölcsek köve)
- Hurt idén hunyt el 77 évesen.
- Eredetileg november 5-én, a lőporos összeesküvés 400. évfordulóján mutatták volna be a filmet, de az utómunkálatok elhúzódtak.
- Hogy ki volt Guy Fawkes és mi ez az egész? Az anglikán angol uralkodók a katolikusokkal szembeni vallási türelmetlenségük miatt váltak egy csoport célpontjává 1605-ben, köztük Fawkes-szal, akik fel akarták robbantani a parlamentet, azonban a merénylet kiderült, az elkövetőket kivégezték. A király életben maradásának megemlékezése alkalmából azóta is megünneplik minden évben. A 19. század közepétől kezdett pozitív alakba fordulni, de kétségtelenül a képregény és a film tette igazi hőssé.

Következik: Rocco és fivérei

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Az egyik legkellemesebb filmélmény típus az, amikor lélekemelően pozitív egy film, árad belőle az optimizmus, a humanista életfelfogás. Több rendező filmjeiből is árad ez a fajta érzés, de nem mindenki tudta átszakítani nálam a gátat.  Ezekből jöjjön most egy olyan lista, amelyek a leginkább megindítóak voltak számomra, amelyek után egy kicsit erősebben és nagyobb hittel a jövőben álltam fel a székből (inkább ültem fel az ágyból):

A kölyök (Chaplin, 1921)

Olyan tökéletes összefoglalót írtam hozzá, hogy ez az egyben bemásolom: "A picture with a smile - and perhaps, a tear." Ebbe a kezdőmondatba sűríthető nemcsak ennek a filmnek, hanem az egész chaplini életműnek a lényege, miközben a történet mindig az alsóbb társadalmi csoportok körében játszódik. Itt sincs ez másképp: a szinte nincstelen csavargó megszánja az árva csecsemőt és magához veszi, és a nélkülözések ellenére is szeretetteljes kapocs alakul ki köztük.

Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)

Ahogy Chaplin, úgy Wyler általam ismert életművét is áthatja a humanista szemlélet, ami egyébként természetes volt a második világháború megpróbáltatásai után, és ez érződött a filmeken is. Több filmjét felsorolhatnám, de legerősebben az Életünk legszebb éveiben jön ki, ahol három háborúból hazatérő katona próbál visszailleszkedni a civil életbe a humoros, romantikus, őszinte, realista, bizakodó filmben.

Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950)

A film pikantériája, hogy egy évben jött ki az Alkony sugárúttal, amely szarkasztikus képet fest Hollywoodról és az egykori fénypontját elengedni nem tudó, kiöregedett filmszínésznőről. Ez a film hangulatában épp ellentétes, mintha csak válaszként szánták volna: itt a kiöregedőben lévő színésznő bár szintén hisztis primadonna, nem zárkózott el teljesen az emberek elől és barátai révén át tudott lendülni a holtpontján. Az ő ellenpontja a törtető, még fiatal címszereplő Éva aki mindent feláldoz a karrierjéért, és ezért majd el fog bukni. Míg az Alkony sugárút letaglóz, ez a film reményt ad és felemel, és ettől jó.

A vihar kapujában (Kuroszava, 1950)

Ez azon típusú filmek közé tartozik, ahol a történet nagy része sötétebb hangulatú, hogy a végén egy apróbb reménysugár is üdítően hasson. A történetben három különböző státuszú és hozzáállású férfi gyűlik össze megvitatni egy bűnügy kapcsán az élet nagy kérdéseit.

Örök szomjúság (Dutt, 1957)

Azt hiszem mindannyiunk érzi magát úgy, ki gyakrabban, ki ritkábban, hogy a világ egy rossz, igazságtalan hely, és eltölti a világfájdalom. Ezt képviseli a film főhőse, a széplelkű költő, aki rendre találkozik a világ árnyoldalával, és közben egyszerűen és meghatóan világít rá erre dalaiban. A szomorkás, mélabús dalok nélkül nem működne, de így engem is eltöltött ez az érzés és szomorú hangulata ellenére is inkább pozitívan hatott rám.

Közelkép (Kiarostami, 1990)

Az is előfordul, hogy nem a történet tesz meghatóvá egy filmet, hanem egy szereplő. Áldokumentumfilmünk főhőse kissé együgyű csaló, aki a figyelemért egy hírességnek adja ki magát, de még azt is olyan szeretetreméltóan teszi, hogy nem lehet haragudni rá. És ettől olyan érzés keríthet minket hatalmába, hogy a világ egy szép hely, csak egy kicsit oda kell figyelni egymásra.

Kosaras álmok (James, 1994)

A kosaras karriertörténetbe bújtatott szociodráma lelke valójában az épp keveset mutatott fiúk érzelmi fejlődése, a külsőségek - legalábbis számomra - jelentéktelenek voltak. A dokumentumfilm két tehetséges, de nagyon rossz körülmények között élő fiú amerikai álmának megvalósulásaként indul, de egyiküké sem válik valóra - közben azonban sokkal többet érnek el a világi sikereknél, belső erőre lelnek.

Apám és fiam (Irmak, 2005)

Talán csak azért kerül ide, mert még friss az élmény, de a török film magával tudott ragadni egy gyenge pillanatomban. De nem a drámájával, hanem épp az azt nélkülöző idilli részekkel, ahol a családi élet szeretetteljes és amelyben a láthatatlan családi kötelékek szinte tapinthatóak.

Tartalom:

A híres inuit vadász, Nanuk és családja mindennapjaiba láthatunk bepillanást: kereskedik a fehérekkel, késeket kér irhákért cserébe. A nap nagy része vadászattal telik, hiszen nagyon kevés az élelem. Halásznak, pihenő rozmárokra támadnak, illetve lesben állnak érkezésükre várva. Gyakran meggyűlik a bajuk a marakodó kutyákkal, na és persze a hideggel, ami elől gyorsan, hóból felhúzható iglukba húzódnak.

A dokumentumfilm egy inuit néprajzi bemutató tulajdonképpen egy eltűnőben lévő kultúráról. Több kritika szerint ezen túlmutatva spirituális és emberségről tesz tanúbizonyságot, de részemről nem tapasztaltam ilyesmit. És akkor beszéljünk egy mindenhol kötelezően megemltett dologról: a dokumentumfilm kamu. Illetve nem az. Szóval az a helyzet, hogy a szereplők csak eljátszák az életformát, valójában ekkor már nem így éltek, de még birtokában voltak a tudásnak. A Nanukot játszó férfi valójában nem Nanuk, nem is az ő családját látjuk, ekkor már rendesebb házban élt és puskával vadászott, na és persze bőven ismerte már a gramofont, de mindettől függetlenül még a kamera kedvéért képes volt hagyományosabb eszközökkel vadászni és mindent megmutatni. Szóval annyira dokumentumfilm csak, mint az Apolló 13, de úgy, mintha az űrben forgatták volna egy valóban hibás űrhajóval.

Megvalósítás:

A felépítése epizodikus, azonban az egyik nagy újítása volt, hogy nem a korábban megszokott szétszórt, útibeszámolószerű módon mutatta be egy népcsoport életét, hanem egyetlen családra, sőt elsősorban egyetlen személyre, Nanukra koncentrálva. Ezzel azonban szinte minden más szempont kívül marad, végig a túlélésért való küzdelmet követhetjük nyomon, csupán vadászatot, karbantartást, és igluépítést nézve, és nem jut idő egyéb tevékenysége bemutatására. De ne felejtsük, hogy a film 1922-es, gyakorlatilag az első igazi dokumentumfilmnek tekinthető mű.

A mostoha körülmények miatt (ld. még: Atanarjuat) vagy inkább azok ellenére is láthatunk pár érdekesebb megoldást, engem különösen az első képkockát, a hajóval együtt ringatózó kamera képei nyűgöztek le, illetve van néhány jobb beállítás. Ez különösen annak tekintetében értékelendő, hogy Flahertynek, a rendezőnek semmi köze nem volt a filmezéshez és ez az első filmje. A film első felében rengeteg volt szöveg, ekkor még úgy éreztem magam mintha egy megelevenedett képeskönyvet olvasnék, de idővel javult az arány, bár ez meg azzal járt, hogy hosszasan mutattak egy-egy tevékenységet, ami nekem néha unalmas volt. Mint említettem, a jelenetek félig-meddig megrendezettek voltak, Flaherty igyekezett hitelességre törekedni, elérni, hogy az inuitok felvegyék a régi ruháikat és régi módszereikkel vadásszanak. Ebben odáig merészkedett, hogy az első fókavadászatnál a lőfegyveres segítségért kiabáló vadászokat figyelmen kívül hagyva forgatott tovább, hadd szenvedjenek szigonyaikkal. A "színészek" válogatón kerültek kiválasztásra, Nanuk felesége valójában Flaherty élettársa volt. A zenéről nincs információm, nyilván utólag, sokkal később készült hozzá az a változat, amit én hallottam, de tökéletesen kifejező, illik a képekhez.

Élmény:

A maga korában óriási siker volt és gyakorlatilag megalkotta a doukmentumfilm műfaját, ezért filmtörténeti jelentősége hatalmas, engem azonban nem varázsolt el különösebben sem a tartalma, sem a kinézete - persze ahogy említettem, mindkettő nagy teljesítmény a körülményeket figyelembe véve.

Érdekességek:

- Flaherty bár sosem tagadta a rendezést, azért itt-ott igyekezett fenntartani a látszatot. Pl. azt állította, hogy a Nanukot alakító inuit éhenhalt a zord körülmények között egy vadászat után, valójában azonban otthonában, betegségben hunyt el.
- A nanuk szó medvét jelent, egyben ő a medveisten is, akinek ha áldoztak, akkor a medvék szívesebben estek zsákmányul az istenfélő embereknek.
- Flaherty írta és részben rendezte a Tabu c. filmet is, de nézeteltéréseik miatt végül félbeszakadt a munka és Murnau elképzelései valósultak meg többnyire.
- Flaherty az 1910-es években forgatott inuitok között először egy bányászexpedíció mellékfeladataként, és az anyag nagy sikerű volt, ám cigarettájával sikerült felgyújtania az egészet, részben ezért, illetve egy személyesebb hangvételű dokumentumfilm felvétele miatt tért vissza végül az inuitokhoz 1920-ban, hogy leforgassa ezt a filmet.

Következik: V mint vérbosszú

Tartalom:

Néhány barát érkezik Alexander (Erland Josephson) vidéki házába meglátogatni őt, amikor kitör a harmadik világháború és szinte biztos hogy atomháborúval, az emberiség teljes kihalásával végződik. Alexander kétségbeesésében Istenhez fordul segítségért, hogy mentse meg az emberiséget. Egyik barátja, a helyi postás, Otto (Allan Edwall) tanácsára, aki különös eseteket gyűjt, felkeresi a templom mögött élő Mariát. Maria a cselédjük, Otto szerint pedig boszorkány, akivel ha Alexander lefekszik, talán megmenekülhet a világ mágikus hatalmának köszönhetően...

A cselekmény leírásából sok olyan apró részletet kihagytam, ami segíteni értelmezni a történetet; ezt majd lentebb megteszem. Valami olyasmit véltem kihallani a történetből, hogy a spiritualitását, a transzcendenst, a metafizikusat elvesztő emberiség önmaga pusztulását okozza, ha nem találja meg ezt a világot (újra?), ha nem képes önmagán túllépni.

Megvalósítás:

Viszonylag letisztultan és következetesen épül fel a történet kezdve Alexander elmélkedéseiről a rituálékról és a civilizáció árnyoldaláról, hogy aztán bekövetkezzen a szellemi maszturbációk csúcspontja, a világvége eljövetele. Ekkor Alexander eljut a hitig, hiszen másban már nem bízhat. Fűt-fát megígér, és végül fel is áldozza mindenét részben ígéretének megfelelően, részben talán mert ráébred feleslegességére az anyagi javaknak. Alexander színész volt korábban, amit abbahagyott, mert úgy érezte hogy az egója összerogy a szerepek alatt. Végig monologizál, mindezt nyíltan teszi, nem elvont gondolatokban beszél. A történet épp születésnapjára esik. Kisfia, akit csak Kis Embernek hívnak,ideiglenesen megnémult, persze épp a történet végére jön vissza a hangja és épp a Biblia első sorát idézi: kezdetben vala az ige. Alexander ellenpontja Otto, a misztikumokat jobban megélő postás, aki mintegy angyalként üzeneteket hoz. A többiek nem fontosak, természetesebben viselkednek, halálra rémülnek és lehullik róluk civilizáltságuk. Tobzódik a film a jelképekben festményektől ezernyi mozzanatig, amiket biztos ki lehetne elemezni, de hely hiányában ettől most eltekintek. Egy dolgot említenék meg, mégpedig hogy Tarkovszkij, a rendező valamennyi általam ismert filmjét visszaidézik az Andrej Rubljovtól a Sztalkerig. Érdekes Maria szerepe, aki valószínűleg egyfajta ősi spiritualitást akarna jelképezni, de talán utalhat a bibliai Máriára is - mindenesetre a hozzá való megtérés jelenti a megoldást.

Természetesen a stílus tarkovszkiji, hosszú, lassú felvételekkel, a kamera gyengéden oldalazó siklásával, amelyek egyes filmjeiben meditatív hangulatot kölcsönöznek a történetnek, de itt nem éreztem ezt. A színek fakóak voltak, amit az eddigi filmekben a pénzhiánynak tudtam be, de itt már olvastam, hogy utólag tompították a színeket, ami nem tudom miért jó, szerintem nem segít semmiben (a Tükörben ugye volt értelme, ahogy színesből átmegy lassan fekete-fehérbe). A csend uralkodik, néha van klasszikus zene és persze a legfontosabb hanghatás a vadászgépek túlontúl hangos zaja.

Élmény:

Letisztultabbnak éreztem a többi Tarkovszkij-filmnél, egyértelműbbnek az üzenetét, és bár képei mindezt tökéletes alátámasztották, nem éreztem benne azt a pluszt, amitől magával ragadóbbak korábbi filmjei. Kicsit olyan, mint Az ige, csak kevésbé hatásos.

Érdekességek:

- színészek, akiket láttunk korábban: Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házasságból, Fanny és Alexander, Odüsszeusz tekintete), Allan Edwall (Fanny és Alexander)
- Sikerült kétszer is elrontani a házfelgyújtós jelenetet, de harmadik alkalomra már nem volt pénz és idő egy újabb házat felépíteni, így a második felvétel maradt a végleges, amely csak azért nem lett hosszabb, mert kifutott a kamera a filmszalagból.
- A filmet nagyon kis részben Bergmannak tulajdonítják, mivel számos ponton az ő "emberei" dolgoztak az amúgy svéd filmen: az operatőr, a színészek, de még Bergman fia is részt vett benne, Tarkovszkij maga pedig egyik mesterének tartotta a svéd rendezőt.
- Tarkovszkij, mint ahogy arról már volt szó, ugye vélhetően a Sztalker forgatása során a közeli vegyi üzemtől betegedett meg. Az Áldozathozatal utómunkálatai során szerzett tudomást végzetes betegségéről és emiatt a filmet sokan végrendelkezésének tartják. Még a a megjelenés évében elhunyt.

Következik: Nanuk, az eszkimó