Tartalom:

Az apa halála után az anya és négy fia a kilátástalan déli vidékről váratlanul beállít a már egy ideje Milánóban élő ötödik fiúhoz, Vincenzóhoz, aki épp eljegyzését ünnepli. Az olaszosan szenvedélyes anyák azonnal össze is szólalkoznak, aminek az lesz a vége, hogy az eljegyzés felbomlik, a család pedig egy alagsori lakásban húzza meg magát. Vincenzo bokszkarrierről álmodott, de nem elég tehetséges hozzá, viszont kedvet csinált két testvérének, Roccónak (Alain Delon) és Simonénak. Vicenzo végül kibékül szerelmével (Claudia Cardinale) és hozzá költözik. Simone erős, de lassú bokszolónak bizonyul, de így is hozza a meccseit, viszont beleszeret egy véletlenül megismert prostituáltba, Naidába, aki miatt hanyagolja edzéseit. Ráadásul hogy lenyűgözze, két kézzel szórja a pénzt, a lány azonban sosem gondolkozott komoly kapcsolatban, ezért egy idő után elhagyja, amitől Simone még züllöttebb életbe csúszik. A családfenntartó a negyedik testvér, Ciro lesz, mivel ő keményen tanul és végzettségének köszönhetően jó állást is kap. A legkisebb testvér, Luca, még gyerek. Két évvel később Roccóban egy véletlennek köszönhetően meglátják a boksztehetséget és a pénz miatt, főleg hogy segítse Simonét, vállalja a sportkarriert, noha nem szeret verekedni. Összefut Nadiával és egyre bensőségesebb viszonyt kezdenek ápolni; Rocco ártatlansága megindítja a nőt és igyekszik jó útra térni. Csakhogy amikor Simone ezt megtudja, bosszút esküszik: megveri a visszaütni nem akaró Roccót és megerőszakolja szeme láttára Nadiát...

Be kell valljam, nem tudom teljesen összerakni, hogy miről szól a történet, pontosabban egyes részei. Az világos, hogy van egy társadalmi olvasata az ebben az időben vidékről nagyvárosokba vándorló emberekről és ennek filozófiájáról (gyökerek, család, elidegenedés, modern életvitel... stb.). Minél többet gondolkozok rajta, annál világosabb egyetemes olvasata is (főleg ennek az írásnak köszönhetően), azaz allegorikus fejlődéstörténetként lehet rá tekinteni, ahol a a Simone-féle materialista erőerkölccsel szemben ott áll Rocco feltétlen jóindulatúsága, ami szintén nem vezet sok jóra, ezért szükség van Ciro közösségelvű józanságára, és a legkisebb fiú, Luca majd talán valahogy mindent képes lesz integrálni. Amivel kapcsolatban nem tudok mire jutni, az az erőszak szerepe, ami talán csak stíluselem. Lejjebb majd kifejtem.

Megvalósítás:

Elvileg epizodikus szerkezetű a történet, mind a négy rész egy-egy fiú nevét viseli, leszámítva Lucát, neki nem jut külön rész, nyilván azzal a céllal hogy az ő jövője még nyitott. Azonban ez hamis felépítés lenne, hiszen gyakorlatilag kizárólag Simone és Rocco körül forog minden, Vicenzo csak a felvezetéshez kell, Ciro pedig csak a lezáráshoz, Luca meg szinte semmihez. Az anya jelenti a gyökereket, a család összetartó erejét, a hagyományt (és időnként a komikus elemet), a városba érve össze is omlik minden annak modern és elidegenítő tulajdonságai miatt. Ennek egyik képviselője Nadia, aki lökést ad a fiúknak a városi élethez, Simonét pedig akaratlanul is a bűnbe taszítja, azzal, hogy felvillantja előtte a fényűzést. Csakhogy Simone régimódi, ő szerelmes Nadiába, nem csak szórakozik vele, így a szakításkor a férfi az élvezetekhez menekül. Rocco a saját epizódjáig viszonylag a háttérben marad, csak ekkor lép igazán főszereplői státusba, amikor egyrészt felfedezik benne a boksztehetséget, másrészt amikor ártatlanságával elbűvöli Nadiát és kimozdítja őt életviteléből egy tisztesebb élet lehetőségét felvillantva neki. Simone féltékenységében azonban mindkettőjüket tönkreteszi, amire Rocco csak annyit bír reagálni, hogy önmagát vádolja testvére helyett és önfeláldozóan visszaküldi hozzá Nadiát, hogy kihúzza züllöttségéből. De csak tovább csúszik a lejtőn a lehető legmélyebb pontig, ahonnan családja érdekében Ciro már nem hajlandó visszahozni. Az erőszak kiemelt szerepet kap a történetben, de nem jöttem rá, miért. Van tömegverekedés, a fiúk bokszolnak, udvarlásuk eőszakos, Simone konkrétan nemi erőszakot is elkövet majd testvérével a konfliktust is ököllel akarja kibeszélni, Nadiát pedig megöli. Ennek az erőszakos testiségnek a betetőzése, amikor Simone pénzért lefekszik egy ismerősével, de előtte még verekednek. Kézenfekvő lenne valamilyen darwini városi dzsungellel magyarázni, ahol csak erővel lehet érvényesülni, de ez nem magyarázat mindenre. Ma szemmel a történet már jelképesebbnek tűnk mint a maga korában, amikor Olaszország valóban gyökeres változásokon ment át iparosodásával, a déliek tömeges északra vándorlásával (ld. még: Vörös sivatag). Nadia meggyilkolásának helyszínén konkrétan történt nem sokkal korábban egy hasonló gyilkosság, és egyéb neorealizmusra hajzó elem is van a filmben.

Ilyen elem pl. az alacsonyabb osztályú emberek életének realisztikus bemutatása. A karaktereket viszont nem amatőrök alakítják, bár néha úgy tűnik, annyira bénának látszanak - azonban a kritikusok szerint ez szándékos, operaszerűen akarták megcsinálni, szélsőséges érzelmekkel. De hogy ne legyek igazságtalan, a Nadiát és a Simonét alaktó színésznek is voltak jó jeleneteik, csak azt a gyakorlatot nem szeretem, amikor különféle nemzetiségű színészek játsznak együtt és utószinkronizálják őket, mert ez Delon száján pl. nagyon látszott. Időnként a környezetet, mint jelképes díszletet beemelték a filmbe (a katedrális, a plakátok) A zene nem tűnt fel, képileg pedig néha kicsit film noiros volt az árnyékolások miatt, de amúgy nem tudnék semmi különlegeset megnevezni, ami szemetgyönyörködtető lett volna.

Élmény:

Álltólag nagy hatással volt Coppola és Scorsese filmjeire, és csak az homályosította el sikerét és jelentőségét, hogy még abban az évben jött ki Az édes élet is. Én nem tudok rá mit mondani. Nem volt rossz, sőt, jó film volt, élvezhető, értelmes, de nem érintett meg igazán érzelmileg. Mit mondjon ilyenkor az ember? Nem írhatom hogy semmilyen volt, hidegen se hagyott. Frusztrálóan nem volt élményem, pedig volt...

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alain Delon (A napfogyatkozás, A párduc, A vörös kör), Claudia Cardinale (Nyolc és fél, A párduc, Volt egyszer egy vadnyugat), Nino Castelnuovo (Cherbourg-i esernyők), Paolo Stoppa (A párduc, Volt egyszer egy vadnyugat)
- A Nadiát és a Simonét alakító színészek a valóságban ekkor egy pár voltak.

Következik: Nem félünk a farkastól

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Tudom, hogy azok a horrorfilmek számítanak igazán jónak, amelyek pszichológiával érik el a rettegést, de egyszerű lélek vagyok, nálam mindig a szimpla jump scare-ek lesznek a leghatásosabb eszközök arra, hogy a frászt hozzák rám. Jöjjenek most az eddig láttotak közül azok, amelyek a leginkább megrémisztettek:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Na ő speciel pont nem hirtelen vágással halálra rémítős, hanem nyomasztó hangulatával borzongatja meg az embert: egy férfi érkezik a vidéki faluba, amiről hamar kiderül, hogy vámpír garázdálkodik a környékén. A film hangulata sötét, borongós, lassan halad, olyan mint egy rossz álom, és amikor lassan tárul ki egy ajtó, vagy olyan mondatok hangzanak el, mint a "Mi ez a gyerekzaj?" "De itt nincsenek gyerekek...", akkor az eléggé megborzongatott.

Iszonyat (Polanski, 1965)

A film az egyik első ijesztő élményem volt, igazi jump scare-rel. A történetben egy fiatal, csinos, de megőrülőben lévő szőke nő rémlátomásai játszák a főszerepet. Lassan és eseménytelenül, csendesen indul, ezért minden váratlan, élesen hangos lakáscsengő már a frászt hozza az emberre, de igazán a váratlanul felbukkanó férfialak az ijesztő, aki hol a tükörben jelenik meg, hol gyorsítva közeledik az ágyban fekvő nőhöz.

A texasi láncfűrészes mészárlás (Hooper, 1974)

Ez volt talán az első igazi, modern horrorfilmem, és a projektem előtt se nagyon néztem ezt a műfajt (amit meg igen, az a tipikus hentelős amerikai tinihorror volt, az nem igazán mérvadó). Emiatt aztán az elejétől kezdve rettegtem, hogy mikor történik valami ijesztő, és mivel az első fél órában nem történt ilyen, az volt a legrosszabb (jó értelemben véve) része. Nem tudom hogy csak ennek köszönhető az elviselhetetlen feszültség vagy a film technikái érték ezt el, mindenesetre első alkalommal nagyon szépen működött. Négy fiatal érkezik egy vidéki kisvárosba, már az úton sikerül felszedniük egy nem teljesen százas, önmagát vagdosó stoppost, de az igazi rémálom csak akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy épp egy sorozatgyilkos család mellett szálltak meg. Bőrpofa színre lépése és gyors gyilkolása megváltás volt, onnantól sokkal nyugodtabb voltam.

Tükör (Tarkovszkij, 1975)

Talán fura hogy mit keres egy Tarkovszkij-film a listán, és igazatok is van, tulajdonképpen indokolatlan, a rendező részéről se volt tudatos. Amiért mégis helyet kapott az rajta kívülállóan az újabb japán horroroknak köszönhető, pontosabban a Kör fehér ruhás kislányánának, akinek fekete, nedves haja az arcát takarja. Trakovszkij pontosan ugyanilyen karakter mutatott hosszan nem túl kellemes zene mellett, miközben az alak lassítva, ringatózva mozgott a nedvességtől lemáló vakolat alatt.

Gonosz halott 2 (Raimi, 1987)

Hasonlóan indultam vele, mint A texasi láncfűrészes mészárlással, itt is talán jobban féltem előre, mint kellett volna, de ő rá is szolgált. Folyamatosan szállította a hirtelen vágásokkal arcunkba tolt rémségeket, ami akkor is ijesztő, ha olyan hosszan tart ki egy képet, hogy tudom hogy most jön mindjárt az ijesztés. Szerencsére - vagy nem - , egy idő után elhülyéskedi a para helyzetet és onnantól kezdve már nem féltem. A sztori szerint egy szerelmes pár egy okkult könvyet kutató tudós házát kapta kölcsönbe hétvégére romantikázni, és természetesen a könyvből véletlenül sikerül megidézni a gonoszt...

Hatodik érzék (Shyamalan, 1999)

Oké, tudom hogy ez már a megjelenésekor is "popposnak" számított, nem kifejezetten ijesztgetősnek, de mint írtam a bevezetőben, egyszerű lélek vagyok és ebben a filmben is van pár jump scare. És hát erre igen jó alkalmat jelent a szellemeket látó kisfiú, akit képessége miatt a legváratlanabb pillanatokban látogatják meg a kísértetek...

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Hitchcock híres mondása, hogy az a jó thriller, amikor tudjuk hogy az asztal alatt bomba van, de az nem robban fel. Lynch nagyon szemét, mert megmutatja ezt a bombát jó hosszan, majd akkor robbantja fel, amikor már nem számítunk rá. A szorosan nem a történethez tartozó jelenetben egy férfi elmeséli rémálmát úgy, hogy közben megpróbálja minden részletét rekreálni. Túl jól sikerül...

Néhány egyéb, ami utólag jutott/juttattak eszembe:

- Cápa (Spielberg, 1975)
- A gyűrűk ura (Peter Jackson, 2001-2003)

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Vannak filmek, amelyek talán nem is feltétlenül érdemelnék meg, hogy jó filmnek tartsam őket, vagy egyéb esetben talán nem is tetszenének, de hogy arisztokratikusan finom, választékosan emelkedett kifejezéssel éljek, úgy odabasznak az elején, hogy az kitart a film végéig. Vagy ha nem is ilyan, a lényeg az, hogy az első percekben magával ragad és nem ereszt akkor sem ha esik a színvonala, akkor sem ha nem. Sok film kezd technikai bravúrral (ld. A gonosz érintése vágás nélküli kezdőképsorait), meghökkentő nyitánnyal (Alkony sugárút), de ezek még nem feltétlenül szippantanak be. Jöjjenek most azok, amelyek szinte rögtön elvarázsoltak:

Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)

Erről már esett szó korábban mint pozitív hangulatú film. Arról viszont nem, hogy mindezt már az elején eléri. A történet azzal nyit, ahogy három második világháborús katona hazatérőben van, így rögtön leesik egy kő a szívünkről. Kicsit félnek, de reményekkel várják a hazatérést, és ahogy egymást nyugtatgatják, az számomra nagyon megható volt.

Hátsó ablak (Hitchcock, 1954)

Kicsit kilóg a sorból, mert nem ragadt magával a nyitány. Mégis azért akartam feltétlenül megemlíteni, mert talán itt először lépett életbe egy film kezdésével kapcsolatban a tudatos néző bennem. Ahogy annak idején írtam: "az első pár perc tökéletes: szöveg nélkül, képekkel vezet be minket a film világába, és mire megszólal az első hang, már ismerjük nagyjából a karaktereket és az előzményeket is."

Örök szomjúság (Dutt, 1957)

Újabb film a pozitív listáról, bár ennek nem az eleje tette azzá. Mivel nem sokkal egy tipikus, éneklős bollywoodi film, a Hős után került sorra, nem sok jóra számítottam, de az első jelenetben azonnal éreztem, hogy ez most más lesz. A főhős dalos-költő hajléktalanként fekszik a padon egy virágot bámulva, szerenádozva neki, amit aztán eltapos egy járókelő lába. Igen, nyálasnak hangzik, az egész film ilyen szellemben halad, de végig hiteles marad.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

Ha szabad ilyen csúnya szót használnom még egyszer, akkor erre a filmre mondanám igazán, hogy a kezdése odabaszott, de nagyon. Megint csak másra számítottam, valami melodramatikus francia filmre (tulajdonképpen az is), és az első mondatai sem árulkodtak másról, ahogy a romantikus kastélyra közelítő kamera sem. Aztán a kamera belép az épületbe, lassan halad a folyosón, mi pedig újra meghallgathatjuk az első mondatokat, aminek kifejezetten örültem, mert a szinkronstúdiók undorító gyakorlata szerint természetesen a stáblistát rámondták a szövegre. Aztán újra elhangzanak ezek a mondatok. És megint. És megint... És máris hipnotizált a film, magába szívott, csak nézem és nézem...

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A hoszas nyitózene a madártávlati városképpel nem sejtetett sok jót, de aztán lassan a kamera beúszik rá a West Side városrészre, míg egészen egyik főszereplőnk ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik egy másik banda tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba".

A jó, a rossz és a csúf (Leone, 1966)

Nagyon hasonló Leone filmjének kezdete is, csak itt tánc helyett hosszas csend van. Hatalmas, kopár tájképekben eltörpülő, karakteres arcú, szótlan, magányos emberek a némafilmeket idéző képi kifejezőerővel bírnak, és ezt Leone több ponton elsüti filmjeiben. Ezúttal mintegy tíz percig nem hangzik el szó, ennek ellenére is simán lekötnek minket a csak szemekkel kommunikáló karakterek.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Az 1960-as években a tévé térhódítása ellen monumentálissal küzdő filmek egyik jellemzője volt a hosszas nyitózene, ami az esetek szinte mindegyikében kb. csak arra lehetett jó, hogy a moziba érkező emberek helyet foglaljanak és elrendezkedhessenek. Ez alól kivétel a 2001: űrodüsszeia, amely természetesen ennek köszönhetően már szerepelt a legkedvesebb filmzenéim posztban is. A sötét, néma űrben előbb Ligeti, majd Strauss zenéje csendül fel, miközben lassan megjelenik a Nap. Tökéletes párosítás.

Tartalom:

A 2020-as évek végére a második amerikai polgárháború lángba borította a világot, Angliát pedig bioterror támadások érték, így kerülhetett hatalomra a lakosság felett erős kontrollt gyakorló párt és annak teljhatalmú vezért, Sutler (John Hurt). A fehér, keresztény angolok szószólójaként kiirtottak mindenkit, aki nem felelt meg e feltételeknek, háborús állapotokat tartanak fenn, kijárási tilalmat vezettek be estére. A késésben lévő, a tilalmat megszegő tévés gyakornoklányt, Eveyt (Natalie Portman) pechére el is kapják a rendfenntartók és kis híján megerőszakolják, amikor egy titokzatos maszkos idegen megmenti. A férfi, V (Hugo Weaving) ha már ott van, megmutatja a lánynak művét: felrobbant egy szimbolikus belvárosi bíróságot. Eveyt persze azonnal azonosítják és másnap el is indul érte a rendőrség a munkahelyére, ám V is épp ezt a stúdiót szállja meg, hogy közölje a világgal üzenetét: egy évvel később felrobbantja a parlamentet abban bízva, hogy ezzel felbátorítja az embereket, hogy visszaköveteljék szabadságuk. A rendőrség megérkezik a helyszínre, lövöldözés tör ki, és mivel Evey épp jókor van jó helyen, megmenti V életét. Jobb híján V magával viszi és beavatja terveibe...

A történet nem rejti véka alá mondanivalóját: a félelemre alapozva elvehetik szabadságunk, amit nem szabad hagyni, és a helyzettől függően akár erőszakkal is vissza kell szerezni. Pikantériája a kontextusa; az eredeti képregény 1988-ban az 1980-as évek thatcheri Angliájának elvadulásától tartott, a 2005-ös film azonban átültette a helyzetet a 2001 utáni terrorpánikban lévő világra, ahol Bush hasonló rendszert kezdett el kiépíteni, miközben V személyében pedig pont egy terroristát tesz főhőssé.

Megvalósítás:

Több jól ismert történetet gyúrnak össze a filmben (Monte Christo, Az operaház fantomja, 1984), ami lehetővé teszi, hogy kevés részlettel is felvázolják az egész világot és a motívumokat. Ezek közül számomra nekem messze az volt a legszórakoztatóbb, hogy az 1984 rendszerétől szenvedő John Hurt karaktere vált ezúttal az 1984 rendszerének vezérévé. A karakterek amúgy egysíkúak a főszereplőket leszámítva. Talán kicsit kevesebb jelentőséget adtam neki fent, de a politikai üzenet mellett nagyon fontos mondanivalója a történetnek, hogy nem szabad félni, mert vannak az életnél fontosabb dolgok is, mint pl. a szabadság. Ezt Evey csak kínkeservesen tanulja meg, ennek a folyamatát követhetjük nyomon a történetben. V ahogy önmagát is nevezi, csak egy eszme megtestesítője, sosem látjuk az arcát, nem ismerjük a múltját, de azért néhány gesztussal emberivé teszik. Az ő különböző változatai másokban is megjelennek, Gordon, a komikus pl. szinte pontosan ugyanolyan mint V, csak tettek helyett az elzárkózást választja.

Tipikusan olyan film, aminek a kidolgozása profi, de nincs olyan karaktere, amitől kiemelkedővé válna, leszámítva talán a sötét színeit és az azoktól elütő élénkebb színek vegyítését (fehér, vörös), illetve persze a Guy Fawkes maszkot, ami azonnal ikonikussá is vált. Jól használja a fényeket, az animáció nem zavaró, a megefelelő időben alkalmazza a lassítást, a jó kameraszögeket... stb. Ugyanez elmondható a zenéről és a színészekről is, minden szép, minden jó, de... azért annyit mindenképpen illik megemlíteni, hogy a V-t (többedmagával) alakító Hugo Weaving végig maszkban volt, így arcjáték nélkül kellett kifejeznie karakterét.

Élmény:

Amikor először láttam a filmet sok-sok évvel ezelőtt, máris azon tűnődtem, hogy az akkori fiataloknak ez lesz az a film, ami nekem az 1984 volt, mert akkor is érezhető volt már, hogy ez egy nagyon hatásos propagandafilm. Ezúttal, második megtekintésre is hatásos maradt, ám meglepetések már nem értek, így érzelmileg kevésbé ragadott magával és jobban kidomborodtak a hibái, ami részben naivitásából ered: sajnos ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy sikerrel járjon egy ilyen megmozdulás. Ráadásul az is elképzelhetetlen, hogy egy V-típusú ember ilyen észrevétlen maradjon évtizedekig. Megjelenése után azonnal jelképévé vált megannyi szabadságért küzdő szervezetnek, így a film túlmutat önmagán és kilépett a képzeletből a valóságból, ami minden idők egyik legfontosabb filmjévé teheti, amennyiben huzamosabb ideig megmarad a hatása.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Hugo Weaving (A mátrix, A gyűrűk ura), Natalie Portman (Leon a profi, Szemtől szemben, Csillagok háborúja), John Hurt (A nyolcadik utas: a halál, Harry Potter és a bölcsek köve)
- Hurt idén hunyt el 77 évesen.
- Eredetileg november 5-én, a lőporos összeesküvés 400. évfordulóján mutatták volna be a filmet, de az utómunkálatok elhúzódtak.
- Hogy ki volt Guy Fawkes és mi ez az egész? Az anglikán angol uralkodók a katolikusokkal szembeni vallási türelmetlenségük miatt váltak egy csoport célpontjává 1605-ben, köztük Fawkes-szal, akik fel akarták robbantani a parlamentet, azonban a merénylet kiderült, az elkövetőket kivégezték. A király életben maradásának megemlékezése alkalmából azóta is megünneplik minden évben. A 19. század közepétől kezdett pozitív alakba fordulni, de kétségtelenül a képregény és a film tette igazi hőssé.

Következik: Rocco és fivérei

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Az egyik legkellemesebb filmélmény típus az, amikor lélekemelően pozitív egy film, árad belőle az optimizmus, a humanista életfelfogás. Több rendező filmjeiből is árad ez a fajta érzés, de nem mindenki tudta átszakítani nálam a gátat.  Ezekből jöjjön most egy olyan lista, amelyek a leginkább megindítóak voltak számomra, amelyek után egy kicsit erősebben és nagyobb hittel a jövőben álltam fel a székből (inkább ültem fel az ágyból):

A kölyök (Chaplin, 1921)

Olyan tökéletes összefoglalót írtam hozzá, hogy ez az egyben bemásolom: "A picture with a smile - and perhaps, a tear." Ebbe a kezdőmondatba sűríthető nemcsak ennek a filmnek, hanem az egész chaplini életműnek a lényege, miközben a történet mindig az alsóbb társadalmi csoportok körében játszódik. Itt sincs ez másképp: a szinte nincstelen csavargó megszánja az árva csecsemőt és magához veszi, és a nélkülözések ellenére is szeretetteljes kapocs alakul ki köztük.

Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)

Ahogy Chaplin, úgy Wyler általam ismert életművét is áthatja a humanista szemlélet, ami egyébként természetes volt a második világháború megpróbáltatásai után, és ez érződött a filmeken is. Több filmjét felsorolhatnám, de legerősebben az Életünk legszebb éveiben jön ki, ahol három háborúból hazatérő katona próbál visszailleszkedni a civil életbe a humoros, romantikus, őszinte, realista, bizakodó filmben.

Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950)

A film pikantériája, hogy egy évben jött ki az Alkony sugárúttal, amely szarkasztikus képet fest Hollywoodról és az egykori fénypontját elengedni nem tudó, kiöregedett filmszínésznőről. Ez a film hangulatában épp ellentétes, mintha csak válaszként szánták volna: itt a kiöregedőben lévő színésznő bár szintén hisztis primadonna, nem zárkózott el teljesen az emberek elől és barátai révén át tudott lendülni a holtpontján. Az ő ellenpontja a törtető, még fiatal címszereplő Éva aki mindent feláldoz a karrierjéért, és ezért majd el fog bukni. Míg az Alkony sugárút letaglóz, ez a film reményt ad és felemel, és ettől jó.

A vihar kapujában (Kuroszava, 1950)

Ez azon típusú filmek közé tartozik, ahol a történet nagy része sötétebb hangulatú, hogy a végén egy apróbb reménysugár is üdítően hasson. A történetben három különböző státuszú és hozzáállású férfi gyűlik össze megvitatni egy bűnügy kapcsán az élet nagy kérdéseit.

Örök szomjúság (Dutt, 1957)

Azt hiszem mindannyiunk érzi magát úgy, ki gyakrabban, ki ritkábban, hogy a világ egy rossz, igazságtalan hely, és eltölti a világfájdalom. Ezt képviseli a film főhőse, a széplelkű költő, aki rendre találkozik a világ árnyoldalával, és közben egyszerűen és meghatóan világít rá erre dalaiban. A szomorkás, mélabús dalok nélkül nem működne, de így engem is eltöltött ez az érzés és szomorú hangulata ellenére is inkább pozitívan hatott rám.

Közelkép (Kiarostami, 1990)

Az is előfordul, hogy nem a történet tesz meghatóvá egy filmet, hanem egy szereplő. Áldokumentumfilmünk főhőse kissé együgyű csaló, aki a figyelemért egy hírességnek adja ki magát, de még azt is olyan szeretetreméltóan teszi, hogy nem lehet haragudni rá. És ettől olyan érzés keríthet minket hatalmába, hogy a világ egy szép hely, csak egy kicsit oda kell figyelni egymásra.

Kosaras álmok (James, 1994)

A kosaras karriertörténetbe bújtatott szociodráma lelke valójában az épp keveset mutatott fiúk érzelmi fejlődése, a külsőségek - legalábbis számomra - jelentéktelenek voltak. A dokumentumfilm két tehetséges, de nagyon rossz körülmények között élő fiú amerikai álmának megvalósulásaként indul, de egyiküké sem válik valóra - közben azonban sokkal többet érnek el a világi sikereknél, belső erőre lelnek.

Apám és fiam (Irmak, 2005)

Talán csak azért kerül ide, mert még friss az élmény, de a török film magával tudott ragadni egy gyenge pillanatomban. De nem a drámájával, hanem épp az azt nélkülöző idilli részekkel, ahol a családi élet szeretetteljes és amelyben a láthatatlan családi kötelékek szinte tapinthatóak.