Tartalom:

Jefnek, a bérgyilkosnak (Alain Delon) nincs magánélete, a munkájának rendeli alá napjait. Lakásából kilépve előbb hidegvérrel ellop egy autót, elviszi egy szakmabelihez átrendszámoztatni, felvesz egy fegyvert, meglátogat egy szintén szakmabeli hölgyet, Jane-t (Nathalie Delon), hogy előre egyeztesse vele alibijét mint szerető, majd egy pókerező társaságot ugyanezzel a céllal. Amikor eljön az idő, egy bárba megy, lelövi a tulajt. Ahogy kilép a szobából, épp szembe jön vele a bárzongorista nő, Valerie, és ahogy sietősen távozik, többen felfigyelnek rá. A rendőrség egy tapasztalt nyomozó (Francois Perier) vezetésével azonnal begyűjti a lehetséges gyanúsítottakat, beleértve Jefet, és bár többen felismerni vélik, nem biztosak benne vagy nem ismerik fel. Különösen a szintén beidézett Valerie állítja határozottan, hogy nem ő az, és miután az alibije is szilárd, a rendőrség kénytelen elengedni, de szemmel tartják, sejtvén hogy ő a tettes. Jef elmegy a megbízója pénzéért, ám fizetség helyett rálőnek. Csak kicsit sebesül meg, de most már a rendőrség és a titokzatos megbízó is a nyomában van...

Az Árnyékhadsereg és A vörös kör mellett ennél a Melville-filmnél sem érzek konkrét üzenetet, a témája egy újabb különleges szakma hétköznapjai, rutinszerű menete. A cím alapján egy életvitelszerűen űzött hivatását gyakorló embert láthatunk, aki igyekszik ezt a maga erkölcsei szerint végezni, mint egy szamuráj. Szakmai, vagyis inkább betyárbecsülettel.

Megvalósítás:

A filmet a már szokásos Melville-féle kamuidézettel nyitják, ezúttal a busidóba hazudja bele, hogy "Nincs nagyobb magány, mint a szamurájé. Talán csak a tigrisé a dzsungelben." Ehhez mérten végig egyedül látjuk Jefet cselekedni, kapcsolatai kizárólag szakmai jellegűek, még ha társai ennél többet is éreznek. Ugyanakkor nem ő az egyetlen, az alvilági megbízója szintén szakmai okokból tenné el láb alól, és természetesen a rendőrség sem érzelmi alapon üldözi. Két részre osztanám a történetet: az elsőben Jef a megbízást tökéletes hidegvérrel, profiként végzi, a második felében azonban személyes indíttatása miatt ugyanazokat a műveleteket már egyáltalán nem végzi elővigyázatosan. A történet egy pontján paradox helyzetbe kerül, amit most nem spoilerezek el, de a lényeg hogy választania kell melyik elvét adja fel, amit végül önfeláldozóan sikerül feloldania, ezzel pedig felmagasztalódik.

A párbeszéd kevés, a tettek beszélnek, bár nem kell nagy akciózásra számítani - ahogy említettem, a hétköznapi valójában láthatunk egy munkát látványos körítés nélkül. Ennek megfelelően Alain Delon visszafogottan játszik, Melville állítólag kifejezetten rá írta a filmet. A képi világ ugyanilyen, ahogy két másik filmjében is: fakó színvilág, kopottas környezet, semmi látványos. Egy ponton mégis van egy nagyon feltűnően megoldás: a film legelején a kamera pulzálni kezd, szinte megbontja a síkot, és fogalmam sincs, hogy miért. Mintha valaminek a kezdetét akarná jelezni.

Élmény:

Ha esetleg ismerős a hivatása erkölcsei szerint élő bérgyilkos története, az nem véletlen: Melville műfajt teremtett filmjével, aminek később olyan utánzói akadtak, mint a Leon a profi. Gyakorlatilag ugyanolyannak láttam mint a többi filmjét, csak más tevékenységgel a középpontjában. Nem volt unalmas, de nem is ragadott magával igazán.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alain Delon (Rocco és fivérei, A napfogyatkozás, A párduc, A vörös kör), Francois Perier (A vörös kör), Nathalie Delon (Árnyékhadsereg)
- Alain Delon és Nathalie Delon ekkor házasok voltak
- Eredetileg Jef mosolyával ért volna véget film, de amikor kiderült, hogy Alain Delont ezt már eljátszotta máshol, Melville dühösen lemondott róla.

Következik: Cabiria éjszakái

Tartalom:

Melanie fiatal, gazdag nő, mai szóval celeb, épp egy kisállatkereskedésben nézelődik, amikor egy férfi eladónak nézve őt megszólítja, mert törpepagájt (angolul love bird) venne húga születésnapjára. Hamar kiderül, hogy a férfi, Mitch (Rod Taylor) ügyvéd, a bíróságon látta Melanie-t, akit kisebb csibészség miatt vettek elő, ezt akarta Mitch megbosszulni. Hogy megbosszulja a tréfát, Melanie megszerzi a férfi címét, szerez törpepapagájokat és a házába viszi, ami egy elszigetelt öböl mentén fekszik. Persze Mitch rajtakapja és jót mosolyognak, amikor egy sirály nekirepül Melanie fejének. De ez nem gátolja meg őket abban, hogy Mitch meghívja őt vacsorára. A házban hárman élnek, Mitch, a húga és az anyjuk; apjukat néhány éve vesztették el, és ezért az anya a kelleténél jobban ragaszodik fiához, Melanie-val pedig tartózkodóan bánik. Ennek ellenére némi kérlelés után a kislánynak, Cathynek (Veronica Cartwright) engedve Melanie másnap visszamegy hozzájuk Cathy szülinapi zsúrjára, ám a játékot váratlanul egy sirály raj támadása zavarja meg...

Sokan értetlenkednek, hogy nincs megmagyarázva a madarak viselkedése, pedig szerintem teljesen egyértelmű, hogy jelképesek (és különben is, a II. Cápa-tétel kimondja, hogy az állat és az űrlény mindig jelkép :). Pontosabban egyáltalán nem fontos, hogy miért támadnak. Szerintem itt mindenki a múltja fogságában (madárkalitkájában) él, a madarak csupán a változást hozzák el vagyis kényszerítik ki.

Megvalósítás:

Sorolom az érveim: A kisváros kissé a múltat idézően régimódi, elzárt a külvilágtól, Mitchék háza se egy modern berendezésű otthon. Majdnem mindenki öreg. A kívülállók mind a nagyvárosból jöttek, Mitch, az exe és Melanie is. Az anya nem bírja elengedni néhai férje emlékét. Melanie autója, viselkedése, öltözete is élesen elüt a helyiekéitől... stb. A kalitka szimbolikusan megjelenik az elzárt falu képében és a szintén elszigetelt ház formájában. Ezzel szemben a nagyváros modern, tágas, a történet hangvétele ekkor még könnyed, nem olyan, mint a kisváros közösségének egyénre telepedő nyomása... stb. Ahogy említettem, a főbb szereplők majdnem mindegyike szabadulna múltjától: az anya férje emlékétől, Melanie a nemtörődöm előéletétől és saját anyjától... stb. Bár ez jellemzően így van más hasonló filmeknél is, itt különösen könnyedén, vígjátékba hajazóan indult a történet, hogy fokozatosan horrorba csússzon át (egy-egy rész erejéig a is megállná a helyét, mint a szemkivájt férfi vagy a kéményből előtörő verebek).

Hitchcock jól ismeri a trükköket, amivel feszültséget lehet kelteni: hosszas felvezetés, sok csend, a várakozás elnyújtása. A leghatásosabb persze a madarak gyülekezése, főleg az iskolai jelenetben, ahol Melanie egy mászókának háttal ülve várakozik, a kamera pedig időnként odafordul, ahogy egy-két-néhány varjú egyesével odaszáll. Ám amikor Melanie fordul hátra, már vannak talán százan is. Zene nincs, bár épp az előbb leírt jelenetnél hallatszott a távolból egy gyerekdal, ami kontrasztban állt a vészjósló varjakkal. Elsősorban a madarak vijjogása jelentette a hozzáadott hangot. Na és akkor a lényeg, maguk a madarak: mai szemmel ordít róluk hogy bábuk vagy vetítettek, és ront a helyzeten, hogy a kelleténél jóval hosszasabban mutatják, így nagyobb eséllyel szúrhatóak ki a trükkök. Ötven évvel ezelőtt ez még Oscart ér...

Élmény:

Talán ez Hitchcock legismertebb filmje, én legalábbis ezt ismertem legelőször hallomásból, de csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem. Az elvárható feszültség megvolt, de a sztori maga nem volt túl izgalmas, az elavult trükkök pedig teljesen illúziórombolóak voltak.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Rod Taylor (101 kiskutya), Veronica Cartwright (Nyolcadik utas: a halál), Charles McGraw (Spartacus, Bolond bolond világ), Joe Mantell (Kínai negyed), Malcolm Atterbury (Észak-északnyugat), Richard Deacon (A testrablók támadása), Elizabeth Wilson (Forgószél, Diploma előtt), Doodles Weaver (Bolond blond világ)
- Még életben vannak: Tippi Hedren (87), Veronica Cartwright (67)
- Tippi Hedren igazi színészdinasztiát hozott létre, lánya ugyanis Melanie Griffith, unokája pedig Dakota Johnson.
- Doodles Weaver rossz egészségi állapota miatt 71 évesen öngyilkosságot követett el.
- A törpepapagájok hűséges, monogám életmódjukról ismertek, mindig egymás közelében maradnak.
- Bár az alapmű korábbi, a film apropóját az adta, hogy 1961-ben szennyezett vizek hatására egy csapat vészmadár megzavarodott és ezrével csapódtak neki egy kisváros épületeinek.
- Az elmaradhatatlan cameo Hitchcockkal és saját kutyáival:

Következik: A szamuráj

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Macsó pasiként (lol) a dalolós-táncolós filmek nem nevezhetőek kedvenc műfajomnak, ennek ellenére az előbbiből akadt bőven olyan, amelyek tetszettek (lásd itt és itt),és nem jelentenek kivételt a táncok sem. Ezek lehetnek önmagukban is látványosak, de akkor az igazi, ha egy tánc legalább annyira kifejező, mint a beszéd. És egy ilyen tánc felér a költészettel. Jöjjenek most azok a táncjelenetek, amelyek valamiért emlékezetesek maradtak:

Föld (Dovzsenko, 1930)

Mit keres egy szovjet propagandafilm a listán? Talán nem helytálló a párhuzam és nem ismerem a szovjet filmtörténelem egészét, de ha Tarkovszkijnak van szovjet elődje, az Dovzsenko filmje. Számos meditatívan transzcendes képet láthattunk a filmben, ezek közül az egyik leghatásosabb az éjjel egyedül hazafelé tartó Vaszil volt, aki jókedvében a magyar néptánchoz hasonló mozdulatokkal táncol. A hozzá társuló vészjósló a zene, a sötétség és a felvert por olyanná teszi, mintha egy haláltáncot látnánk.

Egymásnak születtünk (Stevens, 1936)

A hangosfilmek megjelenésének egyik következménye az volt, hogy az addigi némaságból előtörtek a zenés-táncos musicalek, amelyeknek az egyik nagy sztárja Fred Astaire volt. Eddig egyetlen filmet láttam tőle, a táncjelenetei kettő kivételével nem igazán szórakoztattak. Az egyik ezek közül Astaire táncversenye önmaga árnyékaival. Nem tökéletes, de a film egyik csúcspontja és elég kreatív, hogy megmaradjon az emlékezetemben.

Húsvéti parádé (Walters, 1948)

Egy újabb Astaire-táncjelenet, amelyben a szteppelést dobokkal kombinálják kreatívan.

Piros cipellők (Powell - Pressburger, 1948)

A brit filmek egyik fontos korszaka az 1940-es évek propagandafilmjei, ebből nőtt ki filmjeivel a Powell-Pressburger páros, egyik csúcspontjuk pedig a Piros cipellők. Mivel egy balett-társulatról szól a történet, értelemszerűen helyet kap egy negyedórás (!) balett-jelenet is, amelynél talán először értettem, hogy mit fejez ki egy-egy mozdulat, de más szempontokból is a film legerősebb része.

Ének az esőben (Donen - Gene Kelly, 1952)

A piros cipellők sikere nyomán a hollywoodi táncos filmek is megpróbálták a táncot művészi szintre emelni, ennek egyik példája az Egy amerikai Párizsban Gene Kellyvel, aki Fred Astaire mellett a legismertebb táncos név. A film végén szintén helyet kapott egy negyedórás, kreatív koncepcióval kidolgozott balett-táncsorozat, de a táncok maguk nem győztek meg teljesen. Ellenben Kelly következő filmjében, az Ének az esőben ugyanezt az elvet követve beletettek egy jó hosszú balett-jelenetet, ami már kellőképpen kifejező volt - de mégsem ez ragadt meg bennem igazán, hanem egy mellékszereplőé, aki annyit ugrált a Make 'Em Laugh c. dalban, hogy a nézésétől is elfáradtam.

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A West Side Story már helyet kapott a legerősebben induló filmek listáján, és épp egy tízperces táncjelenet miatt, amely egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat, kifejezve két utcai banda rivalizálását.

Mary Poppins (Stevenson, 1964)

Ez a film egyáltalán nem a szívem csücske, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni: a kéményseprős táncjelenet, a Step in Time nagyon látványos, kreatív ahogy a tetőkön energikusan ugrálnak ki-be a kéményekbe.

My Fair Lady (Cukor, 1964)

A musicalek az 1960-as években élték második virágkorukat az 1930-as évek után, ennek egy híres példája a My Fair Lady is, amelyről vesszőparipámnak megfelelően elmondható, hogy dalai és táncai teljesen indokolatlanok. És hogy tovább rontsam a helyzetet, a legjobb táncjelenet benne nem is igazán tánc, és éppen ettől jó. Arra gondolok, hogy az Ascot Gavotte-ban az előkelő társadalmi rétegek merevségének épp az a legjobb kifejezése, hogy minimális mozdulatokat végeznek, de ebben önmagában is van valami táncszerű.

Szép munka (Denis, 1999)

A francia idegenlégió félmeztelen férfitesteinek gyakorlatázásában már eleve van valami balettszerű (a film zenéje is egy opera), de az igazán ütős táncjelenet az absztrahálódó tudatú (magyarul meghaló) főhősünk haláltánca az élet és a halál között, ami egyébként teljesen improvizált és az addigi képektől és zenétől teljesen elütően egy europop dalra történik egy diszkóban.

Néhány egyéb tánc, ami emlékezetes, de nem tartottam ide méltónak:

• Sant Dnyaneshwar (Damle - Fattelal, 1940)
• A folyó (Renoir, 1951)
• Egy amerikai Párizsban (Minnelli, 1951)
• A texasi láncfűrészes mészárlás (Hooper, 1974)
• Nulladik óra (Hughes, 1985)
• Beszélj hozzá (Almodovar, 2003)

Tartalom:

Martha az egyetem igazgatójának lánya, férje George a történelem tanszék vezetője. Negyvenesek, fáradtak, kicsit részegek, hazafelé tartanak az igazgató partijáról késő éjjel. Hazaérve kicsit zsörtölődnek egymással, és akkor se hagyják abba, amikor vendégek érkeznek a fiatal házaspár, Nick és Honey személyeiben, akiket Martha hívott át tekintet nélkül a késői időpontra. Nick, az ifjú férj most került a biológia tanszékre, az ő bemutatására adták a korábbi partit is. Martháék nem állnak le sem az ivással, sem a veszekedéssel, egyre erőszakosabban gúnyolódnak egymáson, és látszólag George azon húzza fel magát leginkább, amikor Martha megemlíti fiukat. A fiatalok kezdetben zavarban vannak, de idővel az alkohol őket is feloldja. Nick elmeséli George-nak egy őszinte pillanatában, hogy nagy ambíciókkal érkezett, viccesen megjefógyzi, hogy akár Marthával is lefeküdne az előremenetelért, és hogy még nincs gyerekük, noha Honeynak már volt álterhessége. Martha tovább alázza George-ot, amikor elmeséli, hogy apja nem engedte megjelentetni a férfi egyetlen regényét, mire George felfedi Nickék álterhességének titkát. Végleg elszabadulnak az indulatok...

A történet témája azt hiszem elsősorban az önáltatás, amely szerves része az életnek, és látszólag szükséges hozzá, de talán mégsem annyira, mint amennyire a szereplők hiszik. A nagy elszalasztott lehetősége, hogy megragad a házasságnál és nem meri ezt a témát tovább mélyíteni, csak nagyon szőrmentén veti fel az illúzió és a valóság témáját, pedig egyértelműen ebbe az irányba mutat. Ez lehetett volna A mátrix elődje. Bocsánat ha nem vagyok túl konkrét, de nem akarok spoilerezni.

Megvalósítás:

A történet állítólag viszonylag pontosan követi az alapművet, amely három szakaszra bomlik: Martháék házában megismerjük a négy szereplőt, akik közül a két fiatal még kulturáltan viselkedik, az idősebbek viszont egyre kevésbé tesznek így; a gyerek megemlítése felzaklatja George-ot. A második részben a férfiak a kertben elbeszélgetnek őszintén, megismerjük az hátterüket, George méltóságába nagyon beletaposnak, majd négyesben kocsmázni mennek, ahol visszavágván George adja ki Nickék titkait. Végül a harmadik részre újra hazatérnek, ahol George lerántja a leplet saját és a fiatal pár önáltatásáról is. Úgy érzem ezt tragikusan próbálta meg beállítani a történet, de én inkább reménytelibb jövőt éreztem, amit az új napra virradás is jelzett (míg a történet késő éjjel kezdődött). Ráadásul ők viszonylag önmagukat adják, az egymáshoz vágott sértések valósak, akár terápiás jellegűek is lehetnek, míg a fiatalok még hazudnak egymásnak. A cím egyébként A három kismalac c. Disney-rajzfilmből ered, ahol a szalma- és a faházban lakó malacok ezzel a dallal gúnyolják a farkast, mert abban az önáltatásban élnek, hogy nem kell tőle félniük.

Mivel egy színházi dráma átültetéséről van szó, kevesebb a látványelem és elsősorban karakterközpontú a film szellemes párbeszédekkel. Biztos jók a színészek, de nincs szemem hozzá, és nem szeretem őszintén szólva a nagy szenvedélyek megjelenítését. A középkorú házaspár simán kinéz 40-50-esnek, pedig a Marthát alakító színésznő még a harmincas éveiben volt (ő ráadásul szépségideál státusza ellenére fel is szedett a szerepért több mint tíz kilót), és a George-ot alakító színész is épp csak elmúlt negyven. A lehetőségekhez képest azért vannak dőlt szögek és torzabb nézőpontok, volt egy tök jó vágás (amikor az autóból a kocsmában találtuk magunkat), lehetett volna több is. A zene hatásos, bár nincs sok. Szóval összességében, egy többnyire egyetlen szobában játszódó történethez képest sokat kihoztak belőle.

Élmény:

A történet jól felépített, a technikai megoldások megfelelő helyen vannak, és nálam mégse okozott katarzist. A műfaja tragikomédiaként szerepel, és nálam ebből a komédia rész volt erősebb, ezért nem tudtam teljesen átélni. A megkeseredett házaspár gúnyolódó marakodása ugyanis ha nem is hasonlít a saját házasságomra, attól még számomra szórakoztató volt, a film első tíz-húsz perce mintha a Rém rendes család első részéből került volna ki, talán nem is véletlen a kapcsolat. Szóval nem tudtam átérezni a helyzet tragikumát, de más korban, más élethelyzetben lévő nézőknek biztos máshogy jön le a film.

Érdekességek:

- Még életben vannak: George Segal (83)
- Taylor és Burton ekkoriban valóban egy pár voltak.
- A filmet minden kategóriában jelölték Oscarra; ezen kívül eddig csak egyetlen másik filmnek sikerült ez, a Cimarronnak.
- Az alapmű írója, Albee tavaly hunyt el 88 évesen.
- A Nagyítás mellett ez volt a másik 1966-os film, ami miatt végül eltörölték a Hays-kódot és helyette bevezették a korhatáros besorolást. Ugyanis az eredeti darabban meglehetősen trágár szavak hangzottak el az akkori mércék szerint, és ezt nagyjából átültették a filmbe is, mégha néhol finomítottak is rajta.
- Alapja a Maas-házaspár volt, Albee ismerősei, akik valóban végigitták a hétvégéket és hasonló módon illeték egymást.

Következik: Madarak

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Amikor először felötlött bennem, hogy készíthetnék személyes élményeken alapuló toplistákat, az első gondolatom tematikája a fizikai értelemben vett fájdalom volt. Magyarul azokat a pillanatokat szeretném összegyűjteni, ami miatt legkönnyebben felszisszentem egy "aú" felkiáltással. Az erőszakosság ábrázolása egyre megszokottabb, így értelemszerűen elsősorban újabb filmek maxolják ki a lehetőséget, hogy beleégessenek egy képet a tudatunkba. Egy sima gyilkosság már nem fáj, az egykor brutálisnak tartott jeleneteket is mai szemmel egykedvűen néztem végig, mint pl. A sebhelyesarcú láncfűrészes mészárlását vagy a Schindler listája kegyetlenkedéseit. Egyébként nem kéne feltétlenül tragikus, drámai ponthoz kötődnie ezeknek, de más műfajok nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel.

Salo, avagy Szodoma 120 napja (Pasolini, 1975)

Mégis egy klasszikus korú filmmel kezdek, ami ugyan elmúlt már negyven, de a mai napig be van tiltva számos helyen, hiszen másról sem szól, mint hogy felsorolják benne a lehető legdurvább perverziókat. A történetben négy magas rangú férfi összefogdos fiatalokat a környékről hogy válogatott perverzióknak és íknzásoknak vesse alá őket. A végéig egész jól bírtam, de amikor már nem számított az életük és minden fiatalt kivégeztek, ott már akadt pár olyan módszer, amit nem láttam korábban filmen és így hatásos lehetett. Nem írom le mik voltak ezek, hadd legyen meglepetés, hadd égjen be mások agyába is a kép *(gonosz kacaj).

Ryan közlegény megmentése (Spielberg, 1998)

Ez a film is tocsog a vérben, elvégre háborús alkotásról van szó, de nem igazá a leszakadó testrészek fájnak, hanem az átérezhető, intim gyilkosság, amikor az egyik katona kéziharcban alulmarad a másikkal szemben. Egy kés a főszereplő, amit próbálnak a másikba döfni, és érezhető, ahogy egyikükből lassan kifogy az erő, és ugyanilyen lassan a szívébe csúszik a kés. Nincs vér, nincs látványos sérülés vagy halál, de az elkerülhetetlensége és a lassúsága miatt elviselhetetlennek éreztem.

Amerikai história X (Kaye, 1999)

Gondolom nem kell részleteznem melyik jelenetre gondolok, a "padkázás" már el is mémesedett, és ironikusan épp azon szélsőségesek hivatkoznak rá, akik ellen szólt a film. A cselekmény szerint egy családi hatásra neonácivá váló fiú a gyűlöletét rasszizmusában éli ki, ennek csúcspontján történik az, amit a fogorvosoktól amúgy is rettegő egyedként örökre megjegyeztem (ugyanakkor másodjára már nem volt annyira durva, na de azért akkor is...)

Oldboy (Cshanuk, 2003)

Itt két jelenet is van, ami méltóvá teszi a filmet e listához, de a filmvégi amputáció idejére a történet számomra már abszurd nevetségbe torkollot, ezért maradjunk a korábbinál, ami az előző filmhez hasonlóan szintén egy fogászati kezelés, csak ezúttal padka helyett kalapáccsal. Ereje abban rejlik, hogy nagyon közelről és nagyon hosszan mutatják, ami viszont egyben alkalmat ad arra is, hogy felfogjuk, ott már nem egy embert látunk, csak egy kelléket. De azért átérezzük a fájdalmat.

A faun labirintusa (del Toro, 2005)

Ez a film is szereti közelről, hosszasan mutatni a fájdalmat. Nem rossz a saját seb összevarrása, de számomra igazán kellemetlen a borosüveges gyilkosság volt. Váratlan volt a tett, a fegyver, az apa és az áldozat néma reakciója.