Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Macsó pasiként (lol) a dalolós-táncolós filmek nem nevezhetőek kedvenc műfajomnak, ennek ellenére az előbbiből akadt bőven olyan, amelyek tetszettek (lásd itt és itt),és nem jelentenek kivételt a táncok sem. Ezek lehetnek önmagukban is látványosak, de akkor az igazi, ha egy tánc legalább annyira kifejező, mint a beszéd. És egy ilyen tánc felér a költészettel. Jöjjenek most azok a táncjelenetek, amelyek valamiért emlékezetesek maradtak:

Föld (Dovzsenko, 1930)

Mit keres egy szovjet propagandafilm a listán? Talán nem helytálló a párhuzam és nem ismerem a szovjet filmtörténelem egészét, de ha Tarkovszkijnak van szovjet elődje, az Dovzsenko filmje. Számos meditatívan transzcendes képet láthattunk a filmben, ezek közül az egyik leghatásosabb az éjjel egyedül hazafelé tartó Vaszil volt, aki jókedvében a magyar néptánchoz hasonló mozdulatokkal táncol. A hozzá társuló vészjósló a zene, a sötétség és a felvert por olyanná teszi, mintha egy haláltáncot látnánk.

Egymásnak születtünk (Stevens, 1936)

A hangosfilmek megjelenésének egyik következménye az volt, hogy az addigi némaságból előtörtek a zenés-táncos musicalek, amelyeknek az egyik nagy sztárja Fred Astaire volt. Eddig egyetlen filmet láttam tőle, a táncjelenetei kettő kivételével nem igazán szórakoztattak. Az egyik ezek közül Astaire táncversenye önmaga árnyékaival. Nem tökéletes, de a film egyik csúcspontja és elég kreatív, hogy megmaradjon az emlékezetemben.

Húsvéti parádé (Walters, 1948)

Egy újabb Astaire-táncjelenet, amelyben a szteppelést dobokkal kombinálják kreatívan.

Piros cipellők (Powell - Pressburger, 1948)

A brit filmek egyik fontos korszaka az 1940-es évek propagandafilmjei, ebből nőtt ki filmjeivel a Powell-Pressburger páros, egyik csúcspontjuk pedig a Piros cipellők. Mivel egy balett-társulatról szól a történet, értelemszerűen helyet kap egy negyedórás (!) balett-jelenet is, amelynél talán először értettem, hogy mit fejez ki egy-egy mozdulat, de más szempontokból is a film legerősebb része.

Ének az esőben (Donen - Gene Kelly, 1952)

A piros cipellők sikere nyomán a hollywoodi táncos filmek is megpróbálták a táncot művészi szintre emelni, ennek egyik példája az Egy amerikai Párizsban Gene Kellyvel, aki Fred Astaire mellett a legismertebb táncos név. A film végén szintén helyet kapott egy negyedórás, kreatív koncepcióval kidolgozott balett-táncsorozat, de a táncok maguk nem győztek meg teljesen. Ellenben Kelly következő filmjében, az Ének az esőben ugyanezt az elvet követve beletettek egy jó hosszú balett-jelenetet, ami már kellőképpen kifejező volt - de mégsem ez ragadt meg bennem igazán, hanem egy mellékszereplőé, aki annyit ugrált a Make 'Em Laugh c. dalban, hogy a nézésétől is elfáradtam.

West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961)

A West Side Story már helyet kapott a legerősebben induló filmek listáján, és épp egy tízperces táncjelenet miatt, amely egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat, kifejezve két utcai banda rivalizálását.

Mary Poppins (Stevenson, 1964)

Ez a film egyáltalán nem a szívem csücske, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni: a kéményseprős táncjelenet, a Step in Time nagyon látványos, kreatív ahogy a tetőkön energikusan ugrálnak ki-be a kéményekbe.

My Fair Lady (Cukor, 1964)

A musicalek az 1960-as években élték második virágkorukat az 1930-as évek után, ennek egy híres példája a My Fair Lady is, amelyről vesszőparipámnak megfelelően elmondható, hogy dalai és táncai teljesen indokolatlanok. És hogy tovább rontsam a helyzetet, a legjobb táncjelenet benne nem is igazán tánc, és éppen ettől jó. Arra gondolok, hogy az Ascot Gavotte-ban az előkelő társadalmi rétegek merevségének épp az a legjobb kifejezése, hogy minimális mozdulatokat végeznek, de ebben önmagában is van valami táncszerű.

Szép munka (Denis, 1999)

A francia idegenlégió félmeztelen férfitesteinek gyakorlatázásában már eleve van valami balettszerű (a film zenéje is egy opera), de az igazán ütős táncjelenet az absztrahálódó tudatú (magyarul meghaló) főhősünk haláltánca az élet és a halál között, ami egyébként teljesen improvizált és az addigi képektől és zenétől teljesen elütően egy europop dalra történik egy diszkóban.

Néhány egyéb tánc, ami emlékezetes, de nem tartottam ide méltónak:

• Sant Dnyaneshwar (Damle - Fattelal, 1940)
• A folyó (Renoir, 1951)
• Egy amerikai Párizsban (Minnelli, 1951)
• A texasi láncfűrészes mészárlás (Hooper, 1974)
• Nulladik óra (Hughes, 1985)
• Beszélj hozzá (Almodovar, 2003)

Tartalom:

Martha az egyetem igazgatójának lánya, férje George a történelem tanszék vezetője. Negyvenesek, fáradtak, kicsit részegek, hazafelé tartanak az igazgató partijáról késő éjjel. Hazaérve kicsit zsörtölődnek egymással, és akkor se hagyják abba, amikor vendégek érkeznek a fiatal házaspár, Nick és Honey személyeiben, akiket Martha hívott át tekintet nélkül a késői időpontra. Nick, az ifjú férj most került a biológia tanszékre, az ő bemutatására adták a korábbi partit is. Martháék nem állnak le sem az ivással, sem a veszekedéssel, egyre erőszakosabban gúnyolódnak egymáson, és látszólag George azon húzza fel magát leginkább, amikor Martha megemlíti fiukat. A fiatalok kezdetben zavarban vannak, de idővel az alkohol őket is feloldja. Nick elmeséli George-nak egy őszinte pillanatában, hogy nagy ambíciókkal érkezett, viccesen megjefógyzi, hogy akár Marthával is lefeküdne az előremenetelért, és hogy még nincs gyerekük, noha Honeynak már volt álterhessége. Martha tovább alázza George-ot, amikor elmeséli, hogy apja nem engedte megjelentetni a férfi egyetlen regényét, mire George felfedi Nickék álterhességének titkát. Végleg elszabadulnak az indulatok...

A történet témája azt hiszem elsősorban az önáltatás, amely szerves része az életnek, és látszólag szükséges hozzá, de talán mégsem annyira, mint amennyire a szereplők hiszik. A nagy elszalasztott lehetősége, hogy megragad a házasságnál és nem meri ezt a témát tovább mélyíteni, csak nagyon szőrmentén veti fel az illúzió és a valóság témáját, pedig egyértelműen ebbe az irányba mutat. Ez lehetett volna A mátrix elődje. Bocsánat ha nem vagyok túl konkrét, de nem akarok spoilerezni.

Megvalósítás:

A történet állítólag viszonylag pontosan követi az alapművet, amely három szakaszra bomlik: Martháék házában megismerjük a négy szereplőt, akik közül a két fiatal még kulturáltan viselkedik, az idősebbek viszont egyre kevésbé tesznek így; a gyerek megemlítése felzaklatja George-ot. A második részben a férfiak a kertben elbeszélgetnek őszintén, megismerjük az hátterüket, George méltóságába nagyon beletaposnak, majd négyesben kocsmázni mennek, ahol visszavágván George adja ki Nickék titkait. Végül a harmadik részre újra hazatérnek, ahol George lerántja a leplet saját és a fiatal pár önáltatásáról is. Úgy érzem ezt tragikusan próbálta meg beállítani a történet, de én inkább reménytelibb jövőt éreztem, amit az új napra virradás is jelzett (míg a történet késő éjjel kezdődött). Ráadásul ők viszonylag önmagukat adják, az egymáshoz vágott sértések valósak, akár terápiás jellegűek is lehetnek, míg a fiatalok még hazudnak egymásnak. A cím egyébként A három kismalac c. Disney-rajzfilmből ered, ahol a szalma- és a faházban lakó malacok ezzel a dallal gúnyolják a farkast, mert abban az önáltatásban élnek, hogy nem kell tőle félniük.

Mivel egy színházi dráma átültetéséről van szó, kevesebb a látványelem és elsősorban karakterközpontú a film szellemes párbeszédekkel. Biztos jók a színészek, de nincs szemem hozzá, és nem szeretem őszintén szólva a nagy szenvedélyek megjelenítését. A középkorú házaspár simán kinéz 40-50-esnek, pedig a Marthát alakító színésznő még a harmincas éveiben volt (ő ráadásul szépségideál státusza ellenére fel is szedett a szerepért több mint tíz kilót), és a George-ot alakító színész is épp csak elmúlt negyven. A lehetőségekhez képest azért vannak dőlt szögek és torzabb nézőpontok, volt egy tök jó vágás (amikor az autóból a kocsmában találtuk magunkat), lehetett volna több is. A zene hatásos, bár nincs sok. Szóval összességében, egy többnyire egyetlen szobában játszódó történethez képest sokat kihoztak belőle.

Élmény:

A történet jól felépített, a technikai megoldások megfelelő helyen vannak, és nálam mégse okozott katarzist. A műfaja tragikomédiaként szerepel, és nálam ebből a komédia rész volt erősebb, ezért nem tudtam teljesen átélni. A megkeseredett házaspár gúnyolódó marakodása ugyanis ha nem is hasonlít a saját házasságomra, attól még számomra szórakoztató volt, a film első tíz-húsz perce mintha a Rém rendes család első részéből került volna ki, talán nem is véletlen a kapcsolat. Szóval nem tudtam átérezni a helyzet tragikumát, de más korban, más élethelyzetben lévő nézőknek biztos máshogy jön le a film.

Érdekességek:

- Még életben vannak: George Segal (83)
- Taylor és Burton ekkoriban valóban egy pár voltak.
- A filmet minden kategóriában jelölték Oscarra; ezen kívül eddig csak egyetlen másik filmnek sikerült ez, a Cimarronnak.
- Az alapmű írója, Albee tavaly hunyt el 88 évesen.
- A Nagyítás mellett ez volt a másik 1966-os film, ami miatt végül eltörölték a Hays-kódot és helyette bevezették a korhatáros besorolást. Ugyanis az eredeti darabban meglehetősen trágár szavak hangzottak el az akkori mércék szerint, és ezt nagyjából átültették a filmbe is, mégha néhol finomítottak is rajta.
- Alapja a Maas-házaspár volt, Albee ismerősei, akik valóban végigitták a hétvégéket és hasonló módon illeték egymást.

Következik: Madarak

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Amikor először felötlött bennem, hogy készíthetnék személyes élményeken alapuló toplistákat, az első gondolatom tematikája a fizikai értelemben vett fájdalom volt. Magyarul azokat a pillanatokat szeretném összegyűjteni, ami miatt legkönnyebben felszisszentem egy "aú" felkiáltással. Az erőszakosság ábrázolása egyre megszokottabb, így értelemszerűen elsősorban újabb filmek maxolják ki a lehetőséget, hogy beleégessenek egy képet a tudatunkba. Egy sima gyilkosság már nem fáj, az egykor brutálisnak tartott jeleneteket is mai szemmel egykedvűen néztem végig, mint pl. A sebhelyesarcú láncfűrészes mészárlását vagy a Schindler listája kegyetlenkedéseit. Egyébként nem kéne feltétlenül tragikus, drámai ponthoz kötődnie ezeknek, de más műfajok nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel.

Salo, avagy Szodoma 120 napja (Pasolini, 1975)

Mégis egy klasszikus korú filmmel kezdek, ami ugyan elmúlt már negyven, de a mai napig be van tiltva számos helyen, hiszen másról sem szól, mint hogy felsorolják benne a lehető legdurvább perverziókat. A történetben négy magas rangú férfi összefogdos fiatalokat a környékről hogy válogatott perverzióknak és íknzásoknak vesse alá őket. A végéig egész jól bírtam, de amikor már nem számított az életük és minden fiatalt kivégeztek, ott már akadt pár olyan módszer, amit nem láttam korábban filmen és így hatásos lehetett. Nem írom le mik voltak ezek, hadd legyen meglepetés, hadd égjen be mások agyába is a kép *(gonosz kacaj).

Ryan közlegény megmentése (Spielberg, 1998)

Ez a film is tocsog a vérben, elvégre háborús alkotásról van szó, de nem igazá a leszakadó testrészek fájnak, hanem az átérezhető, intim gyilkosság, amikor az egyik katona kéziharcban alulmarad a másikkal szemben. Egy kés a főszereplő, amit próbálnak a másikba döfni, és érezhető, ahogy egyikükből lassan kifogy az erő, és ugyanilyen lassan a szívébe csúszik a kés. Nincs vér, nincs látványos sérülés vagy halál, de az elkerülhetetlensége és a lassúsága miatt elviselhetetlennek éreztem.

Amerikai história X (Kaye, 1999)

Gondolom nem kell részleteznem melyik jelenetre gondolok, a "padkázás" már el is mémesedett, és ironikusan épp azon szélsőségesek hivatkoznak rá, akik ellen szólt a film. A cselekmény szerint egy családi hatásra neonácivá váló fiú a gyűlöletét rasszizmusában éli ki, ennek csúcspontján történik az, amit a fogorvosoktól amúgy is rettegő egyedként örökre megjegyeztem (ugyanakkor másodjára már nem volt annyira durva, na de azért akkor is...)

Oldboy (Cshanuk, 2003)

Itt két jelenet is van, ami méltóvá teszi a filmet e listához, de a filmvégi amputáció idejére a történet számomra már abszurd nevetségbe torkollot, ezért maradjunk a korábbinál, ami az előző filmhez hasonlóan szintén egy fogászati kezelés, csak ezúttal padka helyett kalapáccsal. Ereje abban rejlik, hogy nagyon közelről és nagyon hosszan mutatják, ami viszont egyben alkalmat ad arra is, hogy felfogjuk, ott már nem egy embert látunk, csak egy kelléket. De azért átérezzük a fájdalmat.

A faun labirintusa (del Toro, 2005)

Ez a film is szereti közelről, hosszasan mutatni a fájdalmat. Nem rossz a saját seb összevarrása, de számomra igazán kellemetlen a borosüveges gyilkosság volt. Váratlan volt a tett, a fegyver, az apa és az áldozat néma reakciója.

Tartalom:

Az apa halála után az anya és négy fia a kilátástalan déli vidékről váratlanul beállít a már egy ideje Milánóban élő ötödik fiúhoz, Vincenzóhoz, aki épp eljegyzését ünnepli. Az olaszosan szenvedélyes anyák azonnal össze is szólalkoznak, aminek az lesz a vége, hogy az eljegyzés felbomlik, a család pedig egy alagsori lakásban húzza meg magát. Vincenzo bokszkarrierről álmodott, de nem elég tehetséges hozzá, viszont kedvet csinált két testvérének, Roccónak (Alain Delon) és Simonénak. Vicenzo végül kibékül szerelmével (Claudia Cardinale) és hozzá költözik. Simone erős, de lassú bokszolónak bizonyul, de így is hozza a meccseit, viszont beleszeret egy véletlenül megismert prostituáltba, Naidába, aki miatt hanyagolja edzéseit. Ráadásul hogy lenyűgözze, két kézzel szórja a pénzt, a lány azonban sosem gondolkozott komoly kapcsolatban, ezért egy idő után elhagyja, amitől Simone még züllöttebb életbe csúszik. A családfenntartó a negyedik testvér, Ciro lesz, mivel ő keményen tanul és végzettségének köszönhetően jó állást is kap. A legkisebb testvér, Luca, még gyerek. Két évvel később Roccóban egy véletlennek köszönhetően meglátják a boksztehetséget és a pénz miatt, főleg hogy segítse Simonét, vállalja a sportkarriert, noha nem szeret verekedni. Összefut Nadiával és egyre bensőségesebb viszonyt kezdenek ápolni; Rocco ártatlansága megindítja a nőt és igyekszik jó útra térni. Csakhogy amikor Simone ezt megtudja, bosszút esküszik: megveri a visszaütni nem akaró Roccót és megerőszakolja szeme láttára Nadiát...

Be kell valljam, nem tudom teljesen összerakni, hogy miről szól a történet, pontosabban egyes részei. Az világos, hogy van egy társadalmi olvasata az ebben az időben vidékről nagyvárosokba vándorló emberekről és ennek filozófiájáról (gyökerek, család, elidegenedés, modern életvitel... stb.). Minél többet gondolkozok rajta, annál világosabb egyetemes olvasata is (főleg ennek az írásnak köszönhetően), azaz allegorikus fejlődéstörténetként lehet rá tekinteni, ahol a a Simone-féle materialista erőerkölccsel szemben ott áll Rocco feltétlen jóindulatúsága, ami szintén nem vezet sok jóra, ezért szükség van Ciro közösségelvű józanságára, és a legkisebb fiú, Luca majd talán valahogy mindent képes lesz integrálni. Amivel kapcsolatban nem tudok mire jutni, az az erőszak szerepe, ami talán csak stíluselem. Lejjebb majd kifejtem.

Megvalósítás:

Elvileg epizodikus szerkezetű a történet, mind a négy rész egy-egy fiú nevét viseli, leszámítva Lucát, neki nem jut külön rész, nyilván azzal a céllal hogy az ő jövője még nyitott. Azonban ez hamis felépítés lenne, hiszen gyakorlatilag kizárólag Simone és Rocco körül forog minden, Vicenzo csak a felvezetéshez kell, Ciro pedig csak a lezáráshoz, Luca meg szinte semmihez. Az anya jelenti a gyökereket, a család összetartó erejét, a hagyományt (és időnként a komikus elemet), a városba érve össze is omlik minden annak modern és elidegenítő tulajdonságai miatt. Ennek egyik képviselője Nadia, aki lökést ad a fiúknak a városi élethez, Simonét pedig akaratlanul is a bűnbe taszítja, azzal, hogy felvillantja előtte a fényűzést. Csakhogy Simone régimódi, ő szerelmes Nadiába, nem csak szórakozik vele, így a szakításkor a férfi az élvezetekhez menekül. Rocco a saját epizódjáig viszonylag a háttérben marad, csak ekkor lép igazán főszereplői státusba, amikor egyrészt felfedezik benne a boksztehetséget, másrészt amikor ártatlanságával elbűvöli Nadiát és kimozdítja őt életviteléből egy tisztesebb élet lehetőségét felvillantva neki. Simone féltékenységében azonban mindkettőjüket tönkreteszi, amire Rocco csak annyit bír reagálni, hogy önmagát vádolja testvére helyett és önfeláldozóan visszaküldi hozzá Nadiát, hogy kihúzza züllöttségéből. De csak tovább csúszik a lejtőn a lehető legmélyebb pontig, ahonnan családja érdekében Ciro már nem hajlandó visszahozni. Az erőszak kiemelt szerepet kap a történetben, de nem jöttem rá, miért. Van tömegverekedés, a fiúk bokszolnak, udvarlásuk eőszakos, Simone konkrétan nemi erőszakot is elkövet majd testvérével a konfliktust is ököllel akarja kibeszélni, Nadiát pedig megöli. Ennek az erőszakos testiségnek a betetőzése, amikor Simone pénzért lefekszik egy ismerősével, de előtte még verekednek. Kézenfekvő lenne valamilyen darwini városi dzsungellel magyarázni, ahol csak erővel lehet érvényesülni, de ez nem magyarázat mindenre. Ma szemmel a történet már jelképesebbnek tűnk mint a maga korában, amikor Olaszország valóban gyökeres változásokon ment át iparosodásával, a déliek tömeges északra vándorlásával (ld. még: Vörös sivatag). Nadia meggyilkolásának helyszínén konkrétan történt nem sokkal korábban egy hasonló gyilkosság, és egyéb neorealizmusra hajzó elem is van a filmben.

Ilyen elem pl. az alacsonyabb osztályú emberek életének realisztikus bemutatása. A karaktereket viszont nem amatőrök alakítják, bár néha úgy tűnik, annyira bénának látszanak - azonban a kritikusok szerint ez szándékos, operaszerűen akarták megcsinálni, szélsőséges érzelmekkel. De hogy ne legyek igazságtalan, a Nadiát és a Simonét alaktó színésznek is voltak jó jeleneteik, csak azt a gyakorlatot nem szeretem, amikor különféle nemzetiségű színészek játsznak együtt és utószinkronizálják őket, mert ez Delon száján pl. nagyon látszott. Időnként a környezetet, mint jelképes díszletet beemelték a filmbe (a katedrális, a plakátok) A zene nem tűnt fel, képileg pedig néha kicsit film noiros volt az árnyékolások miatt, de amúgy nem tudnék semmi különlegeset megnevezni, ami szemetgyönyörködtető lett volna.

Élmény:

Álltólag nagy hatással volt Coppola és Scorsese filmjeire, és csak az homályosította el sikerét és jelentőségét, hogy még abban az évben jött ki Az édes élet is. Én nem tudok rá mit mondani. Nem volt rossz, sőt, jó film volt, élvezhető, értelmes, de nem érintett meg igazán érzelmileg. Mit mondjon ilyenkor az ember? Nem írhatom hogy semmilyen volt, hidegen se hagyott. Frusztrálóan nem volt élményem, pedig volt...

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alain Delon (A napfogyatkozás, A párduc, A vörös kör), Claudia Cardinale (Nyolc és fél, A párduc, Volt egyszer egy vadnyugat), Nino Castelnuovo (Cherbourg-i esernyők), Paolo Stoppa (A párduc, Volt egyszer egy vadnyugat)
- A Nadiát és a Simonét alakító színészek a valóságban ekkor egy pár voltak.

Következik: Nem félünk a farkastól

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Tudom, hogy azok a horrorfilmek számítanak igazán jónak, amelyek pszichológiával érik el a rettegést, de egyszerű lélek vagyok, nálam mindig a szimpla jump scare-ek lesznek a leghatásosabb eszközök arra, hogy a frászt hozzák rám. Jöjjenek most az eddig láttotak közül azok, amelyek a leginkább megrémisztettek:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Na ő speciel pont nem hirtelen vágással halálra rémítős, hanem nyomasztó hangulatával borzongatja meg az embert: egy férfi érkezik a vidéki faluba, amiről hamar kiderül, hogy vámpír garázdálkodik a környékén. A film hangulata sötét, borongós, lassan halad, olyan mint egy rossz álom, és amikor lassan tárul ki egy ajtó, vagy olyan mondatok hangzanak el, mint a "Mi ez a gyerekzaj?" "De itt nincsenek gyerekek...", akkor az eléggé megborzongatott.

Iszonyat (Polanski, 1965)

A film az egyik első ijesztő élményem volt, igazi jump scare-rel. A történetben egy fiatal, csinos, de megőrülőben lévő szőke nő rémlátomásai játszák a főszerepet. Lassan és eseménytelenül, csendesen indul, ezért minden váratlan, élesen hangos lakáscsengő már a frászt hozza az emberre, de igazán a váratlanul felbukkanó férfialak az ijesztő, aki hol a tükörben jelenik meg, hol gyorsítva közeledik az ágyban fekvő nőhöz.

A texasi láncfűrészes mészárlás (Hooper, 1974)

Ez volt talán az első igazi, modern horrorfilmem, és a projektem előtt se nagyon néztem ezt a műfajt (amit meg igen, az a tipikus hentelős amerikai tinihorror volt, az nem igazán mérvadó). Emiatt aztán az elejétől kezdve rettegtem, hogy mikor történik valami ijesztő, és mivel az első fél órában nem történt ilyen, az volt a legrosszabb (jó értelemben véve) része. Nem tudom hogy csak ennek köszönhető az elviselhetetlen feszültség vagy a film technikái érték ezt el, mindenesetre első alkalommal nagyon szépen működött. Négy fiatal érkezik egy vidéki kisvárosba, már az úton sikerül felszedniük egy nem teljesen százas, önmagát vagdosó stoppost, de az igazi rémálom csak akkor kezdődik, amikor kiderül, hogy épp egy sorozatgyilkos család mellett szálltak meg. Bőrpofa színre lépése és gyors gyilkolása megváltás volt, onnantól sokkal nyugodtabb voltam.

Tükör (Tarkovszkij, 1975)

Talán fura hogy mit keres egy Tarkovszkij-film a listán, és igazatok is van, tulajdonképpen indokolatlan, a rendező részéről se volt tudatos. Amiért mégis helyet kapott az rajta kívülállóan az újabb japán horroroknak köszönhető, pontosabban a Kör fehér ruhás kislányánának, akinek fekete, nedves haja az arcát takarja. Trakovszkij pontosan ugyanilyen karakter mutatott hosszan nem túl kellemes zene mellett, miközben az alak lassítva, ringatózva mozgott a nedvességtől lemáló vakolat alatt.

Gonosz halott 2 (Raimi, 1987)

Hasonlóan indultam vele, mint A texasi láncfűrészes mészárlással, itt is talán jobban féltem előre, mint kellett volna, de ő rá is szolgált. Folyamatosan szállította a hirtelen vágásokkal arcunkba tolt rémségeket, ami akkor is ijesztő, ha olyan hosszan tart ki egy képet, hogy tudom hogy most jön mindjárt az ijesztés. Szerencsére - vagy nem - , egy idő után elhülyéskedi a para helyzetet és onnantól kezdve már nem féltem. A sztori szerint egy szerelmes pár egy okkult könvyet kutató tudós házát kapta kölcsönbe hétvégére romantikázni, és természetesen a könyvből véletlenül sikerül megidézni a gonoszt...

Hatodik érzék (Shyamalan, 1999)

Oké, tudom hogy ez már a megjelenésekor is "popposnak" számított, nem kifejezetten ijesztgetősnek, de mint írtam a bevezetőben, egyszerű lélek vagyok és ebben a filmben is van pár jump scare. És hát erre igen jó alkalmat jelent a szellemeket látó kisfiú, akit képessége miatt a legváratlanabb pillanatokban látogatják meg a kísértetek...

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Hitchcock híres mondása, hogy az a jó thriller, amikor tudjuk hogy az asztal alatt bomba van, de az nem robban fel. Lynch nagyon szemét, mert megmutatja ezt a bombát jó hosszan, majd akkor robbantja fel, amikor már nem számítunk rá. A szorosan nem a történethez tartozó jelenetben egy férfi elmeséli rémálmát úgy, hogy közben megpróbálja minden részletét rekreálni. Túl jól sikerül...

Néhány egyéb, ami utólag jutott/juttattak eszembe:

- Cápa (Spielberg, 1975)
- A gyűrűk ura (Peter Jackson, 2001-2003)