Tartalom

Hú.

A dokumentumfilmféleségben egy szovjet nagyvárosi hétköznapot láthatunk. Emberek ébrednek álmukból, megkezdik napjuk, beindul a nyüzsgés. Dolgoznak, majd munka után lazítanak sporttal, tánccal, fürdőzéssel. Közben szeretnek, utálnak, születnek, meghalnak. Mindezt rögzíti a kamerás.

Vertov Kinok-mozgalma a kommunista ideológiából kiindulva elvetette a hagyományos cselekményközpontú filmet és kizárólag a valóságot akarta megmutatni. Ez persze nem egy okos dolog, hiszen az igaz nem feltétlenül való (lásd még: Ének az esőben). Ráadásul a jelenetek sorbarendezési elve miatt egyértelműen több egy dokumentumfilmnél, szinte már történet. Vertov az emberek napi rutinjait rendre párhuzamba állította a gépekével, együtt pihennek, együtt dolgoznak, együtt "működnek". Elvileg eme összhang a gép és ember között lenne Vertov modern kommunista ideálja. Végül még megemlíteném azt a furcsaságát a filmnek, hogy rendszeresen mutatja a kamerást, a film vágását és a közönségét is. Viszont ezzel nem idézőjelbe teszi a képeit, mint az Apokalipszis most, hanem épp ellenkezőleg: magát is a filmbe helyezi, közösséget vállalva a valósággal.

Megvalósítás

A Patyomkin páncélos joggal jut eszünkbe, rengeteg gyors vágással dolgozik a rendező, ám ezeket arra is használja, hogy a film tempóját meghatározza. Ha Thomas Mann a regényeit zeneművekként tartotta számon, akkor ez a film is egy szimfonikus költemény a maga gyorsulásaival és lassulásaival. És ezek még csak a vágások voltak; a fény-árny játékon kívül szinte minden filmes technikát felvonultat, jóval megelőzve korát: lassít, gyorsít, montíroz, egymásra vetít, stop motion, még meg is állítja a menetet esetenként. Annyira modern, hogy forgathatták volna ma is.

És ez nem csak a technikai részére vonatkozik: kendőzetlenül mutat meg olyan dolgokat, ami ma is elképzelhetetlen lenne egy mainstream alkotásban: vélhetően haldokló fejsérültet, és vele ellenpontban vajúdó nőt, aki szemünk láttára, puncival felénk szül meg egy gyereket. Meg van csöcs is, és még mindig csak 1929-ben járunk. Nagy gondban voltam ugyanakkor a zenével. A film maga elvileg néma, de előadás közben élő zenekar játszott. Azóta számos zeneszerzőt ihletett meg, és több filmzene közül is választhatunk. Nekem a kelleténél modernebb jutott, furán hangzott a huszas évek Szovjetuniójának képeit nézve - viszont nagyon jól passzolt hozzá, csak némileg anakronisztikusnak hatott.

Élmény

Miközben a Schindler listáját néztem, azon tűnődtem, mennyire lennék elalélva a technikai részleteitől, ha a huszas-harmincas években forgatják. Most ugyanezen tűnődtem, persze azzal a különbséggel, hogy akkor is ámulattal néztem volna-e, ha mondjuk napjainkban készül? Talán nem, de az biztos, hogy mindenképpen magába szippant. A Soá és a Best Kept Secret utáni harmadik dokumentumfilmemként mindenképpen erősebbnek tartom náluk, mert tartalmilag is többet mutat, de ami fontosabb, képileg is.

A film megtekinthető itt:

Tartalom

Oroszország, 1910-es évek. Jurij Zsivágó (Omar Sharif) orvos, gyerekkora óta szerelmesek egymásba Tonyával. Munkája során Jurij megismerkedik Larával. Az első világháború után ideiglenesen ugyanabba a kórházba kerülnek, mindketten távol családjuktól. Egymásba szeretnek, de ellenállnak vágyaiknak, mígnem néhány év elteltével a bolsevik forradalom elől menekülve újra egymásra találnak. Besúgók, forradalmak, polgárháború, tisztogatások közepette, kik lesznek végül egymáséi?

A filmben hasonlóan az Elfújta a szélhez az oroszországi események a cselekményt csak annyiban szolgálják, hogy a szereplők jövője teljesen bizonytalan. Míg ott azonban a szereplők tesznek sorsukért, addig itt passzívak; ez érzékelteti igazán, hogy az egyén csak békében szeretne élni, a megbékélés pedig annak elfogadását jelenti, hogy bármikor elvihetnek.

Megvalósítás

Az Arábiai Lawrence-hez hasonlóan a legszebb képeket a csupasz, végtelen tájak biztosítják, ám míg előbbiben a forró homoksivatag, addig itt ezt a hólepte sztyeppék jelentik. A hangulatnak megfelelően ezt a hideg kietlen szürkeséget néha megszakítja egy-egy színekben tobzódó nyári jelenet.

A belső terek is tudnak hangulatosak lenni, de az ellenpontozások a színekkel, fényekkel-árnyékokkal egy esetben sem olyan élesek, hogy könnyen észrevehetőek vagy igazán hatásosak legyenek, inkább A keresztapához hasonlóan finoman bánnak velük.

Élmény

A híres regényből mindössze a szerelmi szálat tartották meg, de ez nem is feltétlenül baj, egy filmnek nem szöveghűen kell feldolgozni a művet, elég ihletadó forrásként kezelnie. Viszont így szerelmi történetre butítva mindjárt nem is tűnnek annyira hitelesnek az érzelmek, vagy legalábbis nem érzékelhető a mélységük. Egyébként fele ilyen hosszú filmként még akár jó is lehetne annak fényében, hogy az egész élet egy kicseszés, amiben igyekezni kell megtalálni a boldogságot, amíg hagyják.

Érdekességek

- A filmet, mint a szovjet eseményeket objektívabban (noha egyáltalán nem ellenségesen) szemlélő történetet, természetesen tilos volt vetíteni egészen 1994-ig.
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Omar Sharif (Arábiai Lawrence), Alec Guinness (Arábiai Lawrence, Csillagok háborúja), Geoffrey Keen (A harmadik ember), Klaus Kinski (Aguirre, Isten haragja)

Tartalom

Mózes a fáraó unokaöccse, Ramszesszel együtt a hatalom várományosa. Váratlanul azonban kiderül, hogy zsidó származású, azé a népé, akit Egyiptom rabszolgaságban tart. Mózes meghasonlik, hiszen eddig egyiptomiként nevelkedett, most pedig rabszolgának kéne lennie, noha ugyanaz az ember. Száműzik, ami alatt a zsidók istene megszólítja, és rá bízza a zsidók kivezetését Egyiptomból...

A jól ismert történet Mózes haláláig tart, ám nem születésével kezdődik, hanem a rendező felkonferálásával: a film számára a szabadságról szól a diktatúra ellenében. 1956-os filmként,  hidegháború legsötétebb éveiben, főleg nekünk magyaroknak nem nehéz párhuzamot vonni az amerikai szabadságeszmény és a szovjet elnyomás között; ugyanakkor talán kézenfekvőbb lehetett volna a rabszolgaságot szembeállítani a feketék helyzetével. De ez csak a film első fele, a másodikban a bibliai történet következik hét csapással, kivonulással, kettéválasztott tengerrel, aranyborjúval és tízparancsolattal. Itt már nincs szó szabadságról, csak a történet megfilmesítéséről.

Megvalósítás

A film nekem sok helyen színpadias, néha mintha reneszánsz vallási festményeket akarnának élővé tenni, hasonlóan az Aguirre, Isten haragjához vagy A párduchoz. A díszlet bár monumentális és korhű, meglehetősen műnek tűnik, amit tovább rontottak nagyon sok látható háttérvetítéssel. Ugyanakkor sok a tényleges helyszíni felvétel hatalmas hegyekkel, völgyekkel. A film monumentalitását erősíti a rengeteg statiszta is.

Rengeteg animált effekt látható, sajnos ezeken meglátszik az idő foga, és az is érthetelen számos helyen, hogy miért volt rá szükség (pl. rajzolt tűz valódi helyett). Cserébe az egyik kulcsfontosságú elem, a tenger kettéválasztása szerintem ma is vállalható. Pozitiívum, hogy a fáraó nem egy velejéig romlott karakter egyáltalán, érthető, átérezhető motivációi vannak. negatívum, hogy szinte minden rossznak két ember az okozója, egy féltékeny nő és egy mohó felügyelő, ami csúnyán leegyszerűsíti a színesebb helyzetet.

Élmény

A sztori nem követi pontosan sem a történelmi, sem a bibliai eseményeket, emiatt sok helyen nem tűnik következetesnek. Az első része a filmnek egész érdekes, ahogy Mózes és környezete próbálja feldolgozni származását, a második fele azonban a judaizmus spritualitása helyett csak a konkrét események megmutatásához ragaszkodik, így aztán nem igazán értjük meg, min megy keresztül Mózes és a népe.

Érdekességek

- DeMille-t, a rendezőt már láthattuk korábban színészként önmagát alakítva az Alkony sugárútban.
- A film egy saját korábbi némafilmjének, A tízparancsolatnak (1923) a remake-je. Mindkét filmben szerepelt a rendező szerelme, Julia Faye.
- A csecsemő Mózest Charlton Heston újszölöttje "játsza".
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Anne Baxter (Mindent Éváról), Lawrence Dobkin (A siker édes illata, Észak-északnyugat), H. B. Warner (Alkony sugárút)
- Vincent Price volt a narrátora Michael Jackson "Thriller" c. klipjének.

Tartalom

A Rossz megbízásból ellopott zsold után kutat; a Csúf fején vérdíj, folyton menekül; a Jó elkapja, feladja a pénzért, majd megszökteti. A Jó és a Csúf véletlenül félinformációkat szerez a zsold helyéről. A három fegyverforgató mester hol egymást akadályozva, hol egymást segítve a pénz után ered, miközben körülöttük épp forrong az amerikai polgárháború.

Az eddigi westernekkel ellentétben (Az üldözők, Volt egyszer egy Vadnyugat, Vad banda) itt még nem a hanyatló, hagyományos vadnyugat elmúlásáról van szó, sokkal inkább magáról a kalandról. Minimálisan érintve van a kor társadalma is a Csúf előélete kapcsán, de elsősorban a polgárháborús részek tudnak nagyobb mélységet adni a filmnek, különösen a hídért folytatott csata. Kicsit olyan, mintha szándékosan betüremkedne időnként a kegyetlen valóság főhőseink kalandjaiba. Mindemellett pedig természetesen az idilli vadnyugat eszméjének lerombolása is a koránstem idilli szereplőkkel.

Megvalósítás

Leone fő védjegyei a hatalmas tájképek, amelyben jelentéktelennek tűnnek az apró emberek, illetve szuperközelről mutatott barázdált arcok. Megfigyelhető még az is, ahogy a szereplők látóterére szűkül a nézőé is: a meglepetéseket nem egy váratlan vágás okozza, hanem amikor a kamera mozgásával új dolgok jelennek meg a színen.

Leonével együtt ját Morricone is; a színészekhez hasonlóan ritkán emelem ki a hangokat, és itt sem az ikonikus zenei motívum miatt teszem, hanem az apró részletek miatt, amik segítenek érzékeltetni a helyzetet, mint pl. a Pszichóban vagy a 2001: űrodüsszeiában. És ha már a hangoknál tartunk, Leone szerencsére keveset beszélteti szereplőit, amivel a némafilmek erősségét is megjelenteti filmjében. Szinte fáj, amikor az első tíz perc után emberi hangot lehet hallani. A szereplők viszint sajnos egyszerűek, csak néhányukban látni az élő embert. Még a Jó és a Rossz is teljesen jellemtelenek, és nem a szó erkölcsi értelmében.

Élmény

A film szórakoztató, izgalmas, néhol egészen humoros és érdekes is tud lenni, és megvalósításában tökéletes, mégha hiányzik is belőle többnyire az átütő erő. A legnagyobb gyengéje talán az, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a szórakoztató kalandokra a lényegi mondanivalónál.

Érdekességek

- John Bartha, aki a Csúfot őrizetbe vevő seriffet alakítja, magyar. 1956-ban emigrált, de még játszott pár magyar filmben, mint pl. az Állami áruházban.

Tartalom

A nyári szabadságolások ideje alatt egy városi nő az üdülőhelyén beleszeret egy helyi, családos farmerbe. Ráveszi, hogy adja el birtokát, ölje meg feleségét és költözzenek a városba. A férfi így csónakázni viszi nejét, hogy vízbe dobja, ám nem bírja megtenni. A feleség rémülten elmenekül, a férfi utána rohan bocsánatáért esedezve. Újra egymásba szeretnek, ám hazafelé tartva a tutajon viharba kerülnek...

A történetben nagyjából ennyi van: egy egykor boldog szerelem megfakult, majd újra fellángol. A kezdeti sötét, komor kezdés viszonylag rövid, ami után hosszan láthatjuk a házasok egymásra találásának boldog óráit - így aztán a rutinos filmnézőt nem éri meglepetésként, amikor a vége tragikus fordulatot vesz. Ahogy az előszó is mondja, ez egy egyetemes szerelmi történet, megtörténhet bármikor, bárhol, bárkivel.

Megvalósítás

Murnau német rendező, ebből következően érezhető rajta az expresszinizmus, noha már jóval szelídebben, mint pl. a Metroplis-ban. A tárgyak ugyan nem torzak, de eleve perspektivikusan lettek megépítve; nem túlzottan jellemző a fény-árnyék játék sem, de azért ahol van, ott feltűnő és erős. Legszembetűnőbb technika talán az áttűnések(?) alkalmazása, amely mintegy kivetülése a belső világnak.

A kakrketerek megtestesítői szerepüknek: a szerető fekete, buja, a fenti képen is láthatóan mintegy ragadozóként veti magát szerelmére. Ezzel szemben a feleség fehérben van, szőke, bájos és ártatlan, retteg mint egy nyuszi. Kettejük között vergődik a férfi hol rendezetlen külsővel, horrorisztikusan arctalanul lépkedve (ólmot tettek a csizmájába), hol vidám, érző, szerelmes emberként.

Élmény

Ez volt az első egészestés hangosfilm, noha beszéd még nem volt benne, csak hangeffektek. Ez már a némafilmes korszak vége volt, még a szövegek is részeivé váltak a képeknek, hiszen még az is előfordult, hogy képek szakították meg a szöveget. A némafilmek előnye és egyben kényszere, hogy képpel kell kifejezniük mindent. Bár ez a film nem annyire expresszív mint német elődei, szerencsére a gegek sem annyira túlzóan erőltetettek, mint Chaplin filmjeiben, sokkal inkább természetesen esetlenek.

Szóval a történet kifejezetten romantikus, a megvalósításra nem lehet panasz, de nekem nem elég átütő egyik sem sajnos.

A film megtekinthető itt: