Tartalom

London, reggel. Maskarába öltözött diákok hangoskodva ökörködnek, miközben Thomas (David Hemmings) épp hazafelé tart. Este népszállón fotózott, most stúdióba igyekszik modellekhez. Arrogáns seggfejként ugráltatja a lányokat, kivéve egyik (sztár?)ismerősét, akivel egészen szenvedélyesen alakul a munka. Megelégelve a többi modelt, sétálni indul fénykpezőgépével. Egy parkban lekap egy párocskát, a nő azonban észreveszi és nagyon erőszakosan, kétségbeesve próbálja elkérni a filmet, de Thomas nem adja, mert pont passzolna a hajléktalanszállón készített, nyomasztó képek közé egy békésebb darab. Visszatérve a stúdióba előhívja a képeket, és a képen lévő nő tekintetét követve gyanússá válik, mi az amit annyira aggódva figyelhet. Kinagyítja a képet amennyire lehet és egy holttestet vél felfedezni...

A tartalom leírása ellenére a film egyáltalán nem egy krimi; egyesek szerin korkép a hatvanas évek Londonjáról, ami ekkoriban a világ popkulturális fővárosa volt, mások szerint inikább a művészről és a művészetről, az élettel való viszonyukról szól. Nekem is ez utóbbi jutott eszembe a film végefelé a gitár és a teniszmérkőzés jelenetek láttán. A történetben a művészet a pillanatnak szól, az alkotásról, és csak az adott körülmények között hozható létre, míg a való élet kevésbé izgalmas.

Megvalósítás

Utólag kezd megvilágosodni bennem, ahogy ezt írom (persze ez sokszor van így) számos jelenet üzenete, így elmondható, hogy ezek gyakran szimbolikusak (ilyen pl. Thomas festő barátja, aki véletlenül alkot és kezd egy korábbi munkájába többet belelátni, vagy pl. a parkbéli nő, aki a stúdió háttérfala mögött közlekedik - tehát a művészet-zónán kívül). Ennek az egész történetnek a környezete London, ahol furcsán kevés ember van, idősebbek talán nincsenek is, a fiatalok pedig a szexnek, a drogoknak és a rock and rollnak élnek. Thomas karaktere a zseni művész-ítpus, akinek a modora elviselhetetlen, de ha megfelelőek a körülmények, szenvedéllyel fotóz és hidegen hagyják az élet testi örömei. Legfontosabb jelenete a végén van, amikor a film elején örjöngő diákok pantomim-teniszmeccset rögtönöznek, amibe Thomas is beszáll, kinyilvánítva ezzel a képzelet fölényét az élettel szemben, majd lassan elhalványul.

A legjobban annak örültem, hogy nem egy lassú, elvont Antonioni-filmet láttam, hanem jóval fogyaszthatóbb volt az eddig látott filmjeinél: úgy a háromnegyedéig teljesen normális történetet láthatunk, csak ekkor kezdi felvenni újra a megszokott lassú, szótlan stílust. A fotózás adná, hogy érdekes képeket láthassunk, de nem nagyon van ilyen. Amik azok, azok inkább a fentebb említett szimbolikus vonáshoz állnak közelebb mintsem a látványhoz. Ilyen volt még pl. a Yardbirds-koncertet mozdulatlanul figyelő közönség vagy Veruschka topmodel már-már szeretkezésre hasonlító fotózása. A film meglehetősen tabudöntögetőnek számított 1966-ban a rengeteg meztelenkedéssel, szeretkezéssel és droghasználattal, gyakorlatilag meg is szegte a már sokat emlegett hollywoodi etikai kódex valamennyi szabályát. Ám mivel nagy bevételt hozott, közvetlenül hozzájárult annak megszüntetéséhez.

Élmény

A Magánbeszélgetés és Az előadás. A Magánbeszélgetésnél olvastam annak idején, hogy a Nagyítás remake-je, ami nagy vonalakban az egyik szálat illetően igaz is (lehallgatás vs lesifotó), de egészen másról szólnak. A két (vagy négy) évvel későbbi Az előadás volt az a másik film, amely szintén a londoni beat-korszakot örökítette meg hasonlóan, de itt is más volt alapvetően a téma. Ez a film a művészetről szól Antonionitól szokatlanul könnyed tálalásban, látványban ugyanakkor továbbra sem erősek számomra a filmjei és érzelmileg is túlságosan távolságtartóak a nézőnek.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Sarah Miles (A szolga), David Hemmings (Gladiátor), Gillian Hills (Mechanikus narancs), Tsai Chin (Híd a Kwai folyón)
- Az egyik színész elmondása szerint a parkbéli gyilkosság szála rendesen el lett volna készítve, de jelentősen túllépték a keretet, ezért azt már nem forgatták le, szerencsére.
- Thomas-t állítólg teljesen egyértelműen David Bailey-ről mintázták, aki a hatvanas években vált ismertté sztárokra szakosodott fotósként.

Tartalom

Phil vezető meteorológus egy nagyobb tévénél. Stábjával, beleértve a producer Ritát, egy kisvárosba igyekeznek, mert a hagyományoknak megfelelően, ha adott napon előbújik a városka mormotája és meglátja saját árnyékát, még hosszú ideig tél lesz. Phil meglehetősen mogorva, elege van a munkájából, többre tartja magát jelenlegi pozíciójánál. Február 2-án reggel hatkor felébred, kisebb kellemetlenségek, mindennapos bosszúságok után rutinból levezeti a helyszíni riportot, majd bosszankodva veszi tudomásul, hogy egy váratlan hóvihar miatt a városban ragadt legalább még egy napra. Másnap reggel hatkor megszólal az ébresztő, és Phil megdöbbenve tapasztalja, hogy újra február másodika van. Először nem biztos igazában, de másnap újra február másodikán, reggel hatkor ébred...

A történet jóval több egy egyszerű vígjátéknál. Phil beleragad egy időhurokba, és hamar rájön, hogy következmények nélkül megtehet bármit, hiszen másnap újrakezdődik minden. Először kicsinyes vágyait elégíti ki, de ráébred, hogy ez kevés és végül mások segítésében lesz képes megvalósítani és megváltani önmagát.

Megvalósítás

A történet Phil megismerésével kezdődik, röviden bemutatják, mennyire utálatos alak, de közben simán tudunk azonosulni vele, főleg az idegesítően negédes kisváros lakóinak béna kedveskedései során. Cinikus bunkók lettünk, de hát ez van. A második körben, miután Phil rájött hogy bármit megtehet, önzésének és vágyainak él mint egy fausti figura, majd mindent alárendel a szerelemnek. Ám Rita nem az a lány, akit egy nap alatt szerelembe lehet ejteni, így végül Phil feladja, a film végére megbékél sorsával és megszabadulván vágyaitól mások megsegítésében nyugszik bele az őt sújtó átokba. Az, hogy Phil egy rosszabb napja újra és újra megismétlődik, gyakorlatilag magának az életnek, a hétköznapoknak is lehetne a metaforája, ami egyformának és végtelennek tűnik, ha nem változtatunk a hozzáállásunkon.

Technikaiag sokkal kevésbé érdekes, az egyedüli dolog amivel játszanak, az az állandó ismétlődés. Phil ugyanis újraélvén minden napot, megteheti, hogy ha egyszer hibázik, azt legközelebb kijavítsa, illetve hogy felhasználjon bármilyen tudást amit megszerez. Ez a film humorforrása mind képben, mind tartalomban, hiszen pl. Rita a folyton újra eljátszott randi egy pontján rendre felpofozza Philt, amíg a férfi meg nem találja a megfelelő módót ennek kikerülésére. Ezt pedig szépen lehet érzékeltetni egy gyors vágásokkal bejátszott képsorozattal. Ha valami erénye a filmnek, hát az, hogy ugyanazokat a jeleneteket fel bírták venni szinte pontosan ugyanúgy (de lehet hogygakran csak vetítették a hátteret?). Amitől működik és amitől több egy sima vígjátéknál, az Phil karaktere, pontosabban az őt játszó Bill Murray-é, akihez pont passzolt ez a szerep. Ha mást castingoltak volna, ripacskodósan vígjátékszerű lehetett volna, de az ő cinikusabb, visszafogott figurája tökéletesen illett ide.

Élmény

Aranyos, mély filozófiai tartalmú film, de közben mégis kissé felszínes marad, nem mélyül el karaktereiben. Nem látványos, de izgalmasan ragadja meg az időhurok kérdéskörét, amelyet az élettel feleltet meg. Mondanivalója miatt klasszikus, de nem érzem időtállónak; egyszer majd jönni fog egy vagy több film, ami elfeledteti.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Stephen Tobolowsky (Mementó), Rick Ducommun (Drágán add az életed)
- A főszerepet játszó Bill Murray mellett testvére, Brian is szerepel mint a polgármester.
- A filmben feltűnik Ramis, a rendező is mint neurológus.
- Sokat vitatott kérdés, hogy hányszor élte át ezt a napot Phil. Egyes számítások szerint 30-40 év a reális.
- A mormota napja létező fesztivál, a 19. század közepén már megemlítették. Európából ered, nálunk is létezik medveváltozatban. A jóslat egyébként nem működik, csak 40%-ban bizonyult helyesnek idáig.

Tartalom

Nana (Anna Karina) elhagyja férjét, de nincs hol laknia és pénze sincs, ezért prostituáltnak áll. Egy tapasztalt barátnője révén megismerkedik Raoullal, a stricivel, aki szárnyai alá veszi a lányt. Beleszeret egy férfiba, űzi a munkáját, Raoul pedig később eladja egy másik futtatónak. Avagy ahogy Godard, a rendező mondja:

EGY BISZTRÓ – NANA EL AKARJA HAGYNI PAULT – A JÁTÉKAUTOMATA – A LEMEZBOLT – KÉTEZER FRANK – NANA ÉLI AZ ÉLETÉT – A HÁZMESTERNÉ – PAUL – JEAN D’ARC PASSIÓJA – EGY ÚJSÁGÍRÓ – RENDŐRSÉG – NANA KIHALLGATÁSA – A KÜLVÁROSI UTCÁK – AZ ELSŐ FÉRFI – A SZOBA – TALÁLKOZÁS YVETTE-TEL – EGY KÜLVÁROSI KÁVÉZÓ – RAOUL – LÖVÖLDÖZÉS AZ UTCÁN – A LEVÉL – ÚJBÓL RAOUL – A CHAMPS ELYSÉES – A DÉLUTÁNOK – A PÉNZ – A MOSDÓK – A KÉJ – A SZÁLLODÁK – EGY FIATALEMBER – LUIGI – NANA AZON TŰNŐDIK, BOLDOG-E – AZ UTCA – EGY FÉRFI – A BOLDOGSÁG NEM VIDÁMSÁG – PLACE  DU  CHÂTELET – AZ  ISMERETLEN – NANA  TUDTÁN  KÍVÜL FILOZOFÁL – ISMÉT  A  FIATALEMBER – AZ  OVÁLIS  PORTRÉ – RAOUL  TOVÁBBADJA NANÁT

Két szakmai elemzést is találtam a filmről (egy, kettő), mindegyik a film formaiságára koncentrál, hiszen Godard filmjei témájának a hozzáértők magát a filmezést tartják. Biztosan van ilyen vetülete is a történetnek, de a fő témája mégis Nana élete, ahogy kényszerből prostituáltá válik a férfiak uralta világban, majd mintegy eldobható termékként meghal, hasonlóan a 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla... tematikájához.

Megvalósítás

Az alcím "tizenkét képben", ennek megfelelően 12 rövid epizódra oszlik a történet, melyek elején címszavakban összefoglalják, mit fogunk látni (lásd a poszt elejét). Egyesek szerint a 12-es számnak külön bibliai jelentősége lehet, de részemről nem nagyon fedeztem fel benne keresztény utalásokat. Nana lecsúszása fokozatos, előbb családját veszíti el, majd az otthonát, a barátait, becsületét, végül saját testét és szabadságát. Godard-tól megszokhattuk, hogy műveltségét kihasználva sok egyéb művet is rávetít a filmjére. Legfontosabb jelen esetben a Jeanne d'Arc szenvedései c. némafilm volt, amellyel Nana azonosulni tudott, de feltűnt benne popzenei utalás, egy fentebb belinkelt Poe-novella és a Jules és Jim is. Mindemellett erősen önéletrajzi is, hiszen Godard és a Nanát alakító Anna Karina ekkoriban házastársak voltak, de kapcsolatuk erősen megromlott. A nyitójelenet szakításának párbeszéde állítólag konkrétan elhangzott kettejük között.

Egyhangúan azt írják a filmről, hogy a többi Godard-filmhez hasonlóan a cél az elidegenítés a történet initimtásától, hogy ésszel és ne szívvel nézzük. Az első epizódban pl. nem is láthatjuk szereplőink arcát, csak a fejüket hátulról. A nyolcadikban Raoul tárgyilagosan elsorolja egy prostituált teendőit, miközben klipszerűen Nanát láthatjuk készülődni. A tizenegyedik epizódban (NANA  TUDTÁN  KÍVÜL FILOZOFÁL) a kommunikációról, az önkifejezésről kezd beszélgetni egy filozófussal, és sokatmondóan belenéz a kamerába (tipikus godard-i eszköz tudatosítani a kamera jelenlétét). De ezek mellett vannak abszolút magába szippantó részek is, pl. amikor Nana a moziban a Jeanne d'Arc szenvedéseit nézi, és a némafilmhez hasonlóan semmi zajt nem hallunk mi sem (a magyar szinkron pedig óriásit hibázik, amikor felolvassa a szöveget feliratozás helyett, megölve ezzel a csendet). Ez az utolsó epizódban visszatér, amikor szereplőink párbeszédeit feliratozzák, gondolataikat pedig narrálják (méghozzá maga Godard, ami újabb csavar). A film zenéje egy rövid dallamból áll, ami azért emlékezetes, mert teljesen oda nem illő sem a hangulata, sem a megszólalás ideje, amellyel valószínűleg megint a kizökkentés lehetett a cél.

Élmény

Meglepetésemre ez volt az egyik legkevésbé godard-i film - miközben persze nagyon is godard-i volt - , mert egyáltalán nem nehezen követhető, túlművelt gondolatokat közölt, hanem hétköznapi párbeszédeket hallhattunk. Ez csak a filozófussal való párbeszédben törik meg picit, de ott sem válik érthetetlenné a gondolatmenet. A film végére vált számomra érthetővé igazán a történet, ahol a két férfi üzleti vitájukban egymásra célozva Nanát lövik le, de nem volt igazán átélhető, katartikus (és mint fentebb írtam, pont ez volt a cél). Amikor szakmai elemzést olvasok, mindig rá kell döbbennem újra és újra, hogy mennyire aprólékosabbak a rendezők, mint amit én feltételezek, de ezzel együtt sem tágítok az elvemtől, miszerint a képeknek látványosnak és könnyen érthetőeknek kellene lenniük mindenki számára.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Anna Karina (A kis katona, Bolond Pierrot), Henri Attal (Bolond Pierrot)
- Még életben vannak: Anna Karina (75), Andre S. Labarthe (84), Peter Kassovitz (77)
- Peter Kassovitz Budapesten született, 1956-ban menekült Franciaországba. Fia az a Mathieu Kassovitz, aki az Amelie csodálatos életében játszott főszerepet.

Tartalom

Peking, 1920-as évek. Egy prostituáltként dolgozó anya nem tarthatja tovább fiát, Dieyit a bordélyban, ezért odaadja egy kínai operatársulatnak színésznek. Az ott élő árva fiúk kegyetlen kiképzést kapnak, mindennapos a verés. Az alkata miatt nő szerepet játszó Dieyi lassan összebarátkozik a férfit alakító Xiaoluoval. Egy nap Dieyi megszökik, de amikor az operában meglát egy előadást, olyan hatással van rá, hogy önként visszamegy és eltökéltté válik, hogy színész lesz. A fiúkat, de főleg Dieyit traumák sora éri, ezek miatt pedig képes lesz tökéletesen nővé lényegülni. Az immár felnőtt Dieyi (Leslie Cheung) és Xiaolou párosa a klasszikus "Isten veled, ágyasom" operában lenyűgöz mindenkit. Kötelékük erős, ám Dieyivel ellentétben Xiaolou külön tudja választani a színházi és a magánéletét, és feleségül veszi a prostituált Juxiant, amit Dieyi megcsalásként él meg. Hamarosan a japán hadsereg elfoglalja a várost, elfogják Xiaolout, és csak akkor engedik el, ha Dieyi fellép a japánok előtt. A háború után mecénásuk - aki egyúttal Dieyi szeretője - segítségével megússzák  a kollaboráció vádját, és úgy tűnik a kommunista uralomhoz is képesek lesznek alkalmazkodni, ám az 1960-as években megindul a Kulturális Forradalom, amit hithű társuk, Xiao Si - akit csecsemőként még Dieyi kérésére fogadott be az színszképző - véresen komolyan vesz. A színészeket meghurcolják, de a forradalom után újabb esélyt kapnak egy meghallgatás erejéig...

Nem is tudom hol kezdjem, annyira sűrű a film; ezért inkább maradok a rendező, Kaj-ko rövid összefoglalójánál, miszerint az egyén tehetetlen az elsöprő erejű történelmi folyamatokkal szemben. Ez így önmagában persze durva leegyszerűsítés, rengeteg apró momentum van, ami felépíti a karaktereket és a helyzetet és végül oda vezetnek, ahová, amit Dieyi később meg is jegyez a nagy szembesítés jelenetben. De valóban, amíg a film eslő fele az egyénekről szól, a másodikban a folytonos politikai változások dobálják hőseinket, de még más is...

Megvalósítás

Mint említettem, a film nagyon komplex, ugyanakkor teljesen nyíltan az, nem finomkodik, nem kell sokadjára megnéznünk, hogy megértsünk valamit és ebben nagyon emlékeztetett a Volt egyszer egy Amerikára, ahol szintén jól érthető volt minden egyes mozzanat. Viszont emiatt az óvatosan megkomponált történetvezetés miatt nem tudok részletesebben belemenni ebbe. Számos ilyen motívum, jelkép van a kéztől a kardon át a prostitúcióig, de kicsit utánaolvasva kiderült, hogy természetesen a kínai kultúrát jobban ismerőknek újabb nyalánkságokat tartogat a film. A történet első fele tehát hőseink személyiségeinek, kötelékeinek kialakulására koncentrál, míg a másodikban az amúgy is problémás szerelmi sokszöget próbára teszik a politkai változások, amelyek közül értelemszerűen a kulturális forradalom (kb. a múlt teljes felszámolása) jelenti a legrosszabbat. De az egyéni érzelmi és művészi, valamint a politikai párhuzamok mellett az élet és a művészet is egymásra vetíthetőek, hiszen az ágyas és a király operája zajlik le előttünk a színpadon és az életben is.

Technikailag nagyon ígéretesen indult a film, jó a megvilágítás, a rövid előzménytörténet fekete-fehér, ami idővel színesbe vált át, de aztán kiderült, hogy ez a csúcspont és ennél többet nem tud mutatni. Előfordul egy-egy szebb kép (a kisfiúk énekeltetése a természetben, a tűz), érdekességek (az operaelőadások, az ópium hatásának érzékeltetése), néha szépen mozgó kamera, de összességében nem elégített ki. Amit még nem szerettem, hogy gyakran epizodikusra szabdalták a történetet azzal, hogy időnként nagyokat ugorttak az időben és látszólag nem konzekvensen követték egymást a jelenetek, amelyeket sokszor elsötétítéssel választottak el egymástól. Pozitívum Leslie Cheung szerepe, aki nem véletlenül tudott hiteles alakítást nyújtani: maga is küzdött szexualitásával, és mintegy újabb réteget pakolva a filmre, filmbéli szerepéhez hasonlóan az életben is öngyilkos lett.

Élmény

És még rengeteg dolgoról nem beszéltem, Dieyire koncentráltam, ahogy a film is, de legalább ennnyit lehetett volna írni a többi szereplőről és kapcsolataikról. Kína mozgalmas korszakát láthattuk két hagyományos operát játszó színész életén keresztül, akik nem a mi nyugati értelemben vett hőseink vagy áldozataink, hanem esendő emberek. Képileg voltak jó megoldások, de összességében se a történet, se a külső nem fogott meg - és így is emlékezetes lesz a yuanfen miatt, aminek megértésével Kaj-ko szándékainak megfelelően kicsit jobban megértem a kínai kultúrát. De nem kell félni, nyugati szemmel is érthető minden :)

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Leslie Cheung (Vadító szép napok)
- A pekingi opera a 18. században vált népszerűvé. Bár kezdetben valóban férfiak játszották a női szerepeket, a 20. században már nők is népszerű színészek voltak. A színpadkép egyszerű, de a kosztümök díszesek. Egyesíti magában a tánc, harcművészet, ének és egyéb művészeti ágak elemeit.
- A klasszikus darabokat a kulturális forradalom megpróbálta betiltani és felváltani forradalmi darabokkal, de ezek a sosem lettek igazán népszerűek. Hogy megértsük mennyire fanatizálta az embereket a forradalom, egy újabb művészet-valóság átfedéssel szolgálhatok: Kaj-ko a saját apját nyomta fel a hatóságoknál, amiért annak vidékre kellett mennie földművesnek állni. Ez a film az emiatti lelkiismeretfurdalásnak állít emléket - a munkálatokat immár közösen végezte apjával.
- A film nem túlzott, a pekingi operaiskolák valóban nagyon kemények voltak, és ugyan nem találtam arról információt, hogy most milyenek, de Jackie Chan hasonló körülményekről számolt be a hatvanas évekből.

Tartalom

A falunak új, fiatal plébánosa van. Beteges, gyomra csak a borba aprított kenyeret tudja megemészteni. A helyiek kihasználják tapasztalatlanságát: a vállalkozók átverik, a kamaszodó lányok ugratják és a helyi gróf lánya is bevonja őt a nevelőnőjét elüldöző játékába. A gróf ugyanis viszonyt folytat a nővel, ami az idős grófnét már nem érdekel, annál is inkább, mert nem bírta feldolgozni kisfia halálát. A gróf lánya és a nevelőnő rossz viszonyban vannak, mindkettejük panaszt tesz a másikra a plébánosnál, hogy a másik ellen fordíthassák. Ám a plébános a maga egyszerűségével és hitével nem igazán képes ebben a harcban részt venni, viszont képes elérni a grófné szívéhez és visszatéríteni őt Istenhez, akit fia elvesztése miatt meggyűlölt. Másnap a grófné meghal és mindenki a plébánost okolja, amiért ilyen megrázkódtatásban részesítette az asszonyt...

Több értelmezését is olvastam a történetnek (önfeláldozás, börtön), de számomra inkább valami olyasmit jelentett, mint Dreyer pár évvel későbbi Az igéje: a plébános hite letisztult, egyszerű, mentes az emberi okoskodásoktól, emiatt pedig nem fér össze az evilági élettel. Utolsó szavai is ezek: "Minden kegyelem".

Megvalósítás

A konfliktus forrása is ez a formaságoktól mentes gondolkodásmód: a falu társadalma a maga előítéleteivel, elvárásaival és működésével elvárja, hogy az új plébános is betartsa a játékszabályokat, majd amikor érzékelik, hogy tapasztalatlansága, naivitása miatt nem veszi a lapot, visszaélnek és kihasználják jártasságukat az emberi világban. Vannak ugyan, akik jóindulattal közelítenek hozzá, de ők is csak azt tudják tanácsolni, hogy ne próbáljon igazi papként viselkedni vagy legalábbis tegye kis lépésekben. A film központi, jelképes alakja a plébános, akinek a nevét nem is ismerjük. Megjelenése és fizikuma párhuzamos belső lelki világával: fáradt, meggyötört, beteg, sötét, míg a falusiak többnyire élettelibbek. Jelleme számomra krisztusinak tűnt a maga egyszerű, töretlen, de mégis kétkedő vallásosságával. Árulkodó az is, hogy az Olajfák hegyével tud leginkább azonosulni. Ezért is van létjogosultsága  a fentebb említett önfeláldozós elemzésnek. A történet egyes részeit naplóbejegyzések választják el egymástól.

A naplóírásra azért van szükség, mert egyrészt átvezet jelenetek között, bevezet minket a plébános gondolataiba, de prózaibb oka is van: az alapul szolgáló regényt követnie kellett Bressonnak, a rendezőnek. A film hangulatában, stílusában, megjelenésében is dreyeri. Kissé komor, mereven puritán, kevés díszlettel, zenével, borongós fényekkel, kopár tájjal, mozdulatlan kamerával. Még úgy is színtelennek érezni a filmet, hgy eleve fekete-fehér. És persze nem maradhatnak el a tipikus bressoni elemek, amelyeket itt kezdett először alkalmazni, mint pl. a kevés cselekmény vagy az amatőr szereplők, akikből igyekezett kiölni minden színészkedést. Ennek ellenére épp a plébánost alakító amatőr szereplése az, amit a film egyik erősségének tartanak, mert tökéletesen ráillett a beesett arcú, kívül-belül szenvedő figura.

Élmény

Úgy érzem Bresson célja itt ugyanaz lehetett, mint Dreyeré a már említett Az igében: megmutatni a sallangmentes hitet. Bresson előszeretettel dolgozott fel vallásos, katolikus témákat, noha őt agnosztikusnak tartották (erre jó példa a plébános jelenete szemináriumi barátjával). A film hangulata jól sikerült, majdnem olyan jó volt, mint az Egy halálraítélt megszökötté. A képi világi illik a történethez, de ez a fajta film bennem nem okoz katarzist, így nagy élményt se.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Yvette Etievant (Szemek arc nélkül)
- A naplót író kéz és az írás Bressoné volt.