Cselekmény: Paul (Marlon Brando) szomorúan járja az utcákat, Jeanne (Maria Schneider) pedig lelkesen; mindketten ugyanazt a lakást mennek megnézni bérlés céljából. Itt szinte azonnal szexbe csap át a párbeszédük, amit újabb alkalmak követnek azzal a megkötéssel, hogy nem fedik fel egymás előtt kilétüket. Mi azonban megtudjuk, hogy Paul felesége a napokban lett öngyilkos, a házasság pedig nem volt túl boldog, míg Jeanne épp filmrendező barátjával (Jean-Pierre Leaud) tervez forgatni és összeköltözni...

Téma: Réz András szerint a Filmbook tolmácsolásában "az amerikai filmművészet (Brando) jól seggbekúrja az európait (Schneider), miközben a francia újhullám (Leaud) úgy le van maradva, mintha ott se lenne". Ez bennem is erősen felmerült, lentebb majd kifejtem, miért, de végső soron mégiscsak annyit látok benne, amennyi: két ember lemeztelenedik és ideiglenesen egymásra talál.

Tartalom: ...vagy inkább felöltöznek? A keret egyszerű, mindkét félnek megvan a maga élete, amely elől alkalmanként elmenekül a lakatlan lakásba, itt pedig állatias szexszel töltik idejüket, személyüket és személyiségüket viszont féltve őrzik, tehát egyszerre vetnek le magukról minden emberi és társadalmi gúnyát, másrészt épp ezzel el is fedik azokat. Paul az amerikai proli, erőszakos és mocskos szájú, csak baszni tud, ezzel azonban csak menekül gyásza és sikertelen házassága elől, hiszen felesége nem szerette, és nem tudja miét lett öngyilkos. Jeanne a francia közép(vagy felső)osztálybeli, tipikus, tehetős, gyarmatosító családi háttérrel, viszonylag előkelő modorral, ő ez elől menekül részben, részben pedig vőlegénye elől, aki csakis filmben tud gondolkodni. Szegény Leaud mindig az újhullám megtestesítője, itt sem hús-vér karakter, és erre nem egy jelképpel rátesznek (leglátványosabban az Atalante (1934) felidézésével). Hármójuk tehát szépen kialakíthatja az előző bekezdésben utalt álláspontot, ám hiába jelenik meg konkrétan a filmezés, ezt a szálat elnyomja Paul magánélete. A kapcsolatuk, "tangójuk" megszabadítja őket egy-egy pillanatra a társadalmi keretektől és saját életüktől, amit szépen eltáncolnak egy tangóverseny utolsó körében (ím a cím), autentikusabban, mintha valódi táncot látnánk, de aztán érzik, hogy tovább kell lépniük.

Forma: Se Bertolucci korábbi filmjére, A megalkuvóra (1970), se a későbbi Huszadik századra (1976) nem hasonlít; tartva magát a tematikához, nagyon újhullámos volt váratlan kameramozgásokkal, vágásokkal, zenei bevágásokkal, Leaud révén pedig rendre ledöntötték a negyedik falat. A díszlet leromlott, csupasz, Párizs sem a szebb arcát mutatja, a színek fakók, az idő borús, a fények általában gyengék, az arcok többnyire messze vannak, hogy rendesen lássuk őket. Brando játékát dicsérik, de szerintem a karakter túlságosan jelképes volt, hogy valódi élettel teljen meg, bár Leaud ehhez képest paródia. A maga idejében kirívóan közönséges volt a szexjelenetek és a szabadszájúsága miatt, talán még ma is annak számít egyeseknek. Több beállítást Bacon képei ihlettek (a főcím is velük nyit).

Élmény: Nem volt annyira érdekes film, mint amennyire vártam, pedig egészen jól indult, csak aztán visszafogottabb lett. Persze nem biztos, hogy jobban örültem volna egy nehezen emészthető művészfilmnek, így se volt könnyű elsőre megérteni, mire akarnak kilyukadni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Marlon Brando (A vágy villamosa, A rakparton, A keresztapa, Superman, Apokalipszis most)
  • Maria Schneider (Foglalkozása riporter)
  • Jean-Pierre Leaud (A négyszáz csapás, Bolond Pierrot, Hímnem-nőnem, Weekend, Out 1, A mama és a kurva, Amerikai éjszaka)
  • Maria Michi (Róma nyílt város, Paisan)
  • Giovanna Galletti (Róma nyílt város)
  • Darling Legitimus (A félelem bére)
  • Laura Betti (Az édes élet, Salo, Huszadik század)
  • Catherine Allegret (Paif)
• Még életben vannak: Jean-Pierre Leaud (77), Catherine Allegret (75), Catherine Breillat (73)
• A kritikák a mai napig azzal vannak elsősorban elfoglalva, hogy mennyire volt valódi erőszak a vajas jelenet, de ezt nagyjából cáfolták az érintettek, bár ettől függetlenül Schneider lelki erőszaknak élte meg.
• A szexjelenetek akkor annyira kiverték a biztosítékot, hogy több országban betiltották a filmet, Olaszországban konkrétan felfüggesztettre ítélték Bertoluccit és Brandót is. Ugyanakkor konkrét szex egyszer sem látszódik. Pedig tervben volt, de a nagy jelenetre Brandónak nem állt fel.

Cselekmény: 18. század, Franciaország. Marianne festőként érkezik egy hétre egy nemesi házba, hogy Heloise-t lefesse a jövendőbeli férjének, aki még nem látta a lányt. Egy probléma van, Heloise nem akarja a házasságot és ezért nem hajlandó pózolni. Marianne ezért társalkodónőnek adva ki magát igyekszik minél jobban megfigyelni Heloise arcát, hogy emlékezetből megfesthesse. Bár keveset beszélnek, ez is elég ahhoz, hogy megkedveljék egymást. Mielőtt Marianne hazaindulna, elmondja Heloise-nak az igazságot...

Téma: Spoiler: A két nő egymásba szeret. Megint sikerült belefutnom jó pár borzalmasan felszínes kritikába, amelyek megelégedtek a "megható szerelmi történettel", esetleg megemlítették a szintén nyilvánvaló feminista nézőpontot. Pedig ennél jóval több rétege van a történetnek, ráadásul a szerelmi történettel vitatkozni fogok, mert én egy ilyen kis lázadó alkat vagyok :D Ami a feminizmust illeti, nem csupán a csúnya, elnyomó férfiuralom jelenik meg, hanem a női szemszög is. Végül talán a legfontosabb az alkotó és az alkotás, a megfigyelés egymáshoz valói viszonyai, kölcsönhatásai.

Tartalom: Igyekszem rövidre fogni, különben nagyon hosszú lenne ez a bekezdés. Kevés szereplő, sivár hátterek, minimalista cselekmény, azaz kb. minden mozzanatnak többletjelentése van. Kezdjük a megható szerelmi történettel, amit részemről inkább intimitásnak érzek, mint a Túl a barátságonban (2005) vagy a Carolban (2015). Persze ez lehet, hogy az én heteró korlátoltságomból fakad, de egyiket sem láttam egy életszerű szerelemnek, mindegyik két ember véletlen lelki összekapcsolódása volt - persze kinek mit jelent a szerelem. A feminista álláspont nagyon erősen, de természetesen van jelen; a keretet a férfiuralom adja, például Marianne festőként számos akadályba ütközik, Heloise létének egyetlen értelme a férjhezmenetel, az elszigetelt sziget eleve a férfiuralom jelképe. Ez a felszín, azonban ahogy írtam, megjelenik a női szemszög is; főhőseink meg sem próbálnak szembeszállni a társadalmi renddel, azt alapnak veszik, viszont ezen a kereten belül teljesen autonóm módon gondolkodnak. Két fontosabb példára emlékszem, az első a szolgálólány abortusza, ahol a műtét közben gyerekekkel játszik, a második az ún. "női tekintet" - a rendező szerint a filmje a női tekintet kiáltványa. Ez válasz a férfi tekintet koncepciójára, amely szerint a nőket a patriarchális társadalomban kizárólag férfi szemszögből vették figyelembe (és ábrázolták őket művészetekben), olyannyira, hogy öngyarmatosító módon még a nők is férfiszemmel tekintettek eddig magukra. Egy ilyen kép megfestése lenne Marianne feladata is, ám Heloise hatására nézőpontot vált és immár Heloise személyiségét akarja megjeleníteni a külseje helyett. A harmadik főbb témakör az Orfeusszal párhuzamban az alkotó és az alkotás viszonya, az, ahogyan Marianne a saját érzékelésén, emlékein keresztül próbál alkotni, ám ez kezdetben a zongorázás és a festés során is kudarcot vall. De nem elég belelátni a lényegbe, hiszen Heloise, azaz az alkotandó is hatni kezd a folyamat közben az alkotóra, ami szintén hatni kezd az alkotásra.

Forma: Nem lesz meglepetés, hiszen egy festésről szóló filmben adott, hogy festményszerűek legyenek a képek, és ezt szépen hozzák, simán felidézi pl. Barry Lyndont (1975) számos beállítás, a  színek és a fények használata, amelyekkel 17-19. századi festményekre hajaznak, meg persze mi is követhetjük gyakran Marianne tekintetét, ahogy vizslatja Heloise-t. A zene tök jó, mert szinte nincs, ahol meg igen, ott nagyon hatásos és jelentése van, osztozunk benne a karakterekkel. Bár a csúcspontnak mondják, a tábortüzes kórus önmagában hiába fülbemászó, nekem nem illett bele egy 18. századi filmbe. A színészek... Nincs velük bajom, csak anakronisztikusnak érzem a játékukat, az én képzeletemben nem így viselkednének ezek a karakterek. A zárójelenetet pedig végképp rossz húzásnak tartom, szerintem visszafogott játék kellett volna, de ízlések és pofonok.

Élmény: Az egyik kritika a hangulatát a Római vakációhoz (1953) hasonlította, és valóban, a befejezésre ugyanaz a mélabúsan fájdalmas romantika a jellemző. Lehet, hogy már túl öreg vagyok, de feleslegesen "közönségesnek" éreztem, testiség nélkül hatásosabb lett volna talán. A képi világa közel tökéletes, de nekem hiányzott belőle az átütő erő, amitől leesik az állam. A zenét említettem, erős, de kicsit megbicsaklik. A történetet túlságosan a mai korra van szabva, ezért itt-ott nekem döcög, ugyanakkor nagyon kellemesen feminista, nem a szokásos sablonokat hozta, illetve kellően rétegzett. Jó film, csak az hiányzik belőle, amitől igazán tetszene. Ha jó meleg filmet akarsz látni, ezt melegen (ha ha haaa) ajánlom.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Valeria Golino (Esőember)
• Az Heloise-t alakító színésznő a rendező párja.
• A meleg nőket egyébként sokkal jobban tűrte a nyugati civilizáció a Wikipedia szerint, még valamennyire divatos is volt, és romantikus barátságnak hívták.

Cselekmény: 1970-es évek, vidéki Olaszország. Tipikusan az a szegény, nagycsaládos, kissé archaikus közösség, amilyennek az ember elképzeli, ahol még szinte áram sincs és valós veszélyt jelentenek a farkasok. A címszereplő Lazzaro fiatal, joviális férfi, mindenki ugráltatja, ő pedig szívesen segít mindenkinek. A falu egyetlen kapcsolata a külvilággal, pontosabban a márkinővel, a falu úrnőjével (Nicoletta Braschi), az intéző Nicola, aki rendszeresen begyűjti a dohányt és cserébe szállít ezt-azt a falusiaknak, de persze mindig úgy jön ki a számla, hogy a falusiak adósságban maradjanak. A falusiaknak ebből kezd elegük lenni, de hát nincs mit tenni. Ritkán ellátogat a falu melletti villájába a márkinő is a fiával, csak ekkor eszmélünk rá a fia, Tancredi walkmanjéből, hogy már az 1990-es években járunk, amit elhallgattak az így könnyebben kizsákmányolható falusiak elől. Tancredi azonban épp lázadó korszakában van és megparancsolja Lazzaronak, hogy segítsen neki eljátszani az elrablását részben pénzért, részben mókából...

Téma: Nagy spoiler: a falusiak kiszabadulnak, de a modern világban még rosszabb életük lesz. Ez egyrészt párhuzamot von a régi típusú és az újfajta kizsákmányolás között, és mintegy ódaként a hagyományos vidékhez kicsit visszasírja azt. Eközben Lazzaro karaktere, az állandó jóság megtestesülése a kegyetlen világ ellenére is pozitívumot visz bele. Ahogy a rendező mondja:

From the desire to recount to the world in the lightest way possible, with love and with humour, the tragedy that has devastated my country: the abandonment of the countryside, the migration of thousands of people who knew nothing of modernity to the fringes of cities, and of how they renounced what little they had to have even less. A tragedy that today is being repeated, in the same way, elsewhere.

Tartalom: Két főre részre oszlik a történet, az első a "századelős" faluban játszódik, amit nem neveznék meseszerűen idillinek, hiszen a nyomor kézzelfogható (ld. a villanykörte-motívumot), de azért mégiscsak van némi bája ennek a sallangmentesebb életnek, hiába nyögnek jobbágyként a márkinő alatt. Persze ők sem szentek és kihasználják a szó nélkül segíteni hajlandó Lazzarót, aki a tipikus, már-már fogyatékosan ártatlan karakter (ld. még Országúton, Isten hozta Mister, Forrest Gump), egyben nyíltan keresztény jelkép (a farkas révén Szent Ferenc párhuzama, illetve talán Olaszország jelképe is), akinek nincsenek szándékai, csak teszi, amit mondanak neki, és ha ez épp rossz dolog, az a környezetét minősíti. Gondolom mondanom sem kell, mi lesz Lazzaro sorsa, annyira sablonos. Innentől valamennyire spoileresnek kell lennem, ugorjatok a következő bekezdésre, ha a nagy meglepetést el akarjátok kerülni. A történet második felében ugrunk az időben vagy húsz évet napjainkba, a falusiak kiszabadultak, de a modernitásban csak piti bűnözésből tudják magukat fenntartani, a márkinő szerepét átvette a bank, el vannak veszve, amíg vissza nem találnak eredeti életmódjukhoz és a földhöz. A hangulat alapvetően Lazzarón múlik, ahogy hol humorosan, hol szomorúan fennakad az ő értékállandóján az adott történés. Többen a latin mágikus realizmushoz hasonlították, mert a falusiak enyhén és természetesen kapcsolatban álltak a természetfelettivel, ez is arra akar ráerősíteni, hogy az olaszok hazája a vidék.

Forma: Bár adta magát, a falusi képeket nem varázsolta annyira idillivé, mint mondjuk a Huszadik század, hanem inkább a korra jellemző, kevésbé jó minőségű filmet használt. A városi részek már sötétebbek lettek, és nagyjából ennyi, amit el tudok mondani a fényképezésről, nem vettem észre kifejezőbb motívumokat. A zene hangsúlyosan volt jelen, mármint nem csak aláfestőként, hanem dramaturgiai szempontból fontos elemként, legyen az a hagyományos szerenádzene, aktuális diszkósláger vagy egyházi zene. Ami a színészi játékot illeti, megemlítendő Lazzaro, aki ugyan nem nagyon jelenített meg komplex személyiséget, rosszindulatúan mondhatnánk úgy is, hogy csak bárgyún bámult, viszont mindezt egy tök amatőr, tizennyolcéves srác tette.

Élmény: Megint sikerült belefutnom szánalmas, elvileg profi kritikába, ami nagyon bosszantó egy ilyen egyszerű film esetén. Annyira átlátszó, hogy többször életszerűtlenül döcög a díjnyertes forgatókönyv, de ilyeneken felesleges fennakadni. Egy aranyos történet, amely lehetne közönségbarátabb is kihasználva a fordulatot, ugyanakkor újat nem mond és annyira nem is látványos. Ami érdekességképpen felmerült bennem, hogy ahogy a száz évvel ezelőtti filmeknek is megvoltak a maguk aktuális társadalmi kérdései, úgy napjaink filmjeire is egyre inkább foglalkoznak az egyenlőtlenségek növekedésével, és újabb száz év múlva valószínűleg ez lesz a fő benyomásuk a "régi" filmeket nézőknek.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Nicoletta Braschi (Az élet szép)
  • Sergi Lopez (A faun labirintusa)
• Nicoletta Braschi férje Benigni; Alba Rohrwacher a rendező testvére.
• A dal alapján (Dreams) történetünk 1994-ben kezdődik és 2009-ben ér véget, de a mobiltelefonok alapján inkább az 1990-es évek második fele lehet a kezdet, a vég pedig inkább napjaink.
• A történet alapja valós, bár erről nem találtam részleteket, csak hogy az 1980-as években valóban történt egy olyan eset, hogy egy viszonylag elszigetelt közösséget szinte rabszolgaként dolgoztattak, akik alig tudtak valami a külvilágról.

Cselekmény: 1952 karácsonya, Egyesült Államok. A fiatal, visszahúzódó Therese (Rooney Mara) egy játékboltban dolgozik, és azonnal felfigyel a középkorú, tehetős Carolra (Cate Blanchett), aki kislányának keres ajándékot. A rövid adásvétel alatt kellően szimpatikussá válnak egymásnak, hogy amikor Therese észreveszi, hogy Carol a pulton felejtette kesztyűjét, személyesen postázza vissza neki. Hálából Carol meghívja ebédre Therese-t, illetve mivel eddigre már gyanítjuk, hogy a válófélben lévő Carol leszbikus, valószínűleg nem csupán háláról van szó. A rövid ebéd alatt is kellemesen elbeszélgetnek, ezért Carol meghívja Therese-t a házába is...

Téma: Olyan nagy komplexitása nincs a történetnek, két nő kapcsolata egy többé-kevésbé ellenséges, patriarchális társadalmi közegben.

Tartalom: Tulajdonképpen nem is történik sok minden, a történet velejét az események helyett karaktereink adják. Carol és Therese megismerkednek, egyre több időt töltenek együtt, de egy homoszexuális kapcsolat az 1950-es években elég erkölcstelennek számított. Kezdjük hát ezzel a társadalmi vetülettel: ahogy majdnem minden, a hidegháborús légkör is épp csak annyira van jelen, hogy tudatában legyünk; a nők már érezhetően szabadabbak, de még mindig egy férfihoz viszonyítva határozhatóak meg. Ez mondjuk nem változott annyira sokat, főleg annak tudatában, hogy állítólag a filmbe befektetők legnagyobb problémája nem is a homoszexualitás volt, hanem hogy két nő a főszereplő. Ahogy a Túl a barátságonban (2005), itt sem vagyok biztos abban, hogy főhőseink valóban melegek, inkább csak testi-lelki jóbarátok. Carol a "melegebb", az idősebb, tapasztaltabb, függetlenebb, erős nő, akit ugyanakkor státusza, házassága és gyereke miatt sokkal erősebben kötnek a társadalmi kötelékek. Ő végül az önazonosságot, a szabadságot választja az anyaság helyett (inkább mellett, de aki látta a filmet, az érti). Therese a fiatal, fiúsabb lázadó szellem, gyerekként se babázott, felnőttként fiúkkal lóg, ő már a rock and roll korszakhoz fog tartozni. A legjellemzőbb tulajdonsága azonban az, hogy "biankó", nem tudja, mit akar, mit szeret, passzív. Bár Carol csak él bele a világba, mégis határozott és vállalja magát, így Therese példaképe lesz. Ő végül valamennyire megtalálja magát, elindul egy irányba.

Forma: Emlékeimben a korábbi Haynes-film, az Elkülönítve (1995) pozitívan él, ehhez képest legalábbis nem tűntek fel itt kreatívabb megoldások. A legjellemzőbb képi elem a visszafogott, fakóbb színvilág volt, ami részben a régiségre utalt, részben a szürke világra, amiből élénkebb színeivel Carol kiemelkedhetett. Egy ilyen drámánál persze a fő elem a színészi alakítás, és mindkét főszereplőnk jól hozta karakterét; Carolt helyenkét rutinnak éreztem, de ez adódhatott a karakter értelmezéséből is. A zene nagyon fülbemászó, a Zongoraleckét (1993) idézte nagyon erősen, ezért azt hittem, ugyanaz a zeneszerző, de nem. És persze szerepel több korabeli sláger, jól megválasztva.

Élmény:Talán csak én szoktam hozzá a túlságosan lassú filmekhez, de szánalmas volt látni a magyar kritikákat, ahogy a filmet lehúzva felróják a hollywoodias történet hiányát, a szerelem felépülést, miközben a karakterekben nagyon is zajlanak az események. Ezzel együtt én is azon az állásponton vagyok, hogy nincs túl sok benne, a mondanivaló apró részletekben jelenik meg mellékesen, miközben a lényeg a kapcsolaton van. Erénye, hogy nem egy klisés melegfilm, a gyerekelhelyezést leszámítva nincs benne hollywoodiasan nagy dráma. És ha még felvághatok picit vele, külön öröm számomra, hogy felismertem benne a Késői találkozást (1945), ott voltak benne a képei, a hangulata, a története, akár még remake-nek is mondhatnánk. Szóval szépen kivitelezett film, a rá fogékonyaknak be fog jönni, de nem egy világmegváltó élmény.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Cate Blanchett (A gyűrűk ura, Vaskabátok)
  • Rooney Mara (A közösségi háló)
  • Sarah Paulson (12 év rabszolgaság)
  • Kyle Chandler (A Wall Street farkasa, A régi város)
• Phillys Nagy, a forgatókönyvíró bizonyára magyar származású, de nem találtam róla infót. Külön érdekesség, hogy barátja volt az alapmű szerzőjének.

• Ami pedig az alapművet illeti, természetesen 1952-es regényként nagy port kavart egy ilyen témával, ugyanakkor annyira nem volt bátor, hiszen ezekben az évtizedekben élte fénykorát a leszbikus ponyva. A szerző, aki többek közt az Idegenek a vonatont (1951) is írta, maga is biszexuális volt és valós kalandokról és személyekről mintázta regényét.

Cselekmény: (A történet értelmezéséhez elevenítsük fel a korábban tanultakat: a libanoni polgárháborúk kiváltó oka az volt, hogy az etnikai-vallási állapotot rövid idő alatt, jelentősen megváltoztatták a nagy létszámban érkező palesztin menekültek, a politikai hatalom viszont a kisebbségbe kerülő keresztényeknél maradt).

Szóval a keresztény, idegengyűlölő Tony utcájában nagyívű építkezési munkálatok zajlanak, ennek keretei közt a palesztin, muszlim építésvezető Jasszer kijavítja Tony szabálytalan ereszcsatornáját is. Az engedély nélküli javítás láttán Tonyt felb*ssza az ideg, és a szóváltás során sikerül olyan idegengyűlölő beszólást összehoznia, hogy Jasszer megüti. Bár Tony csak egy bocsánatkérést szeretne, az idegengyűlölő megszólalása miatt az esetet az ügyvédek inkább magasabb, jelképes szintre emelik a libanoniak és a palesztinok viszonyáról...

Téma: Propagandafilm a libanoni polgárháború kontextusában arról, hogy félre kell tenni múltbéli sérelmeinket, csak hát egy picit  könnyebb utat választotta és elhagyott olyan szálakat, amik a konfliktust mélyítették.

Tartalom: Tony felépítésével kezdünk, aki a keresztény tábort erősíti és már picit itt túltolja a politikát, aminek rövidesen láthatjuk is az eredményét, amikor túl öntudatos igazságérzetével összevész Jasszerrel. Részemről itt meg is állhatnánk, de egy szinttel tovább léptek a mesélők és Tony hozzávág Jasszerhez egy durvább beszólást, ebből kerekedik kettejüknél sokkal nagyobb ügy a dologból feltárva a keresztény-muszlim, libanoni-palesztin ellentéteket. Először Tony a negatívabb figura, de a történet végére megértőek lehetünk vele is, később pedig a jobb fejnek tűnő Jaszerről derül ki, hogy azért ő sem egy szent ember. Rövidesen átcsapunk tárgyalótermi pszichoterápiába, ami számomra még amerikai filmben is elég életszerűtlennek tűnt volna, de mindegy, végigvesszük két főhősünk életét, traumáit, közben irreálisan drámai fordulatot vesz az életük, sőt az egész országban elszabadulnak az indulatok - és mindez egy ereszcsatorna miatt. Szájer Jasszer és Tony végül megértik, hogy nem rossz ember a másik, na de ettől még nem oldódott meg semmi, a lángokban álló országot meg finoman elengedik közben. Nagyon mellékesen megjelenik még az is, hogy egyéb társadalmi rétegek (üzletemberek, politikusok, generációk) hogy viszonyulnak a kérdéshez.

Forma: Erről sokat nem fogok tudni írni, rendben van minden, de nincs benne semmi izgalmas, sőt, kifejezetten klisés vágóképeket tudnak időnként beilleszteni, meg a kelleténél otrombább termékelhelyezést. De amúgy minden olyan, amilyennek lennie kell. Zene nem rémlik, Tony és több más karakter kissé sablonos.

Élmény: A sok filmezés hátránya, hogy gyakran nem hatnak a frissesség erejével az ilyen filmek, amiket már láttam pl. a 12 dühös ember, az Amerikai história X vagy a Nader és Simin kapcsán. És ugyanazt tudom elmondani, mint az És most merre esetében: az ilyen szépnek ható, idealista történetekhez egy békebeli Capra kell, nem egy mocskosabb, újra egyre gyűlölködőbb 21. századi világ.

Érdekességek

• A damouri mészárlás valódi; miután keresztény milicisták tartottak vérengzést egy városban, pár nappal később ugyanezt muszlim milicisták tették meg Damourral mintegy 500 civillel végezve. Damour egyébként egy Bejrút közeli, tízezres, tengerparti városka, kedvelt üdülőhely.