Tartalom

Mutatványos lép fel a városban: Dr. Caligari képes egy örökké alvót (Conrad Veidt) felébreszteni álmából, aki ebben az állapotában minden kérdésre választ tud adni. Francis és barátja, Alan (von Tardowski) megkérdezik, meddig fog Alan élni. A válasz: hajnalig. Másnap Alant holtan találják...

Nagyon sokan nagyon sok témát látnak a filmben, és lehet hogy igazuk van. Én azonban úgy gondolom, hogyha nem érződik a szándék és nincs kifejezetten az adott témára kihegyezve a történet, akkor hiába utalnak akarva vagy akaratlanul, nem éri el igazán a célját, hasonlóan az Ének az esőbenhez. Én nem látok többet a filmben egy Shyamalant idézően fordulatos történetnél, de azt el tudom képzelni, hogy az 1920-as évek német korhangulatát idézi, mint a mai korét A sötét lovag - Felemelkedés. Csakhogy ezt majdnem száz év távlatából nem lehet már észrevenni.

Megvalósítás

Az 1920-as Dr. Caligarit számítják az első expresszionista filmnek. Olyannyira, hogy a filmes expresszionizmus korai szakaszát caligarizmusnak is szokás hívni. Francis elméjét számomra két dolog jellemezte: a díszlet, illetve az íriszelés, ami mintha pislogás lenne, azaz mintha Francis szemein keresztül látnánk.

Ezek közül legfontosabb a díszlet. A bomlott elméjűségre utalva az egész torz, groteszk, elmosódó. Nemcsak az utcaképek, hanem a belső helyiségek, bútorok, ajtók is, sőt: még a lámpák fényét is ennek megfelelően felfestették fel, és a feliratok is stilizáltak voltak. Ugyanakkor fényképezésben nincs különlegesség, a fényekkel sem játszanak feltűnően.

Élmény

A film nemcsak stílusában volt nagy újító, számos technikai és tartalmi elem is műfajteremtő volt. Hollywood már ekkoriban is egyeduralkodó volt a filmes piacon, így Európában más utakat kellett keresni, hogy eladható filmek készüljenek. Ennek köszönhető részben a német expresszionizmus és a szovjet avantgárd. A Dr. Caligari túlságosan régi és kezdeti, hogy igazán élvezni lehessen, bármekkora is a jelentősége.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: von Tardowski és Conrad Veidt (Casablanca).

A film megtekinthető itt:

Tartalom

Jeanne eretnekség vádjával áll papi bírái előtt. Azt vallja, isteni látomásai voltak, míg a papok szerint ez az ördög műve. Előbb észérvekkel, később csellel, majd fenyegetéssel próbálják vallomásra bírni, amivel megmenthetné életét, bár örök rabságban maradna. Félelmében a tűzhaláltól, Jeanne aláírja a vallomást, de később meggondolja magát...

A film története az igen jól dokumentált Jeanne d'Arc peranyagon alapul, tulajdonképpen egy dramatizált tárgyalás, amely igyekszik pontosan és korhűen megmutatni, mi történhetett. A cselekmény kevés, Jeanne belső vívódását láthatjuk, amint megvilágosodik.

Megvalósítás

A legszembetűnőbb jellemzője a filmnek a közeli arcok mutatása. Sminket használni tilos volt, minden a színész mimikáján, illetve a megvilágításon múlott. Dühösek is voltak a producerek, amiért a korának egyik legdrágább filmjének méregdrága díszletei alig látszódtak. Jeanne fiatalnak és ártatlannak tűnik, a papok idős, barázdált arca pedig romlottnak. Ez az arcközeli felvétel már csak azért is jó volt, mert a némafilmekre jellemző grimaszolás helyett emberibb színjátszást láthattunk. A film tempóját időnként gyors vágások növelik, bizonyára tanult a rendező a szovjet példákból. De érezhető a filmen a német expresszionizmus hatása is, sok a dőlt és a szokatlan szög.

Érdekes kérdés a hang. Nagyon sokat mozog a papok szája, több olyan kérdés elhangzik, ami szövegesen nem jelenik meg, és Jeanne több válaszáról is lemaradunk, sőt, néha nem is válaszol. Ez eléggé zavart,  hiszen egy arcokra épülő tárgyalótermes filmnek a párbeszédek adhatnák meg az erejét, tökéletes lenne filozofálgatásra. Aztán eszembe jutott, hogy talán szándékosan ilyen hiányos a szöveg. Talán épp az volt a cél, hogy jelezze: a papok nem érthetik meg Jeanne-t, egészen más fogalmaik vannak az eseményekről.

Élmény

A fentiektől függetlenül továbbra is úgy érzem, hatásosabb lehetett volna a film több szöveggel, filozofálgatással. Meglehetősen lassan folyik a történet, és mai szemmel emiatt kissé unalmas, ahogy Jeanne csak a film végére érti meg, amit a néző már sejthet/tud jóval korábban: a halála lesz szabadulása és végső győzelme.

Érdekességek

- Falconetti (Jeanne) egész életében mentális zavarokkal küzdött, amíg 54 évesen véget nem vetett életének.
- Artaud (a fiatal pap) meghatározó alakja és teoretikusa volt az avantgárdnak.
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Leon Larive  (A játékszabály).
- A per maga egyébként meglehetősen koncepciózus volt, alig 25 évvel utána már rehabilitálták Jeanne-t, és 500 évvel később, 1920-ban szentté avatták, részben ez volt a film apropója.

A film megtekinthető itt:

Tartalom

Egy régészkedő pap démoni szobrocskát talál Irakban. Egy másik pap Amerikában épp elvesztette édesanyját, akit nagyon megbántott, amikor utoljára találkoztak. Eközben egy lányát egyedül nevelő anya orvoshoz viszi kamasz gyermekét, mert fura tüneteket produkál. Az orvosok először a kamaszkorra, majd agyi problémákra gyanakodnak, ám nem találnak semmit. A tünetek azonban súlyosbodnak: az addig aranyos lány rángatózik, káromkodik, szinte másik ember lett. Azt hiszi, megszállta az ördög, és mivel a pszichiáterek is tehetetlenek, szimbolikus ördögűzést javasolnak. Épp a két papunkra esik a választás.

A rendező tagadja, hogy lenne a filmnek bármiféle egyéb aspektusa azon túl, ami történik. Ebben az estben az lehetne érdekes, amit mondanak vagy amilyenek a karakterek. A megtestesült gonosz viszont semmit nem mond vagy tesz, amivel elgondolkoztathatna, és az emberek morális kétségeit se nagyon láthatjuk, leszámítva az anyjával elbánó papot - az ő szála viszont nincs kellőképpen kifejtve.

Megvalósítás

Az alaphangot már a Pszichót idéző főcímzene is megadja, és ezt további apróságokkal erősíti meg: démonikus szobrok, testileg és lelkileg beteg emberek, hosszas csendek, vérvörös égbolt, gyorsan feltűnő rémképek. Szükség esetén a kamera is dől és remeg. Az iraki rész után azonban meglehetősen lelassul a film, és nem is gyorsul vissza még az izgalmas részeknél sem. Egyes események pedig érthetetlenül kimaradtak, mintha valami selejtes kópiát vetítettek volna.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy a film régi. Mai szemmel egyáltalán nem nyújt horrorisztikus látványt. Őszintén szólva sokkal durvábbnak hatottak a hétköznapi borzalmak: az őrült, idős asszonyok és a kislány torkába felnyomott injekció. Azoknál a részeknél, ahol ijesztőnek kellett volna lennie, sem a zene, sem a vágás nem támogatta az eseményeket.

Élmény

Úgy érzem, a szándék az lehetett, hogy lassú, nyomasztó, de hétköznapi eseményekkel előkészítsék az ördögűzést, ahol aztán nagyon összetojjuk magunkat. Lehet hogy ez így is volt az 1970-es években, de mai szemmel - legalábbis nekem - az alaphangulat sem volt nyomasztó, és a tetőpont se volt elég ijesztő. Pszichológiai drámának pedig ugyancsak kevés volt, pedig voltak benne ígéretes kezdeményezések, de ezek csak kezdeményezések maradtak.

Érdekességek

- A történet valós eseményen alapul.
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Lee J. Cobb (12 dühös ember), Jack MacGowran (Doktor Zsivágó),
- A harmadik pap ot alakító színész, akiből legkevésbé néznénk ki, valóban pap.
- Két színész is elhunyt még a film megjelenésnék évében... véletlen...? (ördögi kacaj)

Tartalom

Hú.

A dokumentumfilmféleségben egy szovjet nagyvárosi hétköznapot láthatunk. Emberek ébrednek álmukból, megkezdik napjuk, beindul a nyüzsgés. Dolgoznak, majd munka után lazítanak sporttal, tánccal, fürdőzéssel. Közben szeretnek, utálnak, születnek, meghalnak. Mindezt rögzíti a kamerás.

Vertov Kinok-mozgalma a kommunista ideológiából kiindulva elvetette a hagyományos cselekményközpontú filmet és kizárólag a valóságot akarta megmutatni. Ez persze nem egy okos dolog, hiszen az igaz nem feltétlenül való (lásd még: Ének az esőben). Ráadásul a jelenetek sorbarendezési elve miatt egyértelműen több egy dokumentumfilmnél, szinte már történet. Vertov az emberek napi rutinjait rendre párhuzamba állította a gépekével, együtt pihennek, együtt dolgoznak, együtt "működnek". Elvileg eme összhang a gép és ember között lenne Vertov modern kommunista ideálja. Végül még megemlíteném azt a furcsaságát a filmnek, hogy rendszeresen mutatja a kamerást, a film vágását és a közönségét is. Viszont ezzel nem idézőjelbe teszi a képeit, mint az Apokalipszis most, hanem épp ellenkezőleg: magát is a filmbe helyezi, közösséget vállalva a valósággal.

Megvalósítás

A Patyomkin páncélos joggal jut eszünkbe, rengeteg gyors vágással dolgozik a rendező, ám ezeket arra is használja, hogy a film tempóját meghatározza. Ha Thomas Mann a regényeit zeneművekként tartotta számon, akkor ez a film is egy szimfonikus költemény a maga gyorsulásaival és lassulásaival. És ezek még csak a vágások voltak; a fény-árny játékon kívül szinte minden filmes technikát felvonultat, jóval megelőzve korát: lassít, gyorsít, montíroz, egymásra vetít, stop motion, még meg is állítja a menetet esetenként. Annyira modern, hogy forgathatták volna ma is.

És ez nem csak a technikai részére vonatkozik: kendőzetlenül mutat meg olyan dolgokat, ami ma is elképzelhetetlen lenne egy mainstream alkotásban: vélhetően haldokló fejsérültet, és vele ellenpontban vajúdó nőt, aki szemünk láttára, puncival felénk szül meg egy gyereket. Meg van csöcs is, és még mindig csak 1929-ben járunk. Nagy gondban voltam ugyanakkor a zenével. A film maga elvileg néma, de előadás közben élő zenekar játszott. Azóta számos zeneszerzőt ihletett meg, és több filmzene közül is választhatunk. Nekem a kelleténél modernebb jutott, furán hangzott a huszas évek Szovjetuniójának képeit nézve - viszont nagyon jól passzolt hozzá, csak némileg anakronisztikusnak hatott.

Élmény

Miközben a Schindler listáját néztem, azon tűnődtem, mennyire lennék elalélva a technikai részleteitől, ha a huszas-harmincas években forgatják. Most ugyanezen tűnődtem, persze azzal a különbséggel, hogy akkor is ámulattal néztem volna-e, ha mondjuk napjainkban készül? Talán nem, de az biztos, hogy mindenképpen magába szippant. A Soá és a Best Kept Secret utáni harmadik dokumentumfilmemként mindenképpen erősebbnek tartom náluk, mert tartalmilag is többet mutat, de ami fontosabb, képileg is.

A film megtekinthető itt:

Tartalom

Oroszország, 1910-es évek. Jurij Zsivágó (Omar Sharif) orvos, gyerekkora óta szerelmesek egymásba Tonyával. Munkája során Jurij megismerkedik Larával. Az első világháború után ideiglenesen ugyanabba a kórházba kerülnek, mindketten távol családjuktól. Egymásba szeretnek, de ellenállnak vágyaiknak, mígnem néhány év elteltével a bolsevik forradalom elől menekülve újra egymásra találnak. Besúgók, forradalmak, polgárháború, tisztogatások közepette, kik lesznek végül egymáséi?

A filmben hasonlóan az Elfújta a szélhez az oroszországi események a cselekményt csak annyiban szolgálják, hogy a szereplők jövője teljesen bizonytalan. Míg ott azonban a szereplők tesznek sorsukért, addig itt passzívak; ez érzékelteti igazán, hogy az egyén csak békében szeretne élni, a megbékélés pedig annak elfogadását jelenti, hogy bármikor elvihetnek.

Megvalósítás

Az Arábiai Lawrence-hez hasonlóan a legszebb képeket a csupasz, végtelen tájak biztosítják, ám míg előbbiben a forró homoksivatag, addig itt ezt a hólepte sztyeppék jelentik. A hangulatnak megfelelően ezt a hideg kietlen szürkeséget néha megszakítja egy-egy színekben tobzódó nyári jelenet.

A belső terek is tudnak hangulatosak lenni, de az ellenpontozások a színekkel, fényekkel-árnyékokkal egy esetben sem olyan élesek, hogy könnyen észrevehetőek vagy igazán hatásosak legyenek, inkább A keresztapához hasonlóan finoman bánnak velük.

Élmény

A híres regényből mindössze a szerelmi szálat tartották meg, de ez nem is feltétlenül baj, egy filmnek nem szöveghűen kell feldolgozni a művet, elég ihletadó forrásként kezelnie. Viszont így szerelmi történetre butítva mindjárt nem is tűnnek annyira hitelesnek az érzelmek, vagy legalábbis nem érzékelhető a mélységük. Egyébként fele ilyen hosszú filmként még akár jó is lehetne annak fényében, hogy az egész élet egy kicseszés, amiben igyekezni kell megtalálni a boldogságot, amíg hagyják.

Érdekességek

- A filmet, mint a szovjet eseményeket objektívabban (noha egyáltalán nem ellenségesen) szemlélő történetet, természetesen tilos volt vetíteni egészen 1994-ig.
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Omar Sharif (Arábiai Lawrence), Alec Guinness (Arábiai Lawrence, Csillagok háborúja), Geoffrey Keen (A harmadik ember), Klaus Kinski (Aguirre, Isten haragja)