Cselekmény: Egy anya a teheráni forgalomban vezet, történetünk során tíz útja lesz, innen a cím, ami magyarul tízet jelent. Elsőként kisfiát veszi fel edzésre vinni. Hamar veszekedésben törnek ki, mert az anya mindig lelkizni akar a válásáról és megkedveltetni a gyerekkel az új pasiját, míg fiának, Aminnak herótja van az állandó lelkizéstől és nem mellesleg haragszik is anyjára a válás és az új pasi miatt. A második utas az anya húga, akivel az anya pasijának szülinapi tortájáért mennek, illetve folytatják a téma megbeszélését, elsősorban, hogy nehéz a gyerekekkel. A harmadik utast az anya jóindulatból és iránymutatásért veszi fel; ő egy idős, elszegényedett néni, aki elmeséli, hogy elvesztette férjét és fiát...

Téma: A téma annyira nem bonyolult, az iráni nők helyzete egy mélységesen patriarchális társadalomban. Persze a legnagyobb filmek témája sem feltétlenül szokott túl bonyolult lenni, de nagyon nem mindegy, hogyan tálalják.

Tartalom: A tíz beszélgetés nem tíz különböző utast jelent, hanem csak ötöt, egyeseket értelemszerűen többször. Mindegyik a nő-férfi viszonyt világítja meg különféle szempontokból. Meg nem nevezett sofőrünk egy öntudatos, független nő, aki természetesen vágyik a kapcsolatra, de próbál nem a kapcsolatfüggőség hibájába sem esni. Ennek két véglete a kapcsolatokra nem adó prostituált, illetve a csak férje emlékének élő idős özvegy, de van két köztes állapotban lévő utas is. A téma második aspektusa az anya-fiú kapcsolat, van itt abortusz és elvesztett gyermek is, de az egész film fő szála a sofőr és fia kapcsolata, amelyben a fiú kibékíthetetlenül haragszik anyjára, amiért az nem felel meg a hagyományos anyamodellnek, azaz nem háziasszony. És ezzel át is lépünk a harmadik aspektusba, a mélységesen patriarchális társadalom megjelenítésébe, ami leglátványosabban abban nyilvánul meg, amilyen hangnemben a kisfiú beszél az anyjával. Szinte alázza őt, nem veszi figyelembe az érzéseit, nem kezeli őt egyénként, csak férfitartozékként. Először Bergman-paródiának hittem, annyira egyenrangú nő-férfi párosnak tűntek, valójában csak ez a szomorú valóság, hogy egy szinten van egy felnőtt nő és egy fiúgyerek.

Forma: Minimalista, a Jogo de Cena (2007) jutott róla eszembe azonnal, ugyanis végig egy autó belső terét látjuk, amit két, statikus kamera (egyébként digitális, ami ekkor még azért messze nem volt elterjedt) vesz, sokszor még vágás sincs köztük. Persze Kiarosztamiról van szó, úgyhogy két dolgot érdemes megemlíteni, hogy miért nem egy sima, olcsó megoldásról van szó, hanem esztétikai döntésről. Az egyik, hogy a valóság és fikció keverésében odáig ment, hogy mindössze már csak a vágással manipulált valamelyest, a rendezés már elmaradt, hiszen semmilyen instrukció nem történt, csak a beszélgetéseket rögzítette és a kapott eredményeket készre vágta. A másik, hogy a szereplők félig-meddig valóságosak. A kisfiú és a sofőr pl. ténylegesen anya-fiú páros, a párbeszéd valódi élethelyzet (annál sokkolóbb), sőt, elvileg a fiú nem is tudta, hogy rögzítik, és nem találtam arról infót, hogy a többiek mennyire voltak beavatva. Állítólag volt szereplőválogatás, aztán figyelmeztetés nélkül beültették őket az autóba, szóval nem tudom, melyik történet mennyire valós és mennyire megjátszott. A néni és a prostituált tuti beavatatlanok voltak, hiszen az ő arcaikat nem láthattuk. Zene nincs.

Élmény: Bár érdekes ez a koncepció is, annyira azért nem rétegelt, mint Kiarosztami korábbi filmjei, amelyekben szemünk előtt rendeződött a film (És az élet megy tovább (1992), Az olajfák alatt (1994)), illetve a meleg humanizmusuk is hiányzik, ez már sokkal sötétebb volt. Ennél többet vártam, illetve megint azt tudom elmondani, mint a Suite Habana (2003) esetében, hogy az ötlet jó, de nem kell másfél óra a kibontására.

Érdekességek

• A filmbéli anya-fiú páros tehát valódi.
• Amint 2009-ben 17 évesen politikai tüntetésért letartóztatták és megkínozták, 2010-ben újra. Ezek után természetesen fogta magát és emigrált. Azóta vállaltan transz és Amina lett, 2019-ben pedig egy filmjében elárulta, hogy egy családtagja (anyai nagybátyja) éveken át megerőszakolta - ez már a film után volt, szóval itt még hiába keressük az arcán a nyomait.

Cselekmény, téma, tartalom: A dokumentumfilm Havanna egy napját mutatja be reggeltől estig egy tucat ember napján keresztül, ezek közül leginkább a tízéves, enyhén fogyatékos Francisquito és családja van kiemelve, akik felkelnek, iskolába és dolgozni mennek, elvégzik a házimunkát, időt töltenek együtt, majd lefekszenek aludni. Az ördög persze a részletekben van, a cselekmény kettős hangulatú: egyrészt van neki egy meleg, humanista vonulata, hiszen mindenki jófej és együtt küzdenek a nehézségekkel szeretetben, dolgoznak és élnek a hobbijuknak. Másfelől viszont látni kell, hogy vannak nehézségek, mindenki szinte nyomorog, egymásra vannak utalva. Ezt az olvasatot erősíti a lezárás is, amiben a főbb szereplőket bemutatják egy-két mondatban, hogy mivel küzdenek, mit szeretnének elérni (általában valami olyat, amiért nem kellene egy fejlett országban küzdeni). És alig leplezetten ezt a diktatúra számlájára írják, többször feltűnik ugyanis a "forradalom" felirat vagy a kedves vezetők arcképe. Főhőseink cselekményszálai egyébként helyenként keresztezik egymást, de javarészt nincs különösebb összefüggés vagy rendezőelv azt leszámítva, hogy a film igyekszik tematikusan csoportosítani a történteket (ébredés - munka - evés - szórakozás... stb.).

Forma: Csak az első percek után esett le, hogy az 1920-1930-as években népszerű műfaj, a városszimfóniák mintájára készült a film, a cím pedig magyarul "Havannai szvit" lenne. A szvit egy különböző zenedarabokból összeálló, összefüggő, váltakozó ütemű sorozat. A zene és a mozgókép szerintem közeli rokonok, de sajnos az előbbi terén a műveltségem eléggé hiányos, így nem tudom megítélni, mennyire volt sikeres az összeházasítás. Kezdjük is akkor hanggal, hiszen van, vagyis nincs: gyakorlatilag némafilmet nézünk, nincs párbeszéd vagy ha van is emberi hang, az lényegtelen, hogy mit mond. Annál lényegesebb hangulatfokozó elem a zene, ami sokféle, de persze többnyire latin dallamok. A képek melegek és félsötétek, helyenként intimek, de alapvetően a melegség jellemző rájuk. De. Ahogy az előző bekezdésben is említettem, kettős játékot játszanak, mert bár lehetne egy szívet melengető film is, valójában az egész környék lepusztult, a lakások belül putrik. Van néhány jobb beállítás beszédesebb képekkel, de nem ez a jellemző. A karakterek látszólag az egyszerűség letisztultságával, hitelesen teszik dolgukat, ami akár még idealizált is lehetne, de sosem mosolyognak, kivéve a gyermek Francisquitot és az apját, de rajta is látjuk, hogy csak a gyerek kedvéért tart ki.

Élmény: Az elején azt reméltem, hogy egy erőteljes városfilm lesz, mint amilyen az Ember a felvevőgéppel (1929) volt, de végül karakterközpontú lett kevésbé izgalmas, ám érzelmesebb mondanivalóval. Van, akit biztosan jobban meg tud érinteni főleg, ha olyan hangulatban van, önkéntelenül is eszembe jutott közben a Kosaras álmok (1994), ami nem érdekesebb, mégis le tudott venni annak idején a lábamról. De ez ezúttal elmaradt. Ötletnek jó, de túl hosszú.

Cselekmény: Kirgizisztánban járunk vidéken, ki tudja, mikor. Beskempir éli a hozzá hasonló kamaszok életét, rosszalkodik, lop, érdeklődik a lányok és a mozi iránt...

Téma: Beskempir felnőtté válásának megindulása. Ha van benne több, bocs, átsiklottam felette véletlenül. Beskempir valóban egy örökbefogadott fiú, ami a történet végéig nem derül ki számára. Talán van valamilyen allegorikus politikai jelentősége ennek a kirgiz identitás szempontjából, nem tudom. Kirgizek, nem olvassátok a blogomat véletlenül? :)

Tartalom: Sok minden nem történik, inkább életképeket láthatunk a falu életéből, és mivel ezek egy jelentős része szexuális töltetű, nyilván kamaszodik Beskempirünk. A fő konfliktus (bocsi a spoilerért, de úgysem történik semmi) az, ahogy Beskempir és egy barátja összevesznek egy lányon, mire hozzávágják a fejéhez, hogy őt csak örökbefogadták. Nem tudom, ez mekkora szégyen lehet arrafelé, de a mostohaanya is megkapja a magáét, hogy a férje képtelen volt gyermeket nemzeni, amire az eléggé megsértődik. A feloldozást egy haláleset hozza el, amely miatt a falusiak félreteszik apró ellentéteiket. Leírhatnám az összes jelenetet, de nem  tudom őket felfűzni egy gondolatmenetre vagy jelképrendszerre, nem látom át a jelentőségüket, pedig bizonyára nem csak véletlenszerű eseményekről van szó. Örök kérdés: ez a film hibája vagy a nézőé?

Forma: Csendes, lassú folyású a film, bizonyára nyugodt egyszerűséget akart átadni, ez valamennyire sikerült, de messze nem olyan hatásosan, mint szerették volna (vagy csak én nem voltam hozzá hangulatban). Zene talán nincs is. A szereplők gondolom amatőrök, a gyerekek legalábbis biztos nem profik és hát ők vannak túlynomórészt a kamera előtt. A fő védjegye a színes és fekete-fehér képek váltogatása, pontosabban majdnem végig fekete-fehérben vagyunk, csak egy-egy jelentőségteljesebb pillanatban válik a film színessé a szép emlékeket jelezvén.

Élmény: Vagy nem voltam jó hangulatban vagy hiányzik a kontextus vagy egyszerűen csak tényleg nem annyira erős a film. Ha csak annyi van benne, amennyit felfogtam belőle, akkor még bővel lehetett volna erősíteni rajta pl. az elhunyt személy kiemelésével,hiszen egy-két alkalommal láttuk csak rövid időre, semmi jelentősége nem volt, így a halála sem okozott semmilyen katarzist. Egynek jó, de nem lesz túl emlékezetes filmélmény.

Cselekmény: 1536-ban egy alkimista feltalálja az örök életet jelentő eszközt, a Cronos-t. Négyszáz évvel később balesetben meghal, holmijait elárverezik. Napjainkban egyik szobra Gris-hez (Federico Luppi), az idős régiségkereskedőhöz kerül, aki véletlenül megtalálja benne a Cronos-t. Ahogy próbálgatja és tenyerében felhúzza a bogárszerű játékot, az váratlanul megszúrja. Maga se érti miért, de később ellenállhatatlan vágyat érez, hogy újra megszúrassa magát vele, mintha csak drog lenne. Másnapra jobb lesz a kedve, fiatalabbnak érzi magát, ám üzletét feldúlva találja. Fura mód a betörő otthagyja névjegyét: de la Guardia, az idős rákbeteg (Claudio Brook) tudja, hogy a szoborban volt a Cronos, mert nála van a leírása. Gris persze hülye lenne odaadni...

Téma: Nem vagyok benne biztos, hogy van neki központi témája. Mármint van benne több dolog is, de mindegyik csak olyan mellékesen jelenik meg. Spoiler nélkül el lehet mondani, hogy a halhatatlanság árnyoldala talán ezek közül a legfontosabb, hiszen azzal kiírja magát az ember a társadalomból, magányossá válik, és az élet iránti görcsös ragaszkodás állati szintre sodorja.

Tartalom: Egy rövid történelmi felvezető gyakorlatilag leleplezi a rejtély nagyját, ennél többet már nem is nagyon fogunk megtudni, de nem is fontos. Viszonylag hamar egyértelművé válik, hogy két csoport fog küzdeni az örök életet jelentő eszközért, illetve hogy a fő érzelmi vonal Gris és unokája között lesz. Az egyik csoport a gyógyulásra vágyó de la Guardia és az örökségére pályázó, erőszakos, külsőségekre adó unokaöccse. A másik pedig Gris és unokája, akik között bensőséges a kapcsolat, de mindketten érzik, hogy Gris egyre inkább elveszíti emberségét. Elvileg ez egy horror, de csak annyira horror, amennyire A faun labirintusa (2006) történelmi film volt. A horrorelemek másodlagosak, ez is inkább a sötét tündermese kategória, amelyben van egy valamelyest ijesztő természetfeletti dolog, ám a lényeg a tanulság. Ebbe beletartozik a sötét humor is, ami egy kicsit megszakítja a történet hangulatát (a hullaházas jelenetre gondolok). Karaktereink szerencsére nem fekete-fehérek, majdnem mindenki motivációja indokoltnak tűnhet, gyengeségeik elfogadhatóak. Gris például egyszerűen csak örül, hogy újra fiatalosabb lehet. Az idő szerepét nem sikerült megfejtenem, pedig a cím is ugye erre utal. Vagyunk a múltban, a közelmúltban, a történet maga pedig 1996-1997-ben játszódik, miközben a film 1993-as, de a díszlet mintha pár évtizeddel meg korábbi lenne. Számtalan helyen feltűnik valamilyen óra is. Egyszerűen csak az elmúlást akarnák jelezni?

Forma: Furán "üres", kevés a helyszín és a szereplő, még statisztákból sincs sok. Ami a horrort illeti, minimális szörnyűség van benne, ez nem az a jump scare-es vagy trancsírozós típus. A Cronos-szerkezet maga picit érdekesebb, egyébként nem fedeztem fel különösebb izgalmakat. A zene fel sem tűnt, a színészek viszik el inkább hátukon a filmet, értelemszerűen főleg Gris, aki viszonylag jól megjeleníti belső vívódásait, kétségeit.

Élmény: Ez del Toro első filmje, érdekes volt látni, hogy már itt is mennyire megvan az a hangja, ami a későbbiekre is jellemző lett. A film maga számomra nem lett túl izgalmas; rejtély, kaland nem volt, de a drámát sem domborították ki eléggé, hogy az eladja a filmet. Azt hiszem, nem sikerült ráhangolódnom.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Federico Luppi (A faun labirintusa)
  • Claudio Brook (Viridiana, Az öldöklő angyal, Oszlopos Simeon, Alucarda, Frida)
  • Margarita Isabel (Szeress Mexikóban)
  • Daniel Gimenez Cacho (Csak a pároddal, Csodák utcája, Vérvörös, Anyádat is, Zama)
  • Jorge Martinez de Hoyos (Emelkedés az égbe)
• Margarita Isabel fia a szintén filmben szereplő Mario Ivan Martinez.
• Folytatás is készült 2010-ben, bár a cselekmény alapján nem látom, hogy kapcsolódik ehhez a filmhez.

Cselekmény: Blaumlich, a "vakond" egy elmegyógyintézeti ápolt, aki nevéhez méltón kiássa magát és kiszabadul Tel-Avivba. Mivel ez a mániája, az első légkalapácsot megpillantva magához veszi azt és nekiáll fúrni épp az Allenby utcán, a város legforgalmasabb részén. A rendőrség fejében meg sem fordul, hogy nem egy hivatalos útjavításról van szó, ezért azonnal asszisztálni kezdenek hozzá, pedig sem a helyiek nem örülnek a zajnak, sem az áthaladó forgalom nincs oda az óriási dugókért, a közelgő választások miatt pedig a politikusok sem szeretnek kellemetlenségeket okozni a választóknak. És mivel utóbbiak közül mindegyik a másik ármánykodásának tekinti, hogy épp a választások előtt indul egy nagyszabású "útfelújítás", lefoglalja őket, hogy egymással hadakozzanak ahelyett, hogy utánanézzenek, mi is történik...

Téma: E rövid bevezető is azt hiszem bőven elegendő a téma megértéséhez: a politika abszurditását mutatja be szatirikusan. Ha esetleg van benne más olvasat is, azt nem sikerült innen a 21. század Kelet-Európájából észrevennem.

Tartalom: A lényeget már felvázoltam a cselekmény bevezetésében: adódik egy hétköznapi, de nem tervezett helyzet, de akkora a közöny, hogy a hivatalok továbbra is csak magukkal vannak elfoglalva, az másodlagos, hogy mi történik. És őszintén, ha valaki egy légkalapáccsal elkezdene dolgozni a Hungária körúton, feltételeznéd, hogy nem illetékes végzi a munkáját? Vajon mennyi idő alatt szúrna szemet valamely szervnek? A csomópont pedig ahogy mindig, ezúttal is kiváló alkalmat nyújt különböző társadalmi rétegek bemutatására, rövid történetek elmesélésére. Az esetleges történetek mellett a fő gyűjtőpont a munkálatok melletti társasház és annak lakói, illetve a hivatalok. Ezeket a főépítész asszisztense, Ziegler köti össze, aki egyben az egyik lakó lányának jegyese. Ő az, aki egyfelől találkozik a helyiekkel és ezzel átköti a fő szálat a mellékszálakra, illetve aki ugye ott van a döntéshozók mellett. Mivel politikai szatíráról van szó, az utóbbiak nagyobb teret kapnak: adott a választásra készülő polgármester, a semmit sem csináló, titkárnővel hetyegő főépítész, az asszisztensének alárendelt fejlesztési miniszter és persze a rendőrség, akik minden apróságot büntetnek, csak az ordító szabálytalanságokkal nem foglalkoznak. Számtalan színes apróság van még az alkalmatlan portásoktól a verekedő autósokon át az országot hátán cipelő jómunkásemberig, amelyek nekünk is ismerősök lehetnek - nem véletlenül, de erről majd az "Érdekességek" rovatban. A vígjáték humora az előbb említett politikai és hétköznapi szatíra mellett abszurd, "lökött" elemekkel is tarkított, simán lehetne 1970-1980-as évekbeli amerikai vígjáték is. Olyan, mint Egy bürokrata halála (1966) vagy A tanú (1969), csak könnyed, mint a Party zóna (1978).

Forma: Nem számítottam semmi jóra, ehhez képest meglepően kreatív volt hangban és vizuális gegekben is. Előszeretettel alkalmazta a montázstechnikát gyors bevágások formájában, de hangulatfokozás érdekében is. Vannak csetlős-botlós poénok, ezek a legkevésbé viccesek, ugyanakkor a rendező vizuális gondolkodását dicséri a kedvenc jelenetem, amit nyilván nem lehetett megírni, csak megmutatni: két politikus a nagy sárdobálás közepette leül teázni és akkora békesség támad, hogy mindenki szeretettel néz a másikra, a felvétel belassul, közben a leggejlebb reklámzene szól. És még Hitlert is megidézik, ami azért egy izraeli filmnél még erősebb, mint a Katasztrofális siker (1968) esetén. Külön öröm, hogy a hangokat is humorforrásként használják fel, leghangsúlyosabban akkor, amikor a lakók acapella előadják az építkezés zajait (ld. az alábbi videót), de vicces az is, ahogy a friss házaspár szeretkezései fetisizálódnak a légkalapács ütemére vagy épp az ellenkezője, amikor váratlanul csend lesz. A színészek persze komikusan túlzóak, de egy ilyen filmnél ez rendben van.

Élmény: És akkor még valószínűleg van egy rakás poén, amit kontextus híján nem érthetek meg, pl. a rendőrzenekar vezetője vagy a rabbi viselkedése túl hangsúlyos volt ahhoz, hogy ne jelentsen valamit, ennyit meg tudok állapítani, csak azt nem tudom, hogy mi a jelentésük. Ötven éve ez valószínűleg földön fetrengős volt, egy izraelinek talán ma is az, nekem már kicsit öreges, de azért már kellően modern és még jó szórakozás.

Érdekességek

• A rendező, Efrájim Kishon (1924-2005), született Hoffmann Ferenc, azaz igen, magyar, ennyiből nagyjából már sejthetjük is, hogy hogyan telt élete, mint sok más kelet-európai zsidónak. (Az ember azt hinné, hogy az izraeliek egy jelentős része magyar, de a Wiki szerint ez az arány az 1%-ot sem éri el.). Budapesten született középosztálybeli családba, már középiskolásként irodalmi díjat nyert, de a zsidótörvények miatt nem tanulhatott tovább. Megjárt több koncentrációs tábort a világháború alatt, gyakran hajszálon múlt az élete, de végül sikerült megszöknie. A háború után Kishontra változtatta nevét és író lett, majd 1949-ben kivándorolt Izraelbe a kommunizmus elől, ekkor héberizálták (?) a nevét. Továbbra is íróként működött tovább, az 1960-as évekre nemzetközi hírű lett, ám politikai nézetei miatt sokat támadták, ezért Izraelből inkább Svájcba költözött az 1980-as években. Annak ellenére, hogy elsősorban író volt és csak mellékesen rendezett filmet, Golden Globe-okat nyert, Oscar-jelölésig jutott és kasszát robbantott.
• Az Allenby utca valóban az egyik legforgalmasabb része a városnak, jelenleg így néz ki a filmben szereplő kereszteződés.
• ...vajon az MKKP innen vette a körút elárasztását?