Cselekmény: Főhősünk a fiatal lány, Insiang, aki mosónőként dolgozik Manila nyomornegyedében, ahol kevés a munka, ezért minden a pénz körül forog (na meg fiatalok esetén a szerelem körül is). A probléma ott kezdődik, hogy Insiang anyját, Tonyát elhagyta férje, ami miatt a nő megkeseredett és Insiangon, illetve ex-férje családján tölti ki haragját. Sikerül is végül annyira összeveszniük, hogy az ex családja inkább kiköltözik a házból, ami jól jön Tonyának, van ugyanis egy nála fiatalabb szeretője, Dado, a környék erősembere, aki innentől kezdve vele élhet. A férfinak persze csak Tonya megtakarításaira fáj a foga, de Insiang is bejön neki...

Téma: A realisztikusabb mélyszegénység és a klasszikusabb Elektra-tematika mellett a csak kontextuálisan sejtetett politikai elnyomást tartom a fő motívumnak, amely a nyomorral együtt testileg és szellemileg lezülleszti a társadalmat, szó szerint bűnbe és mocsokba kényszerítve őket.

Tartalom: A nyitókép elég sokkoló módon egy disznóvágással indít, majd átsiklunk a nyomornegyedre, ami elég egyértelmű párhuzam. Munka nincs, pénz nincs, marad az alkohol és a szerencsejáték. Az alapszitu egyszerű, az idősödő Tonyát valamikor elhagyta férje egy másik nőért, amitől Tonya megkeseredett és lányán, Insiangon tölti ki haragját, aki nemcsak fiatal és szép, de tisztes is. Tonya kegyetlen természete előbb a kiabáláson keresztül mutatkozik meg, majd exének családja elüldözésén, végül Insiangot terrorizálja testileg-lelkileg. Insiangnak van egy udvarlója, őt meg a helyi geci, Dado terrorizálja. Dado újabb áldozata Tonya, akinek pénzéért elhiteti vele, hogy szereti, ami nyilván imponál az idősödő nőnek. Nem spoilerezem el, a lényeg, hogy Insiangot kihasználja mindenki, elvész minden reménye és illúziója, tudja, hogy egyetlen esélye, ha elmenekül a környékről, ám ez sem jön össze. A történet váratlan fordulata a tipikus nyomorpornós összeomlás helyett, hogy Insiang kezébe veszi a sorsát és a környék eszközrendszerét saját akarata érvényesítésére, amivel elveszti ártatlanságát - tulajdonképpen lehet nézni felnőtté válós történetként is. Illetve ez a fordulat egyáltalán nem váratlan, elnézést érte, anakronisztikus voltam. Mai szemmel váratlan, ám az 1970-es évek népszerű műfaja volt, amiben jeleskedett a Fülöp-szigetek is, a szoftpornós-erőszakos, női bosszúálló film. Ezzel a helyzettel nehéz nem párhuzamot vonni az akkor épp uralkodó, erőszakos diktatúrával, ha csak annyi is az átfedés, hogy az elnyomás megmutatkozik kicsiben és nem tár fel komolyabb összefüggéseket.

Forma: A nyitójelenet durvára vágott naturalizmusa alaposan megadja az alaphangulatot, a nyomornegyed pedig magáért beszél a tömött, sáros, szűkös, düledező viskóival. Ez utóbbit valódi helyszínen vették fel. Külön vizuális motívumokat nem tudok kiemelni, viszont nagyon ügyesen hagynak folyni minden jelenetet, értem ezalatt, hogy nem kizárólag történéseket láthatunk, hanem a hangulatnak, helyzeteknek vagy karaktereknek megágyazó késporokat is; nem úgy, mint pl. a Tarrnál rendszeresen visszatérő elem, hogy ottmarad a kamera egy jelent végén. Itt pl. az egyik kedvencem az volt, amikor Insiang és a pasija szobára mennek, és végignézhetjük, ahogy a férfi teszetoszán leküzdi magáról a cipőit, mielőtt lefeküdnének. Egy gyakori eszköz az arcraközelítés, ami elég szappanoperás stílus, de legalább hagynak időt elmélyülni a színészek arcában, akik elég jó szintet hoztak. A zenéről nem tudom eldönteni, hogy idegesített vagy tetszett, mer nagyon rövid motívumot játszottak be mindig jó hangosan, ami adott egy jó kis depresszív, monoton hangulatot, de unalmas is volt. Nem vagyok benne biztos, hogy szándékosan ezt a hatást akarták vele elérni.

Élmény: Vegyesek az érzéseim, mert kissé vegyes a film hangulata - ez annak köszönhető, hogy ma nagyon más irányt venne egy ilyen történet, sokkal jobban hangsúlyoznák Insiang szenvedéseit, míg itt nem akarták ennyivel letudni a történteket (bocsi a rébuszokért, nézzétek meg a filmet). Akármelyik oldalát is domborítják ki azonban Insiangnak, jobb lett volna nagyobb drámaiságot kapnia.

Érdekességek

• A film egy 1974-es szappanopera epizódjának feldolgozása, annak a főszerepét is ugyanaz a színésznő játszotta.

Cselekmény: Amir elismert filmrendező, de Kazahsztánban, szóval panelban él hétköznapi életet, házassága nem túl fényes. Épp készülő filmje némi botránnyal jár, ugyanis egyik vidéki, amatőr szereplőjét erkölcstelennek állítja be a szerep, amiért a család panasszal él. Amir művészi szabadsággal, illetve azzal védekezik, hogy már a moziknál van a film, túl nagy költség lenne megvágni mindet. Eközben fejben tervezi készülő filmjét hétköznapi élményeiből ihletet merítve...

Téma: Azt hiszem egy kicsit önmagamat szúrtam tökön, amikor távoli tájak filmjeit kezdtem el felfedezni, mert ahogy többször elhangzott már a blogon, külföldi számára gyakran nehezen dekódolhatóak a helyi kontextusok. Emiatt ezúttal sem tudom biztosra mondani, hogy nem vetíthető-e ki a történet a rendszerváltás utáni kazah társadalomra, az identitáskeresésükre, de több dolog is utal erre. Nyilvánvalóbb olvasat az önéletrajzi elmélkedés, a magánéletbeli és szakmai számvetés, bár nem látom, hova fut ki a gondolatmenet az elszántságot leszámítva, hogy folytatni kell.

Tartalom: A cselekmény gerince a hír, miszerint Amir anyja nagybeteg, ezért a fiú elindul autóval a városból vidékre. E valós gerinc másik eleme a házassága, amely láthatóan válságban van, ám felesége eltökélt a kapcsolat mellett. Nem teljesen egyértelmű mindig, hogy mi a valóság és mi nem, ezért kissé zavaros tudott lenni kezdetben, de az út során Amir álmodik, fantáziál, emlékezik. Az első ilyen motívum szakmai félelem a kommersz filmek sikerétől. A második Dosztojekvszkij, aki állítólag visszatérő múzsája a rendezőnek és erősen épít humorára - annyira, hogy több hozzászóló a filmet kifejezetten vígjátékként jellemezte; sajnos ez nekem nem jött át. Megjelenik a továbbiakban a vidék-város / hagyomány-modernitás ellentéte, egy készülő film jelenetei, a mongol örökség, a fennkölt dolgok hiábavalósága (holdraszállás vs tehénfejés), néhány közéleti aktualitás és a közös identitás alapjait jelentő szocializáció. A filmet a kazah filmeseknek ajánlja.

Forma: Ahogy említettem, egy-két kivétellel nincs formai különbség a valóság és fikció között, de még átmenet sem, így kezdetben kicsit zavarosnak tűnik minden. Egyébiránt a tegnapi filmhez hasonlóan itt is látszólag egyetlen egyszerű kamerával, különösebb technika vagy stáb nélkül dolgozhattak, ami jót tesz a személyességnek, de ne számítsunk sok formanyelvi eszközre.  Gyakori beállítás az autó nézőpontját felvenni és azon keresztül szemlélni a kazah tájakat, ezt leszámítva különösebb elvszerűséget nem figyeltem meg a beállításokban. Külön zene nincs, csak véletlenszerűen a háttérben. Színészi játék szintén nem nagyon van, a többség valószínűleg amatőr volt, főhősünk eszköztára pedig kimerül a szótlan bámulásokban.

Élmény: Akik dicsérik, azok a humorát szerették, sajnos én többnyire elsiklottam efelett, úgy látszik, nem sikerült ráhangolódnom. A Nyolc és félhez (1963) szeretik hasonlítani személyessége, rendezői számvetése miatt, ezt végülis el tudom fogadni, de akkor örültem volna, ha kicsit több a filmes utalás.

Érdekességek

• A filmben elhangzik Magyarország, amikor a rádióban a kazah identitás egyik alapját jelentő tatárjárásról beszélnek, Spalatói Tamás horvát főpaptól származik ugyanis az egyik első leírása a mongoloknak

Cselekmény, téma, tartalom: A filmben hétköznapi életképeket láthatunk az 1990-es évek Izraeléből, amelyek részben valósak, részben rendezettek, részben fiktívek. Témája elvileg a palesztin identitás, ami itt azt jelenti, hogy milyen egy palesztin a valóságban, nem pedig egy látni akart vagy vélt, absztrahált állapotban. És hát természetesen ezek a palesztinok egyszerűek és hétköznapiak. Erre talán a legjobb példa az izgalmas katonaéletet élő nagyapa, akitől hiába várnak izgalmas sztorikat, mindig a számára legszebb élményét meséli el, amikor sok rossz koszt után eszik egy jót. A film két szakaszra oszlik, az első személyesebb, a rendező családja, környezete szerepel benne; a második politikai címkét visel, ám ez sem tér el jelentősen tartalmában, inkább csak szereplőiben, akik ismerősök helyett a rendszer alkotói (értelmiségiek, rendőrök, pap, ingatlanügynök... stb.). A jelenetek sokszínűek, ezért vettem egybe az amúgy három bekezdésemet, mert nem tudok cselekményt írni. Legjellemzőbben azonban ironizál néha már abszurdig menően. Egyes jelenetek jelképesek, mások csak úgy vannak. A karakterek szempontjából fontos megjegyezni, hogy maga a rendező is szerepel mint a filmet készítő, a valóságos hétköznapokat átélő rendező, így aztán önreflexív és valamelyest életközelibbnek is tűnik, hiszen nem irányít a rendező, hanem ő is része a valóságnak (messze a legviccesebb az a börleszkszerű előadás, amit a rendező tartana a filmjéről, amivel felvilágosíthatná a nézőt, de a mikrofon rendre elromlik).

Forma: Filmünk tehát rövid, jellemzően egy-két perces jelenetekből áll, ezek időnként vissza-visszatérő jelenetek, mintegy ritmust szolgáltatva. Szándékos vagy sem, teljesen személyes benyomást kelt, mert nincs világítás, a minőség sem a legjobb, szóval mintha házimoziznánk a rendező otthoni kamerájával felvett anyagából. Nagy a hangsúly viszont a beállításokon, amely általában statikus és távoli. Ehhez kapcsolódóan kevés a(z értelmes) párbeszéd is. Nagyon sokszor ajtók, ablakok keretezik a beállításokat, utalva a bezártságra, de valószínűleg meg kellene nézni rendesen a filmet még párszor, hogy a formalizmusát kielemezhesse az ember. A szereplők nagyja valóban a rendező környezetéhez tartoznak, amatőrök, és ez így van jól. Persze bizonyára instruálták őket valamilyen szinten, de ennyi belefér. A zene a jelenetekhez hasonlóan véletlenszerűnek tűnik, de hatásosan vannak elhelyezve, legyen az egy békéről szóló dal vagy rádióadás.

Élmény: Nem számítottam nyugat-ázsiai filmtől ilyen "hozzáállásra", ami úgy személyes, hogy közben nem kezd el érzelmileg bevonni, hanem humorosan szemléli az amúgy nem olyan humoros palesztin-zsidó kontextust. Mivel váratlanul ért, nem tudtam igazán élvezni sem, jó lett volna előre ismerni a rendező stílusát. Na majd legközelebb.

Érdekességek

• -

Cselekmény: Főhősünk a kamaszkor előtt álló Chala, az osztály legvásottabb gyereke, ami latin körülmények között ugye nem annyira csínytevéseket jelent, hanem kutyaviadalokat, verekedést - az már ehhez képest semmiség, hogy a szerencsejátékok mellett például galambok tenyésztéséből próbálja fenntartani a háztartásukat, hiszen apja nincs, az anyja meg ki tudja mit csinál, mindenesetre Chala tűnik a felelősebbnek kettőjük közül. Szerencsére idős tanárnője, Carmela rutinos az utcakölykökkel és próbálja szerető gondoskodással terelgetni őket és védeni az állami gondozástól. Csakhogy egy nap szívrohamot kap, és mivel Chalánál nagyon rezgett eddig is a léc, az első becsületbeli verekedésnél megy azonnal a javítóintézetbe. És ha nem lenne elég baj, hogy helyt kell állni az iskolai és utcai dzsungelben és menedzselni kell a háztartást, Chala még bele is szeret osztálytársnőjébe, aki viszont túl jólnevelt hozzá képest...

Téma: Azt hiszem Kuba aktuális állapotát kívánja kritikával illetni. Elsősorban Carmela személyén keresztül kiáll a rendszer pozitívumai és szellemisége mellett, de Chalán és a bürokrácián keresztül pedig azt mutatja be, hogy szükség van a rendszer rendszeres felülvizsgálatára.

Tartalom: Tipikus fejlődőországbeli utcagyerek film, adott a nyomorpornó (Isten városa (2002), Kafarnaum (2018)): Chala félárva, kutyaviadalokon vesz részt, az anyja egy drogos kurva. Itt azonban megáll a dolog, a kubai rendszer ugyanis ennél jobban nem engedi elkallódni az embereket a történet szerint: nincsenek gengszterek, utcai erőszak, a marginalizálódás csak egy szó. Ellenpéldának ott van Carmela, aki még rabszolgák leszármazottja, de ő már tanár lehetett, kezei közül pedig számos sikeres, amúgy elkallódó gyerek került ki. A probléma, hogy a rendszer merevebb lett és a fiatalabb, tapasztalatlanabb nemzedék már kiüresedve követi a szabályokat, nem lebeg előttük a valódi cél. Chalát javítóintézetbe küldenék folyamatos kihágásai miatt, Carmela viszont mindig kimenti tekintélyével, hiszen a fiú alapjai rendben vannak, csak a külső körülmények, az utca keveri bajba. Ezeket azonban a javítóintézet sem fogja megoldani, ezért küzd Carmela érte. Jó párhuzam Chala palesztin szerelme, Yeni, aki mintapéldány, mégis beleütközik a bürokráciába, mert másik régióba van bejelentve, így nem lakhatna apjával Havannában. A harmadik fő konfliktus vallási: egy osztálytársuk elvesztése miatt a diákok kiraknak egy, az osztálytárshoz köthető képeslapot a faliújságra, ami történetesen Máriát ábrázolja, csakhogy a szigorúan szekuláris államban ilyet tilos csinálni. Mivel a gesztusnak nincs vallási jelentősége, Carmela ragaszkodik, hogy kinn maradjon a falon. Még számos kisebb-nagyobb jelenség szerepel a történetben (politikai üldöztetés, emigráció, rendőri zaklatás... stb.), amiket csodálok, hogy nem verték ki a biztosítékot. A titok azt hiszem abban keresendő, hogy nem napjainkban játszódhat a film, nem láttam ugyanis mobilt senkinél, azaz gondolom szabadabban lehet szidni egy korábbi vezető jóval korábbi időszakát.

Forma: Formai érdekességeket nem tudok kiemelni, ott vannak a galambok és a kutyák, mint jelképek, a kamera  gyerekek magasságában mozog, a háttér színes, de egyben lepusztult, így benne van a történet kimenetelének két lehetősége is. A zene nem tűnt fel. A színészek viszont igen; a felnőttek ilyenkor sosem érdekesek igazán, de a gyerekek teljesítménye király volt korukhoz képest, ők - különösen Chala - vitte a hátán a filmet. Persze valószínűleg nem kellett színészkednie, csak kiadták neki, hogy legyél kubai macsó, azaz add magad, és ezt jól csinálta.

Élmény: Ha ezt erénynek lehet nevezni, a filmé az, hogy végig egyensúlyozik a remény és a reménytelenség között, és ebben nagyon emlékeztetett Az elhagyottakra (1950). Chala bármikor belezuhanhatott volna a mélybe, de ezt nem merték/akarták ábrázolni, így a veszély sem tűnt komolynak. Mindenesetre több-kevésbé pozitívan zárul a történet, ettől kellemes az élmény.

Érdekességek

• Alina Rodriguez egy évvel a film után, 63 évesen elhunyt. Szép búcsú.

Cselekmény: Kassim Baba már csak látszólag tehetős ember, már a vízszámlát sincs pénze fizetni - de a látszatot igyekszik fenntartani. Testvére, Ali Baba azonban még látszólag sem tehetős, rendre kölcsön kell kérne némi lisztet Kassimtól, hogy legyen mit ennie. Az ő szegénységének viszont lustasága az oka, ezért amikor már minden kötél szakad, rászánja magát, hogy elmegy fát vágni. Szerencséjére tanúja lesz, ahogy egy rablóbanda vezére (maga a rendező, P. Ramlee) mágikus dallal nyitja ki rejtekhelye, egy barlang kapuját. Amikor a banda elmegy, bejut a barlangba és elemel egy láda aranyat...

Téma: Sajnos a magunkfajta itt teljesen meg van lőve. Az világos, hogy a klasszikus Ali Baba és a negyven rabló paródiáját látjuk, még az is világos, hogy talán valami aktuálisabbal párhuzamba állítják a történetet, de hogy minek a görbe tükre, azt nem tudjuk. Maláj olvasóim ne habozzanak felvilágosítani minket.

Tartalom: A cselekmény nagyjából megfelel a klasszikus meséjének, az se nagyon fut ki sehova, nincs tanulság, úgyhogy ezzel ne is foglalkozzunk. Amivel foglalkozni kell, az az egész történet humorának alapja, a körítés. Elvileg ugyanis a középkori Bagdadban járunk, ám erre minden szemérem nélkül ráhúzták a korabeli maláj társadalmat, így jöhetnek a képbe olyan abszurditások, hogy Kassim Baba nem tudja kifizetni a vízszámlát, hogy a barlangból telefonálnak vagy épp hogy a rablók szakszervezete milyen eredményeket tud felmutatni. Sajnos a poénok egy része érezhetően kortárs közügyekre reflektál, mint amilyen az állampolgárság vagy a Jiwata hajó, amikről nem találtam infót, de valami értelmük biztosan volt. És ami ilyenkor bosszantó, hogy vajon hány olyan poén mellett mehet el a gyanútlan külföldi néző, amik miatt a malájok a mai napig imádják a filmet, nekünk meg fel sem tűnnek. A többi poén véletlenszerűen színesíti a történetet az abszurdtól az önirónián át a gyerekesig. Karaktereinknek sok személyisége nincs, alá vannak szolgáltatva a cselekménynek. Az egyetlen komoly alak a rabszolgalány Marjináé, sokszor az ő tettei tartják egyben a cselekményt.

Forma: Vizuálisan meg sem próbál valósnak tűnni, jól láthatóan díszlet minden; szerencsére vannak vizuális gegek, bár semmi olyan, amihez feltétlenül film kellett volna és ne lehetett volna színházi keretek között megoldani. Mivel kezdetben több dal is volt, először azt hittem, bollywoodi stílusú film lesz, de a dalok a a film elejére és végére összpontosultak és kevés van belőlük. Van minimális koreográfia, de sem az, sem a dallam nem túl emlékezetes. A színészek borzasztóan teátrálisak, de ez a műfajból adódik. Csak mivel nem érthetjük a történetet, így fájdalmasabb nézni a túljátszást.

Élmény: Sajnos már volt pár ilyen filmélményem, de nem lehet ellene mit tenni: a kontextus ismerete nélkül egy magyarnak ez a film annyira szórakoztató, mint egy malájnak a Magyar vándor. Az ismeret hiányában pedig egy elnagyoltan kivitelezett, kreativitást nélkülöző, gyenge kabarénak tűnik - és valószínűleg ezzel nagyot tévedek, de ez van.

Érdekességek

• P. Ramlee 1973-ban, 44 évesen hunyt el szívrohamban.
• A cím némi magyarázatra szorul: A "Bujang Lapok" egy 1957-es film, ami önálló életre kelt és Bujang Lapok-filmsorozat lett belőle, amelyek hasonló stílusúak és ugyanazok a szereplőik. Így a cím valójában nem jelent többet az Ali Babánál.
• Még életben vannak: Zaiton (85), Sarimah (80)
• Már nem emlékszem, mi volt gyerekkorom meséjében, de az eredeti történet cselekménye szinte pontosan ugyanaz, mint a filmmé.