Cselekmény: Egy kicsi, vallásos faluban járunk, ahol Muzamil születésekor balszerencsés jóslatot kap: húszévesen meg fog halni. Apja ezt nem bírja elviselni és inkább külföldre megy dolgozni, anyja pedig a széltől is óvja a fiút. Muzamil felnő, dolgozik és szerelmes lesz, a halálra készülvén istenfélő életmódot folytat; készen áll a halálra. Megismerkedik a falu szélén élő, sokkal világiasabb életet élő Suleimannal, aki filmesként bejárta a világot és mesél a falut sosem el nem hagyó fiúnak...

Téma: A rendező elmondása szerint a történet célja rávilágítani a társadalmi skatulyákra, de ezzel vitatkoznék, mégis honnan tudná ő jobban...? :D Talán felszínes így értelmezni, de hát konkrétan végig arról szól a történet, hogy Muzamil a halálra készül, az élettel meg nem foglalkozik, így pedig nem él, rosszul él.

Tartalom: A jóslattal indítunk, és kell némi nézői jóindulat, hogy ezt komolyan vegyük - bár nem tudom, Szudánban mennyire babonásak az emberek, de ez így kissé meredeknek hat. De játsszunk együtt a karakterekkel, mindenki készpénznek veszi, hogy Muzamil meg fog halni, apja elmenekül, anyja gyászol, Muzamil maga pedig végül a halálra, azaz a túlvilágra készülvén hol máshol találná meg a helyét, mint a mecsetben. Eközben azonban folyamatosan ostromolja őt az élet elsősorban a szerelem révén, majd jelentőségteljesebben a rossz erkölcsű Suleiman révén, aki világiasan élve habzsolja az életet. Nem mellesleg filmes, így lehetne akár önéletrajzi történet is a művészi öntudatra ébredésről, de nem lesz az, csak annyi a filmek szerepe (pl. a Kairói állomásé (1958)), hogy Muzamil lásson valamit a világból. Ha a rendező állítását nézzük a társadalmi skatulyákról, természetesen van abból is bőven, akár önskatulyákról is beszélhetünk, pl. amikor az apa emlékezvén vízbefúlt testvérére inkább elhagyja családját, mintsem hogy át kelljen élnie újra, vagy ott a világias Suleiman, akit mindenki züllöttnek könyvel el életmódja matt - nem alaptalanul - , miközben számos falusinál jobb ember.

Forma: Hasonlóan vagyok vele, mint a tartalommal. Sok a szép, jelképes kép, nem félnek használni a fényeket vagy a fókuszt, ezek ugyanakkor gyakran üresnek hatnak, és oké, hogy szépek, de sokszor nem elég kifejezőek. A legizgalmasabbak azok a képsorok, amikor valamilyen álom- vagy eksztázisban átélt képet látunk, ezek már tényleg kifejezőek (pl. amikor Muzamil anyja Máriaként tartja karjaiban fiát, Jézus-Muzamilt). A színészek rendben voltak, különös tekintettel arra, hogy Szudánnak gyakorlatilag nincs filmipara és tévések és színpadi színészek közül kellett válogatni, illetve Muzamil pl. teljesen amatőr. Zenére nem emlékszem, csak a Suleiman házából kiszűrődő, modern popdalokra.

Élmény: Hurrá, volt egy szudáni filmem is, elsőnek nem is rossz. De sokkal többet ki lehetett volna hozni az alapötletből és ügyesebben megvalósítani, így kissé életszerűtlen maradt. Formailag ugyanez, hiába vannak szép képei, ha nem adnak hozzá a film gondolatához. Ez negatívan hangozhat, de összességében simán merem ajánlani, befér a top 10 észak-afrikai filmélményembe.

Érdekességek

• A vetített filmek egyike a szudáni Gadalla Gubara (1920-2008) dokumentumfilmje volt, akit Sembenéhez hasonlóan az afrikai mozi egyik atyjának tartanak.
• A filmet a szudáni forradalomnak ajánlották, ami épp a forgatás alatt zajlott 2018-2019-ben, és a stábot is érte erőszak. Az előzménye az volt, hogy Szudán népeit Egyiptom, illetve rajtuk keresztül a törökök, majd a britek uralták, míg az 1950-es években Egyiptom, így Szudán is függetlenedett. Az országon belüli autonóm törekvések azonban azonnal polgárháborúba torkolltak. Miután ezt az akkori elnök képtelen volt kezelni, 1989-ben puccsal hatalomra került a harminc évig uralkodó el-Basir, aki szintén nem volt a helyzet magaslatán, de erőszakkal egyben tudta tartani az országot 2011-ig, amikor végül kivált Dél-Szudán. Ez azonban csak további nehézségeket hozott és 2018-ra akkora gazdasági válság keletkezett, hogy elsöpörte őt a népharag. elvileg most egy átmeneti kormány van, ami átvezeti demokráciába az országot, de hallottunk már ilyet máskor is...

Cselekmény: 1240, Oroszország. Nem elég, hogy az oroszok a tatárok hadait nyögik, még a németek is kegyetlen támadást indítanak lemészárolva mindenkit. Miután elfoglalják Pszkov városát, a következő város, Novgorod segítséget kér a már bizonyított hadvezértől, Nyevszkijtől (Nyikolaj Cserkaszov), hogy vezesse őket a csatában. A város elitje persze inkább kimaradna a harcokból és egyezkedne az ellenséggel, Nyevszkij azonban elsősorban a hazaszerető parasztságra, azaz a népre számít a teljes orosz föld védelmében...

Téma: Elég nyílt németellenes propaganda, ami elsőre fura az 1938-as dátumot tekintve, hiszen akkor még nem álltak hadban a németek és a szovjetek, bár persze az ellenségeskedés már megvolt. Ezt leszámítva ráhúzhatunk valami sablonos igazságosság-hősiesség mázat, de nem igazán fejt ki semmilyen témát sem a cselekmény.

Tartalom: Nem túl bonyolult a cselekmény: a nyitójelenetben megtudjuk, hogy Nyevszkij egy nagyszerű vezér, az oroszok pedig a tatároktól nyögnek, de nagyobb veszély mégis a német. A második jelenet a történet szíve, ebben szerepel ugyanis három novgorodi főhősünk, a jókedvű kovács és két harcos, akik közül két utóbbi egy hölgy kezéért verseng. Nekik köszönhetően van humor és baráti érzelmek, enélkül a film sivár lenne. A következő jelenet a németek kegyetlenkedését mutatja be, ez eddig a film harmada. A következő, nagyobb harmad a háborús készülődés és a csatajelenet, majd az utolsó harmad a következményeké. Az üzenet elég egyértelmű, a németek rosszak, a gazdag oroszokat nem érdekli semmi a saját bőrükön kívül, a nép viszont hajlandó harcolni a hazáért. Személyisége csak a korábban említett hármasnak van, még a címszereplőnek sincs. Eisenstein mentségére, nem kapott túl szabad kezet, a nyakára ültettek egy forgatókönyvírót és egy segédrendezőt, nehogy véletlenül eltérjen az ideológiailag helyes irányvonaltól.

Forma: Ez már természetesen érdekesebb, valahol félúton látom a Patyomkin páncélos (1925) és a Rettegett Iván (1946) között, és nem csak azért, mert nem láttam több filmet Eisensteintől. Ez simán lehetett volna némafilm is, a párbeszédeknek sok funkciójuk nem volt, aminek meg igen, azt ki lehetett volna írni szövegesen is. Jellemző, hogy szinte sosem párbeszédek folytak, hanem felszólalások, a kamera pedig ilyenkor csak a beszélőt mutatta, jellemezően kicsit alulról, hogy még ezzel is kiemelje a beszélőt, egyben heroizálja. Ez az alsó szög végig megmaradt, kevés talaj látszódott és rengeteg égbolt. Nem értettem, hogy miért néz ki úgy, mintha stúdióban vették volna fel a jól láthatóan külső jeleneteket is; nos, egyrészt a fényerőt túltolták, másrészt nyáron forgattak, ezért a fákat lefestették. Mindezek együtt egy nagyon színpadias hatást kölcsönöztek a látványnak. És itt még nincs vége, ugyanis a film egyik legfontosabb eleme a zene volt - Prokofjev, ki más - , annyira, hogy előbb volt meg, mint a film, és sokszor az ütemezést a zenéhez igazították. Ez elég hatásos tud lenni egy csatajelenetnél, gondoljunk csak a hasonló elven működő zenei videóklipekre, de nálam sokkal jobban betalált a stilizált jelmezű németek lassú rituáléi. nagyon statikusnak hatott az egész, a karakterek bábszerűnek, mint egy Dreyer- vagy Bresson-film esetén. Bár talál találóbb egy másik blog jellemzése, ami operaszerűnek állította be. Végre ezzel megint lett egy olyan film, ahol a zene önállóan is elég erős, mehet is a listámra. A montázsairól ismert Eisenstein vágásai ezúttal nem voltak túl erősek, nem tudom, hogy a párt tiltotta le róluk vagy nem is próbálta. A csatajelenetet szokták még kiemelni, amely elég sok statisztát felvonultatott és állítólag több filmet közvetlenül megihletett (Spartacus (1960), Doktor Zsivágó (1965), Falstaff (1965), Csillagok háborúja (1983)); engem bosszantottak az életszerűtlen, komikus hatást nyújtó gyorsítások.

Élmény: Nem véletlenül tartják gyengébb filmnek, és nem a propaganda a baj, hanem hogy a történet semmitmondó, nincs mögötte egy gondolat, amire felépítené a cselekményt. Pedig megvalósításában egészen erős. Ki tudja milyen lett volna, ha Eisenstein szabad kezet kap...

Érdekességek

• Korábban láttuk: Nyikolaj Cserkaszov és Andrej Abrikoszov (Rettegett Iván)
• A film tehát németellenes propaganda olyannyira, hogy kezdetben konkrétan tele akarták rakni  horogkeresztekkel, de ezt végül elvetették. Nagy siker is lett, de a poén, hogy a bemutató után rövidesen megkötötték a hírhedt megnemtámadási egyezményüket és azonnal le is vették a műsorról - amíg ki nem tört a háború, mert utána rögtön vissza is tették :D
• Állítólag volt egy hosszabb rész, amiben jobban összevesznek a novgorodiak, de ezt Sztálintól való félelmükben inkább megsemmisítették.
• Mi volt a valós történelmi helyzet? A második kereszteshadjáratban elfoglalt izraeli Akko városában alapult meg a Német Lovagrend 1191-ben, amely eredetileg orvosi feladatokat látott volna el, de egyre jobban militarizálódott. A város elvesztése után 1211-ben Erdélybe (Brassó körzetébe) költöztek harcolni a kunok ellen, ám saját államot akartak létrehozni, ami a mi II. Andrásunknak nem volt ínyére és 1225-ben kiűzte őket. Ezután kapták meg a pápától Poroszországot, és rendre hadjáratokat indítottak környező keresztény országok pogányai ellen, így kerültek képbe az oroszok is. Nyevszkij, avagy I. Sándor (1221-1263) eközben sikeres hadvezér volt, ám a novgorodi arisztokrácia kiutálta, legalábbis amíg be nem tojtak a közeledő németekről és vissza nem hívták, hogy 1242-ben legyőzze őket egy befagyott tavon. A csata legszomorúbb adata, hogy valószínűleg egyáltalán nem szakadt be a jég, ezt csak később hozzáköltötték.
• A Német Lovagrend végül lassan elvesztette minden területét, a kegyelemdöfést Napóleon adta meg elvéve mindenüket. Magát a lovagrendet párszor feloszlatták, de mindig újjáalakult, ma is léteznek, mint jótékonysági szervezet. Nyevszkij később a tatárokkal együttműködve Vlagyimir és Kijev hercege is lett, szentté avatták, az ő leszármazottja Rettegett Iván és a Romanovok is.

Cselekmény: A városi Don Jose Gran vidékre utazik lovakat vásárolni, de persze köcsög, mint minden gazdag városi ficsúr és apróságokért is megalázza a helyi lovászt ("gaucho"), Juant. Kicsivel később Juan megment egy elszabadult lovas parasztlányt és beleszeret a szépségbe. Sajnos Don Jose Gran is megpillantja a lányt és megparancsolja embereinek, hogy hurcolják városi villájába...

Téma: A film műfaja a "gauchesco", ami gyakorlatilag dél-amerikai westernt jelent egy nemes lovásszal a főszerepben. A cselekményből szerintem már látszik, hogy mire számíthatunk, szóval nem nagy spoiler elárulni, hogy nemes, de alacsonyrangú főhősünk a szerelméért szembeszáll a hitvány, de hatalmas gazdaggal és győz az igazság. Ennyi.

Tartalom: A cselekmény arra a tipikus párhuzamra épül, hogy a vidék jó, a város rossz, vagy legalábbis rosszabb. A városi Don Jose Gran tehetős, de nem jó ember, visszaél hatalmával, hogy mindenféle galádságot elkövessen, miközben Juan egyszerű, vidéki lovas, aki viszont megmenti a rászorulókat. A történet első fele vidéken játszódik, a második fele a városban, ami komikus helyzetek okozója tud lenni, amikor a vidékiek felkerülnek a városba. A humor fő forrása azonban Juan kétballábas, csetlő-botló barátja. Ennél többet nem tudok írni, a cselekmény és a karakterek faék egyszerűségűek, szép elegye a humornak, romantikának és akciónak, illetve viszonylag hosszas életképeket is kapunk.

Forma: A rövidfilmes és a némafilmes korszak határán vagyunk, ez leginkább a feliratokban mutatkozik meg, amelyek még gyakran az 1900-as évek szokásainak megfelelően leírják előre a cselekményt, amelyet később a szöveg illusztrációjaként láthatunk megjelenni is. Vannak ugyanakkor már párbeszédek is, illetve fura, sokkal magasabb szintű, irodalmi versrészletek. Ennek részben az az oka, hogy az alapmű egy eposz, másodszor pedig, hogy utólag, bő tíz évvel később illesztették be őket. Sok díszlet nincs, de jók tudnak lenni a semmibe nyúló tájképek, a nyüzsgő város vagy a társastánc. Egyetlen izgalmasabb megoldás, amikor a kamerát felrakták a villamosra és onnan vették a villamos után szaladó főhőseinket. Persze ilyet láttunk már húsz éve is (ld. Vonattal Jeruzsálemből (1897)), de azért még szokatlan a kor viszonyai között. A lovasjelenetek valódiak, bizonyára profi gauchokat alkalmaztak. A színészek teátrálisak, zene értelemszerűen nincs.

Élmény: Sokat nyilván nem szabad várni egy ilyen régi filmtől, még ha vannak is erre ellenpéldák. Inkább történeti jelentősége van, hiszen kora legnépszerűbb filmje volt, ez emelte filmes műfajjá a gauchescot, ráadásul az én listámon is ez a legrégebbi latin film.

Érdekességek

• A filmet 1937-ben újraforgatták.
• A film alapja elvileg az 1879-es eposz, a Martin Fierro, bár sok hasonlóságot nem találtam, miután elolvastam a sztoriját.
• A gauchok nomád, vad marhákra vadászó lovasok voltak, afféle betyárok, akik persze zavarták a hatóságokat és fokozatosan felszámolták őket a 19. század végefelé. Természetesen amint eltűntek, ők is mitizált nemzeti-nép hősökké váltak a romantikus városiak fejében.

Cselekmény: A Bosszúállók (2019) első részében megesett new yorki csata után az idegenek után maradt földönkívüli eszközök, roncsok egy része illetéktelen kezekbe kerül, konkrétan az anyagi gondokkal küszködő, de ügyesen barkácsoló Toomes (Michael Keaton) és csapata kezébe, akik fegyvereket készítenek belőlük bűnözőknek jó pénzért. Évekkel később Peter, azaz Pókember (Tom Holland) egyszerre próbálja élni a középiskolások mindennapos életét, titokban tartani alteregóját, illetve megfelelni példaképének, a Vasembernek (Robert Downey Jr.). A sors persze úgy hozza, hogy a Pókember és a földönkívüli maradékokból fémmadár testet barkácsoló Toomes, azaz Keselyű útjai többször keresztezik egymást "szakmai" és civil életükben is. A második rész már a Bosszúállók (2019) után játszódik, ahol Peter szeretne végre kicsit normális lenni, de bárhová megy, szörnyek kísérik, most pl. az olaszországi osztálykirándulásán kell megküzdenie Mysterio (Jake Gyllenhaal) segítségével...

Téma: A filmek témái önmagukban említésre sem méltóak, próbálnak valami semmitmondó szentenciát belerőltetni, miközben nem vagy alig foglalkoznak velük, ezért lépjünk inkább hátrébb egyet: a Marvel nagyágyúi közül néhány, a Deadpool (2016), a Fantasztikus Négyes, a Pókember (2002) és az X-Men filmes jogai nem a Marvelnél vannak, ezért az univerzumukat nélkülük kellett felépíteni. 2015-ben sikerült megállapodni a Pókember jogairól, ennek köszönhetően kerülhettek "kukába" a korábbi Pókember-filmek és kezdhették elölről, immár integrálva a Marvel-univerzumba, először az Amerika kapitányba (2016). A blogból látjátok, hogy nem ismerem a Marvel-filmek (és sorozatok) nagy részét, ezért nem tudom megítélni pontosan, de úgy tűnt, hogy nagyobb a hangsúly a koherens cselekményen, mint azon, hogy a történet önálló darabként mondjon valamit. Hivatalosan az első két film még a Marvel-univerzum harmadik szakaszába tartozik, a harmadik film már a jelenleg is futó negyedik szakaszba; remélem nem követtem el hibát, hogy trilógiaként kezeltem őket.

Tartalom: Ezt pedig a megszokott módon nem az eredettörténettel kezdték, bár itt is hasonló leckét kap Peter: az első filmben többször veszélyezteti ártatlanok életét meggondolatlanságával, ezt meg kell tanulnia megfelelően kezelni. A második filmben eggyel jobban kell felnőnie a már Bosszúállók utáni Vasember emlékéhez, itt a képességein kell jobban uralkodnia. A harmadik film leckéje, hogy a döntések következményeiért felelősséget kell vállalni. A cselekmény felépítése ugyanaz mindhárom filmben és mindegyik Marvel-filmben (meg amúgy is szinte mindegyik hollywoodi filmben): főhősünk lelki és "szakmai" nehézségeken megy át, különösen a film közepére kerül mélypontra, majd erőt merít valamiből és győzedelmeskedik. Ennek nagyon csak a váza van meg, nagyon felszínes és akcióorientált az egész. Sok az akció, a humor és persze van némi romantika. Az első rész bevallottan egy 1980-as évekbeli vígjátékra akart hajazni, konkrétan megidézték a Meglógtam a Ferrarivalt (1986), ez is sikerült a legszórakoztatóbbra, volt néhány egészen kreatív helyzetkomikum, a karakterek és a drámaiság azonban fájdalmasan elnagyolt volt, a mellékszereplők csak dísznek voltak voltak ott. Ezzel együtt egy tipikusan szórakoztató Marvel-film volt, ami a Deadpoolhoz (2016) hasonlóan a humorra fektette a hangsúlyt. A második film ehhez képest mélyrepülés, totálisan zs-kategóriás, mint egy tipikus második rész egy amerikai tinivígjátékból, amikor európai környezetbe helyezik ugyanazt. Kevesebb és bénább, tök hiteltelen poénok voltak, eldebilkedték az egészet. A harmadik rész ezek után kellemes meglepetés volt, kevesebb, de minőségibb poénok mellé a három rész alatt most először lett egy kreatívabb akciójelenet is, illetve a drámaiság is lépett egy szintet (fura módon ezt a magyar kritikák vontatottságnak, unalomnak értékelték, úgy látták, hogy az akciók szenvednek hátrányt tőlük). A lelkét a fanservice adta, de ezt nem spoilerezhetem el, bár az ajánló alapján lehet sejteni, mi fog történni.

Forma: Aki látott már Marvel-filmet, az sejtheti, mire számíthat, sok, túl sok az akció, agyon van animálva minden, ami 2021 ellenére sem tart még ott, hogy kiváltsa a valódi kaszkadőrmutatványokat. De még megbocsájtható lenne megfelelő koreográfia mellett, de ilyet sem kapunk a már korábban említett egyetlen kivétel esetében, a tükörvilágban, ahol végre valóban élnek az animálás lehetőségeivel és szó szerint kifordítják a világot önmagából. Na erre kellene használni a számítógépeket. A színészek rendben vannak, nem az ő hibájuk,hogy a karakterek nincsenek felépítve, de persze a nagy öregek még így is megvillannak, ld. a Keselyűt vagy a Koboldot. A zene meglepően retró, de ez már nem a nosztalgiafaktorról szólhat, hiszen ez már egy mai fiataloknak szóló film.

Élmény: Jaj istenem - fogtam a fejemet már az első pár perc után, ez nagyon hollywoodi, elszoktam ettől az utóbbi éveim inkább művészi filmjei után. Különösen az fájt, hogy mennyire nincsenek felépítve a karakterek és a történet, illetve túl sok volt az akció. Értem, hogy ez a popcorn lényege, nem a nagy érzelmek kiváltása vagy az esztétikai vagy intellektuális élmény nyújtása, hanem a sok felszínes élvezet, de erős volt a kontraszt így a komolyabb filmek után. A trilógiát elsősorban azonban a harmadik rész miatt néztem meg, ami 2021 legnépszerűbbje volt, és érthető miért, a fanservice magas fokát nyújtja :)

Érdekességek

• Korábban láttuk Marvel-filmeken kívül:
  
  • Michael Keaton (Batman, Toy Story 3, Spotlight)
  • Jon Favreau és Kenneth Choi (A Wall Street farkasa)
  • Gwyneth Paltrow (Hetedik, Tenenbaum a háziátok)
  • Marisa Tomei (A pankrátor)
  • Samuel L. Jackson (Szemet szemért, Nagymenők, Jurassic Park, Tiszta románc, Ponyvaregény, Csillagok háborúja, Kill Bill, A Hihetetlen család, Becstelen Brigantyk, Django elszabadul)
  • Jake Gyllenhaal (Donnie Darko, Túl a barátságon)
  • Benedict Cumberbatch (12 év rabszolgaság)
  • Jamie Foxx (Django elszabadul)
  • Willem Dafoe (Szakasz, Pókember, Némó nyomában)
  • Alfred Molina (Az elveszett frigyláda fosztogatói, Boogie Nights, Magnólia, Pókember)
  • Andrew Garfield (A közösségi háló)
  • Tobey Maguire (Pókember)
  • Jennifer Connelly (Volt egyszer egy Amerika, Rekviem egy álomért, Egy csodálatos elme)
  • Hemky Madera (Kaliforniai álom)
  • Christopher Berry (Django elszabadul, 12 év rabszolgaság)
  • Selenis Leyva (Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes)
  • Stan Lee (Pókember, Deadpool)
  • J. K. Simmons (Pókember, Whiplash, Kaliforniai álom)
  • Ben Mendelsohn (A sötét lovag)
  • Jeff Bridges (Az utolsó mozielőadás, King Kong, A nagy Lebowski)
  • Scarlett Johansson (Elveszett jelentés, A tökéletes trükk, A felszín alatt)
  • Paul Bettany (Egy csodálatos elme, Dogville)
  • Rhys Ifans (Harry Potter)
  • Tom Hardy (Eredet, A sötét lovag, A harag útja, Dunkirk)

Cselekmény, téma, tartalom: A melanéziai Trobriand-szigetekre a brit-ausztrál gyarmatosítók vitték el a krikettet, hogy ezzel is gátolják a törzsi villongásokat. A sport szabályait azonban néhány évtizeden belül teljesen saját képükre formálták a helyiek, és egy erősen rituális, tömeges, össznépi rendezvényt csináltak belőle. Ezt mutatja be a film, az alcím ("An Ingenious Response to Colonialism") szerint pedig ez egyfajta sikeres ellenállás a gyarmatosításnak, hiszen nem átvették a szokást, hanem beépítették a sajátjaik közé. Gyakorlatilag végig egy előadott meccset láthatunk némi magyarázattal kiegészítve, így a film nem igazán visz végig semmilyen gondolatmenetet, csupán az alcím fogalmaz meg üzenetet, ami egyébként még vitatható is, hiszen nem az ausztrálok vettek át trobriandi szokásokat.

Forma: Ez a bekezdés nem lesz túl hosszú, hiszen egy egyszerű dokumentumfilmet láthatunk, amely megmutat dolgokat, de nem fejez ki semmit. Izgalmasak persze a jelképes táncok, a testfestések és egyéb egzotikumok, de simán lehetett volna formailag is izgalmasabb, pl. a hagyományos és a trobriandi krikett folyamatos párhuzamba állításával (ez csak az első pár percben történik meg), látványos kameraszögekkel, dinamikusabb kameramozgással, plusz jelentésrétegek beemelésével. Na de mindegy, nem én vagyok a rendező :)

Élmény: Ez az egyetlen melanéziai filmünk, rajta kívül még a polinéziai O Le Tulafalet (2011) említhetjük a térségből. Nekem ebből egy óra sok volt, főleg hogy már az első pár percben elmondtak mindent, amit tudni kell.; ennek demonstrálása számomra már kevésbé volt izgalmas. Talán valakinek egy olyan országból érdekes lehet, ahol a krikett népszerű sport. De ahogy írtam, a téma sosem túl fontos, hiszen tartalmilag és formailag is elő lehet adni szinte bármit úgy, hogy magas szintű esztétikai élményt nyújtson, itt meg meg sem próbálták.

Érdekességek

• Hogy tovább rontsam olvasóim kedvét, állítólag ekkoriban egyáltalán nem volt népszerű a krikett, a film kizárólag a film kedvéért játszottak el egy meccset.
• A Trobriand-szigeteken egy francia hajó járt először 1793-ban, egyik tisztjükről kapta nevét, de tartósan európai telepesek csak az 1890-es években érkeztek. És persze nem kedves krikett-oktatással próbáltak hatni a helyiekre, hanem kemény törvényekkel. 1975 óta tartoznak Pápua Új-Guinea alá.