Cselekmény: 1909, az Amazon vidéke. Theo német felfedező, aki egy jaguárról álmodott, ezért utazott Dél-Amerikába. Utazásai során betegség támadja meg, amit csak Karamakate, a sámán tud meggyógyítani, így együtt indulnak útnak egy gyógynövény nyomába. A két férfi viszonya ellenséges, a sámán csak a gyarmatosító, erőszakos fehért látja benne, míg észre nem veszi egy alkalommal, hogy a német lerajzolt álma egyezik az övével...

Téma: Úgy indul, ahogy a Zama véget ér, de hasonlítják a 2001: Űrodüsszeiához, az Aguirre, Isten haragjához és az Apokalipszis mosthoz is többek közt. Egyfelől foglalkozik az őslakosok kizsákmányolásával, részben a két kultúra találkozásával, de végül az egyéni megvilágosodáshoz fut ki, ami az anyagi világon túli valóság megismerését jelenti.

Tartalom: Két cselekményszálunk van, az első a hosszabb, amely a betegeskedő Theo útját mutatja be. Sikerül rávennie a sámán Karamakatét, hogy segítsen meggyógyítani egy legendás gyógynövény segítségével. Karamakate törzsét a fehérek lemészárolták, ezért folyamatosan gyanakvással figyeli Theot és rendre felszólítja, hogy szabaduljon meg holmijaitól, mert feleslegesek, illetve többször rávilágít álszent magatartására, hiába jóindulatú a német. A gyarmatosítás legfontosabb jelenete az, amikor egyrészt a megnyomorított férfibe botlanak, aki inkább meghalna, mintsem hogy elveszítsen egy vödör kaucsukot, annyira megkínozták már, de a másik oldal is alaposan benne van, hiszen Karamakate egykori törzse is nekiállt termeszteni a szent növényt ipari mennyiségben. A másik cselekményszálban harminc évvel később Theo naplója nyomán ezúttal az amerikai Evans kéri Karamakatét, hogy vezesse el a gyógynövényhez pusztán tudományos érdeklődésből. Karamakate ugyanazt a szellemet látja kettejükben, ezért újra megpróbálja rábreszteni a fehér embert, hogy ne pusztán a konkrétumokat figyelje, hanem figyeljen oda a természet szavára és az álmok valóságára is. Itt tűnik ki, hogy az őslakosok világfelfogása más, ők minden fehér emberben ugyanazt a szellemet látják és nem az egyént, mint mi. Karamakate és a két felfedező kapcsolatai mutatják meg, milyen lett volna egy ideálisabb "összecsapás" a két, egymásra utalt kultúra között, amelyben mindkét fél tanulhatott volna egymástól, ehelyett a nyugati civilizáció ráerőltette magát az amerikaira. A két szál keresztmetszete a keresztény misszió, amely először az egyházi/kulturális gyarmatosítást mutatja be az árva bennszülött gyerekek erőből való nevelése révén, majd a második részre ennek következményét láthatjuk, mert az egykori gyerekek harminc évvel később szintetizálták a kereszténység és a természetvallás árnyoldalait és egy rémálomszerű szektává váltak.

Forma: A legfeltűnőbb tulajdonság a fekete-fehér szín, ami a korabeli fényképek hangulatát próbálta visszaadni, de nem állt meg ennyinél, a kontrasztos árnyék-fényjáték miatt ugyanis sokkal élesebbek és színesebbek lettek a képek. Viszonylag lassú a tempó, kevés a szokatlan kameraszög, kameramozgás meg talán nincs is. Vizuális szempontból még érdekesebb a trip, ennek örömére animált színek jelennek meg. Az őslakos színészek autentikusak (és részt vettek a forgatókönyv írásában is), zenében a csúcs a kissé botor szimfonikus mű túl hosszú felcsendülése a dzsungel közepén, ami jól passzol oda, csak ahogy írtam, túl hosszú.

Élmény: Kolumbiai filmben eddig még nem csalódtam, ezúttal sem kellett. A témaválasztás ebben a környezetben új és érdekes, noha igazi konklúziót nem vont le az egyénre vonatkozóan, általánosabban viszont már-már ökofilmként is értelmezhető, amennyiben a természettel való harmonikusabb együttélésre buzdít. Képei szépek, hangulatosak, nem sok hiányzott, hogy felnőjön a korábban említett nagyok mellé.

Érdekességek

• A két felfedző valódi: Theodor Koch-Grunberg (1872-1924) valóban itt hunyt el maláriában utolsó expedícióján, szerencsére filmet is forgattak közben; Richard Evans Schultes (1915-2001) valóban gumi után kutatva utazott oda, de végül a drogok egyik fontos ismerője lett. De lényegesebb esetünkben, hogy mindkettő olyan népekről hagyott feljegyzéseket, amelyek mára eltűntek.

Cselekmény: Kobajasi csellista, ám a klasszikus zene a kutyát sem érdekli, ezért a tulaj feloszlatja a társulatot. Kobajasi tudja, hogy nem elég tehetséges, ezért feleségével néhai anyja vidéki házába költözik, legalább a bérleti díjat megspórolják így. Az álláshirdetéseket böngészve egy csábítóan jó munkára lel, de lelkesedése csak addig tart, amíg ki nem derül, hogy temetkezési vállalkozásról van szó. A rámenős főnöke, Szaszaki (Jamazaki Cutomu) azonban pénzzel és erővel magánál tartja, pedig már az első esetben is egy oszlóban lévő testhez kell kimenni...

Téma: Élet és halál. A temetkezési vállalkozók hagyományos rituáléi segítenek a családnak méltóságteljes búcsút venni halottaiktól, lezárni megoldatlan ügyeiket. Innen nézve kevésbé hangsúlyos, de Japánban valóban megvetésnek örvend ez a feladat, a rendező pedig próbált ezen a megítélésen javítani.

Tartalom: Kobajasi csellós életét hamar lezárjuk, erre csak azért van szükség,  hogy egyrészt kapcsolódjon gyerekkorához vele (bár ettől még simán ki lehetett volna hagyni), másrészt, hogy legyen értelme a csellós zenei betéteknek. Egy véletlen folytán belecsöppen a temetések világába, de kellően érzékeny, hogy mesterétől eltanulja azokat a pszichológiai fogásokat, amelyek segítségével a gyászoló családtagok számára kellemes és felszabadító élmény lehet a búcsú. A halott ugyanis "őszinte", ezért a családtagok már csak azt látják, aki valóban előttük fekszik. Ennek kapcsán több epizodikus bepillantást kapunk különböző családi konfliktusokba, többek közt maga Kobajasi életébe is. Az ő nagy traumája, hogy anyját nem tudta eltemetni, apja pedig lelépett gyerekkorában, de munkája segítségével megtanulja elfogadni ezeket is. Számunkra kamukonfliktusnak tűnhet, de Japánban komolyabb dolog, hogy halottakkal foglalkozni tisztátalan, ezért barátai és önfeláldozó felesége is elfordul tőle, amíg nem tapasztalják meg személyesen, mennyire fontos a hivatása. Szerencsére van humor is, ami könnyedebbé, pozitívabbá teszi az amúgy komorabb témájú történetet.

Forma: Ahogy írtam, a cselló szolgáltatja a zenei betéteket, egy alkalommal kifejezetten oda nem illő, videóklipes formában, de egyébként sem sikerül megpendítenie érzelmi húrokat. Legnagyobb gondom a színészi játékkal volt, bántóan szappanoperásra sikerült több megnyilvánulás. Képben sem túl erős néhány jobban sikerült beállíást vagy vágóképet leszámítva. A legélvezhetőbbek a szertartások, amik mindig is a japán kultúra ékkövei voltak a maguk szigorú szabályaival, lassú meneteivel, precíz kimértségeivel.

Élmény: Őszintén szólva egyáltalán nem értem, miért vannak oda a filmért. Oké, "aranyos" a témája, de rossz értelemben véve hallmarkosan hatásvadász, feleslegesen és előkészítetlenül túldramatizált. Amikor mer lassú lenni, sokkal erősebb, mint amikor az arcunka akarja tolni, hogy mit kellene épp éreznünk. Nem rossz, csak nem illik erre a blogra a színvonala. Akkor már ezerszer inkább a Túlvilág.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Jamazaki Cutomu (Menny és pokol, Rőtszakáll, Árnyéklovas)
• A temetkezési vállalkozók, a nokansik valójában már egyáltalán nem népszerűek, intézményesedett ez is és kórházakban oldják meg a halottak rendbetételét a család helyett.
• De hogy mennyire tisztátalan dolognak számít, jól mutatja, hogy a fimre forrásokat se volt könnyű találni, de még a terjesztése is csak azután indult be, hogy elkezdett díjakat nyerni.
• A film valójában a Kobajasit alakító színész szerelemgyereke.

Cselekmény: Gloria idősödő nő, régóta elvált, felnőtt gyerekei vannak, sőt, már nagymama, de még aktív, dolgozik és szívesen jár szórakozni. Egy ilyen este ismerkedik össze Rodolfóval (Sergio Hernandez), aki hasonló cipőben jár. Az első randit szex követi, majd újabb randik és annyira összemelegednek, hogy Gloria fia születésnapi bulijára is elviszi bemutatni...

Téma: A legtöbb írás megelégszik annyival, hogy ötvenen túl is van élet, de nekem az ilyen egyszerűbb meglátások sosem voltak elég kielégítőek :D Már csak azért sem, mert ezúttal is van bőven magyarázat nélkül hagyott elem, nyomokban fellelhető társadalmi vetület és ki tudja még minden, amit csak egy chilei érthet.

Tartalom: Főhősünk Gloria, aki éi a szinglik életét, azaz munka után bulizik, a kelleténél zavarbaejtőbben pasizik, na és persze próbál része lenni gyerekei életének, akik persze nem kérnek belőle túlságosan. Ezek számomra azt jelzik már az elején, hogy Gloria karakterében nem az életvidámságon van a hansgúly, hanem a "csakazértisen", csak míg ez a fajta dac egy fiatalnál szimpatikus lehet, egy idős embernél már szánnivaló (jogos vagy sem, az egy más kérdés). Aztán jön Rodolfo, aki még csak frissen vált el, de nem szabadul családja karmai közül, ugyanis kizárólag az ő pénzéből éltek és teljesen önállótlanok, így Rodolfo nem tud időt szakítani magára és Gloriára. Szépen kirajzolódnak a nemzedéki különbségek: Gloria idős házvezetője babonás; Gloria, Rodolfo és a többiek az életet legjobban átlátó és megélő, gyakorlatiasabb emberek, az ország gerince, de már hanyatlásban, míg gyerekeik - ahogy egy írás találóan fogalmazott - középosztálybeli kozmpoliták, interneteznek, drogoznak, jógáznak, nemzetköziek. Gloria nem tud egyikükhöz sem igazán közel kerülni, csak sajátjaihoz, ám tartós kapcsolatot velük sem tud kialakítani és nagyon halványan ott leng a diktatúra szelleme is (ld. Chile csatája, Égen s földön, No), hiszen Rodolfo korábban a katonaságnál dolgozott. Gloria pedig kudarcot kudarcra halmoz, de nem adja fel, újra beleveti magát az életbe, amit szépen kifejez az utolsó táncjelenet, kár, hogy nem lett annyira erős, mint a Szép munka zárójelenete.

Forma: Hasonlóan az Egy fantasztikus nőhöz itt is voltak időnként látványelemek és itt sem állt össze egységes stílussá. Majdhogynem kézikamerásan emberközelibbek a képek vagy legalábbis van belőlük bőven, ahogy egy egy személyre fókuszáló filmben ez lenni szokott. A film erénye, hogy nem szégyenlős és nemcsak történetében meri megmutatni egy ötvenes nő gondjait, hanem simán bevállalalja az öregedő testeket és a szexet is. A zene érthető módon retró slágerekből áll, na és persze a Gloriából. A kulcs a Gloriát alakító színésznő, abban hiteles, hoyg elhiszem, hogy ő ilyen, de a karakterhez kevésnek találom, hiányzik belőle a keserűség, ami szerintem ott kellene, hogy legyen a mélyben.

Élmény: Újfent az Egy fantasztikus nőhöz hasonlítanám (vagy az Aquarius-hoz), mert kendőzetlenül megmutat egy szinte már tabunak számító vagy legalábbis lesajnált dolgot, ugyanakkor túl sokat nem mond, pedig lenne mit. Aranyos tud lenni, csak nem elég összesezdett az én amerikai filmeken nevelt ízlésemnek.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Sergio Hernandez (No, Egy fantasztikus nő)
  • Pablo Krogh (No)
• Pablo Krogh a film megjelenésének évében, 50 évesen hunyt el.
• 2018-ban elkészült az amerikai remake is

Cselekmény: Sinae fiatal özvegy, kisfiával férje szülővárosába, Mirjangba (jelentése: rejtett napfény) költözik Szöulból, hogy új életet kezdjen. Egyesek segítőkészek, mint pl. az autószerelő Dzsongcsan, aki már zaklatásszerűen segítségére igyekszik mindenben a nőnek, vagy a keresztény gyógyszertáros, aki minden alkalommal megtérítené, mások alaposan kibeszélik a háta mögött, de hát ez van, ha új ember érkezik egy környékre. Zongorlackéket ad, valamint földet venne befektetési céllal, legalábbis ezt hazudja, valójában nincs annyi pénze. Aztán egy buli után nem találja otthon kisfiát, majd megcsörren a telefon: elrabolták, váltságdíjat követelnek érte. Sinae kiveszi minden pénzét és átadja az emberrablóknak, ám ők keveslik az összeget, hiszen azzal számoltak, hogy van egy fölbirtoknyi vagyona, és a fiú pár nappal később holtan kerül elő...

Téma: Kényelmes lenne azt gondolni, hogy a (kicsi spoiler) kereszténységben békét lelő, majd kiábránduló Sinae története passzol a koreai helyzetre, ahol a lakosság fele kifejezetten ateista, a negyede pedig a legnagyobb vallásos csoportot adó kereszténységé, és talán van is ebben valami, a rendező elmondása szerint is istenről szól a történet. Kétségtelenül benne van, hogy az élet kegyetlen és hatalmasabb nálunk, de szerintem nem erre megy ki a játék, egyszerűen csak Sinae gyászát látjuk a kisváros ellenséges környezetében.

Tartalom: Az első fél óra idilli anya-fia kapcsolata szépen előkészíti a tragédiát, de ne rohanjunk előre. Sinae valamiért menekül Szöulból, nem akarja tartani kapcsolatát családjával, de azt se tudjuk pontosan, milyen volt viszonya néhai férjével (nem tökéletes, az biztos). Azért költözik épp ebbe a városba, mert férje szülővársa, míg a rendező szándéka csak egy átlagos város volt (azaz egyetemes a szitu). Másik fő karakterünk, Dzsongcsan az autószerelő, aki azonnal sokat kezd segíteni a nőnek és látszik, hogy bejön neki, ezért állandóan nyomul. Érdekes, a legtöbb írás őt inkább egy angyalnak látja, nálam viszont kifejezetten zaklatóan nyomuló pasiként csapódott le és emiatt felvetődött bennem az is, hogy a történet a patriarchális elnyomásról is szólhat. Nem jártam messze az igazságtól, több írás arról értekezik, hogy a kisváros mikrotársadalma eléggé zárt és Sinae-nek muszáj beilleszkednie, változnia, átlényegülnie hozzájuk hasonlatossá és nincs menekvés. A második szakaszban megtörténik a tragédia, de a bűnügy maga teljesen mellékesként jelenik meg, Sinae összeomlik és váratlanul a kereszténységben talál megnyugvást, bár a hirtelen átalakulás nem tűnik túl meggyőzőnek. Nem is az, ahogy egy végtelenül ironikus jelenetben kiderül, de ezt nem spoilerezhetem el. Innentől kezdve Sinae dacolni kezd Istennel, de persze rendre ő marad alul, ezért jogosan sokan Jóbbal azonosítják. A kezdetektől fontos jelkép a napfény, ami ugye benne van a város nevében is, később pedig Istent jelenti, ennek megfelelően különböző formákban jelenik meg.

Forma: Az első harmad idilli hangulatához gyönyőrűen napos képek tartoznak, és ahogy fentebb írtam, a napfény később (vagy annak hiánya), valamint az árnyékok rendszeres visszatérői a kompozícióknak. Illetve Dzsongcsan is ott van szinte mindig a háttérben valahol, ami nekem ijesztő. Egyébként kevésbé érdekes vizuálisan sajnos. Legfőbb ereje a Sinae-t alakító színésznőben van, hiszen neki kell megjelenítenie egy traumatizált, fájdalomtól szélsőségesen kilengő embert és ezt többnyire jól is csinálja.

Élmény: Érdekes, megint úgy alakult véletlenül, hogy egy hasonló filmet láttam előtte, az Egy fantasztikus nőt, ami szintén a gyásszal foglalkozik, így könyebb észrevenni, hogy a chilei film sokkal társadalmibb jellegű, mint ez. A Jób-analógia teljesen jogos, ebból a szempontból akár vígjátékként is tekinthetnénk rá, amit erősítene Dzsongcsan karaktere is. Nem volt rossz, de valahogy nem fogott meg igazán.

Érdekességek

• Mirjang egy 100 ezres város, a Wikipedia szerint a neve egyáltalán nem az, mint amit Sinae próbál eladni a filmben.
• A rendező 2002-2003 között kulturális miniszter volt.

Cselekmény: Orlando ötvenes férfi, jóval fiatalabb barátnője van a pincér-énekes Marina személyében, aztán váratlanul egy átmulatott éjszaka után hirtelen rosszul lesz és meghal. Mivel előtte leesett a lépcsőn is, a rendőrség próbálja felderíteni, volt-e bántalmazás, illetve az is gyanús körülmény, hogy Marina sokkal fiatalabb, hiszen ez nem egy megszokott szerelem. Emaitt a család sem sokkal kíméletesebb, a feleséget nyilván aggasztja, hogy Marina Orlando lakásában él, a fia pedig láthatóan gyűlöli ismeretlenül is...

Téma: Propagandisztikusan feministának hat, mert életszerűtlen, hogy ennyire utálják Marinát a családtagok és hogy a rendőrség is ennyire érzéketlen legyen vele szemben. Persze előfordul biztos gyakran, csak nem egy szélsőséges helyzettel kéne illusztrálni a nők társadalmi helyzetét. ...gondoltam magamban, aztán jött egy nagy fordulat, amit nem akarok ellőni, de érthetőbbé tette a Marinával szembeni ellenszenvet, mi pedig rádöbbenhettünk, hogy az, hogy a fordulat előtt Marina mellett álltunk, utána meg megértettük, mi a baja vele másoknak, a Szemet szemérthez hasonlóan rámutat a képmutatásunkra, hiszen Marina ugyanaz az ember előtte és utána is.

A továbbiakban nem tudok spoilermentesen írni róla, úgyhogy aki mondjuk látta a Hatodik érzéket és nem akarná a nagy fordulatot ismerni, az most se olvasson tovább.

Tartalom: Marina és Orlando szerelme valódinak tűnik, de azért kicsit felhúzzuk a szemöldökünk, hiszen láthatóan nagy a korkülönbség. Kezdetben nem értjük, mire fel az orvosok habozása és a rendőrök vegzálása, aztán megtudjuk, hogy Orlandonak van családja, szóval Marina nemcsak fiatalabb, de szerető is, igaz, nem titkolt. Az ő durva ellenszenvünk is életszerűtlenül erős, de Marina tűr... aztán kiderül, hogy transz. Innentől kezdve válik világossá, miért vannak iránta ekkora megvetéssel, hiszen jóval fiatalabb szeretőnek lenni még csak-csak belefér, na de a buzulás (ráadásul szerelemből) már sok. Az említett és általam sokszor hivatkozott Szemet szemért a végére tette, amit itt a történet közepén ellőttek, hogy bár nem történt semmi változás, mégis más szemmel nézünk Marinára és jobban megértjük gyűlölőit - ez pedig szépen szembesít minket saját álszentségünkkel. A lényeg nagyjából ennyi, az már nem olyan érdekes, hogy Marina hogyan viseli a támadásokat és a gyászt, az viszont nagyon jó húzás volt, hogy alapvetően nem Marina belső küzdelmét láthatjuk nővé válásáról, ami egy alap filmben lenne, hanem egy kész személyiséget, aki simán lehetne "normális" nő is. és ez a belső küzdelem hiányzik, mert a történet végén, a csúcsponton, amikro Marina kiteljesedik énekesként, niincs meg a nagy katarzis.

Forma: Hmm... Nem tudom. Úgy mondanám semmilyennek, hogy közben nagyon is vannak jelképesen expresszív jelenetek (legfeltűnőbben a szeles), vizuálisan erős elemek, de valahogy mégsem lesz vizuálisan izgalmas. Jelentése van a környezetnek és biztos még sok minden másnak is (pl. a ragasztó), de nem működnek együtt, nem állnak össze egységgé és nem hangsúlyozzák ki a megmutatottat. Ami igen, az a főszereplő, akinek annyira nehéz dolga azért nem vot, révén hogy eleve sokat merített belőle az író, és hát ő maga is transznemű. Ha történetileg nem is, formailg működik az utolsó jelenet, ahol erőteljesen megjelenve énekel egy erőteljes dalt. A zene alapvetően jó, mert klasszikusokat használnak, illetve ami nem klasszikus, az is klasszikusabb hangzású és talán még jobb is, mint felmenői.

Élmény: Büszke lehetek újfent magamra, hogy zavart az eleje, mert nem állt össze a kép, szóval kiszúrtam, hogy valami baj van, aztán szerencsére kiderült, hogy mi zavart, és innentől kezdve mindjárt élvezetesebb volt a film. Az mindenképpen az előnyére válik, hogy képes szembesíteni önmagunkkal ahelyett, hogy bekénk tuszkolná az üzenetét, ugyanakko formailag meg nem állt valahogy össze sajnos és a cselekméyn sem volt eléggé kielégítő. Egynek mindenképpen ajánlott.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Luis Gnecco, Amparo Noguera, Antonia Zegers, Nestor Cantillana és Alejandro Goic (No)
• Kétes öröm, de ez a film nyerte el az Oscart a Testről és lélekről elől.