Tartalom

1939, Olaszország. A csetlő-botló, mindig bohóckodó, energikus Guido (Benigni, a rendező) nagybátyjához érkezik, ahol pincérként dolgozhat. Szinte rögtön, szó szerint ölébe pottyan Dora, a helyi menő csávó jegyese, és persze Guido azon nyomban beleszeret. Végül egymáséi lesznek, fiuk születik, aki egy gyors vágás után már öt éves. Eközben azonban rövid helyzetekben tetten érhetjük a mindennapos antiszemitizmust, amit a zsidó Guido viccekkel próbál elütni, míg egy napon - éppen a kisfiú születésnapján - váratlanul elhurcolják őket munkatáborba. Guido azonban fia érdekében még itt is viccekkel üti el a dolgot, és próbálja az egész helyzetet versenyként beállítani, amit ha ügyesen teljesítenek, egy igazi tankot nyernek.

A film üzenete egyszerű: az élet szép, csak rajtunk múlik, mennyire tesszük azzá. Ez így persze túlzás, nem csupán hozzáállás kérdése, és Guido végighazudja a filmet fiának. A kérdés, hogy a fia nélkül is ezt tenné-e? Mert ha nem, akkor a cím hamis és sokkal inkább a szülői önfeláldozásról szól a történet. Ugyanakkor e viccelődés rámutat arra is, mennyire lehetetlen a a helyzet, amibe csöppentek ("Embert a kemencébe?! Hát fából vagyunk?!")

Megvalósítás

Technikailag nem izgalmas, mindössze a film első felének erős színeit állították szembe a koncentrációs tábor fehér-szüke színvilágával.

A történet okosan van elépítve,, minden mozzanatnak lesz később jelentősége. A Benigni-féle bohóckodás nekem nem vicces, viszont ebbe a filmbe tökéletesen illik. Fentebb említettem, hogy a film viccet csinál Guidón keresztül ezekből a lehetetlen helyzetekből. Ezt folyamatosan alkalmazzák, amint megjelenik valami fasiszta ideológia. Legszórakoztatóbb, legkifejezőbb, amikor tolmácsolnia kéne, de nem tud németül, ezért a katona szigorú, kegyetlen szabályait játékszabályokként fodítja.

Élmény

Bájos, szerethető, pozitív film, mint az Életünk legszebb évei vagy Az élet csodaszép. Nem, nem a címük miatt emlékeztetnek, hanem mert mindhárom filmben a rossz körülmények felett győz a humánum, és mindezt egy kedélyes vígjáték formájában kapjuk meg. Sem megvalósításában, sem üzenetében nem érzem igazán jónak, hiányzik belőle az az igazi emberi dráma, ami az Életünk legszebb éveiben megvan, és amitől ez utóbbi film a másik kettő felé emelkedik.

Érdekességek

- A Dorát alakító Nicoletta Braschi a rendező-főszereplő Benigni felesége
- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Giorgo Cantarini (Gladiátor)
- Az olasz zsidóságot szerencsére nem érintette olyan súlyosan a második világháború, mint mondjuk a magyart: a deportálások hozzánk hasonlóan csak az 1943-as német megszállással kezdődtek, és kb. 7 500 embert, a zsidók 20%-át tudták elszállítani.

Tartalom

Max egykor szebb napokat látott producer a Broadwayn, ma idős hölgyek kitartottja, belőlük próbál pénzt kiszedni a színházi darabjaira. Egy könyvelési hibát felfedezve, könyvelője Leo eljátszik a gondolattal, hogy egy bukot darabbal kis technikai csalással jóval több pénzt kereshetnének, mint sikeres előadásokkal. Max kap a lehetőségen, és Leóval együtt igyekeznek a lehető legrosszabb színművet, egy volt náci "Hitler tavasza" c. musicaljét összepárosítani az ízlésficamos, meleg rendezővel és a konstans delíriumban lévő hippi színésszel.

Ha van a filmnek mélyebb rétege, az Broadway/Hollywood szatírája, elemeinek kifigurázása, de ezek a poénok meglehetősen belsőek, hiszen az átlagembernek fogalma sincs, hogy működik a szórakoztatóipar. Ezen felül is azért van még sok áthallásos gondolat, amik reflektálnak világunk egyes képmutatásaira.

Megvalósítás

A technikai elemei nem túl érdekesek, noha vannak képi gegek is, de ez nem arról szól, hogy hogyan látjuk őket, hanem hogy mit. És persze kapunk egy látványos színpaid előadást a filmen belül, könnyen megjegyezhető dallamokkal.

A film kulcsa a két producer, Max és Leo kapcsolata, rájuk épül az egész sztori, végig ők vannak a középpontban. Nekem túljátszott, erőltett, persze ez nem az ő hibájuk, a parodisztikus karakterekből adódik. És minden karakter ilyen, ami valahol működik (Dr. Strangelove), valahol nem.

Élmény

Ahogy olvastam az értékeléseket, az a benyomásom támadt, hogy ez a film korának South Parkja lehetett, vállalhatatlanul alpárian feszegette a jóízlés határait, de mára ebből, 50 év elteltével nem sok minden érződik. A felpörgött, szélsőséges karakterek és helyzetek akkor működhetnének ma is szerintem, ha viccesek lennének a szövegek, de így csak túlzó gesztikulálás marad az egész. Lehet azt mondani, hogy "de hát ez a hatvanas évek", de ellenpéldaként ott az Egy nehéz nap éjszakája, vagy a szatirikus oldalát nézve a Dr. Strangelove, mint kortárs film, ami ma is működik.

Érdekességek

- A filmből 2001-ben musical készült, 2005-ben remake. Ez utóbbiban szintén szerepelt az eredeti filmben is szereplő rendező, Mel Brooks.
- Állítólag Dustin Hoffman alakította volna a náci írót, de ő inkább a Diploma előttöt választotta. Brooks nyugodt szívvel engedte oda a meghallgatásra, biztos volt benne, hogy nem kapja meg a szerepet, amelyben épp Brooks feleségével, a Mrs. Robinsont alakító Anne Bancrofttal szeretkezik Hoffman.

Tartalom

Egy nőre váratlanul fegyvert fognak limuzinjának sofőrei Hollywood útján, de szerencséjére beleszalad egy másik autó a limuzinba. Amikor magához tér, egy közeli házban bújik el. Ekkor érkezik beköltözni a házba Betty, a vidéki, csupa derű naiva, aki színésznő szeretne lenni. Az autóbalesetet szenvedő nő, aki a szoba egyik plakátja alapján Ritaként mutatkozik be, nem emlékszik semmire. Megpróbálják felgöngyölíteni, ki is lehet Rita valójában, ám az egyetlen emléknyom egy oszladozó női hullához vezet. Egy bérgyilkos és a rendőrség is Ritát keresi. Eközben egy rendezőt diktatórikus módszerekkel próbálják a film producerei rábírni, hogy a női főszerepet az általuk kiválasztott lány kapja.

Nem lövöm le a poént annak, aki még esetleg nem látta a filmet, és nem is akarom kibogozni a rejtélyt, megpróbálkoztak vele már sokan. A lényeg, hogy keverednek az idősíkok, az álom, a képzelet, a tudatok. Nagyon sok kulcsot kapunk az egyes események és szimbólumok megoldásához, de egyik sem igazán kizárólagos; olyan az egész mint egy modern Tarkovszkij-tudatfolyam, csak jóval több és nyilvánvalóbb szimbólummal dolgozik, viszont ezek többféle magyarázatot rejthetnek. Egy másik fontosabb szál Hollywood megjelenítése, amit egy csúnya helynek állít be a rendező: a producerek szörnyű alakok és mindenre képesek a szegény rendező ellen. Talán nem véleltlenül kerülnek gyakran a Sunset boulevardra.

Megvalósítás

Lnych, a rendező stílusát álomszerűnek szokták leírni, és hangulatban, egyes karakterek és helyzetek groteszkségében valóban rémálomszerűnek tűnik a film. Ehhez a hangulathoz nagyon jól passzolnának az expresszionista beállítások és megvilágítások, de meglepően kevés van belőlük. Lynch sokkal inkább a hangulatra törekszik érzésem szerint, nincs egy jellemzően végigvonuló techniaki stílus, amit észrevettem volna. A hangulatot remekül támasztja alá a film zenéje, ami gyakran csak egy beúszó basszus, de azonnal fészkelődni kezdünk tőle. Amikor a színelőadáson a kellemes dallamba elkezd bekúszni a háttérben ez a basszus, az egészen erős élményt ad - de erről később.

A rémálomszerű hangulat ellenére gyakran kapunk fanyar humort is, de ez a vegyesség egyáltalán nem okoz problémát, inkább előnyére válik e hullámvasutazás a filmnek. Amiről még szót kell ejteni, az a színészi munka: mindkét női főszereplő több különböző karaktert is el tud játszani, különösen Betty esetében látványosak az átalakulások. Nem tudom hogy ez a színész vagy a forgatókönyv erénye, de nagyon hatásos.

Élmény

A film valahol egy hatalmas kamu, hiszen a csavaros, izgalmas sztori mögött, ami egy életre elegendő gondolkodnivalót ad, valójában "csak" emberi sorsok állnak, nincs igazi mondanivaló. De talán nincs is rá szükség: a megteremtett hangulat az érzelmi töltet mellett önmagában is beindít bennünk gondolatokat. Esetemben ilyen volt a színházi előadás, a film fordulópontja, ahol az addig felépített világ kifordult önmagából. Minden csak illúzió, mondja a felvezetés. Egy énekes acapella előad playbackben egy szerelmi popdalt, amibe diszharmonikusan bekúszik a már megszokott, félelmetes basszus szólam. A lányok a szerelmi csalódásuk miatt sírnak, én azonban mindezt a körülölelő, rideg világ megjelenésének éreztem, amiben egyetlen pillanatnyi boldogságot egy dal, egy pozitív érzés okozhat csak. Az előadás és a film végén is elhangzik: "Silencio!", azaz "csendet!", épp úgy mint Godard A megvetésében, ami egy filmforgatás keretein belül zajlott.

A film tehát tartalmilag és megvalósításban sem tökéletes, de emlékezetes és felkavaró élményt nyújt, amit eddig kevés filmnek sikerült.

Érdekességek

- Laura Harring volt az első latina, aki Miss USA lett; egy időben egy igazi Bismarckkal is járt.
- Lnych, a rendező kapcsolatban élt Isabella Rossellinivel, akinek megvolt Scorsese és Gary Oldman is, illetve  a szülei Rossellini a rendező és Ingrid Bergman.
- Színészek, akiket láthattunk korábban: Dan Hedaya (Közönséges bűnözők)

Tartalom

Leon profi bérgyilkos. A sors úgy hozza, hogy szomszédja egy drogbizniszben utazó, piti bűnözőnek, aki nem törődik gyerekeivel, különösen a kamaszodó Mathildával (Natalie Portman) feszült a viszonya. Amikor a drogban szintén érdekelt, korrupt rendőrök Stansfielddel (Gary Oldman) az élükön egy nézeteltérés miatt kivégzik az egész családot, Leon befogadja a szomszéd kislányt, hogy megmentse életét. A lánynak nincs hova menni, ezért Leon nyakába akaszkodik, és hogy megbosszulja családját, arra kéri hogy képezze ki őt is bérgyilkosnak. Csakhogy Leon nincs társasághoz szokva, magányosan élt idáig.

A történet e két ember kapcsolatáról szól: Leon megragadt egy érzelmi sokk miatt egy kiskamasz értelmi és érzelmi szintjén, magányos, és próbál megbírkózni az új helyzettel, miközben természetesen megszereti a kislányt. Mathilda ezzel szemben koravén, vagy legalábbis annak hiszi magát, és ő sokkal inkább egy társat, szeretőt lát Leonban, mint apafigurát.

Megvalósítás

Bessont, a rendezőt az úgynevezett "cinema du look" egyik prominensének tartják. Ez az irányzat a nyolcvanas évek néhány francia rendezőjének hasonló látásmódjából ered, akik a történet fölé helyezik a stílust és a szereplőik a helyüket nem találó fiatalok. Stílus van, ám a látványvilág egyáltalán nem volt annyira markáns, mint egy expresszionista filmben. Volt néhány szép kép, és a kamera gyakran közelített ozgás közben is. Sívesen mutogattak arcközeli képeket, de azért ezek az arcok messze voltak Leone némán beszédes, barázdált arcaitól.

A karakterek a legnagyobb kérdései a filmnek. A sztori maga elég sablonos, a szereplők viszont parodisztikusan szélsőségesek, ezért nem is nagyon tudtam komolyan venni a film drámáját. A rendőr túlságosan őrült, Leon túlságosan alulfejlett értelmileg egy középkorú férfihoz, miközben intelligens gyilkológép benyomását kelti, Mathildából pedig árad az érett szexualitás. Pont az a kor, ahol az ember már ránéz a lányra, de még látszik rajta hogy gyerek, ezért aztán kínos figyelni, ahogy a rendező pont ezekre fókuszál.

Élmény

A történet unásig ismert sablon, a karakterek furák és nem tudom miattuk átélni az érzelmi tetőpontokat. Jól megcsinált, de nem túlzottan látványos. Az akciójelenetek persze izgalmasak miint minden akciójelenet, de nem találtam őket nagyon kreatívnak.

Érdekességek

- A rendező, Besson és Maiwenn (a szőke prosti) egy párt alkottak.
- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gary Oldman (A sötét lovag), Natalie Portman (Csillagok háborúja), Danny Aiello (A keresztapa II), Michael Badalucco (Dühöngő bika)
- A film végén, ahol több rendőrautó is feltűnik, belefutott a forgatásba egy valódi, éppen menekülő rabló. Mivel igazi rendőröknek hitte a színészeket, feladta magát.

Tartalom

1400, Moszkvai Nagyfejedelemség. Andrej Rubljov szerzetes és ügyesnek tartott ikonfestő, de még hiányzik a képeiből valami, amitől igazán nagy lehetne. Feofanhoz szegődik tanítványnak, akivel sokat vitatkoznak a vallásról. Több esemény azonban elveszi Rubljov kedvét az emberségtől és a művészettől: a szeretetet hirdető pogányok üldözése; kollégáinak megvakíttatása, mert volt munkaadójuk nem akarja hogy másnak esetleg jobb művet hozzanak létre; I. Vaszilij herceg és testvére Jurij herceg trónharca, aki még Edigüvel, a nogaji tatárok kánjával is lepaktál és lemészároltat több várost. Hogy megvédjen egy bolondságában ártatlan lányt ("jurogyivij"), megöl egy tatárt. A gyilkosság és a támadásban elpusztult képei miatt végül megfogadja, hogy nem beszél és nem is fest többet. A film utolsó epizódjában Rubljov egy fiatal harangöntő fiú első munkáját figyeli 1423-ban: a fiú ellentmondást nem tűrve vezeti a munkát, valójában azonban nem ismeri a harangöntés fortélyait. Meg fog szólalni a harang?

A történet nagyja fiktív és történelmileg nem pontos, ám Rubljov csak az alanya a filmnek, nem feltétlenül róla szól, hanem inkább egy művészről és művészetéről a nem túl barátságos orosz környezetben. Rubljov a szeretet keresi képeihez, de a kegyetlen világban nem találja a film végéig. Egyesek szerint Rubljov maga Tarkovszkij megszemélyesítése

Megvalósítás

A film egy korabel hőlégballonos próbálkozásával indul, aki menekülésképpen száll fel, lvezi a repülést, majd lezuhan. Ekkor tűnik fel először a ló, mint az élet szimbóluma (amit egyáltalán nem vettem észre :D). E prológus után tűnik fel csak Rubljov. A film 10 epizódra van osztva összesen, ebből a tatárok támadása és a harangöntés hosszabb. A kapocs köztük Rubljov belső fejlődése, érése, hasonlóan az Aranypolgárhoz, mégha nem is ő áll mindig a középpontban. Az utolsó két jelenet a film epilógusa: miután Rubljov újra késztetést érez a festésre, a film megmutatja nekünk az alkotásait, majd újra legelésző lovakat láthatunk.

A film fekete-fehér, mindig borongós, ám a festmények filmvégi bemutatása során az ikonokat, amelyeknél a színvilág fontos jelentéssel bír, már színesben láthatjuk. Az epizódszerű, nem cselekményközpontú, szimbólumokkal tarkított stílusa miatt nagyon emlékeztet a Tükörre. Volt néhány tetszetős kép, de összességében nem fogott meg a képi világa, noha kétségtelenül hangulatos a ridegnek beállított orosz világ, mint az 1990-es évek kopottas hatású filmjei (Harcosok klubja, Hetedik).

Élmény

A cím alapján valami olyasmire számítottam, hogy Rubljev alkotásai szerves részei lesznek a filmnek, de azt hiszem ez a sablonosabb megközelítés. Ez a film mindössze azt mutatja be, hogy jut el a tehetséges művész a kétségeken és tagadáson át az érett alkotásig. Nem egy izgalmas vagy látványos film, talán még nem is eléggé drámai, de úgy érzem, a mondanivalóját jól át tudta adni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Anatolij Szolonyicin és Nyikolaj Grinyko (Tükör).
- Irma Raus (a jurogyivij) Tarkovszkij felesége.
- A Moszkvai Nagyfejedelemségből nőtt ki 1547-re a cári birodalom Rettegett Ivánnal az élén. A tatárok igáját majd' 300 év után csak 1480-ra sikerült lerázni, bár portyázások továbbra is voltak.
- Rubljov életéről keveset tudni: 1360 és 1430 között élt Moszkva környékén, 1988-ban szentté avatták. Képeinek egyik legfőbb jellemzője, hogy karakterei az addig megszokottól eltérően nem ridegek, hanem emberközelibb, kedves figurák. Fő műve a Szentháromság: