Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Legutóbbi posztom után most olyan zenei listát szeretnék közölni, ahol nem a film egészének a zenéje fogott meg, hanem csak egy-egy dala.

A klasszikusok:

Ismét ezzel a kategóriával nyitok. Előfordul, hogy nem a teljes filmet kíséri végig a klasszikus zene vagy mindössze egyetlen részen volt igazán odaillő, de akkor nagyon:

- Canterbury mesék (Powell-Pressburger, 1944): Az angol vidék misztikumát megmutatni próbáló filmben sok csend és kevésbé feltűnő zene után a történet vége felé váratlanul felcsendült a canterbury katedrálisban Bach d-moll toccata és fúgája, ami kb. megkoronázta ezt a misztériumra való törekvést, ráadásul egy olyan verzió formájában, ami nekem jobban bejön a jellemzően elhangzottaknál.
- Híd a Kwai folyón (Lean, 1957): Ez nem biztos hogy megfelel a klasszikus zene szabályainak, de inkább ide sorolnám a film révén ikonikussá vált Colonel Bogey March-ot, ami szintén azoknak a daloknak a sorát gyarapítja, amiket hamarabb ismertem, mint ahogy a filmet láttam volna.
- Zeneszalon (Satyajit Ray, 1958): Ez a film sem a megszokott indiai zenékkel operál, hanem az indiai komolyzenét igyekszik belecsempészni a műértő- és élvező arisztokrata hanyatlóban lévő zeneszalonjába. Három hosszabb előadás fért bele a filmbe, ahol a zenei előadás teljesen átveszi a szerepet a filmtől, de csak az utolsó, a kathak tánc tetszett igazán a maga gyors ritmusával.
- A szakasz (Stone, 1986): Barber lassú, szép, méltóságteljes Adagio for Strings-e éles ellentétben áll a filmben bemutatott háborús borzalmakkal, tökéletes háborús zene.

A musicalek:

A musicalek általában nem tetszettek, nem illet hozzájuk saját zenéjük és ritkán volt indokolt egy-egy dal felcsendülése. Mégis akadt szinte mindegyik közt egy olyan, ami megmaradt bennem:

- Susi és Tekergő (Geronimi - Wilfred Jackson - Luske, 1955): Több Disney-filmet is megemlíthetnék, de igazából azokat a dalokat, amik bellük megmaradtak, már korábban ismertem, és nem vagyok benne biztos, hogy ha nem ismertem volna őket, akkor megragadnak. Ez az egy azonban megragadt ismeretlenül is: a Siamese Cat Song, amely vicces és sziámi stílusban előadott, fülbemászó dal.
- West Side Story (Robbins - Robert Wise, 1961): Táncfilmnek sokkalta jobb, de egyes dalok is tök jól sikerültek, gondolkoztam is rajta, hogy inkább az előző posztomba tartozik, de mégis inkább ide soroltam, amiért csak egy-egy ponton tetszett a zene. Leginkább talán a bál zenéjének egy másfél perces részlete tetszett, de az egész dalok közül ismertsége miatt most az America jöjjön.
- Mary Poppins (Stevenson, 1964): Supercalifragilisticexpialidocious. Ennyi. :)
- A muzsika hangja (Robert Wise, 1965): El nem tudom mondani mennyire jellegtelennek éreztem ezt a filmet és dalait, de ennek ellenére több dallam is megmaradt a fejemben. Ezek közül legkreatívabbnak a Dó-ré-mit tartottam.
- Sita Sings the Blues (Paley, 2008): Hivatalosan nem musical, de végig zenére épül a Rámájána alternatív értelmezése, amelyet Anette Hanshaw blues dalaival mostak egybe. És pont nem ezek a részek tetszenek belőle, hanem a modernebb szerzemények. Közülük a legjobb és legemlékezetesebb szerintem az indiai misztikus jellegű Sita's Fire.

Minden más:

- Rififi a férfiak közt (Dassin, 1955): Megint csalok. Itt nem a zene vagy valamely hanghatás emlékezetes, hanem épp ezek hiánya. A történetben egy válogatott tagokból álló bűnbanda ékszerüzletet rabol ki, és mindezt tökéletes csendben kell végrehajtaniuk, és mi mindezt valós időben, bő húsz percen keresztül figyelhettük lélegzetvisszafojtva. Itt megtekinthető.
- Máté evangéliuma (Pasolini, 1964): Ez még friss élmény, lehet hogy idővel elhalványul, de most úgy érzem hogy helye van ezen a listán. Luis Bacalov argentin zeneszerző Gloria c. latinos dallama egyszerre idegen a jézusi kortól és ugyanakkor illik is nagyon hozzá.
- Az előadás (Cammell - Roeg, 1970): A film jelentős részben épül a pszichedelikus zenére, ennek ellenére csak egy dal maradt meg bennem, Mick Jagger szerzeménye, a Memo From Turner, ami épp a film tetőpontján helyezkedik el.
- Útvesztőben (Lynch, 1997): A film egy ponton szándékosan átvált klisés románcba, miközben végig ott lebeg felettünk Lynch szelleme. Na ennek a hangulatnak a tökéletes megtestesítője azz ártatlan, 1950-es évekbeli This Magic Moment Lou Reed-féle darkos feldolgozása.
- Werckmeister harmóniák (Tarr, 2000): Egy komor világban a randalírozó tömeg épp a legrászorultabbakat, egy kórház ápoltjait verik, amikor megpillantanak egy törékeny öregembert és felcsendül Víg Mihály Öreg c. felemelő zenéje.
- A sötétség útja (Lynch, 2001): A viszonylag hagyományos történetvezetésű nyomozós film hirtelen átcsap a Lynchtől megszokott szürrealitásba, amit többek közt ez a dal fémjelez, és ekkor rántott magával érzelmileg is a film. Roy Orbison slágere spanyolul, zenei kíséret nélkül előadva, ez a Llorando.
- A tégla (Scorsese, 2006): A modern gengszterfilm nagyon pörgős, az ír maffiához pedig ír zene dukál, ez a Dropkick Murphys I'm Shipping Up To Boston c. nagyon fülbemászó és nagyon erőteljes dala, amitől az embernek azonnal táncolni vagy legalábbis felpattanni támad kedve.

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Mindig igyekszek kihangsúlyozni, hogy az itt felmerülő filmeket többnyire először láttam, amikről írok, az az első benyomás és az is felületes. Minden azon múlik hogy éppen mennyire tudok odafigyelni, milyen kedvem és hangulatom van. A zenei ízlés pedig amúgy is általában nagyon szubjektív dolog. A film nem csak a történet és a képek együttese, hanem a hang is nagyon fontos szerepet tud játszani; észrevételem szerint ez legtöbb esetben csupán aláfestő zene, ami illeszkedik a film hangulatához, persze ez is tud hatásos lenni. És olyan is van, amikor a csend erősebb, mintha bármilyen zene lenne. Ezúttal azokat a filmeket veszem szemügyre, amelyekben szerintem a zene legalább olyan fontos és kifejező, mint a történet vagy a vizualitás. Egy vitatható döntésem volt, mégpedig hogy csak olyan filmet választok, aminek fel tudom idézni a dallamát. ez azért igazságtalan, mert amennyiben már ismertem, értelemszerűen emlékezni fogok rá akkor is, ha amúgy nem tetszett volna. A másik fontos kitételem, hogy nem csak egy vagy két dallamnak kellett fontos szerepet játszania, hanem lehetőleg a film egészének zenéjére is emlékeznem kellett valamennyire.

A klasszikusok:

A klasszikus zenei betétek általában elég hatásosak (és általában jogdíjmentesek). Mivel eleve önálló darabnak készült többségük, így könnyen felül is kerekednek akár a képeken vagy a történeten, így nem csoda, hogy szembetűnőek.

- A Fantáziában (1940) pl. ráadásul az egész koncepció eleve arról szól, hogy klasszikus zenei darabokat kombinálnak hozzáillő animációkkal, így aztán értelemszerűen a hét kiválasztott darab is eléggé hangsúlyosan szerepel a képek mellett.
- Kubrick is rendszeresen élt ezzel is a filmjeiben. a 2001: Űrodüsszeiában (1968) pl. olyan jól sikerül az együttműködés, hogy az ember már akaratlanul és ehhez a filmhez köti pl. az Imigyen szóla Zarathustra c. művet. De ez önmagában még kevés lenne; a filmzenéhez tartoznak még Ligeti György szerzeményei, amelyek tökéletesen illenek a világűrhöz.
- A Fantáziához hasonlóan az Amadeus (Forman, 1984) is a klasszikus zenére épít, Mozartéra. Itt attól válik igazán szembetűnővé a zene, hogy magyarázzák, kommentálják.
- A Szép munka (Denis, 1999) a Billy Budd filmes, modernkori feldolgozása, így nem csoda, hogy végigkíséri Britten operaváltozatának egy-egy részlete. A zene önmagában is hatásos, de persze igazi a már-már balettozó katonák látványával együtt.

Hallgasd meg a Fantasia filmzenéjét

Hallgasd meg a 2001: Űrodüsszeia filmzenéjét

Hallgasd meg az Amadeus filmzenéjét

Hallgasd meg a Szép munka filmzenéjét

A musicalek:

A musicalek annak ellenére nem szoktak bejönni, hogy épp a zene a lényegük. Nagyon zavar, hogy indokolatlanul fakadnak dalra, és gyakran a dalok sem elég kifejezőek vagy karakteresek, hogy emlékezzek rájuk. A kivételek:

- Ének az esőben (Donen - Gene Kelly, 1952): Az ügyesen kidolgozott történet lényege az átmenet a némafilm és a hangosfilm között, ami - ahogy a valóságban - itt is a musicalek térnyerésében jelenik meg. Az Ének az esőben szerencséje az, hogy a film különböző pontjain is sikerült több olyan emlékezetes dalt használniuk, amelyeket még ma is vissza tudok idézni két év távlatából, illetve hogy nem csak a táncok voltak kifejezőek, de gyakran a zene is.
- Örök szomjúság (Dutt, 1957): Nem igazán musical, de az indiai filmek hírhedten zsúfoltak táncos-zenés betétekkel, ebből a tánc most elmarad, vannak viszont bőven dalok, amelyek a főszereplő költő mélabús lelkivilágát hivatottak elsősorban bemutatni. Talán a történet nélkül nem működnének, de szinte azonnal elvarázsoltak és azóta rongyosra hallgattam őket.
- The Rocky Horror Pictue Show (Sharman, 1975): Az elborult történetben két szende szűz betéved egy élvhajhász földönkívüli bulijának kellős közepébe, ahol megtanulják ők is élvezni az életet. A film és a zene bája is amatőr hangulatában rejlik; kezdetben magával ragadott, de idővel unalmassá váltak. Ennek ellenére is van benne mindig egy-egy fülbemászóbb dallam, szintén rongyosra hallgattam már őket. Legjobb valószínűleg egy angolszász országban megnézni, ahol elvárt, hogy a nézők is együtt bulizzanak a színészekkel előadás közben.
- Távoli hangok, csendélet (Davies, 1988): Nem igazán musical, és csalok, mert nem is emlékszek a zenéjére. De teljes egészében különféle egyházi énekekre, népdalokra és popzenére épül, ezek adják meg a szinte transzcendentális hangulatát.

Hallgasd meg az Ének az esőben filmzenéjét

Hallgasd meg az Örök szomjúság filmzenéjét (nem teljes)

Hallgasd meg a The Rocky Horror Picture Show filmzenéjét

Hallgasd meg a Távoli hangok, csendélet filmzenéjét (nem teljes)

A hangulatosak:

Azaz amikor az aláfestő zene kevésbé áll meg önállóan a lábán, de elképesztően alányúl a filmnek hogy megteremtse atmoszféráját.

- Pszichó (Hitchcock, 1960): Nem tudom ki találta fel az ijesztgetős filmzenét, de hogy itt a leghatásosabb, az biztos. Hirtelen, éles és magas hangok, váratlan megszólalások, alapjáraton is hidegrázós motívumok váltogatják egymást. Mindez Hitchcock feszültségkeltő tehetségével párosulva felejthetetlenül félelmetes élményt nyújtott.
- Hullámhossz (Snow, 1967): Oké, picit megint csalok, mert valójában itt nincs zene, csak a címből adódóan egyre erősebben és magasabban szóló hang. És persze épp ettől emlékezetes, hiszen rohadt idegesítő, és már alig várod hogy vége legyen, és amikor azt hiszed hogy már nem lehet magasabb hangot kiadni, akkor kiderül, hogy de... Nem linkelem be, felesleges. Hacsak nem akartok sípolást hallgatni fél órán keresztül...
- Az idő múlása (Wenders, 1976): Hangulatos zene vezetéshez, ahogy a néptelen utakon szeled át a tájakat autóddal örökkön utazva, sosem megérkezve - Németországban. A gúnyosan káposztarocknak hívott német zene eddig ismeretlen volt előttem, de ez hangulatosabb volt, mint amit bármelyik eddigi road movie-ban hallottam.
- Radírfej (Lynch, 1977): Lynch szorongó képi világához tökéletesen passzoló dark ambientes zúgás, csikorgások teszik ki a  filmzene nagy részét, ami miatt kész felüdülést jelent, amikor a holdarcú nő kellemes dala elhangzik.
- Kill Bill (Tarantino, 2004): Nem biztos hogy ennek a filmnek a zenei elemei bejöttek volna. Csakhogy megjelenésekor kb. mindenhol ezeket lehetett hallani, és akkor én még nem tudtam mit hallottam. Bő 10 évvel később látva először filmet és meghallva e dalokat, természetesen azonnal belém égtek.

Hallgasd meg a Pszichó filmzenéjét

Hallgasd meg Az idő múlása filmzenéjét

Hallgasd meg a Radírfej filmzenéjét

Hallgasd meg a Kill Bill filmzenéjét

A popdalok:

Az 1960-as évek végétől, de inkább az 1970-es években vált bevett gyakorlattá, hogy popzenéből válogatott dalokkal helyettesítik a filmzeneszerzőket, talán ez is az ellenkultúra része volt. Hasonlóan a musicalekhez itt is csak akkor van értelme a dolognak, ha több jó, hangulatteremtő dal segíti a filmet.

- Apokalipszis most (Coppola, 1979): Ezt a filmet betehettem volna akár a klasszikusok közé is, de úgy érzem, hogy a Doors zenéje nemcsak időszerűbb, hanem jobban illő is volt ahhoz a pszichedelikus triphez, amit a film nyújtott.
- Berlin, Alexanderplatz (Fassbinder, 1980): A 13 részes sorozat az utolsó részig önmagához képest konvencionális mederben haladt, ekkor azonban, a főszereplő őrültségére való tekintettel "elengedte" magát a rendező és el mert rugaszkodni az eredeti regénytől. Így váratlanul hatvanas évekbeli hippi dalok csendültek fel egy 1920-as években játszódó filmben, ami teljesen készületlenül ért és leterített, egyúttal a filmet is önmaga felé emelve egyetemesebbé tette.

Hallgasd meg az Apokalipszis most filmzenéjét

Hallgasd meg a Berlin, Alexanderplatz filmzenéjét

 Bennetek mi él a legjobban?

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Mielőtt belekezdtem a filmezésbe, úgy gondoltam hogy a legjobbnak tartott filmek elvont művészfilmek, amelyeket csak a nagyon okos emberek érthetnek meg. Szerencsére a többségükről bebizonyosodott, hogy korántsem ilyenek, de félelmeimnek volt némi valóságalapja. A nehezen érthető rendezők között kétféle típussal találkoztam: az egyik (számomra) túl intellektuális, a másik viszont pont nagyon szűken méri az információt. Vagy mondhatnám úgyis, hogy kiket kedveltem a legkevésbé:

Carl Theodor Dreyer (1889-1968)

A dán rendező első fontos filmjén már sejthető volt stílusa, de igazán csak a Vámpír sikertelensége miatti idegösszeomlása után erősített rá. Ezek után már csak kb. tízévente csinált egy filmet, és ezek egyre puritánabbá válnak, komorak, majdnem érzelemmentesek, tisztán, szinte didaktikusan üzennek és nagyon lassúak. Fel kell tudni venni hozzá a megfelelő tempót.

Filmjei: Jeanne d'Arc szenvedései (1928), Vámpír (1932), A harag napja (1943), Az ige (1955), Gertrúd (1964)

Howard Hawks (1896-1977)

Ő speciel nem nehéz, de több filmjén is szinte felhúztam magam, annyira nem tudtam azonosulni szereplőivel, felvetett témáival. A Párducbébi humora irritált, a Csak az angyaloknak van szárnyukat untam, A pénteki barátnőtől undorodtam, a Rio Bravot meg csak egyszerűen nem tartom jó filmnek.

Filmjei: Párducbébi (1938), Csak az angyaloknak van szárnyuk (1939), A pénteki barátnő (1940), A hosszú álom (1946), Vörös folyó (1948), Rio Bravo (1958)

Robert Bresson (1901-1999)

Ő Dreyerhez hasonlóan az egyszerűség híve. Azzal nehezítette meg leginkább az életemet, hogy színészeit szándékosan addig fárasztotta, amíg azokból már kiveszett minden emberi érzés és csak szövegmondó robotok maradtak. És ha nem normálisan reagál egy karakter, akkor idegenné, távolivá válik az egész film, valami mást sejtünk a háttérben ahelyett, amit a szerző közöli kíván.

Filmjei: Egy falusi plébános naplója (1951), Egy halálraítélt megszökött (1956), Zsebtolvaj (1959), Vétlen Baltazár (1966), Mouchette (1967), Talán az ördög (1977), A pénz (1983)

Michelangelo Antonioni (1912-2007)

Dreyer és Bresson mellett ő is az "információirigy" rendezők körét gyarapítja. De ő már tovább lép egy szinttel és nem csak a karaktereket teszi szótlanná és érzelemmentessé, hanem még a történetet is szándékosan kihagyja, így szinte semmi kapaszkodót nem kapunk és valahogy érzelmi, hangulati alapon kéne tudni megközelíteni a filmjeit.

Filmjei: A kaland (1960), A napfogyatkozás (1962), Vörös sivatag (1964), Nagyítás (1966), Foglalkozása: riporter (1975)

John Cassavetes (1929-1989)

Az eddigiekhez hasonlóan Cassavetes-t is a lassú, merengő, eseménytelen, érzelmi-hangulati alapú megközelítés jellemzi elsősorban karakterei viszonyainak változásai révén. Jóval fogyaszthatóbb az előzőekben felsoroltaknál, hiszen itt már van rendes színészkedés és nem elvont témákat dolgoz fel, de a történetnélküliség elég unalmassá teszi.

Filmjei: Arcok (1968), Egy hatás alatt álló nő (1974), Szeretetáradat (1984)

Jean-Luc Godard (1930-)

Na ő az, aki miatt egész életemben féltem belevágni a filmezésbe, ő az elvont, érthetetlen művészfilmek megtestesítője, aki azonban nem azért ilyen, mert kevés kapaszkodót nyújt, mint Antonioni, hanem mert túl sokat és túl gyorsan; túl okos, "túlművelt", csak úgy repkednek a komolyzenei, irodalmi és képzőművészeti utalások, ember legyen a talpán, aki követni tudja.

Filmjei: Kifulladásig (1960), Éli az életét (1962), A kis katona (1963), A megvetés (1963), Külön banda (1964), Bolond Pierrot (1965), Hímnem-nőnem (1966), 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla...(1967), A film története(i) (1988-1998)

Azért legyünk korrektek, ezeknek a rendezőknek könnyen felismerhető, műfajteremtő, egyéni stílusuk van, de attól még nem biztos, hogy szerethetőek is. Kimaradtak, mert ők fogyaszthatóbbak voltak, de hasonlóan nehéz stílusuk volt még az alábbiaknak:

- Bunuel, a szürrealista,
- Ozu, a minimalista,
- Melville, a monoton,
- Rivette, az elvont és
- Tarkovszkij, a meditáló.

Tartalom:

Egy nő még a férjével való első szex előtt teherbe esik, de férjét megnyugtatja egy angyal: a gyerek Istentől van; ugyanakkor figyelmezteti is őket, hogy a helyi uralkodó meg akarja öletni valamennyi újszülöttet, ezért azonnal induljanak Egyiptomba. Az uralkodó halála után újra megjelenik, hogy most már hazamehetnek. Az időközben felnőtt gyerek, Jézus, tudatában isteni mivoltának követőket gyűjt maga köré, köztük Mátét, és beszédeket tart az embereknek rámutatva a helyes élet és a hamis értékek közti különbségre, beleértve a főpapok álszentségeit is. Utóbbiak persze ezt nem veszik jó néven, ezért istenkáromlás vádjával halálra ítélik...

Elnézést hogy nem részletezem az eseményeket pontosan, de egyrészt azt hiszem mindenki jól ismeri Jézus életének történeteit, másrészt nagyon epizodikusan, szinte összefüggéstelenül van mindez felvázolva. Szóval a kérdé az, a film hogyan láttatja velünk a jól ismert történetet és Jézust magát: szerintem ellentmondást nem tűrőnek vagy inkább türelmetlennek, aki pontosan tudja mindig mi fog történni. Ezért pedig egyszerre isteni és emberi, hiszen a türelmetlenség emberi vonás, a mindentudás pedig isteni, míg mondjuk a többi Jézusos filmben általában emberibb vonásokat szokott kapni.

Megvalósítás:

A történet nagyon szigorúan követi Máté evangéliumát mind szövegben, mind az eseményekben. Nem hangsúlyoz ki eseményeket, nem ad teret az érzelmekben a karakterek belső drámáinak, egyik pillanatról a másikra váltunk időpontot és helyszínt, ebben nagyon emlékeztetett A gránátalma színére. Kis kitérő: Amikor ázsiai vagy nagyon országspecifikus filmeket nézek, meg szoktam jegyezni, hogy az egyetemes érthetőség jegyében nem árt gondolni más kultúrákra is. Na már most én még keresztény kultúrkörből érkezve sem tudtam igazán követni Jézus gondolatait, annyira gyorsan érkeztek, nem hagyva időt kibontakoztatásukra. Mit mondjon akkor a maradék ötmilliárd ember? És mivel a tempó miatt nem volt idő az emberi drámára se nagyon, az egész történet villámgyorsan lemegy és egyedül a hangulatában bízhat, ami van ugyan, de nekem kissé semleges. Nem filozofikus, nem negatív vagy pozitív, inkább olyan mint Jézus karaktere, ellentmondást nem tűrő.

Ahogy említettem, nagyon pörgős, ez a vágásokban is megmutatkozik, de az emberek is folyton mozgásban vannak. A kamera általában két kompozíció között váltogat: hol egy karakter feje betölti majd' az egész képet (hosszában mindenképp, ha nem is széltében), így csak a mondandóra figyelünk, vagy a nagy, puszta tájban elvesznek, és itt a tájak tök jó hangulatfokozó elemek (pl. az angyal megjelenése minden speciális trükk nélkül úgy hatásos, hogy az egy pillanattal korábban nyüzsgő városkép a háttérben váratlanul néptelenné válik). Kicsit kísérleti film jellegű a kamerakezelés, sokat mozog, néha már dokumentumfilmesen kézikamerás; legjobb amikor lemarad az elhurcolt Jézusról és a nézők feje között próbálja látni, mi történik épp. A zene megszokottan a klasszikusokból merít, de velük szemben sokkal hatásosabb a valamiféle Brazília hangjai latin-amerikai ritmus, jobban illik ehhez a Jézushoz. A színészek mind amatőrök, a rendező barátai vagy egyszerű helyi munkások, de mint említettem, nem igazán van jelen dráma, így nem is lenne lehetőségük színészkedni. De nem is teljesen bábok, mint Bresson színészei.

Élmény:

A legtöbb kritika szerint ez a legjobb megfilmesítése Jézus életének, mert Pasolini, a rendező kb. mindenben szembement az akkor elvárt katolikus életformával, és ezért saját értelmezés helyett szöveghű maradt a lehető leginkább. Szerintem emiatt túlságosan száraz lett és hiányzott belőle egy apróság még, amitől hipnotikus erejűvé válhatott volna - vagy ez, vagy a filozófiát kellett volna alátámasztani. Így nekem semmilyen lett.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Enrique Irazoqui (73), Gianni Bonagura (91), Giorgio Agamben (74), Paola Tedesco (64), Ninetto Davoli (68)
- Annyira bejött neki a helyszín, hogy Gibson a saját változatát szintén itt forgatta.

Következik: Áldozathozatal

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Sok film szomorú, tragikus, sok akar sajnálatot kelteni, elrettenteni, átadni a fájdalmat, de csak ritkán fordult elő, hogy mindez olyan erősen sikerült, hogy valóban gyomorgörcsösen nyomasztó érzésekkel fejeztem be a mozizást. Ez az az érzés, amikor nem csupán keserű szájízzel vagy nehezebb szívvel állsz fel a székből, hanem elmegy a kedved mindentől napokra és a világot egy szar helynek látod. Sok filmnek vannak nyomasztó részei, de az összhatás mégsem az; ezért nagyon fontos a megfelelő időzítés, hiszen a nyomasztás csak akkor igazán sikeres, ha a történet végén egybeesik a katarzissal. Természetesen minden alkalommal el kell mondanom, hogy nagyban befolyásolja az élményt a pillanatnyi lelkiállapotom, hangulatom, valamint hogy bejön-e a képbe az első megtekintés meglepetéseinek ereje. Íme e kevés, tisztán nyomasztó filmélményem:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Dreyer néma horrorfilmje igazából nem nagyon megrázó vagy tragikus, még happy enddel is végződik. Hogy miért került mégis ide? Mert a képi világának hangulata olyan, mintha egy rémálmomban fuldokolnék tompa tudattal. A csendek, az expresszionista képek, a feszültség és a sejtelmes alakok elől valahogy nem tudtam elmenekülni. Főleg az a jelenet fogott meg, amikor főszereplőnk álmában meghal, és koporsójából kinézve a vámpír néz vissza rá. Testvérfilmje lehetne a Dr. Caligari, ahol a film némasága hasonló érzéseket keltett bennem, és a lezárása tette igazán horrorisztikussá.

Elhagyottak (Bunuel, 1950)

Bunueltől nem ilyen filmet vártam, talán ezért is működhetett. A történetben a kisfiú Pedrót csapás csapás után éri, ami attól lesz szomorú, hogy akárhányszor kezdene jóra fordulni a sora, valami mindig visszarántja. Ez még persze nem lenne elég, ami nekem betett, az a (lelki értelemben vett) brutálisan kegyetlen utolsó pár másodperc, amit nem lövök le, de rideg és kiábrándító volt, egyúttal rávilágított arra is, hogy mennyire gyakori esetről lehet szó és hogy mennyire értéktelen az emberélet. Hozzá hasonló film a Mouchette, de az túlságosan elméleti és minden szörnyűsége ellenére is kevésbé kegyetlen a nézőhöz.

A siker édes illata (Mackendrick, 1957)

Ez volt a legelső film, amiről írtam, és talán csak emiatt éreztem így, de meglepően erős kezdésnek bizonyult. A történet központi alakja egy diktatórikus, céljait minden eszközzel érvényesíteni képes pletykarovatvezető, és itt kivételesen nem a film végén történt valami kegyetlen dolog, hanem még viszonylag az elején, ami rányomta a bélyegét az egész film hangulatára. És még csak nem is igazán egy eseményről beszélünk, hanem az újságíró megfélemlítő személyiségéről, ami tökéletes jelképe lehetne bármelyik hatalmával visszaélő embernek, legyen az rendőr vagy iskolai erőszaki, aki a szünetben megver, mert nem volt rajtad sapka, és tudod hogy nem tehetsz ellene semmit. Nem tudom miért érzem szükségét hasonló filmek megemlítésének, de az ő ikertestvére a Vérző olaj olajmágnása, aki épp olyan könyörtelen, de talán indulatosabb, és ettől kevésbé rémisztő.

Kínai negyed (Polanski, 1974)

Ha nincs az utolsó jelent, akkor talán nem is hagyott volna bennem mélyebb nyomot a film, de az odatette magát: egy reményteli menekülő anyát váratlanul naturalisztikusan meggyilkolnak, lányát pedig rendkívül kifejező, balettszerű mozdulatokkal magával ragadta a film gonosza. Nyomasztó, mert mindenért ő fele, és látjuk, hogy ezt áldozata lányával is folytatni fogja, oda a remény, amit pár másodperccel korábban még megkaptunk.

Nektek mi volt a legnyomasztóbb filmélményetek?