Cselekmény: 1943, ázsiai hadszíntér. Keith frissen végzett elit tengerész egy tehetős anyával és egy félkomoly kapcsolatban lévő bárénekesnővel. Sajnálatára egy aknakereső hajóra, a Caine-re helyezik hadihajó helyett, ami lassan az enyészeté lesz minden értelemben, a kapitány (Tom Tully) is lazán, de a helyzetnek megfelelően kezeli ezt, aminek a pedánssághoz szokott Keith nem örül. Annak igen, hogy Queeg (Humphrey Bogart) személyében új kapitányt kapnak, aki viszont szigorúan megköveteli a tökéletességet bármi áron. Ennek meg is lesz az eredménye azonnal, amikor egy betűretlen ing miatt rapportra hívja a legénységet, és közben a hajó elveszít egy gyakorlócélpontot. A következő bevetésük pedig már élesebb lesz, kísérőként kell helytállniuk egy partraszállásnál, emiatt aggodalmukat fejezik ki a hajó rutinosabb tisztjei, az elsőtiszt Maryk és a civilben író Kefeer (Fred MacMurray)...

Téma: Amikor nem találom a témát, olyankor megkeresem a történet végét-csúcspontját, hiszen bizonyára azt szánták annak. Esetünkben ez az, amikor a legénységet leszidják, amiért nem támogatták eléggé hibázó feletteseiket. Ezt kellene alátámasztania a történetnek, de egyrészt pont az ellenkezőjét teszi, másrészt egy szigorúan hierarchikus intézménynél ez nem igazán elvárható. 

Tartalom: Történetünk első szála Keith magánéletével indul, aki szerelmes egy bárénekesnőbe, noha a férfi státusza jóval magasabb, és ezért vonakodik elköteleződni. Ez a szál később visszatér, de sok jelentősége nincs a témával kapcsolatban. A rendező eredetileg háromórás filmet forgatott volna, de a stúdió nem engedte, hogy kettőnél hosszabb legyen, talán ennek esett áldozatul az alapmű regényben elvileg sokkal fontosabb szál. A hajón már sablonokkal találkozhatunk: van egy rutinos, de a formaságokra fittyet hányó kapitány, egy zöldfülű Keith, majd egy túlzottan szigorú kapitány Queeg személyében. Nem akarom elspoilerezni, úgyhogy kicsit elnagyoltan fogok írni: Queeg többször bizonyítja alkalmatlanságát, Keefer pedig elülteti a bogarat a többiek fülében, hogy zendülni kellene. Ő a legéletszerűbb karakter, mert nem egysíkú; eleinte kedveljük, de később megismerjük, hogy nem egy szilárd jellem, és ezért nem tudom kárhoztatni. Maryk és Keith nem érdekesek, de végülis még Queeg sem. A fordulatot az utolsó negyed hozza meg a zendülés tárgyalásán (a cím és a műfaj miatt remélem ez nem nagy spoiler), amikor az egyik jogi képviselő teljesen más megvilágításba helyezi az esetet, mint amire az addigi történet terelt minket. És ez itt a film nagy hibája, mert ez a fordulat nem volt előkészítve egyáltalán

Forma: Szép színes, a kamera jókor mutat közeli és távolit, de azért nincsenek kreatív vágások vagy szögek, fényjáték, zene. Szerencsére a haditengerészet együttműködő volt a kezdeti kifogásaik után (hiszen nem akarták, hogy inkompetensnek higgyék őket Queeg miatt), így igazi eszközökön forgathattak, sőt, a később nagyobb karriert befutó Lee Marvin valódi veteránként katonai tanácsadóként is működött. A többiek sem voltak rosszak, de azt hiszem ez volt az eddig látottak közül Bogart legjobb alakítása, főleg a tárgyalótermi jelenetben, amelyre még a kamera is rásegített egy közelivel, kizárva a külvilágot. Állítólag a jelenet után a stáb tapsviharban tört ki, amit simán elhiszek.

Élmény: Az 1950-es évek egyik legsikeresebb filmjének első háromnegyede igazából egy már többször látott tengerészes sztori nem túl izgi megvalósítással, az utolsó negyed azonban tartogat két kiváló jelenetet, ami miatt érdemes megnézni és akár elgondolkodni, hogy biztos jól ítélünk-e meg minden egyértelműnek tűnő helyzetet.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Humphrey Bogart (A máltai sólyom, Casablanca, A hosszú álom, A Sierra Madre kincse, Egy magányos helyen, Az Afrika királynője)
  • José Ferrer (Arábiai Lawrence)
  • Fred MacMurray (Gyilkos vagyok)
  • Tom Tully (A kereszt jele)
  • E. G. Marshall (12 dühös ember)
  • Lee Marvin (Aki lelőtte Liberty Valance-t)
  • Claude Akins (Rio Bravo)
  • Todd Karns (Az élet csodaszép)
  • Whit Bissell (A testrablók támadása, A mandzsúriai jelölt, Airport)
  • James Best (Tiltott bolygó)
  • James Edwards (Gyilkosság, A mandzsúriai jelölt, Patton)
• Jose Ferrer (a védőügyvéd) kétszer volt Rosemary Clooney férje, fiuk Miguel Ferrer szerintem sokaknak ismerős.
• Robert Francis (Keith) 25 évesen, egy évvel a film után halt meg repülőgépbalesetben
• James Best unokatestvérei az Everly Brothers együttes
• Az alapmű regényt Herman Wouk írta 1951-ben részben saját élmények alapján, hiszen ő is egy aknakeresőn szolgált a második világháborúban. írt ugyan belőle színdarabot is, ami csak a tárgyalásra összpontosít, illetve felkérté a forgatókönyvhöz is, de elégedetlenek voltak vele. 2023-ban Friedkin készített tévés remake-et Kiefer Sutherlanddel.
• A nagy vihar az 1944-es Kobra tájfun volt, ami 800 matrózzal végzett, hajók süllyedtek el és rongálódtak meg.
• Michael Caine innen vette művésznevét, amikor hirtelen kellett döntenie; mintha csak a Mrs. Doubtfire-ben  (1993) lettünk volna, körbenézett és ezt a filmcímet látta meg a mozikon kiírva. Azzal viccelődött, hogy ha a másik irányba néz, akkor most Michael 101 kiskutya (1961) lenne.

Cselekmény: A szenegáli Diouana a francia Riviérára érkezik munkaadó családjához. Elvileg gyereknevelésre, de a gyerekek sehol, ellenben a kis lakás "úrnője" cselédként kezeli. Pedig amíg Szenegálban voltak, nem kellett házimunkát végeznie, csak a gyerekekkel foglalkozott, és akkor még azt gondolta, hogy Franciaországban majd nagyvilági életet élhet...

Téma: A gyarmatosítás egyenlőtlen felállásának jelképes sztorija ez, ahol az erősebb kihasználva a gyengébb kiszolgáltatottságát kizsákmányolja, rasszista nézőpontjával dehumanizálja és rabszolgasorba kényszeríti, ám főhősünk végül aktív ellenálló lesz. Ez érthető a gyarmatosítás és az azt követő egyenlőtlen felállásra is.

Tartalom: A történet azonban banálisan egyszerű, tényleg csak annyit látunk szinte végig, hogy Diouana házimunkát végez. A fehérek szempontjából csak annyi látszódik, hogy a cselédjük egyre kevésbé hajlandó dolgozni, míg a fekete szempont az, hogy a munkaadó nemkívánt munkát végeztet egy lakásbörtönbe zárva. Az egyik fontos töréspont kettejük nézőpontjából az, amikor a madame mérgesen rászól Diouanára, hogy aki nem dolgozik, az ne egyék, ami Diouana szempontjából úgy hangzik, hogy ha nem ehet, akkor nem dolgozik. A sztori persze kissé (nem is kissé) öncélúan inkonzisztens, mert Diouana nincs bezárva  lakásba és némi kommunikációval elejét lehetne venni mindennek, de nyilván a jelképes történet megköveteli. Minden jelenetben megjelenik valamilyen formában a gyarmati vagy posztkoloniális helyzet valamely aspektusa, úgyhogy nem részletezem, de a kedvencem az volt, amikor egy joviális vendég megpuszilja Diouanát üdvözlésképp, és megjegyzi, hogy még nem csókolt fekete nőt, mert ebben benne van a rasszizmus, a férfiuralom, de a kulturális különbségek és a kíváncsiság is. Vagy hasonlóan sokrétű jelenet, amikor Diouana nevében ír levelet a főnöke, teljesen elvéve ezzel az ő személyét. A legfontosabb motívum az afrikai maszk, amely elsősorban Afrikát jelképezi, de minden helyzetben jelen van és minden helyzetben kicsit mást jelent.

Forma: Kevésbé izgalmas, persze a Jeanne Dielman (1975) óta tudjuk, hogy a látszólag unalmas sztori és kép alatt is felgyülemlhet feszültség, de ez nem volt annyira most érezhető. Egyedül akkor volt kicsit kreatívabb a kamerakezelés, amikor Diouanát alulnézetből ébresztette főnöke, illetve a beállítások a végén, amelyek kihangsúlyozták a maszkot. A zene nem emlékezetes afrikai dallamok voltak. A hanggal kapcsolatban érdekesség, hogy a Franciaországban végig szótlan Diouana  eredetileg a saját nyelvén narrált volna, de a befektetők miatt muszáj volt franciául. Ez magyarázza azt a részt, amikor megjegyzi a társaság, hogy Diouana nem tud franciául, de ösztönösen érti az utasításokat, mint az állatok. A színészi játék újhullámosan érdektelen.

Élmény: Az afrikai gyarmatosítás már olyan unalmas, mint a latin-amerikai imperializmus, de ennek a filmnek történelmi jelentősége van, mert bár hivatalosan francia, gyakorlatilag ez volt az első afrikai film, ettől lett többek között Sembene az afrikai film atyja, neki is ez az első egészestés filmje. Egyszerűen, de hatásosan érzékelteti ezt az alá-fölérendeltségi problémát, és bevallom, fehér férfi helyzetemből adódóan én is könnyedén beleesem ebbe a narratívába, és nem vagyok tudatában.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Mbissine Thérèse Diop és Robert Fontaine (Emitai)
• Még életben vannak: Mbissine Thérèse Diop (75)

Előzmények: Noha láttuk hogy vannak előzmények bőven, a mozi születését hagyományosan a francia Lumiere-testvérekhez kötjük. Családi fényképüzemben sajátították el a szakmai alapokat, majd megvásárolták a kinematográf szabadalmát, ebből fejlesztették tovább saját változatukat, miután Párizsban látták Edison kinetoszkópját. Az eszköz felvevő- és egyben vetítőgép is volt, szebb képekkel és jóval könnyebb kamerával, aminek köszönhetően könnyebb volt felvételeket készíteni. Szűk két hónappal a német Wintergartenprogramm (1895) bemutatója után mutattak be tíz filmet fizető közönség előtt Párizsban, hagyományosan innen számítjuk a mozi és a film kezdetét. A testvérek úgy gondolták, hogy a mozizásban nincs nagy jövő, hiszen amiket leforgattak, azokat láthatjuk saját szemünkkel is az utcán. Az IMDb szerint 1900 után nem is forgattak több filmet, és visszatértek a fényképezéssel kapcsolatos kísérleteikhez. Bár cégük sikeres volt, később egyesültek a brit Ilforddal, ezért nem hallani már a Lumiere márkáról.

A film: A címben benne van minden, fotósok egy csoportja száll ki egy hajóból, szóval tipikus aktualitás. Annyi érdekessége van, hogy ezt még a mérföldkőnek számító nyilvános vetítésük előtt vették fel és vetítették le szakmai köröknek. Ne várjunk sokat egy ilyen "időszámításunk előtti" felvételtől, de azért jó nézegetni az embereket. Fura mód, alig van csomagjuk vagy legalábbis nem ők cipelik.

Cselekmény: A Barbie-babák Barbielanden élik minden nap tökéletes életüket, köztük Sztereotipikus Barbie (Margot Robbie). Nőuralom van, a férfiak - köztük a Sztereotipikus Barbie után sóvárgó Tengerparti Ken (Ryan Gosling) - csak annak élnek, hogy a kulturális, tudományos és politikai életet irányító nők minimális figyelmükkel igazolják létüket. Szóval a Barbie-k boldogan élik mindennapjaikat abban a hitben, hogy a való világot is megváltották feminista szellemiségükkel. Egy buli közepén Sztereotipikus Barbie eszébe jut a halál és narancsbőre lesz. Furcsa Barbie - akivel túl durván játszottak - rámutat, hogy ennek oka az lehet, hogy a való világban a vele játszó kislánnyal baj van. Főhősünk útnak indul hát, titokban Ken is csatlakozik hozzá. A valóságban Ken kellemes megrökönyödéssel ismeri fel, hogy férfiuralom van, és hogy ez mennyire jó. Barbie megtalálja a vele játszó kislányt, ám Sasha (Ariana Greenblatt) már kamasz és elküldi melegebb éghajlatra, hiszen Barbie hitével ellentétben neki a tökéletes testű baba csak a nők torz testképéért felel. Amikor megtudja a Mattel vezetősége, hogy a játékuk kiszabadult a valóságba, nyomába erednek bedobozolni...

Téma: Bár látszólag a feminizmus a témája, de sokkal inkább a női léttel és azon túlmutatva az emberi léttel foglalkozik, melynek során Barbie az aktív, cselekvő ember szerepét választja.

Tartalom: A tökéletesen feminista Barbielanddel nyitunk, de a narrátor megjegyzi, hogy a Barbie-k abban a tévhitben élnek, hogy az ő feministának szánt létük megváltoztatta a valós világot is. És máris ezen a ponton beszéljünk Kenről, akiről azt gondolná az ember, hogy ő egy szerelmes férfi a tökéletes Barbielanden. Csakhogy ő nem ez, hanem gyakorlatilag egy nő, aki létének Barbie figyelme ad értelmet, és a férfiak itt másodrendűek. Barbie egy nap addig ismeretlen érzésekkel találkozik, és innentől próbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyek spoileres. Barbie megtapasztalja, hogy a valóságban a feminizmus egyáltalán nem diadalmaskodott, illetve kapunk egy fejmosást is arról, hogy nőként egymásnak ellentmondó szerepeknek kell megfelelünk - nekem ez nem jött át különösebben, de a nők lehet, hogy magukra ismernek. De ez a szál kb. ennyiben is marad, ha nem számítjuk az időnkénti feminista kiszólásokat. Ami fontosabb, hogy közben megérti, mi a különbség egy elképzelt baba és egy valós ember között és hogy nem egy szerepben vagy párkapcsolatban kell megtalálnunk magunkat. De még ennél is tovább megy, mert nem csupán arra eszmél rá, hogy az emberi lét többdimenziós annak minden jó és rossz oldalával együtt, hanem még azt is belátja, hogy formálni akarja a világot. Annyiban mondjuk mindez problémás, hogy ezek a nagy felismerések inkább Barbie szájából jönnek és nem a film vezeti rá a nézőt, de ne legyünk telhetetlenek. Főleg, mert elkezdünk gondolkozni rajta, akkor belevihet minket egy spirálba, a babavilág és az emberi világ ugyanis folyamatosan párhuzamos, felcserélhetőek, egymásba torkollnak és egymás fordítottjai is egyszerre, és ezen baromi mókás elfilózgatni. A sztori és a többi karakter nem érdemel több szót. Szeretik még a fogyasztói társadalom kritikusaként is emlegetni, de az is csak néhány vicces kiszólásban érhető tetten. Nem vagyok benne biztos, hogy a film elsősorban vígjáték lenne, de van humor bőven, aminek alapja jellemzően a két világ keveredéséből adódik.

Forma: Pont olyan, amilyennek elképzeljük, és ez így van jól. Barbielanden minden rózsaszín és műanyag kellék, beleértve a karakterek személyiségeit is, amit jól hoznak a színészek, de ez gátja is annak, hogy nagyot alakítsanak. Van viszont egy tökéletesen őszinte pillanata a filmnek, amikor Kenék együtt éneklik a dalukat; ott látszik, hogy tényleg élvezik az előadást és nem színészkednek. Hál'istennek az animáció minimális. Rengeteg a vizuális geg a verbális humor mellett, fakadjon az a díszletből, a kosztümből vagy akár csetlés-botlásokból. A vágás, kamerakezelés, fények nem játszanak fontosabb szerepet. Sok viszont a zene, ismert és új popslágerek, ebből nem lesz nehéz musical csinálni. Megnyerték hozzá a legnagyobb mai sztárokat Billie Eilish-tól Dua Lipán át Lizzoig, és szerencsére a zene is szerves része a történetnek. A zenéhez koreográfia is jár, ami érdektelen volt a sokak szerint csúcspontnak számító Ken-betétdalig, aminek mondjuk szintén nem olyan fantasztikus a koreográfiája önmagában, de a díszlettel együtt teljesen Ének az esőben (1952) fílingje volt.

Élmény: Amikor láttam, hogy a rendező Gerwig, akkor lehetett tudni, hogy ez egy okos film lesz, de a köszönet elsőként a Mattelnek jár, aki engedte, hogy egy kislány-játékból felnőtt filmet csináljanak, amelyben nem keveset cseszegetik őket is. De ja, egy nagyon jó alapkoncepciójú és nagyon jól megírt történet tökéletes kivitelezéssel, csak önmaga adja a korlátait, amitől nem válhat naggyá. Lesz-e vajon akkora klasszikus, mint mondjuk a Vissza a jövőbe? (1985) Mindenesetre én most akarok egy Barbie-t.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Margot Robbie (A Wall Street farkasa)
  • Sharon Rooney (A felszín alatt)
  • Ryan Gosling (Kaliforniai álom)
  • Ariana Greenblatt (Bosszúállók)
  • Helen Mirren (A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője)
  • Ray Fearon (Harry Potter)
  • Rob Brydon (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Haláli hullák hajnala)
• Ann Roth (a szép néni) veterán jelmeztervező, olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Éjféli cowboy vagy a Kilenctől ötig.
• Ryan Piers Williams és America Ferrera a valósgban is egy pár
• A Mattelt 1945-ben alapította egy Matt keresztnevű üzletember és a műanyag bútorokban utazó Handler-házaspár, Ruth (1916-2002) és Elliott (Matt+Elliot = MattEl), miután a termékeik iránt csökkenni kezdett a kereslet és meglepően sikeresek lettek játékgyártásban. Ahogy a filmben is szerepel, a kislányok ekkor játékcsecsemőkkel játszhattak vagy papírból készítettek női babákat. Ez és egy európai minta adta az ötletet az 1959-ben megjelent Barbie-hoz, ami azonnal siker lett. Kapott hamarosan egy párt is maga mellé, Kent - mindkettőjüket Handlerék gyerekeiről nevezték el. Csak hogy érezzük, mekkora a film: a cég nyeresége tavaly 200 millió volt, ez a film egymilliárdot hozott...

Cselekmény: Az 1920-as évekkel kezdünk, amikor a még fiatal, amerikai Oppenheimer (Cillian Murphy) zaklatott, tehetséges fizikus. Rövidesen persze tanár lesz, a kvantumfizikáról tart előadásokat, de némileg beárnyékolja jó hírét, hogy rokonszenvez a kommunista eszményekkel. Ezzel együtt a hadseregnek nincs választása, hiszen közben kitört a második világháború, és a németek atombombán dolgoznak. Oppenheimert bízzák meg a sajátjuk létrehozásával. Apró bibi, hogy nem sokkal a háború után a szovjetek sikeres atomtesztet hajtanak végre, márpedig ez csak úgy történhetett meg ilyen rövid idő alatt, ha valaki segített nekik az amerikai projektből...

Téma: Nem tudom, ez már a sokadik Nolan-filmem, és egyre magabiztosabban kételkedem benne. Vagy nagyon félreértem, vagy ő nem tud rendesen megírni egy történetet, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak nincs a történeteinek központi vezérfonala. Nem is kötelező persze, hogy legyen, de mintha eljátszaná, hogy elvileg itt dilemmákat látunk a tömegpusztító fegyverek etikájáról. 

Tartalom: A történet eleje párhuzamot von a mitológiai Prométheusz és Oppenheimer között, akik mindketten energiát adtak az emberiségnek és ezért bűnhődniük kell. A történet az időben ugrálva bontja ki előttünk Oppenheimert és az eseményeket (egy leírás ezt a részecskék ütközéseinek egymásra hatásához hasonlította), és alapvetően három szálunk van: a magánéleti lesz a legrövidebb és legkidolgozatlanabb, pedig főhősünk állítólag nem kevés barátja feleségét csábította el, szerintem jobban megértette volna velünk a karakterét. A történet gerince persze a tudományos karrier, ahogy a diákévektől eljutunk a sikeres atombomba-tesztig. Az erkölcsi dilemma persze azonnal megjelenik, hogy ez túl nagy hatalom, viszont teljesen jogos az érvelés, hogy ha a németek csinálják meg előbb, abból nagyobb baj lenne. Oppenheimernek a bevetés után lelkiismeretfurdalása lesz és kampányol a fegyverkezés ellen, de már nem tudja leállítani a "láncreakciót". Ez a pontja a történetnek számomra hiteltelen, pedig így történt a valóságban is, mégsem látom, hogy Oppenheimer nagyon megtörne. A harmadik történetszál, a keret, egy váratlan politikai thriller. Ez a szál szinte hangsúlyosabb a gerincnél, át- és átszövi a teljes filmet, ráadásul a vége már nem is a címadóról szól, így komolyan felmerült bennem, hogy a cím lehetne inkább "Strauss" és nem "Oppenheimer". Ebben a szálban Strauss egy politikus, aki részben sértve érzi magát, részben veszélyesnek találja Oppenheimer atomellenességét, ezért megpróbálja eltávolítani a közéletből egy kirakatperrel, ami később a történet legvégén az ő karrierjére is hatással lesz. Rengeteg a karakter, de értelemszerűen messze a legtöbb játékidő Oppenheimernek jut, akihez viszont ennek ellenére nem jutunk közelebb. Azon kívül, hogy megijed az atomfegyverektől - amelyek veszélyeivel korábban is tisztában volt - , nem látok jellemfejlődést.

Forma: Semmilyen. Szép meg minden, de ugyanazt érzem, mint a történetnél, hogy nem vezet sehova. Az eleje tetszetős, ahogy Oppenheimer "hallja" a fizikát és ez absztrakt formákban jelenik meg, de ez csak a diákéveire jellemző. A későbbiekben nyilván csúcspont a bomba, de az se olyan hosszú. Egyébiránt sok az arcközeli, főleg Oppenheimerrel, akinek ezzel valamennyire felvesszük a nézőpontját, de annyira nem hogy belelássunk a fejébe. Ami tök jó, csak ritka, amikor kivetítődnek a gondolatok. A színészektől nem ájultam el, a hanggal viszont nagyon jól játszanak, főleg a csendek, az effektek és a minimalista motívumok működnek jól.

Élmény: Szóval ja, ez már a sokadik csalódásom Nolannel kapcsolatban, mindig valami nagyszerűt várok, de azt sosem kapom meg. Tarkovszkij annak idején azzal ekézte a 2001: Űrodüsszeiát (1968), hogy rideg, és hasonlóan érzek én is Nolannel kapcsolatban. Szép, izgalmas, belekötni nem lehet, csak üres.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Cillian Murphy (Batman, Eredet, Dunkirk)
  • Matt Damon (Good Will Hunting, Ryan közlegény megmentése, A tégla, Csillagok között)
  • Robert Downey Jr. (A bosszúállók, Amerika kapitány, Pókember)
  • Casey Affleck (Good Will Hunting, Amerikai pite, Csillagok között, A régi város)
  • Rami Malek (The Master)
  • Kenneth Branagh (Harry Potter, Dunkirk, Bosszúállók, Tenet)
  • Tom Conti, David Dastmalchian (A sötét lovag)
  • James D'Arcy (Dunkirk, Bosszúállók)
  • Jefferson Hall (Csillagok háborúja, Tenet)
  • Matthew Modine (Accéllövedék, A sötét lovag)
  • Michael Angarano (Majdnem híres)
  • Jack Cutmore-Scott (Dunkirk, Tenet)
  • James Remar (L'ecsó, Django elszabadul)
  • Pat Skipper (Függetlenség napja)
  • Gary Oldman (Tiszta románc, Leon a profi, Az ötödik elem, Harry Potter, Batman)
• Tony Goldwyn színész nem akárki, csak nem esett le elsőre a nevéből: ő a Goldwyn-család sarja.
• Bár Tellert nem egy magyar játszotta, Szilárdot azonban legalább igen Haumann Máté személyében
• Az atombomba: az igazi tesztrobbantás itt látható.
• A történelmi érdekességekről túl sokat nem akarok írni, mert azokról a film viszonylag élethűen beszámolt és felsorolni is sok, hány Nobel-díjas van köztük. Két magyarunk van ugye, Szilárd Leó (1898-1964), aki úttörő szerepet játszott az atomenergiában, majd abban, hogy hozzálássanak az atombombához, majd abban, hogy ne vessék azt be emberek ellen. Teller Ede (1908-2003), a hidrogénbomba atyja valóban Oppenheimer ellen vallott és valóban ez lett a veszte.
• Klaus Fuchs (1911-1988) szovjet kémként kilenc év börtönt kapott 1950-ben Angliában, ezután az NDK-ban telepedett le.