Cselekmény, téma, tartalom: ...avagy kb. "a por lányai". A cím egyrészt utal arra, hogy a sziget, ahol játszódik, kevésbé alkalmas földművelésre, mert a talaj poros és nem "földes", de nincs választás, csinálni kell, ha az ember enni akar. A cím második fele pedig arra utal, hogy a történet elsősorban a női karakterekkel foglalkozik, mert ahogy később elhangzik, ők az élet értelme, legalábbis a férfiaknak. Mivel nincs igazi cselekmény, egybeveszem a szokásos pontjaimat, bár lehet, hogy így túl hosszú lesz. A sztori kontextusa az Egyesült Államok délkeleti partvidékén és szigetein élő, afroamerikai gullah nép, akik a fehérektől viszonylag elkülönülve éltek, így erősebben megmaradt az afrikai örökség, illetve hogy a 20. század elején megindult egy jelentősebb elvándorlás Északra a jobb lehetőségek miatt.

A történetben 1902-ben vagyunk, a rangidős dédnagymama próbálja maradásra bírni a családját arra hivatkozva, hogy ez az őseik földje, itt élt, halt és él a család, a helyszínen mindennek jelentősége van, egy darab a múltból. Tágabb értelemben ehhez hozzátartozik, ami a filmben is elhangzik, hogy a helyszín a legendás Igbo Landing, ahol száz évvel korábban az Afrikából megérkező rabszolgák fellázadtak és inkább vízbe fojtották maguk, mint hogy rabszolgák legyenek. A dédi szerint tehát közös szellem szétfoszlik, ha a család is szétszéled az otthontól. Van, aki marad, van, aki visszajön, mert nem érzi magát teljesnek az otthon nélkül. A másik oldalon vannak, akik már megtapasztalták a civilizációt, legyen az kereszténység vagy modernebb viselkedés, mások csak menekülnének valamely itteni trauma elől. Van még sok jelképes karakter az indiántól a félvér szeretőtőn át a fotósig, de nem akarom túl hosszúra nyújtani a leírást, sokrétű a tartalom. A szerkezet töredezett, ugrálunk az érvek és a beszélők között, de még az időben is, nehéz nyomon követni elsőre, legalább egyszer még meg kellene néznem, hogy rendesen felfogjam.

Forma: Azt hiszem Ebertnél olvastam még a Ponyvaregény (1994) kapcsán, hogy amikor időrendbe állítva vetítették le a filmet, közel sem volt annyira hatásos. Ez a film is mérföldekkel érdektelenebb lenne, ha lineárisan vázolja a párbeszédeket. Cserébe így jóval nehezebb követni és értelmezni a látottakat, de a film közben már leesett, amit annak idején a Yeelen (1987) kapcsán olvastam, hogy legalábbis Afrika egyes részen a történetvezetés nem lineáris, hanem körkörös, így nem zavartak meg a múltbéli és vélhetően spirituális bevágások, amelyek hangulata a fehérruhás kislányok miatt nagyon emlékeztettek a Piknik a Függő-sziklánálra (1975), csak itt nem szexuális, hanem spirituális töltetékűek voltak. A rendező karcolatokként utal erre a rövid, egymástól viszonylag független jelenetes megoldásra, amelyek néhol lassított, néhol szépen beállított állóképek, de az egészet elő lehetne adni egy színpadon is, hiszen a nagyja a fehérhomokú, végtelennek tetsző óceánparton játszódik. A narratívát leszámítva azonban a megvalósítás már inkább hagyományos, pedig jól ment volna hozzá néhány kísérlettibb kamerakezelési módszer. A leggyengébb pont a zene, ami hagyományos afrikai ütemeket vegyít elektronikus ambienttel, ami bántóan 1980-as évek, mint egy aluljárós perui pánsípos. Nem hibáztathatom őket érte, ez volt akkor a modern, csak rosszul öregedett. Ha már hang, egy érdekesség: a gullah nyelv egy angol alapú közvetítőnyelv, ami egyszerűbb, de egyben nehezebb is sokszor érteni, a rendező pedig szándékosan nem feliratozta, hogy jobban elmerülhessünk az átadásának módjában és ne a jelentésre figyeljünk. Ennek megfelelően a színészek meglehetősen vehemensen adják elő szerepeiket, ami szerintem részben azt is hivatott jelképezni, hogy az ősök próbálnak belőlük megszólalni. Ennek legszebb példája az Eula nevű nő monológja, ami szerintem a film csúcspontja volt, miközben mások meg lehúzták, hogy nagyon rossz volt a színjáték.

Élmény: Ez volt az első hollywoodi film, amit fekete nő rendezett, nem is kapott rá sok pénzt és nem is kapott soha többé lehetőséget, pedig mára a legelismertebb filmek egyike lett. És nem is volt bukás, a költségének dupláját visszahozta (v. ö.: A bárányok hallgatnak majd' 25-ször többől készült). Ezzel együtt érthető a dolog, hiszen ez inkább művészfilm, elsőre nehezen emészthető, és részemről is lehetett volna sokkal spirituálisabb, ha már ebbe az irányba ment. De egyszer érdemes lehet megnézni, emlékezetes lesz. Csak az a zene...

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Kaycee Moore (A birkaölő)
• Barbara O. Jones idény hunyt el 82 évesen.
• A gullah nép tehát többnyire Közép- és Nyugat-Afrikából elhurcoltakból állt, akik az Egyesült Államok délkeleti részén éltek, amelyet viszonylag sűrűn magára hagytak a fehér ültetvényesek az egzotikus járványok miatt. Itt húzódik egy szigetcsoport is, történetünk a ma 9 ezer lakosú Saint Helena szigeten játszódik. Mivel ezen a környéken voltak a polgárháború első konfliktusai, azonnal az északiak oldalára álltak és ők voltak az első felszabadított déli rabszolgák. Jelenleg kb. 200 ezren élnek.
• A déli feketék a rossz körülmények ellenére csak az első világháború során kezdtek nagyobb számban Északra költözni, amikor egyrészt még tovább romlott a helyzet Délen, másrészt Északon égető munkaerőhiány lett a háború miatt.

Cselekmény: ...avagy kb. "denevér ember". (Csak vicceltem.) A bűnözéstől fertőzött városban a polgármester épp azzal kampányol, hogy sikerült egy nagy maffia fejest rács mögé juttatni, amikor a Rébusz (Paul Dano) az otthonában megöli és olyan információkat hoz nyilvánosságra, miszerint korántsem volt annyira maffia-ellenes. Rejtélyes üzenetet hagy a megszállott Batmannek (Robert Pattinson) is, aki a nyomok után kutatva egy olyan klubhoz jut, ahol sok fontos ember megfordul. Amikor a polgármesterrel egy fotón szereplő prostituált eltűnik, a lány szintén a klubban dolgozó lakótársával, Selinával (Zoe Kravitz) együttműködve megpróbálja feltérképezni az ügyfeleket, ám a Rébusz egy lépéssel előttük járva újabb korrupt fejessel végez, mielőtt Batman megtudhatta volna, ki az egykori maffiánál is nagyobb hal...

Téma: A vonatkozó Wiki-cikk szerint a fő téma a társadalmi egyenlőtlenségek, ami kétségtelenül jelen van és meghatározó, de nem hangsúlyos. A fő cselekményszál igazából arra fűz rá inkább, hogy az erőszak veszélyes és nem eshet(ne) egyedi elbírálás alá - csak itt a sztori inkonzisztens, Batmantől elfogadjuk, mástól nem.

Tartalom: Elöljáróban érdemes annyit tudni, hogy a DC megirigyelve a Marvel sikereit saját univerzumot kezdett építeni 2013-ban, ennek részeként gondolták újra a Nolan-utáni Batmant (2012) Ben Affleckkel, aki öt film után lassan kihátrált a projektből, az új rendező viszont kukázta az addigi terveket és a nulláról kezdte el. Mégsem egy eredettörténetet kapunk, a sztori feltételezi, hogy más ismerjük Batmant. Viszont még pályafutása elején járunk, az emberek még nem ismerik vagy inkább félik a bosszú megtestesítőjeként pózoló Batmant. Ez tehát az alaphelyzet, és innentől kezdve inkább a karakterekkel fogok foglalkozni, mert a cselekmény egy közepesen sem izgalmas feltárulkozása egy korrupciós ügynek. Először is itt van Batman, aki egy agresszív, emós hülyegyerek, és ez tök hihető még ebben a fiatal korszakában. Ennek legékesebb jele, hogy többször meggondolatlanul beszél és nem megfontoltan cselekszik, a történet legfontosabb motívuma pedig az, hogy többen az ő hatására felhatalmazva érzik magukat önbíráskodásra vélt vagy valós sérelmek után. Macskanő nekem kidolgozatlan és legfőképp az zavart benne, hogy érvelés nélkül elfogadja Batman erkölcsi utasításait. Elég annyit mondania, hogy "ne öld meg", és máris belátja, hogy ölni nem etikus. A Rébusz egy durva gyilkos, aki rámutat, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint Batman - az én ízlésemnek kicsit őrültebbre vették a figurát a kelleténél. Gordon felügyelőről nem tudunk meg semmit, Alfred pedig túl kevés játékidőt kap, mindenesetre ő itt már egy apa-mentorfigura, nem csak aggódó szolgáló. A két főgengszter közül Falcone megint csak kibontatlan marad, a Pingvin viszont kellően karakteres, pitiáner és nagyravágyó, nem véletlenül lett neki saját sorozata.

Forma: Szóval a sztori lapos, na de a megvalósítása nagyon jó lett. Annak idején dicsértük Nolant, hogy szakított az addigi karikaturisztikusan képregényes stílussal és sokkal realisztikusabb lett; ma erre tett Reeves rá még egy lapáttal és ez a Batman sokkal realisztikusabb lett annál is. Főhősünk nem karatézik le könnyen mindenkit, rengeteget kap ő is és esik összevissza, egyetlen "szuperereje" a páncélja, ami elég jól megvédi mindentől. Ezt leszámítva nincs semmi csúcsmodern kütyüje még. Animáció ha van is, nem túl szembetűnő, állítólag főleg a városképhez vették igénybe. A kamerát nem félnek használni, ha kell, elhomályosítják a képet, ha kell, megforgatják, és a legtöbb akciójelenetet sem cseszik el másodpercenkénti hatvan vágással. A világítás már-már noiros, annyi annyira sötét tud lenni, amire már csak azért is játszanak rá, hogy senki se tudja, honnan fog előlépni Batman. Ja és kb. velem együtt az összes leírásnak a színvilágról és úgy a hangulat egészéről a Hetedik (1995) jutott eszünkbe. Végre a zene is értelmezhető, mert van egy Nirvana-betétdal, ami véletlenül pont passzol a minimalista hangulatfokozó motívumhoz, illetve könnyen felismerhető, de sokszor torzított formában visszatérő motívum még az Ave Maria. A színjáték nem ragadott magával, jellemzően azért, mert a színészek nem kaptak elég lehetőséget a játékra. Ahogy fentebb írtam, a Rébusz nekem sok volt, a Pingvin viszont  tök élvezetes úgy, hogy Colin Farrelt teljesen felismerhetetlenre maszkolták.

Élmény: Összességében egy kellemes meglepetés volt, csak hát már herótom van a sok Batman-filmtől, csak a blogon ez már az ötödik. Egy ütősebb sztori jót tett volna neki, na meg a karaktereket se bontották ki annyira a 3 órás játékidő ellenére, hogy komolyabban vehessük őket. De a formai dolgok előtt le a kalappal, jó látni, hogy a képregényfilmes műfaj is halad előre.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Robert Pattinson (Harry Potter, Tenet)
  • Zoë Kravitz (A harag útja)
  • Paul Dano (Vérző olaj, 12 év rabszolgaság)
  • Jeffrey Wright (Casino Royale)
  • John Turturro (Dühöngő bika, Szemet szemért, A halál keresztútján, A nagy Lebowski, Transformers)
  • Andy Serkis (A gyűrűk ura, A tökéletes trükk, Bosszúállók, Csillagok háborúja)
  • Barry Keoghan (Dunkirk)
• A korona alaposan bekavart itt is a 2020-ban kezdődő forgatásba, egy évet csúszott miatta a bemutató.

Cselekmény, téma, tartalom: ...avagy kb. "újdonságok otthonról". Chantal Akerman, a film rendezője New Yorkba költözött Belgiumból, a város életképeit mutogatja, közben felolvassa anyjától kapott leveleit. A levelek alapján a szülők egy ruha boltot visznek, tipikus betegségekkel küszködnek, hiányolják lányukat és hogy nem ír elég gyakran. Bár a beszámolókban van egy-két esemény, cselekménynek ezt nem nevezhetjük. Innentől kezdve tehát kicsit át kell kapcsolnunk az agyunk és nem arra figyelni, hogy mi hangzik vagy nem hangzik el, hanem hogy formailag mit jelent ez az egyoldalú, a megszólított által felolvasott, térben és időben elcsúszott kommunikáció. Önmagában nyilván semmit, a cím nem segít nekem legalábbis, bár beszédes, hogy angol és nem francia. Itt is elcsúszik a dolog, hiszen az újdonságok már megtörténtek, az otthon pedig már nem Belgium.

Forma: Szóval a képekben kellene keresnünk a megoldást, de velem pechetek van, mert laikus vagyok, így aztán nem sikerült összekötnöm a látottakat a tartalommal. Továbbra is csak addig tudtam eljutni, hogy teljesen el van csúszva a két állapot minden tekintetben egymástól, de hogy ez mit akar kifejezni, azt nem értem, és ebben nem segítettek a leírások sem. A new yorki életképek nem a város jellegzetesen ismert pontjait mutatják, hanem azokat elkerülik; nem életképeket látunk, hanem szinte mozdulatlan, szinte kizárólag egyedül lévő embereket, és tömeg sincs, inkább kihaltak az utak, utcák. A kamera többnyire statikus, amikor mozog, akkor sem a kamera mozog, hanem a játékidő egy jelentős részét kitevő metrózás, autózás. Mintha minden az ellenkezője lenne a szokásosnak. A beállítások időnként geometrikusak, de egyáltalán nem mindig. A színek fakók, de ez lehet az én változatom hibája. A felolvasás monoton, zene nincs, a városi zajt hol lenémítják, hol úgy felhangosítják, hogy elnyomja a felolvasás hangját. A felolvasás látszólag véletlenszerűen indul, nem tudtam rájönni, mitől függ, hogy hosszabb csend jön vagy újabb levél. A film végén hajóra szállva elhagyjuk a ködbe vesző várost.

Élmény: Sajnálom, lehet, hogy csak egy hajszálnyira vagyok a megfejtéstől, de néha a legnyilvánvalóbbat sem veszem észre, szóval nem tudom, mire akart kilyukadni Akerman. Ettől függetlenül ne ijesszen el senkit ez a poszt, nem nehéz film, csak látszólag semmitmondó. Ezzel együtt is érdekes látni az ötven évvel ezelőtti New Yorknak ezt az arcát.

Érdekességek

• Plusz dimenziót ad a filmnek, ha tudjuk, hogy Akerman 21 évesen, még filmes karrierje beindulása előtt költözött New Yorkba bő egy évre, ahol megismerkedett több befolyásos avantgárd filmessel, pl. Michael Snow-val (ld. Hullámhossz (1967)), illetve hogy holokauszttúlélő anyjával nagyon szoros volt a viszonya (nem véletlen, hogy anyja 2014-es halála után, 2015-ben lett öngyilkos). A felvételeket 1976-ban visszatérve, immár befutott filmesként készítette.

Cselekmény:

Az előző rész zanzásítva: A 22. századra a Föld az összeomlás szélére kerül, de eközben felfedezzük a nyersanyagokban gazdag Pandora bolygót, ami azonban már lakott a természettel harmóniában élő navikkal. A bolygó élőlényei mind összeköttetésben állnak egymással, így nem túl üdvös a környezetpusztító emberi tevékenység. Ekkor érkezik a bolygóra Jake (Sam Worthington), a lebénult katona, aki szerencséjének köszönhetően kap egy új, mesterséges navi testet hogy segítse a kutatásokat. A bányász cég türelme azonban véges, erőszakkal akarják kényszeríteni az őslakosokat együttműködésre. Jake azonban együttérez a navikkal, főleg miután beleszeret a navi Neytiribe (Zoe Saldana), az oldalukra áll és elüldözik a Quaritch ezredes (Stephen Lang) vezette embereket.

A fonalat ott vesszük fel az első rész után, hogy Jake és Neytiri családot alapítanak, és valami csoda folytán az előző rész avatár testben kómába eső tudós nője (Sigourney Weaver) is szül egy félvér navit, illetve Quaritch ezredes ember-gyereke is gyakorlatilag velük nő fel naviként. Tíz-húsz év idilli boldogság után az emberiség persze visszatér nagy pusztítást okozva, de Jake rendszeres partizánakciókat vezet ellenük és ez nagyban gátolja a terjeszkedést. Ennek ellensúlyozására Quaritch emlékeit beültetik egy avatárba és Jake ellen küldik, sikeresen túszul is ejtik az ember-Quaritch fiát, "Gekkót" (Jack Champion). Mivel Jake jelenléte kiemelt veszélyt jelent a törzsre, lemond törzsfőnökségéről és családjával a messzi vízi navi törzshöz költözik. Ők egészen más életmódot folytatnak, nem könnyű a beilleszkedés. Eközben Quaritch Gekkót felhasználva próbál minél többet elsajátítani a navi-létből...

Téma: Az első rész a természet ökoszisztémájának harmóniáját helyezte a középpontba, és lehet, hogy most is ez volt a cél, de messze nem volt annyira hangsúlyos, belesimult a sok kisebb motívumba. Van egy olyan sejtésem, hogy ez a rész felvezető volt a hátralévő egészhez, hiszen már régóta lehet tudni, hogy lesz harmadik, negyedik és talán ötödik rész is.

Tartalom: Az első öt percben ledarálják azt a 10-20 évet, ami eltelik a két rész között: az első rész szerelmeseinek gyerekei lesznek, megkamaszodnak és az írók a seggükből előhúztak két váratlan karaktert Kiri és Gekkó személyében, akikre véletlenül sem volt korábban utalás - vélhetően Kiri eredete sokkal nagyobb teret fog kapni a továbbiakban, Gekkó viszont nagyon erőltetett húzás volt. A cselekmény katalizátora az első részhez hasonlóan az ember, ahogy elkezdi kizsákmányolni a környezetet, de ezúttal célzottan rámennek Sully családjára gyenge pontként, aki első körben megpróbál elbújni a vízi naviknál, majd ostoba módra elhatározza, hogy nem bujkál és harcolni fog. Azért ostoba, mert ezt nem azzal indokolja, hogy nem tud elbújni vagy mert rádöbbent volna, hogy nincs értelme menekülni, hanem mert küzdeni akar az új otthonáért. Mintha az erdő nem az lett volna eddig, b*zmeg. A második harmadban tehát Sullyék elköltöznek a vízi világba, ami alapelve, hogy a víz mindenütt ott van, ez a kezdet és a vég, és ez a spirituális megközelítés jól passzol az első rész mindent átható ökoszisztémájához, csak ahogy fentebb írtam, nem túl hangsúlyos, sokkal inkább egy sablonos felnőtté válásos sztori, ahol az új fiúnak, esetünkben a középső gyereknek, Loaknak el kell magát fogadtatni az új közeggel és saját apjával. Ezzel párhuzamosan Gekkó fogságba esik és az ellenséges környezet ellenére megtanulja tisztelni az ellenfeleit azok pozitív értékei miatt. És vele kapcsolatban van egy érdekes faji / "a család az család" típusú csavar, amelyben a navik bizonyulnak erkölcsileg gyengébbnek, de ez már spoiler lenne, és vélhetően ennek nagyobb szerepe lesz a későbbiekben. A másik érdekes, örökbefogadott gyerek Kiri, aki láthatóan szoros kapcsolatban áll a bolygóval, valószínűleg később majd ő lesz a központban. Csak azért nem Loak kamasz-sztorija a fő szál, mert a harmadik harmad egy egyórás akciójelenet, amiben többnyire a szülők hentelik az ellenséget 

Forma: Megismételhetném, amit ez első részhez írtam: nagyon szép és látványos az animálás, csak nem működik, mű érzetem van végig, mintha rajzfilmet néznék. Cameron nagy rajongója a víznek, lubickolhatna benne, de ennek ellenére vagy épp ezért túlságosan földies az élővilág. Persze nyilván moziban és 3D-ben kellett volna látni, nem a kisképernyős laptopomon (esetenként telefonon), de ez van, haladjon a korral Hollywood. Ha a 2001: Űrodüsszeia (1968) lenyűgözött az akkori vacak Alcatelemen is, akkor ne ez legyen már a fő szempont. A zene működik, de semmi izgi nincs benne, a színészeknél az állatias viselkedés jól mutat, illetve durván kilógott a mezőnyből a Sigourney Weaver alakította Kiri már a markáns arcvonásaival is. Eközben meg a szintén nagyágyú Kate Winsletet fel se ismertem, hiába tudtam, hogy benne lesz a filmben. ja és volt pár kikacsintás Cameron korábbi filmjeire, kapásból felismertem a Terminátor 2-t (1991) és a Titanicot (1997), illetve volt még Hamlet és Apokalipszis most (1979), de biztos voltak mások is.

Élmény: Az első részre a moziba vettem jegyet egy olyan korszakomban, amikor egyáltalán nem akartam és tudtam ilyenekre pénzt költeni, mert annyira szerettem volna, ha elvarázsolnak engem is. Most is ezzel a hozzáállással ültem neki, de mindkét esetben csalódnom kellett, pedig 2009-ben még csak nem is voltam járatos a filmekben. Technikailag ez a látványvilág biztos lenyűgöző, de laikus nézőként nem volt olyan pontja a filmnek, ami hatással lett volna rám. Kíváncsian várom, hogy a következő rész(ek) helyrehozzák-e ezt. Remélem igen, mert Cameron a lassan harmincéves Titanic óta csak az Avatar-sorozatával jött ki rendezőként, és nehezen hiszem, hogy egy csúcskategóriás rendező élete teljes harmadát, életműve befejezését ezzel zárná.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Sam Worthington, Stephen Lang és Matt Gerald (Avatar)
  • Zoe Saldaña (A Karib-tenger kalózai, Avatar, A galaxis őrzői, Bosszúállók)
  • Sigourney Weaver (Annie Hall, A nyolcadik utas: Halál, A veszélyes élet éve, Szellemirtók, A bolygó neve: halál, WALL-E, Avatar)
  • Kate Winslet (Mennyei teremtények, Titanic, Egy makulátlan elme örök ragyogása)
  • Cliff Curtis (A zongoralecke, Kiképzés)
  • CCH Pounder (MIndhalálig zene, Avatar)
  • Jack Champion (Bosszúállók)
  • Giovanni Ribisi (Útvesztőben, Ryan közlegény megmentése, Elveszett jelentés, Avatar)
  • Dileep Rao (Avatar, Eredet)
• A filmet három évig forgatták (az átlag 1-3 hónap), minden idők egyik legdrágábbja, de cserébe minden idők egyik legnagyobb bevételét is hozta. Mentségére, egyszerre forgatták a második és a harmadik részt, ez utóbbi 2025-re várható.

Cselekmény: A fiatal Monát a kihűléstől holtan találják egy szántó melletti árokban. Mint kiderül, csöves volt, a történetben azok számolnak be találkozásukról, akikkel az utóbbi hetekben-hónapokban összefutott. Egy kamionos pl. rosszfejként számol be róla, miután nem akart kedvére tenni a fuvarért cserébe. Egy autós műhelyben autómosásért kap némi pénzt, de a tulajt leszólja és az nem alkalmazza tovább. Yolande (Yolande Moreau) egy tehetős, idős hölgy házvezetője, akinek villájában titokban megszáll Mona egy alkalmi pasijával. Yolande irigyen nézi, ahogy együtt alszanak, ő nem érzi kapcsolatát ilyen romantikusnak a barátjával. Békén hagyja őket, ám Yolande pasija kisstílű bűnözőként szemet vet a házra, és amikor ott találja Monáékat, a lány elmenekül egyedül, amit értelemszerűen barátja zokon vesz, és annak tulajdonítja addigi kapcsolatukat, hogy volt füve, mostanra meg elfogyott. Ezután egy nomád életmódot folytató filozófusnál húzza meg magát, de ott sincs maradása...

Téma: Azt hiszem Varda célja valami olyasmi lehetett, hogy azon keresztül tartson nekünk tükröt, hogyan tekintünk az öntörvényű, de kiszolgáltatott nőkre. Hogy ez mennyire sikerült, tekintsük át alább.

Tartalom: A sztori lineáris, kivéve azt, hogy a halott Monával indítunk, tehát a vég már nem lesz meglepetés. A narratíva érdekessége, hogy bár Mona nem passzív és nem is szótlan, elsősorban mégis azokról tudunk meg többet, akik kapcsolatba kerülnek vele, mert az jellemzi igazán őket, ahogy ők tekintenek Monára. Szinte az összes férfi a fiatal, csinos nőt látja benne, és alacsony státusza miatt könnyebben próbálkoznak be nála, mint egy "rendes" nőnél. Egy másik jellemző társadalmi tekintet az, ahogy azonosulni tudnak vele: van aki a szabadságát irigyli, van aki az őszinte párkapcsolatát, van aki saját magát fedezi fel benne... stb. Mivel Mona nagyjából ugyanazon a környéken mozog, több szereplő szála visszatér; ettől ha nem is lesz egy Ponyvaregény (1994), mindenesetre segít jobban elmélyülni a karakterekben és a történetet is érdekesebbé teszi. Négy hosszabb történetszálunk van: a már említett Yolande, aki Monában egy ideális szeretőt lát; a társadalomból kitért filozófus, aki már tudja, hogy egyedül nem megy, a teljes elkülönülés összeomlással jár; az agronómus, akinek megesik Monán a szíve; és végül a vendégmunkás, akivel sikerül kialakítani egy kölcsönösen törődő kapcsolatot. Ilyen-olyan okból azonban mindegyik megszakad, és ez az, amitől Mona a kelleténél valósághűbb lesz és nem annyira jelképes karakter: ő ugyanis meglehetősen következetlen. Annyit tudunk meg róla, hogy van rendes képzettsége, de egy nap elege lett a kispolgári létből és útnak kelt, hogy minél távolabb kerüljön a társadalomtól, bármilyen függéstől. De közben mégis teljesen kiszolgáltatott a társadalomnak, hiszen ételt és szállást csak tőlük remélhet, illetve amikor lehetősége lenne önellátásra, akkor nem él vele. Mona karaktere tehát egyszerre teljesen független és függő, így aztán lehet, hogy időnként vonzó a többieknek a függetlensége, ám ez egyúttal fenntarthatatlan is.

Forma: A Kukázókhoz (2000) hasonlóan félig dokumentarista, félig fiktív jellegű, van narráció, interjú, a szereplők kibeszélnek a kamerába. A szereplők többnyire helyi amatőrök, de nem látszik rajtuk, miközben a valódi színészek meg túl műviek hozzájuk képest. A színek tipikusan 1980-as évekbelien fakóak/színtelenek, a kamera statikus vagy Monával együtt halad, ami végülis érzékletes, de nem elég izgalmas számomra. A zene disszonáns vonós, nem mondom, hogy nem illik hozzá, de nem túl érdekes.

Élmény: Azt hiszem nem kedvelem Varda filmjeit; a Cleo 5-től 7-ig (1962) még izgalmas volt, a többi már nem volt az. A történet nem tudom, hova akart kilyukadni, tehát vagy én nem értettem meg vagy nem elég jól elmagyarázva. Ha ez társadalmi kritika akart lenni, akkor nem sikerült, mert nem a társadalom vetette ki magából Monát A formai elemeknél nálam továbbra is az 1920-as évek a nyerő, persze ez egyéni ízlés kérdése.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Macha Méril (A nap szépe)
  • Yolande Moreau (Amelie csodálatos élete)
• A film egyik ihletője egy valódi csavargó lány volt, akit Varda befogadott magához és szerepet is kapott a filmben a vasútállomáson.