Cselekmény: ...avagy "szomorú trópus". Dr. Nogueira Európában tanult orvosnak, avantgárd művészekkel barátkozott és részt vett művészeti mozgalmaikban is, mielőtt hazatért volna Brazíliába, az egyik mostoha körülményekkel megáldott régióba, ahol egyetlen orvosként praktizálva nagy befolyásra tett szert. Érdeklődött a környék messiás-kultusza iránt, amivel a gyarmatosítás óta többen próbálkoztak, majd feltalált néhány hatékony gyógyszert. Egy súlyosabb betegség következtében ő maga is igét kezdett hirdetni és követőket szereznie, azt hirdetve, hogy nem érjük meg 2000-et...

Téma: Hááát... ööö... A rendezőről tudni kell, hogy nem annyira klasszikus értelemben vett filmes, hanem audiovizuális installációkat készítő művész, és nem annyira fogyasztóbarát az alkotás. Segít az értelmezésében a kapcsolódó esszéje, amelyben meghirdeti az anti-dokumentumfilmet. Szerinte a hagyományos dokumentumfilm vagy kísérleti vagy kereskedelmi jellegű, e kettő közé próbálta belőni ezt a filmet, ami ha jól értem a brazil filmművészet dokumentumfilmje kívánt lenni a fiktív orvos életét bemutató áldokumentfilmen keresztül, reflektálva kora filmes trendjeire.

Tartalom: A fiktív történet gyorsan elmeséli dr. Nogueira fiatalkorát, amit Európában töltött, majd az első harmadban letudja nagyjából brazil tevékenységét orvosként, ami szerény ismereteim szerint valószínűleg jellemző lehetett a korabeli brazil társadalomra: a mostoha sertaot néhány tehetősebb ember uralja, ez leírja némileg az európai gyarmati időket és az azt követő elitista rendszert is. (Az élet és halál ura egy katonai vezető-kormányzó, aki a föld 90%-át birtokolja, így minden mást is, ami alapvető szükséglet.) Az első jel a későbbiekhez az lesz, hogy orvosunk érdeklődik a régió messiás-mozgalmai iránt (ld. Isten és Ördög a Nap földjén). "Csodás" erőre azáltal tesz szert, hogy a gyógyszereket a helyi viszonyokhoz igazítja, a nép kezd különleges képességeket neki tulajdonítani. Végül elkap egy betegséget, amitől megőrül(?) és neki is messiástudata lesz, ki akar űzni mindent, ami nem tupi és átvenni az ő életformájukat, ez talán utalás a kommunista forradalmárokra. A cím egyébként Levi-Strauss hasonló című kötetére utal, amelben brazíliai utazásairól és tevékenységeiről ír; az orvosunk talán az ő kifigurázott alakja.

Forma: Formailag valóban inkább egy audiovizuális installációt idéz a dolog, eléggé hasonlít a Nap nélkülre. Kamu házivideókat látunk az orvostól, de többnyire inkább karneváli hangulatban vonuló embereket, teljesen oda nem illően, miközben nagyon is odaillenek tekintettel arra, hogy eléggé jellegzetesen barzil dologról van szó. Egy harmadik típusú bevágás a korai gyarmati időkből származó metszetek, amelyek általában benszülött kínzásokat ábrázolnak. A zene gyakran töredezett és különböző stílusok egyvelege; ez legalább egybehangzik a narrációval. A narráció a film leghagyományosabb eleme, szépen, időrendben felépítve meséli el az orvos történetét, de azért kerülnek bele versek is.

Élmény: Elsőre fogalmam sem volt, hogy mit látok, de hála az eddigi brazil filmélményeimnek, amikor utánaolvastam, kezdett megvilágosodni a dolog. De ettől még nem lett izgalmas vagy látványos, és mivel ez a blog az első filmélményekről szól, nem mondhatom, hogy tetszett.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Othon Bastos (Isten és Ördög a Nap földjén, A halál Antóniója, Sao Bernardo)
- A kannibál tupik Brazília őslakosai, a portugál gyarmatosítók és behozott betegségeik gyakorlatilag kiírtották őket, már csak rezervátumokban élnek néhány tízezren, ugyanakkor keveredtek is és jelentős kulturális örökséget is hagytak a ma braziljára.

Cselekmény: ...avagy "érv, vita és egy történet". Betelt a pohár, Nilkanthát (Ritwik Ghatak) elhagyja felesége (Tripti Mitra) a kisfiával együtt állandó részegeskedése miatt. Nilkanthát rövidesen ki is rakják a házból, miután ninc pénze. Elindul hát öccsével (vagy tanítványával?) a vidéki faluba, ahová felesége ment. Útközben csatlakozik hozzájuk Bongobala, a fiatal bangladesi menekültlány, valamint Jagganath (Bijon Bhattacharya), a szintén menekült falusi tanító. Féluton egy faluba érnek, ahol egy hagyományos táncmaszkokat faragó kézművesnél szállnak meg. Egy táncelőadás közben helyi aktivisták beléjük kötnek, mert a másik táborhóz tartozóknak gondolják őket...

Téma: Az nyilvánvaló, hogy részben önéletrajzi a film, hiszen Ghatak játsza a hozzá nagyon hasonló, a kilátástalanság elől alkoholba menekülő főszereplőt, miközben előjönnek az akutális problémák is Banglades elszakadásával kapcsolatban. Viszont biztos vagyok benne, hogy a történet erősen jelképes, csak mint kívülállónak, számomra ezek értelmezhetetlenek.

Tartalom: A történet jelképességét rögtö induláskor biztosra vehetjük, hiszen egy csapat feketébe öltözött alak táncol (egy írás szerint ők baljós szellemek). A nyitójelenetben a feleség elhagyja az értelmiségi, alkoholista férjet. Az alkoholizmus oka nagyjából már ekkorra nyilvánvalóvá válik: Nilkantha az általunk is jól ismert kilátástalanságtól, tehetetlenségtől szenved és jobb híján iszik. Először öccse/tanítványa csatlakozik hozzá, ő kissé semmilyen vagy legalábbis nem értettem meg az értelmét. Majd a frissen menekültté vált fiatal, ártatlan lány, Bongobala kér tőlük menedéket, akit Nilkantha azonnal magával Bangaldessel/földanyával azonosít. Utolsóként a városba menekült falusi tanító csatlakozik hozzájuk, akinek otthonában fegyveresek lemészároltak majdnem mindenkit, így tanítvány nélkül maradt. Nem tudom miért ezek a karakterek kerültek a csapatba, semmiképp sem teljeskörű a csapat és gondolom nem ők voltak egyedül a szakadás elszenvedői, de mindegyikük megfeleltethető egy mitologikus alaknak. Útközben találkoznak az álltólag Satyajit Rayt megtestesítő sikeres értelmiségivel, majd egy faluba érnek, ami jól jelképezi a még élő, de már elfeledett hagyományokat, hiszen a hagyományos harci táncot még eljárják, ami megjeleníti egyben a polgárháborút is, ugyanakkor a helyi maszkkészítő heves vitába keveredik az akadémikusabb falusi tanítóval többek közt arról, hogy felesleges a szanszkrit, mert már senki sem beszéli. Végül politikai aktivistákkal kerülnek összetűzésbe, a végét pedig nem lövöm le.  Összefoglalva, megjelenik néhány társadalmi csoport a kor akutális problémáinak környezetében, megoldás nincs, de Nilkantha nem veszti el hitét a szebb jövőben.

Forma: Nagyon dicsérik szokásos módon Ghatak kameramunkáját, de ezúttals sokkal kevésbé volt dinamikus, mint pl. Az arany vonalban. Jellemző volt a szokatlanabb szögből való felvétel, részben egyes elemek kihangsúlyozására (mint pl. a gránáthajításkor), de inkább azért, hogy egy ég bolt alá terelje  a szereplőket. A mozgalmasabb jelenetek szerencsére már dinamikusabbak voltak, leginkább a tánc és a tűzharc, ahol a vágás felvette az események zaklatottabb ritmusát. A valósidejűnek érzett cselekménnyel kevesebbet foglalkoztak, gyakran váratlanul ugrottunk a "cselekményvonalban". A hangot a szokásos hagyományos indiai zene tette egzotikussá, illetve két alkalommal Nilkantha beszéde visszhangosodni kezdett, mintegy közvéleménnyé(?) téve gondolatait.

Élmény: Sajnos eléggé rossz minőségben, enyhén hiányos feliratozással találtam csak meg a filmet, így lehet hogy pár részlet fölött elsiklottam, de bízom benne, hogy a fordítók a lényegi pontokat benne hagyták. A tartalom szerintem időben és térben máshol élőknek problémát jelenthet, vizuálisan pedig mozgalmasabbnak kellett volna lennieahhoz, hogy lebilincseljen. Viszont a ross minőség tovább erősítette bennem a hitet, hogy nekiállhatnék forgatni akár az alacsony felbontású telefonommal is, ha kellően ügyesen megtervezem a kompozíciókat, vágásokat.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Ritwik Ghatak és Jahor Roy (Az arany vonal), Tripti Mitra (Az élet vándorai), Bijon Bhattacharya (Felhősipkás csillag, Az arany vonal)
- Shaoli Mitra (Bongobala) Tripti Mitra lánya
- A filmben szereplő kisfiú valóban Ghatak fia.
- Banglades 1971-ben szakadt el Pakisztántól rövid harcok után.
- A végén szereplő naxalite harcosok az 1960-as évek végén alakultak meg szélsőbaloldali ideológia mentén, szó szerint vett osztályharcot hirdetve. Ténykedésük azonban nem ért véget a hidegháború végével, a mai napig aktívak, bár egyes szárnyai mára politikaipárttá enyhültek.
- A filmben szereplő chhau tánc a világörökségrésze.

A Sight & Sound listája egy nagyon izgalmas dolog: a neves brit filmes magazin tízévente(!) kér fel több száz filmes szakembert világszerte, hogy nevezzen meg tíz kedvenc filmet, mindegy melyeket, mindegy mely szempontok alapján. Magyarországról például többek közt szavazhatott Tarr vagy Aeonflux blogtársunk is, szóval van remény, hogy egyszer megkeresnek minket is (na jó, nincs, ő hivatásos, de hadd hitessem el magammal). A dolog pikantériája, hogy következetesen megtartják a szavazást tíz évenként (legutóbb 2012-ben volt, tehát legközelebb 2022-ben, négy év múlva lesz), és először erre 1952-ben került sor, amitől elmondhatatlanul patinás. Egy lelkes amatőr összesítette az összes szavazatot, így van egy bő 2 500 filmes listánk a hivatalos toplista mellett.

Játsszunk el hát azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a Sight & Sound minket is felkérne a 2022-es szavazásra, hogy melyek a legjobb filmek? Egyszer már összeállítottam egy bővebb listát a kedvenceimről, de ebben az esetben le kell szűkítenünk a számukat tízre. Ha böngészgetitek a listákat, akkor láthatjátok, hogy sokan évtizedenként egy filmet jelölnek, hogy a válogatásuk tükrözze a filmtörténelmet. Ez nem egy elhibázott alapelv, nagyjából erről szól a Filmeskönyv projektem is, de én nem akarom magam ilyen keretek közé szorítani. A Sight & Sound listája kimondva-kimondatlanul a legjobb, legjelentősebb film(ek)et keresi, és ezen az alapon nézhetnénk a kérdést akár tényszerűen is, hiszen pl. a Csillagok háborújáért hiába nem vagyok oda, negyven éve meghatározó, azaz a filmművészet korának harmadát jelentősen befolyásolta. De azt hiszem jobb híján én is a személyes preferenciáimat fogom elsősorban alapul venni, és persze ne felejtsük el azt sem, hogy erősen korlátozott a merítésünk, hiszen egy év alatt több film készül, mint amit egy emberöltő alatt meg lehetne nézni.

Ezernyi dolog befolyásolhatja, hogy miért tetszik egy film. Ha tárgyilagosan próbálnám nézni, akkor a katartikus, átélhető tartalom és az ezt tükröző, látványos megvalósítás számítana csupán. Csakhogy tökéletlen emberek vagyunk, így könnyen megeshet és meg is esik, hogy a néző az adott pillanatban fogékonyabb egy kevésbé kiemelkedő filmre, vagy éppen olyan hangulatban van, hogy sokkal nagyobb hatása van rá egy filmnek, mint egyébként lenne, és ettől kedvencévé válik. Ezt vegye mindenki figyelembe, mielőtt értetlenkedne a listámon. Ezzel együtt is még rengeteg olyan film van, amit fáj lehagyni róla, mert annyira különlegesek, de valahogy meg kell húzni a határt. Ebben sokat segít, hogy idővel leülepszenek az emlékek, egyes filmek elhalványulnak, másoknál erősödik az "úúú bazmeg!" érzés, amikor meglátom a címét.

Végül még annyit szeretnék megjegyezni - és gyanítom hogy ez mindenre igaz - , hogy ahogy jobban elmélyülök a filmek világában, annál kevésbé tűnik értelmesnek vagy fontosnak egy toplista felállítása, fontossági sorrend kialakítása. Egyébként is látszódik az ilyen listákon, hogy a készítőnek általában nincs sok köze a filmekhez, szóval ezek inkább fősodrú kedvencek, mintsem egyetemesen értendő legjobbak. És bár ki lehetne jelenteni egy-egy filmről, hogy tárgyilagosan vizsgálva jobbak egy másiknál, ezek a listák nem tudják figyelembe venni az egyéni élményt és csak farokméregetésre jók vagy ajánlónak.

A tíz kedvencem tehát:

Dübörgő élet (Vidor, 1928)

A filmben egy nagy reményekkel induló férfi próbálja beváltani a reményeket, de a nagyság helyett a boldogságot találja meg.

Nem teljesen önállóan szerepel itt. Az egyik kedvenc filmtípusom a lélekmelengető fajta, ami az embereket alapvetően jóknak állítja be. Tucatnyi másikat nevezhetnék meg (A kölyök, Életünk legszebb évei, A vihar kapujában, Közelkép, Kosaras álmok, csak hogy párat említsek), de ez talán közülük is kiemelkedik egyes színészi alakításoknak és az expresszív kamerakezelésnek köszönhetően. Legalábbis így él emlékeimben.

Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)

A cselekmény nélküli dokumentumfilmben életképeket láthatunk egy szovjet város életéből, születéstől az életen át a halálig, melynek során az emberek dolgoznak, szórakoznak, pihennek.

Az 1920-as évek izgalmas avangtárd kísérleteire a szovjetek a vágással válaszoltak, mint legfontosabb kifejezőeszközzel, amivel már Griffith is kísérletezett korábban pl. a pazar Türelmetlénségben, és ezt már tökélyig vitték a Patyomkin páncélosban is, de az Ember a felvevőgéppel minden kommunista ideológiája ellenére ennél sokkal egyetemesebb, zeneibb, metább, absztraktabb, művészibb - olyan mint egy hosszú videóklipp.

Vámpír (Dreyer, 1932)

A filmben egy vidéki szálló vendége egy titokzatos férfitól könyvet kap a vámpírokról. A titokzatos férfit főhősünk szeme láttára lelövik hamarosan, és egyre több jel utal vámpírok jelenlétére...

A horrorfilmek nagyon alkalmasak zsigeri érzelmek kiváltására, nem véletlenül népszerű filmes műfaj. Első aranykora pedig épp talán a legkedvesebb korszakomra esett, a német expresszionizmuséba, amely részben komor, részben némafilmes gyökereiből eredően nagyon expresszíven jelenítette meg főhősei szorongó lelki világát és minden mást is (lásd még: M, Hófehérke és a hét törpe, Bambi, Piros cipellők). Ennek remek példája a rémálomszerű, félnéma Vámpír, ami nem ijesztget ugyan, de nagyon kellemetlenül félelmetes a hangulata.

Ének az esőben (Donen - Kelly, 1952)

Történetünkben a némafilmes korszak ünnepelt sztárpárosa bajba kerül, amikor berobban a hangosfilm, a színésznő orgánuma ugyanis borzalmas. A megoldás a szinkron lehetne, de az talán még több problémát okoz...

Többek közt a hangosfilm és a fent említett Piros cipellők hatása, hogy a zenés-táncos filmek népszerűek lehettek, amikor Gene Kelly épp fénykorát élte és aki így beemelhette filmjeibe a művészibb, már-már balettszerű táncokat. Mindezt fülbemászó dallamokkal, remek humorral, ötletes technikai megoldásokkal fűszerezte egy nagyon, meta-érzetű történetben.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

A nyári üdülőhelyen a férfi leszólítja a nőt, emlékeztetve rá, hogy tavaly egymásba szerettek, a nő azonban nem emlékszik semmire...

Az 1960-as évekkel berobbant az újhullám és a modern film, felrúgva minden korábbi szabályt és a rendező alá rendelve a film egészét. Ez nem feltétlenül jó, ha az ember nem tud ráhangolódni az adott rendezőre, és ez Resnais esetében nekem nem is sikerült általában. De egyszer igen, amikor sikerült hipnotizálnia már a film nyitójelenetével és ezt a bódult állapotot végig megtartotta álomszerű, tudatalatti logikája átélhetőségével.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Négymillió évvel ezelőtt emberszabásúak között feltűnt egy fekete monolit. Másnapra ráébredtek, hogy a csontokat használhatják eszközként is. Napjainkban újra találnak egy monolitot, ami a Jupiter irányába küld jeleket. Egy kutatócsoport elindul felé...

Ez számomra a tökéletes film, amelyben brutálisan erősen jelen van a zene, kép és tartalom egysége, melyek önmagukban is erősek lennének. Amitől félek, hogy bár már most sem fiatal, egyszer túlságosan elavult lesz.

Az előadás (Cammell - Roeg, 1970)

Egy verőember agyonver egy áldozatot, ezért menekülnie kell; a legvalószínűtlenebb helyre bújik, ahol sosem keresnék: az általa megvetett hippik közé - legalábbis amíg titokban be nem gombázzák...

Az 1960-as évek végének talán legmarkánsabb ismertetőjele, hogy az addigra idejétmúltan szigorú cenzúra gyakorlatilag megszűnt, szinte mindent meg lehetett már mutatni. Ez a film is ebben a környezetben készült, bár enélkül is elkészülhetett volna, mert ezek csak külsőségek; a lényeg azon van, ahogy a verőemberről lehámlik a kulturális-társadalmi réteg és csak a lényeg marad, mindez pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Apokalipszis most (Coppola, 1979)

A vietnámi háborúban egy szépreményű ezredes megőrül és saját országot alapít. A hadsereg ezért megbíz egy kisebb csapatot, hogy hatoljanak be és végezzenek vele. Az úton a háború által eltorzított világ és emberek sora jön szembe csapatunkkal, míg meg nem érkeznek fizikai és szellemi értelemben is oda, ahol a célpont van...

Ez történik, amikor az európai újhullám találkozik Hollywooddal és van egy nagyon is húsbavágó témája (bár ekkor már bőven vége volt a háborúnak). Egyébként szinte ugyanaz, mint a fenti Az előadás: eljutunk a valóság kegyetlenségétől eltorzult emberi személyiség magjához pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Veronika kettős élete (Kieslowski, 1991)

Két tök azonos Veronika él a világon, nem tudnak egymásról, de így is hatással lesznek egymás életére, és eközben feltárulnak előttünk a világ érzékeken túli kapcsolatai.

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani, ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem, ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is.

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Egy nőre rátámadnak; elmenekül, de emlékezetkiesése lesz. A kissé naiv, vidékről frissen felköltözött színésznő házában húzza meg magát, aki miután felfedezi, összebarátkozik vele és együtt próbálják kideríteni, mi is történhetett...

Nincs túl sok markánsan egyedi filmrendező, aki valami teljesen mást csinál, mint amit megszoktunk, és még a nagy újítók is viszonylag konvencionálisak Lynchez képest. Sokat vajúdtam, hogy a Radírfej vagy ez a film kerüljön ide, végül A sötétség útja mellett döntöttem, mert ez katartikusabb, avagy magamnak ellentmondva épp hogy kissé konvencionálisabb. Szürreális és feszengősen rémálomszerű, ami a képi világon sajnos az általam igényeltnél csak ritkábban látszódik meg.

Nem garantálom, hogy titokban nem járok majd vissza átírni a lsitát... :D Ti mely filmeket jelölnétek?

Cselekmény: ...avagy "nem is léteznek". Nabatieh egy palesztin menekülttábor Libanonban, itt ír levelet egy kislány bátyjának, aki harcol az izraeli megszállás ellen.  Hamarosan azonban az izraeli repülők lebombázzák a menekülttábort...

Téma: A dokumentumfilm a latin hagyományokon alapuló politikai aktivizmus példája; a rendező démonizálja az izraeli vezetést és majdhogynem felszólítja a palesztinokat a harcra.

Tartalom: Kilenc rövid epizódra oszlik a kiáltvány, az elsőben a menekülttábor idilli arcát láthatjuk, amit a levelet író kislány személyesít meg. A második részben a szabadságharcos báty megkapja a levelet és elolvassa. A hamradik fejezetben történelmi tények címszó alatt felsorolnak imperialista népirtásokat, ide helyezve a palesztin ügyet is, majd az ötödik részben jön a bombázás, a hátralévőkben pedig ennek következményei. Bár nem lenne spoiler leírni őket, megmaradok jó szokásomnál és lehetőleg nem tárgyalom részletesebben a filmek második felét. Elég annyi, hogy a megszólaltatott palesztinok továbbra is kitartanak igaz ügyük mellett. Szóval nagyon hasonlít a hasonló latin aktivista filmekhez, mint amilyen A tűzhelyek órája, de míg ott egy érveléssorozat végén jutunk el odáig, hogy ragadjunk fegyvert, ha szükségszerű, itt egyrészt nincs alternatíva, másrészt nagyon egyoldalú, úgy állítja be, mintha az izraeli vezetés alaptulajdonsága lenne, hogy népirt. Persze ezt betudhatuk annak, hogy ott és az akkori közönségnek szólt, nem érezték szükségét háttérinformációknak, de innen nekem egy másik kultúrkörből és korszakból ez így csak propaganda. A cím egyébként arra a ma is népszerű véleményre reagál, miszerint (történelmileg) palesztinok nem is léteznek.

Forma: Godard 1970-ben jött ki egy palesztinokért kiálló filmmel, a rendező az ő asszisztense volt a forgatás során, majd megkapta a kamerát, innentől kezdve lehetett filmet készíteni. Céljuk az aktivizmus mellett a dokumentálás volt, ilyennek kell elképzelni a film külsejét is: egyszerű leíró felvételek, kamerába mondott monológok valós szereplőkkel, bevágott dokumentumfelvételek. Hatásos a kellemes klasszikus zenei aláfestés a bombázáshoz, mintha csak megelőlegeznék az Apokalipszis mostnak. Az epizódokat feliratokkal foglalják össze és választják el egymástól.

Élmény: Egy ilyen rövid, megmondó jellegű dokumentumfilm akkor jó, ha velős és erős, hatásos. Talán az én érzéketlenségemet jelzi, vagy rosszabb esetben a korunkét, hogy a legkevésbé sem zaklattak fel a bemutatott igazságtalanságok, de részben erről az is tehet, hogy erősen propagandaszagú volt. Ha jól értettem a pár leírást, amit találtam, ez a film is olyasmi jelentőségű és műfajteremtő, mint a Tire die.

Érdekességek:

- Meg sem próbálom felvázolni az izraeli-arab konfliktust, még 2018-ban is megoldhattalannak tűnik sajnos a konfliktus és egyelőre nem látszik esély javulásra. Figyelembe véve a kort, 1974-ben talán még joggal állhatott optimistábban a kérdéshez a film, hiszen a nagy átalakulások időszaka volt ez.
- Az idézet Golda Meirtől származik, aki Izrael egyik alapítója és később miniszterelnöke volt.
- E palesztin dokumentmfilmeknek létrehozott libanoni archívum 1982-ben egy izraeli-libanoni háborúban megsemmisült, a filmek eltűntek, ez is csupán nemrég került elő, utolsó perce hiányzik.

Téma: Mivel cselekmény nincs, átugrom azt a részt. Egy természetfilmet láthatunk az afrikai sivatag és szavanna állatvilágáról, egyszerű bemutatás helyett azonban kifejezetten az emberi életmódra hajazva állítják be az állatok viselkedését és ez a rendezőelv is ahelyett, hogy állatfajonként haladnánk sorba.

Tartalom: Az analógia persze nem alaptalan, elvégre mi is egy állatfaj vagyunk ugyanazokkal az alapvető szükségletekkel: biztonság, táplálék, szórakozás. Ezeket váltogatja a történet, azaz hol egy állat élelemkeresési módszereit látjuk, hol azt, hogy hogyan szórakoznak, hol a családi életet, hol a menekülést a ragadozók elől. Ezeket megfelelő ütemben váltogatja a film, az érdekességeket humorral és izgalmakkal tarkítja. Arra azért ügyelnek, hogy ne legyenek túl tragikusak a szomorúbb részek se. idővel bekerül a válogatásba az ember is, legalábbis azok, akik szintén részei a sivatagnak és vele együtt élnek. Bár a szerkezetnek megvan a cilkikusságra épülő üzenete, azaz hogy az életnek vannak szebb és nehezebb szakaszai, ezért élvezzük, összességében nem gondolom, hogy lenne üzenete. Tapasztalt rendezőként az utolsó harmadba kerül az érzelmi mélypont az addig viszonylag könnyedebb hangvétel után, hogy a végén újra reményt adjon.

Forma: Mivel epizódszerű, a kulcs nem a történetben van, hanem azok tálalásában. Üvölt róla, hogy manipulált, annak megfelelően vannak megvágva és összeállítva a képek, hogy az alátámassza a narrációt (ez persze nem jelent hazugságot). Pl. amikor a hiéna üldözi a kacsát, egyszer sem látjuk őket egy képen. Széles tárházát alkalmazza a képi trükökknek, amiből az előbb emltett vágás a leggyakoribb, de időnként van animáció, gyorsítás, ismétlés és kameramozgatás is, pl. amikor az erjedt gyümölcstől megrészegülő állatoknál az imbolygásuk érzékeltetésére még a kamerát is hullámoztatják. Hasonlóan járnak el a hangeffektekkel és a a zenével is, pl. a hangeffekt nélkül egy-egy esés nem lenne vicces, de úgy már igen, ha alávágnak egy börleszkhangot. Sokszor a zene ütemére vágják az állatok mozgását, ez megint erősíti a hatást. Egyébként klasszikus darabok, az egyik virágokat mutató jelenet mintha a Fantáziából lett volna átemelve.

Élmény: Tulajdonképpen ugyanaz, mint ma rövid, macskás videókat nézni. Nagyon szórakoztató, ahogy az állatokat emberi tulajdonságokkal felvértezve figyeljük, a rendező pedig igyekszik dramaturgiát keríteni köré, üzenetet sajnos már kevésbé. Vizuálisan és hangban is szépen alátámasztja, szóval nagyobb ambícióval ebből talán sokkal több is lehetett volna. Gyerekeknek szerintem tök jó, bár lehet hogy ma már lassúnak számít.

Érdekességek:

- A Namib-sivatag, ahol a film első harmada játszódik, Afrika délnyugati részén húzódik, a világ egyik legszárazabb vidéke, ezért élővilága is különlegesen egyedi.
- A második rész az Okavango folyón és deltáján játszódik. Ahogy a filmben is elhangzik, nem tengerbe, hanem sivatagba torkollik, a száraz időszakban egészen leapad, majd hirtelen megárad. Állatvilága annyira gazdag, hogy természeti csodának és a Világörökség részének számít.
- A harmadik rész a Kalahári-sivatagé, ő már csak félsivatag.