Cselekmény: A frissen elvált háziasszony, Judy kénytelen életében először munkát vállalni, egy multihoz szegődik titkárnőnek rendes munkaidőben, azaz kilenctől ötig. A régi motoros Violet (Lily Tomlin) vezeti be az irodai élet írott és íratlan szabályaiba, például hogy a főnökük, Hart (Dabney Coleman) meglehetősen inkompetens és viszonya van a titkárnőjével, Doralee-vel. Egy nap egyszerre esik meg, hogy igazságtalanul kirúgnak egy kollégát, amin Judy felháborodik; Violet helyet egy kevésbé tapasztalt férfi kap előléptetést; végül pedig bár Doralee mindig ellenállt Hart közeledésének, most tudja meg, hogy a férfi azt terjesztette el, hogy a szeretője. A három nő dühösen kiveszi a délutánt és kocsmázni, majd füvezni kezdenek, melynek során elképzelik, hogyan állhatnának bosszút...

Téma: A cím valójában nem a munkaidőre utal (vagyis közvetetten de), hanem a 9to5 nevű, női érdekvédő mozgalomra, ami azután alakult az 1970-es években, hogy rájöttek, hogy a legnépesebb szakma már az irodistáké és nekik nincs semmilyen komolyabb érdekképviseletük, a nőket pedig különösen sok hátrány éri a férfiakhoz képest elsősorban a fizetések és az előremenetel terén. Bár a történet alapvetően vígjáték, bőven találnak rá alkalmat, hogy ezeket a témákat bemutassák.

Tartalom: A három nő háromféle hátrányban szenved: Judyt elhagyta férje a titkárnőjével, munkahelyén nem igazán türelmesek vele, de legfőbb elszenvedője az ő történetszálának egy kollégája, akit inkább kirúgnak, minthogy engedjék részmunkaidőben dolgozni. Judy olyan, mint egy életszerűtlen, régi filmből kilépő, karikaturisztikus háziasszony, neki kellenek az átélt kalandok, hogy öntudatra ébredjen és ne hajoljon meg mindenben a férfiak előtt. Az özvegy, gyerekeit egyedül nevelő Violet testesíti meg az üvegplafont elszenvedőt, aki tapasztalt és rátermett (ellentétben alkalmatlan, ötleteit lenyúló főnökével), Doralee révén pedig a szexuális zaklatást ismerhetjük meg. Ez lehetne drámai vagy akár thriller is, de a vígjátékot választották, és tök jól működik; a témák nem lesznek tőle kevésbé súlyosak, de közben mégis szórakozunk. A történet humora pedig fura, az ártatlannak tűnő vígjáték többször bizarrba fordul, de aztán visszatér ártatlanabb arcához. Karaktereink különbözőek, Judy, ahogy említettem az előbb, olyan, mint egy mesebeli, szófogadó háziasszony, míg Violet már egy modern nő, Doralee pedig a vidéki. És persze ott van a szerencsétlenkedő, de gátlástalan főnök, aki már-már paródiaszámba menően túlzó, és gyakran ez adja a legtöbb poént. Judyt leszámítva egyikük sem változik igazán, ám amikor hatalomhoz jutnak, az irodát a dolgozóik igényeinek figyelembevételével alakítják át, és hát ez lenne a történet fő üzenete.

Forma: Nem működik, azt hiszem a rossz ütem miatt. Mert egyébként vannak kreatívabb beállítások, amik humorosak, de nem csattannak, ahogy a legtöbb helyzet sem. Ebből a szempontból messze a legérdekesebb része az, amikor fantáziáikban elbánnak a nők főnökükkel, mert szürreális jelenetek jöttek ki belőlük, az egyikben még rajzfilmfigurák is feltűnnek. A zene nem igazán tűnt fel leszámítva az elejét, ami egy erős kezdés és megadja az alaphangulatot (és természetesen maga Parton szerezte és énekli a dalt). A színészek túlzóak voltak, ebből a szempontból nem működött jól a komoly téma és az elhülyéskedés.

Élmény: Meglepődtem, amikor kiderült, hogy ez volt korának egyik legsikeresebb filmje (és betétdala), hiszen életemben nem hallottam még róla. Ezzel nekiülve csalódtam, mert vígjátékként nagyon nem működik jól, miközben a témáin meg pozitívan csalódtam, mert nem számít ilyenekre az ember egy ilyen filmtől, ráadásul sajnos még ma is aktuális gondokról van szó. Nem mondom, hogy rohanjatok megnézni, de rosszul sem jártok vele.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Lily Tomlin (Nashville)
  • Dabney Coleman (Pokoli torony, Aranyoskám)
  • Sterling Hayden (Johnny Guitar, Gyilkosság, Dr. Strangelove, A keresztapa, Huszadik század)
  • Elizabeth Wilson (Diploma előtt)
  • Henry Jones (Szédülés, Butch Cassidy és a Sundance kölyök)
  • Lawrence Pressman (Amerikai pite)
• Ray Vitte 1983-ban, 33 évesen hunyt el rendőrségi intézkedés közben, miután napokig magas láza volt és furán viselkedett.
• A sikerre való tekintettel már 1982-ben sorozat készült a filmből Fonda producerkedése mellett, Parton 2008-ban musicalt írt belőle, és rendszeresen terítéken volt egy esetleges folytatás is, legutóbb 2018-ban.

Cselekmény: Ted Kramer (Dustin Hoffman) épp élete legnagyobb sikerét éri el a reklámszakmában, amikor felesége, Joanna Kramer (Meryl Streep) váratlanul faképnél hagyja hatéves kisfiukkal együtt, hogy megtalálja önmagát, kiteljesedjen. Tednek fogalma sincs, mi Joanna baja, és fiukkal sem töltött idáig túl sok időt, de most kénytelen lesz átvenni a háztartás minden nyűgjét és közben munkahelyén is teljesíteni, ami természetesen nem megy. Ettől függetlenül, noha a kisfiút megviseli anyja hiánya, sikerül kialakítaniuk egy napi rutint és egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

Téma: A címből és a műfajból sejthető, úgyhogy csak kicsi spoiler jön: Joanna visszatér és perre megy a gyerekfelügyeletért, amit Ted persze nem akar feladni, miután már összemelegedtek kisfiával. Ez alapján lehetne egy unalmas melodráma is, de a tárgyalótermet arra használja a történt, hogy bemutassa, mindkét szülő tökéletlen, és egy apa is lehet jó "háztartásbeli", ahogy az anya is karrierista.

Tartalom: A bevezető jelenetek párhuzamosan futva mutatják meg, ahogy Ted épp élete csúcsán van szakmailag, miközben Joanna pakol, hogy elmenjen. Bár nem tudjuk meg pontosan, hogy mi a probléma, sejthetjük, hogy Ted a munkájának él és nem figyel eléggé Joannára. Ezzel kezdődik a történet nagyját kitevő szakasz, amelyben a gyerekét kis túlzással nem is ismerő Ted lassan beletanul a szülői szerepbe, és fontosabbá válik karrierjénél. Eközben arra is rájön, hogy rossz férj volt és nem figyelt oda eléggé feleségére, de ezt majd az utolsó húsz-harminc percben értjük meg igazán, amikor jobban megismerjük Joanna nézőpontját is. Nem megyek bele a részletekbe, mert akkor elrontanám a filmélményt, de egyenrangú féllé válik, hiába építi a történet végig a szimpátiánkat Ted felé. Mindkettőjük jót akar és nem rosszindulatú a másikkal szemben, de magukat jobbnak gondolják a gyereknek. A gyereknek persze az lenne a legjobb, ha nem kellene szétszakadnia két szülő között, de az valamiért nem merül fel, hogy újra összejöjjenek. Aztán alaposan elb*sszák a végét, de hát ez Hollywood. A kritikák a női és férfi szerepre szeretik kihegyezni a történet témáját, hiszen a hagyományos szerepek megfordításával a családi fészek Ted feladatává válik, míg Joanna karriert kezd építeni, azaz ahogy elhangzik, végre nem csak valaki lánya, felesége vagy anyja lesz, hanem önálló ember is.

Forma: Semmi különleges, egyetlen erősebb beállítás volt, amikor Ted nézőpontját felvéve magányossá váltunk vele egy irodai buli tömegjelenetében. A zene az elején Vivaldi klasszikusa, amit ha minden igaz, emiatt a film miatt ismer mindenki. A film legfőbb erejének a színjátékot tartják, a Tedet és a Joannát alakító színészt is Oscarral jutalmazták (meg a filmet is). Engem nem hatott meg különösebben, de már többször elmondtam, hogy ehhez nincs szemem. Mindenesetre Hoffman annyira azonosult karakterével, hogy többször fizikailag bántalmazta Streepet. A módszer előnye, hogy a kisfiúval állítólag szinte végigimprózták a filmet, ezért is tűnt hitelesnek a kapcsolatuk.

Élmény: Nem láttam a filmet korábban, a műfaj alapján egy jogi drámára számítottam, de az csak kis részét tette ki, a lényeg az apa-fiú bensőségességében volt, ami aranyos volt, de nem ért el caprai magasságokat. Ha a nemi szerepek bemutatása lett volna a cél, az kaphatott volna nagyobb hangsúlyt, de talán nem véletlen, hogy hamarosan jött az Aranyoskám (1982).

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Dustin Hoffman (Diploma előtt, Éjféli cowboy, Az elnök emberei, Aranyoskám, Esőember)
  • Meryl Streep (A szarvasvadász, Manhattan, Sophie választása)
  • Jane Alexander (Az elnök emberei)
  • Howland Chamberlain (Életünk legszebb évei, Délidő)

Cselekmény: Doug az esküvőjére, pontosabban a legénybúcsújára készül, sógorával és két haverjával Las Vegas-ba mennek egy utolsó nagy bulira. A sógor, Alan minimum fura, Phil (Bradley Cooper) tanár, utálja a családapaságot és épp lenyúlja az osztálykirándulásra szánt pénzt, hogy eljátssza, a fogorvos Stu pedig szintén egy olyan kapcsolatban él, amit barátnője teljes kontroll alatt tart, így aztán örülnek, hogy kiszabadulhatnak életeikből. A buli olyan jól sikerül, hogy másnap reggel a szétvert lakosztályban, semmire sem emlékezve ébrednek egy tigris és egy csecsemő társaságában. De nem csak Stu egyik elülső foga, hanem Doug is eltűnt. Phil csuklóján kórházi cédula van, ezen a nyomon elindulva az orvostól megtudják, hogy előző este a kórházból egy esküvőre mentek...

Téma: Nincs neki, nem jut el egyről kettőre sem a cselekmény, sem a karakterek. Mindenesetre annyiban túlmutat önmagán, hogy majd évtizedekkel később a néző láthatja, milyennek gondoltuk a jól sikerült bulit.

Tartalom: A felépítése klasszikus vígjáték, adott három eltérű személyiségű főszereplő, akik kénytelenek együttműködni a cél eléréséért. Persze ezt nagyon kényelmesen ágyazzák meg azzal, hogy régi barátok vagy családtagok, ráadásul még azzal is elütik a lehetséges drámát, hogy nem igazán állnak bele az eltérő személyiségükből adódó konfliktusokba, egyszerűen félreteszik. Még a tutyimutyi Stura valamennyire ráhúzható személyiségfejlődés, de az sincs kidolgozva, ahogy tutyimutyisága is csak barátnőjéhez való viszonyában mutatkozik meg. Phil a tahó típus elvileg, de ahogy Stu esetében, itt is csak egy-egy pillanatra jelenik meg, nincs különösebb jelentősége. A történet lelke Alan, aki egy nagyra nőtt gyerek értelmi és érzelmi képességeit tekintve, így hozzá kötik a legváratlanabb húzásokat, fordulatokat. A klasszikus vígjátéki felépítés másik fő eleme az alaphelyzet, azaz hogy főhőseinknek a nyomozás érdekében végig kell menniük látszólag összefüggéstelen, így aztán váratlan helyzeteken, ami biztosítja a változatosságot, magyarul bármilyen helyzetkomikumot fel lehet állítani. Ez adja a poénok nagyját, hiszen minden helyzethez hozzá lehet adni képtelen szituációkat és lökött karaktereket. Ami - számomra legalábbis - újdonság volt, az a közönségesség újabb szintre emelése. Már az Amerikai pitében (1999) is legendás volt a sok altesti poén, de ott még mindig poénnak használták őket. Itt már nem is próbálták poénnak beállítani, egyszerűen csak nevetni kellett volna egy csupasz fenéken.

Forma: Rendben van, nem tudok különösebben mit mondani róla. Jó az ütemezés, megfelelő pillanatban használnak egy-egy effektet, alkalmanként még látványos is tud lenni (pl. amikor Stu magához tér, a kamera vele együtt mozog). A zene passzol a hangulathoz, "Stu dala" szerintem a film egyik legjobb pontja, és a mocskosszájú esküvői banda is külön humorforrás tud lenni. Ami a színjátékot illeti, épp az egyetlen "igazi" színésszel, Phil alakítójával volt a legnagyobb bajom, ő valahogy nem egy komikus alkat, többször életszerűtlennek láttam.

Élmény: Talán csak kiöregedtem és ez már nem az én világom, de a film közönségességét indokolatlannak  találtam, nem viccesnek. Persze sokan voltak ezzel így a maga idejében Katasztrofális sikerrel (1968) vagy a már említett Amerikai pitével (1999) is, talán én is csak a korom foglya vagyok. Mindenesetre ez van, néhány esetet leszámítva nem igazán tudtam rajta nevetni, inkább az "ez most tényleg vicces?" kérdés merült fel benne többet közben. De ez van, valószínűleg velem van a baj, hiszen korunk egyik legnépszerűbb filmjéről van szó.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Bradley Cooper és Ken Jeong (Bosszúállók)
  • Heather Graham (Boogie Nights)
  • Sasha Barrese (Amerikai pite)
  • Cleo King (Magnólia, Dogville, A kihalás kora)
  • Bryan Callen (Joker)
• Egy kis szerep erejéig feltűnik maga a rendező is
• Az alapötlet a producer barátjáé, aki legénybúcsúján eltűnt, ébredéskor pedig egy sztriptíz bárban találta magát, ahol le akartak róla gombolni fogyasztásért az illendőnél nagyobb összeget.
• A film akkor siker lett, hogy még két rész jött ki belőle
• A filmbéli Caesar's Palace hotelt azóta is filmes idézetekkel cseszegetik, akik persze kaptak a hírnéven és Másnaposok-nyerőgépekkel bélelték ki a kaszinójukat.

Cselekmény: Véget ér a második világháború, Freddie (Joaquin Phoenix) meg jobb híján azt folytatja, amit a seregben is megtanult: iszik. Ettől agresszív lesz, mindenhonnan kirúgják, míg egy éjjel fel nem lopózik részegen egy hajóra. Szerencséjére a polihisztor kapitány, Todd, "a mester" (Philip Seymour Hoffmann) érzékeny az állapotára és alkalmazza, bár egyelőre nem mondja meg, mire. Lassan kiderül, hogy hipnoterápiával foglalkozik, Freddie-t is kezelésbe veszi, és már az első alkalommal kiszedi főhősünkből, hogy anyja elmebajjal küzd, lefeküdt nagynénjével, illetve szerelmes szülővárosában egy kamaszba...

Téma: Senki sem tudja, miről szól :D Amit tudni lehet, hogy a rendező több karizmatikus hírességgel a fejében írta meg a forgatókönyvet, de a történetek egymástól függetlenek, ezért nehéz koherensnek látni. (A szcientológiát meg felejtsük el, attól, hogy párhuzamba állítható a történettel, még nem lesz az.) Az mindenesetre biztos, hogy Freddie az ösztöni szintet testesíti meg, Todd pedig az afelett uralkodni vágyó tudatosságot, kettejük szintézise azonban nem lehetséges. Talán nem ennyire általános a dolog és konkrétabban szól a szexről-szerelemről.

Tartalom: A tengerész Freddie három dolgot tud és mindhármat hamar bemutatja: közösülni, inni és verekedni. A két utóbbi sajnos kevésbé illik bele a háború utáni mindennapokba, ezért nem tud megállapodni, és végül Todd hajóján köt ki, aki a felettes én megtestesítőjeként értelmiségi. Hipnoterápiával próbál emberekből előző életbeli -  általában szexuális természetű - élményeket kinyerni, hogy ezzel felülkerekedjen az emberi természet sötét oldalán. Kapóra jön neki tehát Freddie, aki megtestesít minden rosszat, de sosem sikerül igazán "betörnie" (erősen jelképes jelenetek: a fogda, a motorozás). Freddie továbbra is iszik, verekedik, szexelne - az egyedüli változás, hogy kiderül, van egy szerelme, aki viszont inkább egy idealisztikus vágyálom, semmint valóság. Todd eközben sokkal kevésbé önazonos, mert bár látszólag uralkodik magán általában, de időnként felülkerekedik rajta az ösztön - civilizáltabb Freddie-nél, de nem különb. Az ő felettes énje, a háttérben meghúzódni tűnő főnök inkább felesége, aki csendben kézben tartja a dolgokat. Todd képmutatása még látványosabb, amikor kiderül, látjuk, hogy családja milyen: fia sarlatánnak tartja, frissen férjezett lánya nyíltan kikezd Freddie-vel.

Forma: A képi világ az 1950-es éveket próbálja megidézni, egyes képeken ez gyönyörűen sikerül a színhasználatnak köszönhetően. Érdekesség, hogy a ritkaságszámba menő 70 mm-es filmre forgatták, ennek ellenére sok az arcközeli, ami a barázdált arcú Freddie-nél néz ki igazán jól. A zene korabeli, de nem igazán hangsúlyos. A legfontosabb elem a színjáték lett, a Freddie-t alakító színész különösen erős lett, bár Oscart nem kapott, "csak" jelölést.

Élmény: Szép film (különösen az eleje tobzódott szép képekben), de egyetértek azokkal, akik szerint céltalannak tűnik vagy legalábbis nem jól megfogalmazottnak. Ez a rendező kedvence, de nem áll össze - nekem legalábbis nem állt össze, és nem azért mert túl bonyolult lenne. Mindenesetre akik a színjátszás szerelmesei, nekik jó élmény lesz az Adams - Hoffman - Phoenix hármas alakítása.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Joaquin Phoenix (Gladiátor, Joker)
  • Philip Seymour Hoffman (Twister, Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia, Majdnem híres, Kótyagos szerelem)
  • Amy Adams (Kapj el ha tudsz)
  • Laura Dern (Kék bársony, Jurassic Park, Inland Empire, Csillagok háborúja)
  • Kevin J. O'Connor (A múmia, Vérző olaj)
  • Amy Ferguson (A közösségi háló)
  • Fiona Dourif (Tenet)
  • David Warshofsky (Vérző olaj)
• Christopher Evan Welch egy évvel a film megjelenése után, 48 évesen elhunyt tüdőrákban.

Cselekmény, téma, tartalom: Ahogy A veszélyes élet évében (1982) is láthattuk, 1965-1966 során az indonéz hadsereg rendszerellenes tisztogatásba kezdve mintegy egymillió emberrel végzett. Dokumentumfilmeseink felkerestek néhány egykori elkövetőt, és ahogy már a bevezető szövegben is írták, arra kérték őket, hogy ők alkossák újra a jeleneteket, hogyan zajlottak az események, az elkövetők pedig nemhogy kerülték volna a témát, hanem készségesen segítettek. A film mégsem az események dokumentálásáról szól, hanem arról, hogy ők hogyan dolgozták fel a gyilkosságokat. A főszereplő Anwarnak például hiába vannak rémálmai tettei miatt, elhessegeti őket azzal, hogy alapvetően jót tett vagy hogy a pénzért csinálta. Hasonlóképp még a jelenkori (2012-es) alelnök is dicsőítette az elkövetőket a gyilkosságokat relativizálva, hogy a demokrácia elégtelen és szükség van a törvényen kívüli erőszakra is. De nem csupán az elkövetőkről és a múltról szól a dokumentumfilm; bár a jelen csak pár pillanatot kap, talán épp ezért sokkal erősebben jön át, hogy a diktatúra 1998-as bukása ellenére ugyanazok az emberek vannak hatalomban, sőt, az egykori áldozatok kénytelenek jó arcot vágni ahhoz, hogy ugyanezek az elkövetők továbbra is hatalmi erőszakot gyakoroljanak rajtuk, és eközben az átmentett hatalom miatt továbbra is hősöknek számítanak sokak szemében. A filmkészítés ugyanakkor pszichodrámai eszközként működve lassan ráébreszti Anwart, hogy mit tett.

Forma: A szokásos dokumentumfilmes formát az dobja fel valamennyire, hogy a készülő filmnek vannak látványelemei. Nyilván alaposan megvágták a hatás kedvéért, de egész bizarr dolgok jönnek ki abból, hogy a filmrajongó Anwarék megpróbálják lemásolni fiatalkori kedvenceiket (western, musical, gengszterfilmek) az 1970-es évek élénkszínű divatjában, ehhez pedig párosul a vérfagyasztó történelem és a közönyig elfojtott jelen. Kiválóan fokozzák ezt a bizarr élményt a "színészek", akik eleve fura, excentrikus figurák, nem beszélve ugye arról, hogy olyanokkal kérkednek, amikről mások mélyen hallgatnának.

Élmény: A koncepció ügyes, de persze ehhez kellett, hogy adott legyen a megfelelő társadalmi környezet, amiben a bűnösök kérkedhessenek bűneikkel, különben tipikus dokumentumfilm lett volna. Érzelmileg nagyon jól működik, annyira, hogy el sem hisszük, hogy valódi megszólalókat látunk. És pont ez a legfőbb problémám; lehet, hogy csak túlontúl óvatos vagyok, de túl "szépnek" tűnik az egész, hogy igaz legyen és ne a végletekig összevissza vágott anyagból hozza ki azt a rendező, amit láttatni akar. Elvileg Anwar látta és elégedett volt a filmmel. A másik problémám, hogy propagandisztikusan egyoldalú volt a nézőpont. A rendező ugyan elmondta, hogy itt nem törileckét akart tartani, de ettől függetlenül hozzátartozott volna szerintem az összképhez, hogy rendes kontextusba helyezze, mi miért történt. Mindettől függetlenül nem vonom kétségbe az igazságát és ez az újfajta megközelítésmód valóban elismerésre méltó, hatásos film.

Érdekességek

• Bemásolva A veszélyes élet évéből (1982) a törileckét: Indonézia 1949-ben vívta ki függetlenségét Hollandiától, első demokratikus elnöke azonban előre vetítve a jövőt, megunta az áthidalhatatlan politikai ellentéteket, ún. irányított demokráciát vezetett be 1959-ben, hogy elhallgattassa ellenfeleit és egyre nagyobb hatalmat építsen ki magának. Az addigi fő támaszt jelentő hadsereggel szemben egyre nagyobb teret engedett a kommunista pártnak, hogy ellensúlyozza a hadsereg befolyását, ezért, miután népszerűsége is csökkenni kezdett egyre diktatórikusabb kormányzása és a romló gazdaság miatt, a hadsereg egy csoportja 1965-ben sikertelenül megpuccsolta. A puccsot a kommunistákra kenték és legalább félmillió párttagot vagy szimpatizánst öltek meg (egyes becslések szerint hárommilliót), másfélmillióan börtönbe kerültek. Az egyensúly felborult, a népszerűtlenség miatti zavargásokra hivatkozva pedig 1966-ban az elnök (vélhetően kényszerből) átadta a hatalmat a hadseregnek. A hadsereg a Nyugat mellett kötelezte el magát és ez gazdaságilag jót tett az országnak, jelentősen csökkent a szegénység, de közben a hadsereg ezrekkel végzett, ha szembe mertek szegülni a rendszerrel. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság vetett véget uralmuknak, így kisebb átmeneti időszak után 2004-ben demokratikus választások jöhettek.
• Persze ahogy a filmből is kiderült, nem volt valódi rendszerváltás ott sem, az előző rendszer büntetlenül éli mindennapjait továbbra is a társadalom felső rétegében, noha a jelenlegi elnök programjában megígérte, hogy foglalkozni fog a gyilkosságokkal. Ebből annyi lett, hogy épp az elmúlt hetekben bocsánatot kért az esetleges jogsérelmekért.
• A film ötlete onnan jött, hogy a rendező épp anyagot gyűjtött egy másik indonéz témával kapcsolatban, aztán megismerkedett az 1965-1966-os eseményekkel, és elkezdte meginterjúvolni az áldozatokat, a hivatalos és nemhivatalos szervek azonban folyamatosan akadályozták finoman szólva. Ellenben ők maguk nagyon szívesen meséltek, ekkor gondolt egyet a rendező, hogy az áldozatok helyett inkább az elkövetőkkel forgasson. Az összképhez azért még hozzátartozik, hogy az országban jellemzően ez tabutéma, csak azon a környéken számít dicsőségnek a dolog, ahol épp forgatott.