Cselekmény: James (William Shimell) Olaszországban tart bemutatót új, díjnyertes könyvéről, a Hiteles másolatról, amelyben azt taglalja, hogy minden másolat önmagában eredeti és minden eredetinek tekintett mű is csak másolat (ha jól értettem). Ott van az előadáson a névnélküli nő (Juliette Binoche) is kisfiával. Utóbbit egyáltalán nem érdekli a dolog, anyját pedig mintha inkább a férfi, mintsem a könyve izgatná. Elhívja magához, autókázni mennek, közben filozofálgatnak a művészetről és életről, de látszólag nincsenek egy állásponton. Egy múzeumban kötnek ki, ahol a könyvet igazolandó van egy sokáig eredetinek hitt, valójában másolt kép; a nő szerint ez tökéletes illusztráció lett volna, de a férfi nincs különösebben lenyűgözve, hiszen rengeteg hasonló példát talált már...

Téma: Annyit még muszáj spoilerezni ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk a filmről, hogy kb. a cselekmény felénél egy vendéglős azt hiszi, James a nő férje, és innentől kezdve valóban azzá is válnak, egy 15. házassági évfordulójukat épp megélő házaspárrá. Ez minden kritikusnak fejtörést okozott és próbálták beleerőltetni az addig felvezetett eredetiség-másolat koncepcióba vagy azt kitalálni, hogy esetleg az addigi ismerkedés volt a színjáték és nem a feleség-férj szerep. Legészszerűbb valóban az előbbi lehetőség, hiszen ha már a cselekmény fele elment az eredetiség taglalásával, akkor adott, hogy a fejleményeket is ezen keresztül nézzük. De nekem ez nem áll össze, továbbra is két, teljesen különálló résznek látom. És bár nem törvényszerű, ne felejtsük, hogy Kiarosztami eddig mindig a valóság és a fikció egymásra építésével ért el hiperrealizmust, ennek pedig ezúttal gyanúsan nyoma sem volt.

Tartalom: A történetet tehát két elég egyértelmű részre lehet osztani: az első fele James könyve nyomán az eredetiséget vonja kétségbe és a másolatot értékeli fel, de szóba kerülnek egyéb élet- és művészetfilozófiai kérdések is. Ehhez kapunk két erősebb példát, az egyik az útmenti ciprusfák, amelyek mind eredetiek, mégsincsenek kiállítóteremben, a másik a múzeumbéli másolt festmény, amit sokáig eredetinek hittek, de értéke később is megmaradt. Eddig lehetne egy tipikusan metanarratívával dolgozó Kiarosztami-film a valóság és a művészet viszonyáról, de jön a nagy fordulat, egy vendéglős házaspárnak hiszi főszereplőinket; a nő belemegy a hazugságba, azonban innentől kezdve a férfi is férjként kezd viselkedni (mármint komolyan, nem csupán játékból). És ekkor mosolyodtam el először, ez már valóban kiarosztamis volt, ahogy a férfi megszólal franciául, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott addig csak angolul tudott. Viszont a filozofálgatásoknak immár nyoma sincs, csak a párkapcsolati kérdéseknek, ez pedig unalmas. Jelképesen láthatjuk a kapcsolatok fejlődését a friss házasoktól az idős és a nagyon idős házaspárokig, de őszintén szólva nem látom az értelmét, hiszen ez a kapcsolatok egyformaságára utalna, miközben a cselekmény logikája szerint minden kapcsolatnak egyedinek kellene lennie. Még van egy vadabb elképzelésem, de ezt szinte semmi nem támasztja alá, inkább csak spekulálok: mi van, ha itt nem fiktív karaktereket látunk, hanem a színészeket? Ez egy kiarosztamis húzás lenne, de nem utal erre semmi.

Forma: A legtöbb kritika a tükröződésekkel van elfoglalva, beismerem, ezek most nekem fel sem tűntek. A keretek már igen, amelyek művekként kezelik a képkockákat. Ezek főleg akkor látványosak nagyon, amikor a kamerába teljesen szembe beszélnek szereplőink (a nő kirúzsozása valamiért Az országútont (1954) juttatta eszembe, innentől kezdtem gyanítani, hogy esetleg színészeket láthatunk - volt benne ilyen jelenet vagy rosszul emlékszem?). A képeket szépen megkomponálták, de egyébként nem kifejezetten látványos, a lényeg a színjátékon van, és a nő játékától mindenki el van ájulva, engem nem hatott meg különösebben, de mentségemre, ehhez nincs szemem. Annál érdekesebb volt a férfi alakítása, akinek ez volt első filmszerepe; Kiarosztami ugyanis nemrég rendezett egy operát, annak volt énekesként a főszereplője, és átmentette filmbe is - és nem vallott kudarcot. A zenére nem emlékszem, nem tűnt fel. Érdekesség, hogy ez volt a (majdnem) első külföldi, profikkal készített filmje rendezőnknek, de ez bevallása szerint könnyebbséggel járt neki, mert mindenki tudta, mi a dolga.

Élmény: Mivel nem jöttem rá, minek van benne az a nagy törés a felénél, nem tudtam igazán élvezni. A film második fele már inkább elcsépelt volt, miközben vizuálisan sem tudott lázba hozni. Félreértés ne essék, nem rossz, csak ennél voltak sokkal erősebb élményeim Kiarosztamitól, így pedig csalódtam.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Juliette Binoche (Három szín: Kék, Fehér, Piros, Rejtély)
  • William Shimell (Szerelem)
• Jean-Claude Carrière egyébként nem csak egy mezei színész volt, több Bunuel-filmet ő írt.

Cselekmény: Egy amerikai középiskolában járunk. John (John Robinson) élete nem könnyű, bár egyelőre csak annyit látunk, hogy részeg apjának (Timothy Bottoms) próbal fuvart szervezni, ami miatt elkésik a suliból. Eli hobbifotósként egy parkban embereket fotózik, majd a sötétkamrába megy előhívni a képeit. Nathan és Carrie a tökéletes gimis álompár, jó pasi, jó nő, több nem is kell, elkéredzkednek ebédszünetben. Acadia melegjogi aktivistaként épp beszélgetésen vesz részt. Michelle "nerd", szégyenlős és nem akar rövidnadrágban tornaórázni. Aztán megjön Alex és Eric...

Téma: Aki már elhatározta, hogy megnézi ezt a filmet, annak nem lesz spoiler, hogy mi történik: Alex és Eric lemészárolják az iskolát. A történet ihletője az 1999-es Columbine-eset, amikor két diák lelőtte 12 iskolatársát és egy tanárt, többé-kevésbé ezt filmesítették most meg, és itt ez szó szerint értendő, a történet ugyanis nem kínál narratívát, egyszerűen csak megmutatja az eseményeket.

Tartalom: Semmitmondó történéseket látunk az első kétharmadban annyi csavarral, hogy egy-egy diák életét követhetjük nyomon, akik egy ponton összefutnak, majd amikor a másik diák történetszála jön, láthatjuk ugyanazt a jelenetet újra, csak az ő szemszögéből (itt találtam egy videót, ami a film egy részét valós időre összevágta). Ugyanakkor ez nem egy narratív kifejezőeszköz, hogy jobban vagy más szemszögből ismerjünk meg egy karaktert, egyszerűen csak az időbeliséget mutatja. A (nem annyira) nagy talány, hogy mindezt annak tudatában nézzük, hogy tudjuk mi fog történni vagy sem? Mert ha tudjuk, akkor ennek a lassú, érdektelen eseménytelenségnek nyomasztó és feszült hangulata lesz, hiszen tudjuk, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Ha teljesen fogalmatlanul állunk neki, akkor nem tudom, hogyan hat a nézőre. Kb. az utolsó harmad az, amikor már többnyire csak az elkövetők néhány óráját látjuk, akikhez szintén nem kerülünk közel, nem ismerjük meg motivációikat sem (leszámítva egy-két sérelmet), átlagos kamaszok és teljesen egykedvűen hajtják végre a mészárlást. De nem amerikai módra, nem igazán válogatnak, a rendes vagy nyomi diákokat ugyanúgy lelövik, mint a kevésbé szimpatikusakat. A cím egyébként arra az ősi, indiai mesére utal, amikor egy csapat vak próbálja leírni az elefántot, de eredménytelenül, mert mindegyikük csak egy kis részét tudja a nagy állatnak kitapogatni. Hasonlóképp az egyéni történetek "rekonstruálása" (ugye ez nem konkrétan a valódi esetet dolgozta fel, sok az eltérés) elégtelen képet fest a teljes esetről.

Forma: Bevallottan hatással voltak a filmre a Jeanne Dielman (1975) és  Az orosz bárka (2002), itt is lassú (néha még be is lassított), hosszú jelenetben követte a kamera a karaktereket, ráadásul fejközelben, amitől jobban átéreztük nézőpontjukat. Talán ebben a nézőpontban benne volt a videójátékos nézet is (a korabeli média erősen hibáztatta a first person shooter típusú játékokat a vérengzésért) Amikor Alex szobáját körbejárja a kamera, azonnal a Hátsó ablak (1954) nyitójelenete ugrott be, de ez csak vágy volt, mert itt nem mesélt el egy történetet a környezet. A kevés cselekmény mellé kevés párbeszéd párosul, ez a csend is csak a feszültséget, de az intimitást is növeli, ahogy a sok nagy és üres tér is. A zene hatásos, pedig két rongyosra játszott klasszikus betétről van szó (Für Elise és a Holdfény szonáta), de annak tudatában, hogy mi következik hamarosan, természetesen egészen más a hangulatuk. A színészek valóban tinik voltak, a játékuk viszont nem volt különösebben meggyőző. Mármint nem volt velük baj, csak a végére több érzelmet vártam, de ez lehetett rendezői utasítás.

Élmény: És számomra épp a végén állt és bukott minden; a sztori felépítése elég hamar világossá vált, hogy a lassú felvezetést a végére fel fogja váltani egy pörgős, erőszakos vég. De nem ez történt, az utolsó harmad is épp olyan lassú és tárgyilagos maradt, mint a film többi része, és nem tudom eldönteni, hogy ez így jó vagy sem. Ha az előbbi változat valósul meg, akkor egy érzelmileg hatásos élmény lett volna, de lehet, hogy ezzel kiheréli az addigi élményt. Nem tudok belekötni, jó film, legalábbis tökéletesen megvalósította célját, de lehet, hogy rövidfilmnek jobb lett volna.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • John Robinson (Transformers)
  • Timothy Bottoms (Az utolsó mozielőadás)
    
  • Matt Malloy (Armageddon)
• A Columbine középiskolai lövöldözést tehát 1999-ben követte el két végzős diák, akik korábban is problémásak voltak már (betörés), állandóan gyilkolászásról fantáziáltak, a hatóságok szerint elsősorban mentális problémák miatt jutottak el odáig, hogy egy év tervezés után valóban vérengzésbe kezdjenek. Szerencsére a bombák valóban nem robbantak be, ebben az esetben százak halhattak volna meg. Így "csak" a bejárattól kezdve kezdtek emberekre lőni, majd a könyvtárba menekülők után menve tudtak végezni legtöbb áldozatukkal, mielőtt öngyilkosok lettek volna. Ez volt az addigi legvéresebb iskolai lövöldözés és 2018-ig a legvéresebb középiskolai lövöldözés címét is magának tudhatta, amivel sajnos divatot teremtett.
• Pedig az iskolai lövöldözések egyáltalán nem voltak újkeletűek vagy példa nélküliek, és 2009-ben sajnos nekünk is jutott egy.
• Kisebb magyar dicsőség, hogy a rendezőt részben a Csillagosok, katonák (1967) ihlette, amiért a filmben nem az elkövetők, hanem az erőszak számított.

Cselekmény: Barry félénk alkat és magányos, egy autószerelő mellett van az irodája, és egy reggel épp oda tér be egy nő (Emily Watson) leadni autóját, de még nyitás előtt, ezért Barryre bízza a kocsit. Este egyik nővérének szülinapi partijára hivatalos, de nem sül el jól a dolog, mert a magányosok önérzetes túlérzékenységében egy beszólásra feldühödik és jelenetet rendez - dühkitörésre hajlamos. A parti után felhív egy szexvonalat, elbeszélget a lánnyal, Georgiával. Meglepetésére Georgia másnap reggel újra felhívja, először szépen, majd fenyegetőzve kér tőle nagyobb összeget, de Barry azért nem akkora lúzer, hogy adjon is. Az irodába érve feltűnik egyik nővére (Mary Lynn Rajskub), meglepetésre magával hozza a tegnap reggeli autós nőt, Lenát, hátha sikerül összehoznia őket...

Téma: Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült érdemben dekódolnom a történetet, mindenesetre az biztos, hogy Barry maga is kimondja a legfontosabbat: erőt ad neki a szerelem, mert van miért küzdenie. Egyébként valószínűleg tényleg csak annyi van benne, amit mindenki mond: egy könnyed, fura romkom.

Tartalom: A rendező a történetet konkrétan Adam Sandlerre írta, akinek nagy rajongója valamiért. A karaktere gátlásosra idomult hét nővére csipkelődései miatt, időnként ezért dührohamot kap, amit tárgyak szétzúzásában vezet le. A probléma, hogy Barry túl gátlásos lett, nem érzi magát kényelmesen semmilyen helyzetben, ami váratlant hozhat, a történet azonban folyamatosan ilyen helyzetekkel találja meg. Ez magyarázza számomra az első jelenetet, amelyben egy autó durván balesetezik, ám az úton történik, Barry mozgásterén kívül, így viszonylag hidegen hagyja a dolog. Igazából ennyiből áll a történet, hogy Barry hogyan reagálja le jól-rosszul-furán a különféle helyzeteket - viszont értjük, mit miért reagál le úgy, ahogy. Számomra rejtély, hogy Lena miért szeret bele a férfiba, és korábbi posztjaimból már kiderült, hogy nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen, szinte első látásra megszerelmesedő párokkal. Lena karaktere amúgy is semmilyen, nem igazán ismerjük meg, titokzatos marad. A harmónium jelképen sokat gondolkodtam, de nem tudom megfejteni. Talán csak annyiról van szó, hogy egy eszköz, ami jelzi, ahogy harmonikusabbá válik Barry élete, ahogy egyre ügyesebben játszik rajta. A szextelefonos szál pedig véresen vicces, mert könnyen krimibe fordulhatott volna, de a vége mégis kisstílű, mint egy Guy Ritchie-film.

Forma: A formai elemek annak vannak alárendelve, hogy minél jobban átérezzük Barry világát, ezért ha épp nem az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, akkor is szűk térben vagyunk vele. Vagy amikor túl sok dolog történik már főhősünkkel, a vágások és a kameramozgás begyorsulnak, a zene felhangosodik. De ez nem egy nagy, drámai film, ezért pl. a leggiccsesebb jeleneteknél már-már parodisztikus eszközökhöz nyúlnak (ld. a kör alakú záróképet). Erős a színhasználat, főleg a kék és a vörös, annyira, hogy egyes részeknél valamiért külön az arcunkba is tolják csak a színeket és semmi mást. A zene egyébként ott hatásos, amikor Barry szerencsétlenkedését a harmóniumon értelmesebb kontextusba helyezve megtámogatja. Ez volt a Barryt alakító színész első komoly szerepe (félt is tőle), de a kritikusok odáig voltak érte, én nem annyira, nem láttam benne különösebb színészi teljesítményt.

Élmény: Fura film, elsősorban azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy megértettem. A romantikáját hiteltelennek látom, viccesnek nem az a felszabadultan vicces film, így más nem marad neki, csak a furaságai, amelyek nehezen interpretálhatóak (számomra). Az mindenképp pozitívum, hogy értettem Barryt.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Emily Watson (Hullámtörés)
  • Philip Seymour Hoffman (Twister, Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia, Majdnem híres)
  • Mary Lynn Rajskub (Magnólia)
  • Luis Guzman (Boogie Nights, Magnólia)
• A puddingos eset valódi, egy mérnök 1999-ben csapott le az akcióra.
• A történet egy másik ihletője Sandler "Denise Show" c. jelenetsorozata, amelyben szakítását dolgozza fel gyakori dührohamokkal.
• Mivel Barry elég konkrétan bediktálja a címét, kíváncsiságból rákerestem. Nem tudom ki lakik itt, de tipikus kertvárosi háznak tűnik, nem a filmbéli lakásnak.

Cselekmény, téma, tartalom: Bár a film két és fél órás, nem tudok cselekményt írni, mert eseménytelen életképekből áll össze a "sztori". Az 1980-as években vagyunk, főhőseink egy északi kisváros utazó társulatának fiatal tagjai, akik a vidéket szórakoztatják kommunista propagandát terjesztve. Csakhogy az 1980-as évek Kínájában megindult a piacosodás és a kultúra liberalizációja is, főhőseink pedig hiába követik a divatot, egyre kevésbé érdeklik az embereket. Persze már nem is népművelnek, csak lélektelenül szórakoztatnak. Ez az egyetlen íve a történéseknek, a többi személyes kapcsolataik és egyéb életképek elegye. az előbbieknek nincs nagy jelentősége, a többi némi képet fest a kor Kínájáról, amelynek társadalma még elmaradott, de a jövő már reménykeltőbb (pl. egy család lánya már egyetemen tanulhat). A kisváros a kínai nagy fal mellett fekszik, de közben bányájával az iparosodás jelképe is lehet; egyszerre változatlanul kicsi és "mocsár", ugyanakkor egy el-, majd visszaköltöző szereplő példája mutatja, hogy máshol csak más, de nem jobb. A történet a rendező gyerekkorának emlékeit ülteti filmre, az ő szülővárosában vagyunk, ezzel akarta megmutatni apjának, hogyan élte meg az 1980-as éveket tizenévesként. A cím a filmen végigvonuló vonat-jelképre utal, amit főszereplőink nem nagyon ismernek, a "peronon várva" remélnek tőle valamit, de a vonat nem jön vagy el is viszi, amire vártak. A történetvezetés fő ismérve az, hogy nincsenek események, csak közvetetten értesülünk a történésekről, ezért elsőre kissé nehéz dekódolni, mi is folyik itt.

Forma: A rendezőt minimalistának mondják, ami annyiban igaz, hogy valóban nincs sok látványelem, ugyanakkor a töredezett, emlékszerűen felépített tartalom lehetőséget adott arra is, hogy egyes jelenetek impresszionisták legyenek. Erre jó példa amikor a sötét sivatagban tüzet gyújtanak vagy amikor az irodista táncra perdül egymagában. A kínai nagy fal ad némi monumentalitást, és messze a kedvenc jelenetem az volt, amikor a fal eltakarja a párbeszéd egy-egy tagját (ami egyben jelképes is, hiszen érzelmi fal is volt köztük). Kiemelt szerepet kap a zene, fura is meghallani a jólismert világslágereket kínaiul, de hatásosak, főleg az, ahogy a munkásdaltól eljutunk az egészen modern diszkózenéig. A színészek javarészt kifejezéstelenek, amúgy sem látjuk közelről őket és nincs sok szövegük, de ez így volt a Csendéletben (2006) is.

Élmény: Nem tagadom, untam magam. Ha nem izgalmas a történet vagy látványos a megvalósítás, akkor már csak a hangulat marad, ami működhet, de itt nem jött át a személyesség. Bizonyára sokat segített volna, ha nem magyar, hanem kínai vagyok. Nagyon emlékeztetett a hasonló felépítésű A bábművészre (1993), az Isten veled ágyasomra (1993) és az Élnire (1994), kicsit talán a Sárga földre (1984) is.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Vang Hung-vej és Csao Tao (Csendélet)
• Fenyang Észak-Kínában van, kb. félmilliós város, híres a cirokból készült likőrjéről.

Cselekmény, téma, tartalom: A kukázók, pontosabban a gyűjtögetők alatt az eredeti cím azokat a szegényeket érti, akik aratás után még összeszedték a maradék termést. Bár a jelenség javarészt eltűnt a mezőgazdaság gépesítésével, szegények továbbra is vannak, Varda pedig már az elején önmagát is gyűjtögetőnek nevezi, csak ugye nem mezőgazdasági, hanem filmes értelemben. (Bár ez a hasonlata szerintem nem annyira áll meg, hiszen nem hátrahagyott filmeket gyűjt, mint mondjuk a Cinema Paradiso (1988) utolsó jelenete). Előbb vidéki, majd városi környezetben néz szét a gyűjtögetést illetően, de megmutatja a jogi szabályozását, a hatalmi rendszerét (kik hagyják a tulajok közül és hogyan), valamint művészeket is, akik hulladékból alkotnak. Nem tudom, a helyszínek jelentenek-e valamilyen koncepciót, mindenesetre járunk a tengernél, szántóföldön és gyümölcsösökben is. Végül azokat láthatjuk, akik nem feltétlenül anyagi okokból próbálnak újrahasznosítani, hanem tudatosan lépnek ki a társadalmi normák kereteiből. Valahogy azonban mégis úgy érzem, hogy ez az egész csak egy ürügy, mellékszál, hogy Varda játszhasson egyet. A rendező folyamatosan jelen van, beszél élményeiről, érzéseiről, öregségéről (a film megjelenésekor 72 éves), de hiányzik valamiféle rendezőelv, koherencia. Gyűjtögeti élményeit, amelyek a forgatás során érik, és érzésem szerint próbálna metafizikai síkra terelődni, de nem sikerül. Talán nem is akarta, csak elindítani a gondolatspirált.

Forma: A legfontosabb formai eleme, hogy a játékhoz az akkor még viszonylag ritkaságszámba menő, digitális kézikamerát választott, magyarul nem volt szüksége stábra (de azért voltak vele), könnyedén előkaphatta, ha épp szükség volt rá. Ennek a legbeszédesebb (és a fentieket igazoló) pillanata az volt, amikor egyik kezében a kamerával felvette a másik kezét vagy amikor véletlenül "megtáncoltatta" a fedőjét (ezt az érti, aki látta). Tehát egy sokkal szubjektívabb és spontánabb, bár nem intimebb stílust tudott alkalmazni, és ezen felül még látszott főleg az elején, hogy ahogy Godard is eljátszott a 3D-vel a Búcsú a nyelvtőlben (2014), úgy Varda is próbálgatta, mikre képes az új eszköz - ezek viszont nem hordoztak többletjelentést, a játék maga volt a lényeg. A metafizikai síkra terelést jelezte, hogy rendszeresen próbált festményeket levideózva mozgóképpé varázsolni őket, majd egy alkalommal még a vihart ábrázoló festményt kivitette a viharba is. Még érdemes szót ejteni a zenéről annyiban, hogy beemelt korabeli hip hopot is, bár nem érzem, hogy különösebben passzolt volna a film hangulatához, még ha szövegben illett is.

Élmény: Úgy indult, mint egy újhullámos Godard-film, majd a társadalmi problémákra térve azt hittem, egy latinos társadalomkritika lesz, a művészeteket taglaló szakaszoknál kiarosztamis hatást véltem felfedezni, de végül erősebbnek bizonyult a személyes szál. Nem filozofálni próbált, csak átadni a személyes élményeit. Helyenként ez sikerült, összességében szerintem nem.

Érdekességek

• A filmben bemutatott szakács, Edouard Loubet a La Bastide étteremben dolgozik jelenleg; Jean Laplanche borász-filozófus 2012-ben elhunyt; Louis Pons képzőművész még alkot.
• Varda 2002-ben kijött egy második résszel is, amiben újra felkereste korábbi alanyait.