Cselekmény: A Barbie-babák Barbielanden élik minden nap tökéletes életüket, köztük Sztereotipikus Barbie (Margot Robbie). Nőuralom van, a férfiak - köztük a Sztereotipikus Barbie után sóvárgó Tengerparti Ken (Ryan Gosling) - csak annak élnek, hogy a kulturális, tudományos és politikai életet irányító nők minimális figyelmükkel igazolják létüket. Szóval a Barbie-k boldogan élik mindennapjaikat abban a hitben, hogy a való világot is megváltották feminista szellemiségükkel. Egy buli közepén Sztereotipikus Barbie eszébe jut a halál és narancsbőre lesz. Furcsa Barbie - akivel túl durván játszottak - rámutat, hogy ennek oka az lehet, hogy a való világban a vele játszó kislánnyal baj van. Főhősünk útnak indul hát, titokban Ken is csatlakozik hozzá. A valóságban Ken kellemes megrökönyödéssel ismeri fel, hogy férfiuralom van, és hogy ez mennyire jó. Barbie megtalálja a vele játszó kislányt, ám Sasha (Ariana Greenblatt) már kamasz és elküldi melegebb éghajlatra, hiszen Barbie hitével ellentétben neki a tökéletes testű baba csak a nők torz testképéért felel. Amikor megtudja a Mattel vezetősége, hogy a játékuk kiszabadult a valóságba, nyomába erednek bedobozolni...

Téma: Bár látszólag a feminizmus a témája, de sokkal inkább a női léttel és azon túlmutatva az emberi léttel foglalkozik, melynek során Barbie az aktív, cselekvő ember szerepét választja.

Tartalom: A tökéletesen feminista Barbielanddel nyitunk, de a narrátor megjegyzi, hogy a Barbie-k abban a tévhitben élnek, hogy az ő feministának szánt létük megváltoztatta a valós világot is. És máris ezen a ponton beszéljünk Kenről, akiről azt gondolná az ember, hogy ő egy szerelmes férfi a tökéletes Barbielanden. Csakhogy ő nem ez, hanem gyakorlatilag egy nő, aki létének Barbie figyelme ad értelmet, és a férfiak itt másodrendűek. Barbie egy nap addig ismeretlen érzésekkel találkozik, és innentől próbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyek spoileres. Barbie megtapasztalja, hogy a valóságban a feminizmus egyáltalán nem diadalmaskodott, illetve kapunk egy fejmosást is arról, hogy nőként egymásnak ellentmondó szerepeknek kell megfelelünk - nekem ez nem jött át különösebben, de a nők lehet, hogy magukra ismernek. De ez a szál kb. ennyiben is marad, ha nem számítjuk az időnkénti feminista kiszólásokat. Ami fontosabb, hogy közben megérti, mi a különbség egy elképzelt baba és egy valós ember között és hogy nem egy szerepben vagy párkapcsolatban kell megtalálnunk magunkat. De még ennél is tovább megy, mert nem csupán arra eszmél rá, hogy az emberi lét többdimenziós annak minden jó és rossz oldalával együtt, hanem még azt is belátja, hogy formálni akarja a világot. Annyiban mondjuk mindez problémás, hogy ezek a nagy felismerések inkább Barbie szájából jönnek és nem a film vezeti rá a nézőt, de ne legyünk telhetetlenek. Főleg, mert elkezdünk gondolkozni rajta, akkor belevihet minket egy spirálba, a babavilág és az emberi világ ugyanis folyamatosan párhuzamos, felcserélhetőek, egymásba torkollnak és egymás fordítottjai is egyszerre, és ezen baromi mókás elfilózgatni. A sztori és a többi karakter nem érdemel több szót. Szeretik még a fogyasztói társadalom kritikusaként is emlegetni, de az is csak néhány vicces kiszólásban érhető tetten. Nem vagyok benne biztos, hogy a film elsősorban vígjáték lenne, de van humor bőven, aminek alapja jellemzően a két világ keveredéséből adódik.

Forma: Pont olyan, amilyennek elképzeljük, és ez így van jól. Barbielanden minden rózsaszín és műanyag kellék, beleértve a karakterek személyiségeit is, amit jól hoznak a színészek, de ez gátja is annak, hogy nagyot alakítsanak. Van viszont egy tökéletesen őszinte pillanata a filmnek, amikor Kenék együtt éneklik a dalukat; ott látszik, hogy tényleg élvezik az előadást és nem színészkednek. Hál'istennek az animáció minimális. Rengeteg a vizuális geg a verbális humor mellett, fakadjon az a díszletből, a kosztümből vagy akár csetlés-botlásokból. A vágás, kamerakezelés, fények nem játszanak fontosabb szerepet. Sok viszont a zene, ismert és új popslágerek, ebből nem lesz nehéz musical csinálni. Megnyerték hozzá a legnagyobb mai sztárokat Billie Eilish-tól Dua Lipán át Lizzoig, és szerencsére a zene is szerves része a történetnek. A zenéhez koreográfia is jár, ami érdektelen volt a sokak szerint csúcspontnak számító Ken-betétdalig, aminek mondjuk szintén nem olyan fantasztikus a koreográfiája önmagában, de a díszlettel együtt teljesen Ének az esőben (1952) fílingje volt.

Élmény: Amikor láttam, hogy a rendező Gerwig, akkor lehetett tudni, hogy ez egy okos film lesz, de a köszönet elsőként a Mattelnek jár, aki engedte, hogy egy kislány-játékból felnőtt filmet csináljanak, amelyben nem keveset cseszegetik őket is. De ja, egy nagyon jó alapkoncepciójú és nagyon jól megírt történet tökéletes kivitelezéssel, csak önmaga adja a korlátait, amitől nem válhat naggyá. Lesz-e vajon akkora klasszikus, mint mondjuk a Vissza a jövőbe? (1985) Mindenesetre én most akarok egy Barbie-t.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Margot Robbie (A Wall Street farkasa)
  • Sharon Rooney (A felszín alatt)
  • Ryan Gosling (Kaliforniai álom)
  • Ariana Greenblatt (Bosszúállók)
  • Helen Mirren (A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője)
  • Ray Fearon (Harry Potter)
  • Rob Brydon (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Haláli hullák hajnala)
• Ann Roth (a szép néni) veterán jelmeztervező, olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Éjféli cowboy vagy a Kilenctől ötig.
• Ryan Piers Williams és America Ferrera a valósgban is egy pár
• A Mattelt 1945-ben alapította egy Matt keresztnevű üzletember és a műanyag bútorokban utazó Handler-házaspár, Ruth (1916-2002) és Elliott (Matt+Elliot = MattEl), miután a termékeik iránt csökkenni kezdett a kereslet és meglepően sikeresek lettek játékgyártásban. Ahogy a filmben is szerepel, a kislányok ekkor játékcsecsemőkkel játszhattak vagy papírból készítettek női babákat. Ez és egy európai minta adta az ötletet az 1959-ben megjelent Barbie-hoz, ami azonnal siker lett. Kapott hamarosan egy párt is maga mellé, Kent - mindkettőjüket Handlerék gyerekeiről nevezték el. Csak hogy érezzük, mekkora a film: a cég nyeresége tavaly 200 millió volt, ez a film egymilliárdot hozott...

Cselekmény: Az 1920-as évekkel kezdünk, amikor a még fiatal, amerikai Oppenheimer (Cillian Murphy) zaklatott, tehetséges fizikus. Rövidesen persze tanár lesz, a kvantumfizikáról tart előadásokat, de némileg beárnyékolja jó hírét, hogy rokonszenvez a kommunista eszményekkel. Ezzel együtt a hadseregnek nincs választása, hiszen közben kitört a második világháború, és a németek atombombán dolgoznak. Oppenheimert bízzák meg a sajátjuk létrehozásával. Apró bibi, hogy nem sokkal a háború után a szovjetek sikeres atomtesztet hajtanak végre, márpedig ez csak úgy történhetett meg ilyen rövid idő alatt, ha valaki segített nekik az amerikai projektből...

Téma: Nem tudom, ez már a sokadik Nolan-filmem, és egyre magabiztosabban kételkedem benne. Vagy nagyon félreértem, vagy ő nem tud rendesen megírni egy történetet, de valószínűbb, hogy egyszerűen csak nincs a történeteinek központi vezérfonala. Nem is kötelező persze, hogy legyen, de mintha eljátszaná, hogy elvileg itt dilemmákat látunk a tömegpusztító fegyverek etikájáról. 

Tartalom: A történet eleje párhuzamot von a mitológiai Prométheusz és Oppenheimer között, akik mindketten energiát adtak az emberiségnek és ezért bűnhődniük kell. A történet az időben ugrálva bontja ki előttünk Oppenheimert és az eseményeket (egy leírás ezt a részecskék ütközéseinek egymásra hatásához hasonlította), és alapvetően három szálunk van: a magánéleti lesz a legrövidebb és legkidolgozatlanabb, pedig főhősünk állítólag nem kevés barátja feleségét csábította el, szerintem jobban megértette volna velünk a karakterét. A történet gerince persze a tudományos karrier, ahogy a diákévektől eljutunk a sikeres atombomba-tesztig. Az erkölcsi dilemma persze azonnal megjelenik, hogy ez túl nagy hatalom, viszont teljesen jogos az érvelés, hogy ha a németek csinálják meg előbb, abból nagyobb baj lenne. Oppenheimernek a bevetés után lelkiismeretfurdalása lesz és kampányol a fegyverkezés ellen, de már nem tudja leállítani a "láncreakciót". Ez a pontja a történetnek számomra hiteltelen, pedig így történt a valóságban is, mégsem látom, hogy Oppenheimer nagyon megtörne. A harmadik történetszál, a keret, egy váratlan politikai thriller. Ez a szál szinte hangsúlyosabb a gerincnél, át- és átszövi a teljes filmet, ráadásul a vége már nem is a címadóról szól, így komolyan felmerült bennem, hogy a cím lehetne inkább "Strauss" és nem "Oppenheimer". Ebben a szálban Strauss egy politikus, aki részben sértve érzi magát, részben veszélyesnek találja Oppenheimer atomellenességét, ezért megpróbálja eltávolítani a közéletből egy kirakatperrel, ami később a történet legvégén az ő karrierjére is hatással lesz. Rengeteg a karakter, de értelemszerűen messze a legtöbb játékidő Oppenheimernek jut, akihez viszont ennek ellenére nem jutunk közelebb. Azon kívül, hogy megijed az atomfegyverektől - amelyek veszélyeivel korábban is tisztában volt - , nem látok jellemfejlődést.

Forma: Semmilyen. Szép meg minden, de ugyanazt érzem, mint a történetnél, hogy nem vezet sehova. Az eleje tetszetős, ahogy Oppenheimer "hallja" a fizikát és ez absztrakt formákban jelenik meg, de ez csak a diákéveire jellemző. A későbbiekben nyilván csúcspont a bomba, de az se olyan hosszú. Egyébiránt sok az arcközeli, főleg Oppenheimerrel, akinek ezzel valamennyire felvesszük a nézőpontját, de annyira nem hogy belelássunk a fejébe. Ami tök jó, csak ritka, amikor kivetítődnek a gondolatok. A színészektől nem ájultam el, a hanggal viszont nagyon jól játszanak, főleg a csendek, az effektek és a minimalista motívumok működnek jól.

Élmény: Szóval ja, ez már a sokadik csalódásom Nolannel kapcsolatban, mindig valami nagyszerűt várok, de azt sosem kapom meg. Tarkovszkij annak idején azzal ekézte a 2001: Űrodüsszeiát (1968), hogy rideg, és hasonlóan érzek én is Nolannel kapcsolatban. Szép, izgalmas, belekötni nem lehet, csak üres.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Cillian Murphy (Batman, Eredet, Dunkirk)
  • Matt Damon (Good Will Hunting, Ryan közlegény megmentése, A tégla, Csillagok között)
  • Robert Downey Jr. (A bosszúállók, Amerika kapitány, Pókember)
  • Casey Affleck (Good Will Hunting, Amerikai pite, Csillagok között, A régi város)
  • Rami Malek (The Master)
  • Kenneth Branagh (Harry Potter, Dunkirk, Bosszúállók, Tenet)
  • Tom Conti, David Dastmalchian (A sötét lovag)
  • James D'Arcy (Dunkirk, Bosszúállók)
  • Jefferson Hall (Csillagok háborúja, Tenet)
  • Matthew Modine (Accéllövedék, A sötét lovag)
  • Michael Angarano (Majdnem híres)
  • Jack Cutmore-Scott (Dunkirk, Tenet)
  • James Remar (L'ecsó, Django elszabadul)
  • Pat Skipper (Függetlenség napja)
  • Gary Oldman (Tiszta románc, Leon a profi, Az ötödik elem, Harry Potter, Batman)
• Tony Goldwyn színész nem akárki, csak nem esett le elsőre a nevéből: ő a Goldwyn-család sarja.
• Bár Tellert nem egy magyar játszotta, Szilárdot azonban legalább igen Haumann Máté személyében
• Az atombomba: az igazi tesztrobbantás itt látható.
• A történelmi érdekességekről túl sokat nem akarok írni, mert azokról a film viszonylag élethűen beszámolt és felsorolni is sok, hány Nobel-díjas van köztük. Két magyarunk van ugye, Szilárd Leó (1898-1964), aki úttörő szerepet játszott az atomenergiában, majd abban, hogy hozzálássanak az atombombához, majd abban, hogy ne vessék azt be emberek ellen. Teller Ede (1908-2003), a hidrogénbomba atyja valóban Oppenheimer ellen vallott és valóban ez lett a veszte.
• Klaus Fuchs (1911-1988) szovjet kémként kilenc év börtönt kapott 1950-ben Angliában, ezután az NDK-ban telepedett le.

Cselekmény, téma, tartalom: ...avagy kb. "a por lányai". A cím egyrészt utal arra, hogy a sziget, ahol játszódik, kevésbé alkalmas földművelésre, mert a talaj poros és nem "földes", de nincs választás, csinálni kell, ha az ember enni akar. A cím második fele pedig arra utal, hogy a történet elsősorban a női karakterekkel foglalkozik, mert ahogy később elhangzik, ők az élet értelme, legalábbis a férfiaknak. Mivel nincs igazi cselekmény, egybeveszem a szokásos pontjaimat, bár lehet, hogy így túl hosszú lesz. A sztori kontextusa az Egyesült Államok délkeleti partvidékén és szigetein élő, afroamerikai gullah nép, akik a fehérektől viszonylag elkülönülve éltek, így erősebben megmaradt az afrikai örökség, illetve hogy a 20. század elején megindult egy jelentősebb elvándorlás Északra a jobb lehetőségek miatt.

A történetben 1902-ben vagyunk, a rangidős dédnagymama próbálja maradásra bírni a családját arra hivatkozva, hogy ez az őseik földje, itt élt, halt és él a család, a helyszínen mindennek jelentősége van, egy darab a múltból. Tágabb értelemben ehhez hozzátartozik, ami a filmben is elhangzik, hogy a helyszín a legendás Igbo Landing, ahol száz évvel korábban az Afrikából megérkező rabszolgák fellázadtak és inkább vízbe fojtották maguk, mint hogy rabszolgák legyenek. A dédi szerint tehát közös szellem szétfoszlik, ha a család is szétszéled az otthontól. Van, aki marad, van, aki visszajön, mert nem érzi magát teljesnek az otthon nélkül. A másik oldalon vannak, akik már megtapasztalták a civilizációt, legyen az kereszténység vagy modernebb viselkedés, mások csak menekülnének valamely itteni trauma elől. Van még sok jelképes karakter az indiántól a félvér szeretőtőn át a fotósig, de nem akarom túl hosszúra nyújtani a leírást, sokrétű a tartalom. A szerkezet töredezett, ugrálunk az érvek és a beszélők között, de még az időben is, nehéz nyomon követni elsőre, legalább egyszer még meg kellene néznem, hogy rendesen felfogjam.

Forma: Azt hiszem Ebertnél olvastam még a Ponyvaregény (1994) kapcsán, hogy amikor időrendbe állítva vetítették le a filmet, közel sem volt annyira hatásos. Ez a film is mérföldekkel érdektelenebb lenne, ha lineárisan vázolja a párbeszédeket. Cserébe így jóval nehezebb követni és értelmezni a látottakat, de a film közben már leesett, amit annak idején a Yeelen (1987) kapcsán olvastam, hogy legalábbis Afrika egyes részen a történetvezetés nem lineáris, hanem körkörös, így nem zavartak meg a múltbéli és vélhetően spirituális bevágások, amelyek hangulata a fehérruhás kislányok miatt nagyon emlékeztettek a Piknik a Függő-sziklánálra (1975), csak itt nem szexuális, hanem spirituális töltetékűek voltak. A rendező karcolatokként utal erre a rövid, egymástól viszonylag független jelenetes megoldásra, amelyek néhol lassított, néhol szépen beállított állóképek, de az egészet elő lehetne adni egy színpadon is, hiszen a nagyja a fehérhomokú, végtelennek tetsző óceánparton játszódik. A narratívát leszámítva azonban a megvalósítás már inkább hagyományos, pedig jól ment volna hozzá néhány kísérlettibb kamerakezelési módszer. A leggyengébb pont a zene, ami hagyományos afrikai ütemeket vegyít elektronikus ambienttel, ami bántóan 1980-as évek, mint egy aluljárós perui pánsípos. Nem hibáztathatom őket érte, ez volt akkor a modern, csak rosszul öregedett. Ha már hang, egy érdekesség: a gullah nyelv egy angol alapú közvetítőnyelv, ami egyszerűbb, de egyben nehezebb is sokszor érteni, a rendező pedig szándékosan nem feliratozta, hogy jobban elmerülhessünk az átadásának módjában és ne a jelentésre figyeljünk. Ennek megfelelően a színészek meglehetősen vehemensen adják elő szerepeiket, ami szerintem részben azt is hivatott jelképezni, hogy az ősök próbálnak belőlük megszólalni. Ennek legszebb példája az Eula nevű nő monológja, ami szerintem a film csúcspontja volt, miközben mások meg lehúzták, hogy nagyon rossz volt a színjáték.

Élmény: Ez volt az első hollywoodi film, amit fekete nő rendezett, nem is kapott rá sok pénzt és nem is kapott soha többé lehetőséget, pedig mára a legelismertebb filmek egyike lett. És nem is volt bukás, a költségének dupláját visszahozta (v. ö.: A bárányok hallgatnak majd' 25-ször többől készült). Ezzel együtt érthető a dolog, hiszen ez inkább művészfilm, elsőre nehezen emészthető, és részemről is lehetett volna sokkal spirituálisabb, ha már ebbe az irányba ment. De egyszer érdemes lehet megnézni, emlékezetes lesz. Csak az a zene...

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Kaycee Moore (A birkaölő)
• Barbara O. Jones idény hunyt el 82 évesen.
• A gullah nép tehát többnyire Közép- és Nyugat-Afrikából elhurcoltakból állt, akik az Egyesült Államok délkeleti részén éltek, amelyet viszonylag sűrűn magára hagytak a fehér ültetvényesek az egzotikus járványok miatt. Itt húzódik egy szigetcsoport is, történetünk a ma 9 ezer lakosú Saint Helena szigeten játszódik. Mivel ezen a környéken voltak a polgárháború első konfliktusai, azonnal az északiak oldalára álltak és ők voltak az első felszabadított déli rabszolgák. Jelenleg kb. 200 ezren élnek.
• A déli feketék a rossz körülmények ellenére csak az első világháború során kezdtek nagyobb számban Északra költözni, amikor egyrészt még tovább romlott a helyzet Délen, másrészt Északon égető munkaerőhiány lett a háború miatt.

Cselekmény: ...avagy kb. "denevér ember". (Csak vicceltem.) A bűnözéstől fertőzött városban a polgármester épp azzal kampányol, hogy sikerült egy nagy maffia fejest rács mögé juttatni, amikor a Rébusz (Paul Dano) az otthonában megöli és olyan információkat hoz nyilvánosságra, miszerint korántsem volt annyira maffia-ellenes. Rejtélyes üzenetet hagy a megszállott Batmannek (Robert Pattinson) is, aki a nyomok után kutatva egy olyan klubhoz jut, ahol sok fontos ember megfordul. Amikor a polgármesterrel egy fotón szereplő prostituált eltűnik, a lány szintén a klubban dolgozó lakótársával, Selinával (Zoe Kravitz) együttműködve megpróbálja feltérképezni az ügyfeleket, ám a Rébusz egy lépéssel előttük járva újabb korrupt fejessel végez, mielőtt Batman megtudhatta volna, ki az egykori maffiánál is nagyobb hal...

Téma: A vonatkozó Wiki-cikk szerint a fő téma a társadalmi egyenlőtlenségek, ami kétségtelenül jelen van és meghatározó, de nem hangsúlyos. A fő cselekményszál igazából arra fűz rá inkább, hogy az erőszak veszélyes és nem eshet(ne) egyedi elbírálás alá - csak itt a sztori inkonzisztens, Batmantől elfogadjuk, mástól nem.

Tartalom: Elöljáróban érdemes annyit tudni, hogy a DC megirigyelve a Marvel sikereit saját univerzumot kezdett építeni 2013-ban, ennek részeként gondolták újra a Nolan-utáni Batmant (2012) Ben Affleckkel, aki öt film után lassan kihátrált a projektből, az új rendező viszont kukázta az addigi terveket és a nulláról kezdte el. Mégsem egy eredettörténetet kapunk, a sztori feltételezi, hogy más ismerjük Batmant. Viszont még pályafutása elején járunk, az emberek még nem ismerik vagy inkább félik a bosszú megtestesítőjeként pózoló Batmant. Ez tehát az alaphelyzet, és innentől kezdve inkább a karakterekkel fogok foglalkozni, mert a cselekmény egy közepesen sem izgalmas feltárulkozása egy korrupciós ügynek. Először is itt van Batman, aki egy agresszív, emós hülyegyerek, és ez tök hihető még ebben a fiatal korszakában. Ennek legékesebb jele, hogy többször meggondolatlanul beszél és nem megfontoltan cselekszik, a történet legfontosabb motívuma pedig az, hogy többen az ő hatására felhatalmazva érzik magukat önbíráskodásra vélt vagy valós sérelmek után. Macskanő nekem kidolgozatlan és legfőképp az zavart benne, hogy érvelés nélkül elfogadja Batman erkölcsi utasításait. Elég annyit mondania, hogy "ne öld meg", és máris belátja, hogy ölni nem etikus. A Rébusz egy durva gyilkos, aki rámutat, hogy tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint Batman - az én ízlésemnek kicsit őrültebbre vették a figurát a kelleténél. Gordon felügyelőről nem tudunk meg semmit, Alfred pedig túl kevés játékidőt kap, mindenesetre ő itt már egy apa-mentorfigura, nem csak aggódó szolgáló. A két főgengszter közül Falcone megint csak kibontatlan marad, a Pingvin viszont kellően karakteres, pitiáner és nagyravágyó, nem véletlenül lett neki saját sorozata.

Forma: Szóval a sztori lapos, na de a megvalósítása nagyon jó lett. Annak idején dicsértük Nolant, hogy szakított az addigi karikaturisztikusan képregényes stílussal és sokkal realisztikusabb lett; ma erre tett Reeves rá még egy lapáttal és ez a Batman sokkal realisztikusabb lett annál is. Főhősünk nem karatézik le könnyen mindenkit, rengeteget kap ő is és esik összevissza, egyetlen "szuperereje" a páncélja, ami elég jól megvédi mindentől. Ezt leszámítva nincs semmi csúcsmodern kütyüje még. Animáció ha van is, nem túl szembetűnő, állítólag főleg a városképhez vették igénybe. A kamerát nem félnek használni, ha kell, elhomályosítják a képet, ha kell, megforgatják, és a legtöbb akciójelenetet sem cseszik el másodpercenkénti hatvan vágással. A világítás már-már noiros, annyi annyira sötét tud lenni, amire már csak azért is játszanak rá, hogy senki se tudja, honnan fog előlépni Batman. Ja és kb. velem együtt az összes leírásnak a színvilágról és úgy a hangulat egészéről a Hetedik (1995) jutott eszünkbe. Végre a zene is értelmezhető, mert van egy Nirvana-betétdal, ami véletlenül pont passzol a minimalista hangulatfokozó motívumhoz, illetve könnyen felismerhető, de sokszor torzított formában visszatérő motívum még az Ave Maria. A színjáték nem ragadott magával, jellemzően azért, mert a színészek nem kaptak elég lehetőséget a játékra. Ahogy fentebb írtam, a Rébusz nekem sok volt, a Pingvin viszont  tök élvezetes úgy, hogy Colin Farrelt teljesen felismerhetetlenre maszkolták.

Élmény: Összességében egy kellemes meglepetés volt, csak hát már herótom van a sok Batman-filmtől, csak a blogon ez már az ötödik. Egy ütősebb sztori jót tett volna neki, na meg a karaktereket se bontották ki annyira a 3 órás játékidő ellenére, hogy komolyabban vehessük őket. De a formai dolgok előtt le a kalappal, jó látni, hogy a képregényfilmes műfaj is halad előre.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Robert Pattinson (Harry Potter, Tenet)
  • Zoë Kravitz (A harag útja)
  • Paul Dano (Vérző olaj, 12 év rabszolgaság)
  • Jeffrey Wright (Casino Royale)
  • John Turturro (Dühöngő bika, Szemet szemért, A halál keresztútján, A nagy Lebowski, Transformers)
  • Andy Serkis (A gyűrűk ura, A tökéletes trükk, Bosszúállók, Csillagok háborúja)
  • Barry Keoghan (Dunkirk)
• A korona alaposan bekavart itt is a 2020-ban kezdődő forgatásba, egy évet csúszott miatta a bemutató.

Cselekmény, téma, tartalom: ...avagy kb. "újdonságok otthonról". Chantal Akerman, a film rendezője New Yorkba költözött Belgiumból, a város életképeit mutogatja, közben felolvassa anyjától kapott leveleit. A levelek alapján a szülők egy ruha boltot visznek, tipikus betegségekkel küszködnek, hiányolják lányukat és hogy nem ír elég gyakran. Bár a beszámolókban van egy-két esemény, cselekménynek ezt nem nevezhetjük. Innentől kezdve tehát kicsit át kell kapcsolnunk az agyunk és nem arra figyelni, hogy mi hangzik vagy nem hangzik el, hanem hogy formailag mit jelent ez az egyoldalú, a megszólított által felolvasott, térben és időben elcsúszott kommunikáció. Önmagában nyilván semmit, a cím nem segít nekem legalábbis, bár beszédes, hogy angol és nem francia. Itt is elcsúszik a dolog, hiszen az újdonságok már megtörténtek, az otthon pedig már nem Belgium.

Forma: Szóval a képekben kellene keresnünk a megoldást, de velem pechetek van, mert laikus vagyok, így aztán nem sikerült összekötnöm a látottakat a tartalommal. Továbbra is csak addig tudtam eljutni, hogy teljesen el van csúszva a két állapot minden tekintetben egymástól, de hogy ez mit akar kifejezni, azt nem értem, és ebben nem segítettek a leírások sem. A new yorki életképek nem a város jellegzetesen ismert pontjait mutatják, hanem azokat elkerülik; nem életképeket látunk, hanem szinte mozdulatlan, szinte kizárólag egyedül lévő embereket, és tömeg sincs, inkább kihaltak az utak, utcák. A kamera többnyire statikus, amikor mozog, akkor sem a kamera mozog, hanem a játékidő egy jelentős részét kitevő metrózás, autózás. Mintha minden az ellenkezője lenne a szokásosnak. A beállítások időnként geometrikusak, de egyáltalán nem mindig. A színek fakók, de ez lehet az én változatom hibája. A felolvasás monoton, zene nincs, a városi zajt hol lenémítják, hol úgy felhangosítják, hogy elnyomja a felolvasás hangját. A felolvasás látszólag véletlenszerűen indul, nem tudtam rájönni, mitől függ, hogy hosszabb csend jön vagy újabb levél. A film végén hajóra szállva elhagyjuk a ködbe vesző várost.

Élmény: Sajnálom, lehet, hogy csak egy hajszálnyira vagyok a megfejtéstől, de néha a legnyilvánvalóbbat sem veszem észre, szóval nem tudom, mire akart kilyukadni Akerman. Ettől függetlenül ne ijesszen el senkit ez a poszt, nem nehéz film, csak látszólag semmitmondó. Ezzel együtt is érdekes látni az ötven évvel ezelőtti New Yorknak ezt az arcát.

Érdekességek

• Plusz dimenziót ad a filmnek, ha tudjuk, hogy Akerman 21 évesen, még filmes karrierje beindulása előtt költözött New Yorkba bő egy évre, ahol megismerkedett több befolyásos avantgárd filmessel, pl. Michael Snow-val (ld. Hullámhossz (1967)), illetve hogy holokauszttúlélő anyjával nagyon szoros volt a viszonya (nem véletlen, hogy anyja 2014-es halála után, 2015-ben lett öngyilkos). A felvételeket 1976-ban visszatérve, immár befutott filmesként készítette.