Cselekmény:

Az előző rész zanzásítva: A 22. századra a Föld az összeomlás szélére kerül, de eközben felfedezzük a nyersanyagokban gazdag Pandora bolygót, ami azonban már lakott a természettel harmóniában élő navikkal. A bolygó élőlényei mind összeköttetésben állnak egymással, így nem túl üdvös a környezetpusztító emberi tevékenység. Ekkor érkezik a bolygóra Jake (Sam Worthington), a lebénult katona, aki szerencséjének köszönhetően kap egy új, mesterséges navi testet hogy segítse a kutatásokat. A bányász cég türelme azonban véges, erőszakkal akarják kényszeríteni az őslakosokat együttműködésre. Jake azonban együttérez a navikkal, főleg miután beleszeret a navi Neytiribe (Zoe Saldana), az oldalukra áll és elüldözik a Quaritch ezredes (Stephen Lang) vezette embereket.

A fonalat ott vesszük fel az első rész után, hogy Jake és Neytiri családot alapítanak, és valami csoda folytán az előző rész avatár testben kómába eső tudós nője (Sigourney Weaver) is szül egy félvér navit, illetve Quaritch ezredes ember-gyereke is gyakorlatilag velük nő fel naviként. Tíz-húsz év idilli boldogság után az emberiség persze visszatér nagy pusztítást okozva, de Jake rendszeres partizánakciókat vezet ellenük és ez nagyban gátolja a terjeszkedést. Ennek ellensúlyozására Quaritch emlékeit beültetik egy avatárba és Jake ellen küldik, sikeresen túszul is ejtik az ember-Quaritch fiát, "Gekkót" (Jack Champion). Mivel Jake jelenléte kiemelt veszélyt jelent a törzsre, lemond törzsfőnökségéről és családjával a messzi vízi navi törzshöz költözik. Ők egészen más életmódot folytatnak, nem könnyű a beilleszkedés. Eközben Quaritch Gekkót felhasználva próbál minél többet elsajátítani a navi-létből...

Téma: Az első rész a természet ökoszisztémájának harmóniáját helyezte a középpontba, és lehet, hogy most is ez volt a cél, de messze nem volt annyira hangsúlyos, belesimult a sok kisebb motívumba. Van egy olyan sejtésem, hogy ez a rész felvezető volt a hátralévő egészhez, hiszen már régóta lehet tudni, hogy lesz harmadik, negyedik és talán ötödik rész is.

Tartalom: Az első öt percben ledarálják azt a 10-20 évet, ami eltelik a két rész között: az első rész szerelmeseinek gyerekei lesznek, megkamaszodnak és az írók a seggükből előhúztak két váratlan karaktert Kiri és Gekkó személyében, akikre véletlenül sem volt korábban utalás - vélhetően Kiri eredete sokkal nagyobb teret fog kapni a továbbiakban, Gekkó viszont nagyon erőltetett húzás volt. A cselekmény katalizátora az első részhez hasonlóan az ember, ahogy elkezdi kizsákmányolni a környezetet, de ezúttal célzottan rámennek Sully családjára gyenge pontként, aki első körben megpróbál elbújni a vízi naviknál, majd ostoba módra elhatározza, hogy nem bujkál és harcolni fog. Azért ostoba, mert ezt nem azzal indokolja, hogy nem tud elbújni vagy mert rádöbbent volna, hogy nincs értelme menekülni, hanem mert küzdeni akar az új otthonáért. Mintha az erdő nem az lett volna eddig, b*zmeg. A második harmadban tehát Sullyék elköltöznek a vízi világba, ami alapelve, hogy a víz mindenütt ott van, ez a kezdet és a vég, és ez a spirituális megközelítés jól passzol az első rész mindent átható ökoszisztémájához, csak ahogy fentebb írtam, nem túl hangsúlyos, sokkal inkább egy sablonos felnőtté válásos sztori, ahol az új fiúnak, esetünkben a középső gyereknek, Loaknak el kell magát fogadtatni az új közeggel és saját apjával. Ezzel párhuzamosan Gekkó fogságba esik és az ellenséges környezet ellenére megtanulja tisztelni az ellenfeleit azok pozitív értékei miatt. És vele kapcsolatban van egy érdekes faji / "a család az család" típusú csavar, amelyben a navik bizonyulnak erkölcsileg gyengébbnek, de ez már spoiler lenne, és vélhetően ennek nagyobb szerepe lesz a későbbiekben. A másik érdekes, örökbefogadott gyerek Kiri, aki láthatóan szoros kapcsolatban áll a bolygóval, valószínűleg később majd ő lesz a központban. Csak azért nem Loak kamasz-sztorija a fő szál, mert a harmadik harmad egy egyórás akciójelenet, amiben többnyire a szülők hentelik az ellenséget 

Forma: Megismételhetném, amit ez első részhez írtam: nagyon szép és látványos az animálás, csak nem működik, mű érzetem van végig, mintha rajzfilmet néznék. Cameron nagy rajongója a víznek, lubickolhatna benne, de ennek ellenére vagy épp ezért túlságosan földies az élővilág. Persze nyilván moziban és 3D-ben kellett volna látni, nem a kisképernyős laptopomon (esetenként telefonon), de ez van, haladjon a korral Hollywood. Ha a 2001: Űrodüsszeia (1968) lenyűgözött az akkori vacak Alcatelemen is, akkor ne ez legyen már a fő szempont. A zene működik, de semmi izgi nincs benne, a színészeknél az állatias viselkedés jól mutat, illetve durván kilógott a mezőnyből a Sigourney Weaver alakította Kiri már a markáns arcvonásaival is. Eközben meg a szintén nagyágyú Kate Winsletet fel se ismertem, hiába tudtam, hogy benne lesz a filmben. ja és volt pár kikacsintás Cameron korábbi filmjeire, kapásból felismertem a Terminátor 2-t (1991) és a Titanicot (1997), illetve volt még Hamlet és Apokalipszis most (1979), de biztos voltak mások is.

Élmény: Az első részre a moziba vettem jegyet egy olyan korszakomban, amikor egyáltalán nem akartam és tudtam ilyenekre pénzt költeni, mert annyira szerettem volna, ha elvarázsolnak engem is. Most is ezzel a hozzáállással ültem neki, de mindkét esetben csalódnom kellett, pedig 2009-ben még csak nem is voltam járatos a filmekben. Technikailag ez a látványvilág biztos lenyűgöző, de laikus nézőként nem volt olyan pontja a filmnek, ami hatással lett volna rám. Kíváncsian várom, hogy a következő rész(ek) helyrehozzák-e ezt. Remélem igen, mert Cameron a lassan harmincéves Titanic óta csak az Avatar-sorozatával jött ki rendezőként, és nehezen hiszem, hogy egy csúcskategóriás rendező élete teljes harmadát, életműve befejezését ezzel zárná.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Sam Worthington, Stephen Lang és Matt Gerald (Avatar)
  • Zoe Saldaña (A Karib-tenger kalózai, Avatar, A galaxis őrzői, Bosszúállók)
  • Sigourney Weaver (Annie Hall, A nyolcadik utas: Halál, A veszélyes élet éve, Szellemirtók, A bolygó neve: halál, WALL-E, Avatar)
  • Kate Winslet (Mennyei teremtények, Titanic, Egy makulátlan elme örök ragyogása)
  • Cliff Curtis (A zongoralecke, Kiképzés)
  • CCH Pounder (MIndhalálig zene, Avatar)
  • Jack Champion (Bosszúállók)
  • Giovanni Ribisi (Útvesztőben, Ryan közlegény megmentése, Elveszett jelentés, Avatar)
  • Dileep Rao (Avatar, Eredet)
• A filmet három évig forgatták (az átlag 1-3 hónap), minden idők egyik legdrágábbja, de cserébe minden idők egyik legnagyobb bevételét is hozta. Mentségére, egyszerre forgatták a második és a harmadik részt, ez utóbbi 2025-re várható.

Cselekmény: A fiatal Monát a kihűléstől holtan találják egy szántó melletti árokban. Mint kiderül, csöves volt, a történetben azok számolnak be találkozásukról, akikkel az utóbbi hetekben-hónapokban összefutott. Egy kamionos pl. rosszfejként számol be róla, miután nem akart kedvére tenni a fuvarért cserébe. Egy autós műhelyben autómosásért kap némi pénzt, de a tulajt leszólja és az nem alkalmazza tovább. Yolande (Yolande Moreau) egy tehetős, idős hölgy házvezetője, akinek villájában titokban megszáll Mona egy alkalmi pasijával. Yolande irigyen nézi, ahogy együtt alszanak, ő nem érzi kapcsolatát ilyen romantikusnak a barátjával. Békén hagyja őket, ám Yolande pasija kisstílű bűnözőként szemet vet a házra, és amikor ott találja Monáékat, a lány elmenekül egyedül, amit értelemszerűen barátja zokon vesz, és annak tulajdonítja addigi kapcsolatukat, hogy volt füve, mostanra meg elfogyott. Ezután egy nomád életmódot folytató filozófusnál húzza meg magát, de ott sincs maradása...

Téma: Azt hiszem Varda célja valami olyasmi lehetett, hogy azon keresztül tartson nekünk tükröt, hogyan tekintünk az öntörvényű, de kiszolgáltatott nőkre. Hogy ez mennyire sikerült, tekintsük át alább.

Tartalom: A sztori lineáris, kivéve azt, hogy a halott Monával indítunk, tehát a vég már nem lesz meglepetés. A narratíva érdekessége, hogy bár Mona nem passzív és nem is szótlan, elsősorban mégis azokról tudunk meg többet, akik kapcsolatba kerülnek vele, mert az jellemzi igazán őket, ahogy ők tekintenek Monára. Szinte az összes férfi a fiatal, csinos nőt látja benne, és alacsony státusza miatt könnyebben próbálkoznak be nála, mint egy "rendes" nőnél. Egy másik jellemző társadalmi tekintet az, ahogy azonosulni tudnak vele: van aki a szabadságát irigyli, van aki az őszinte párkapcsolatát, van aki saját magát fedezi fel benne... stb. Mivel Mona nagyjából ugyanazon a környéken mozog, több szereplő szála visszatér; ettől ha nem is lesz egy Ponyvaregény (1994), mindenesetre segít jobban elmélyülni a karakterekben és a történetet is érdekesebbé teszi. Négy hosszabb történetszálunk van: a már említett Yolande, aki Monában egy ideális szeretőt lát; a társadalomból kitért filozófus, aki már tudja, hogy egyedül nem megy, a teljes elkülönülés összeomlással jár; az agronómus, akinek megesik Monán a szíve; és végül a vendégmunkás, akivel sikerül kialakítani egy kölcsönösen törődő kapcsolatot. Ilyen-olyan okból azonban mindegyik megszakad, és ez az, amitől Mona a kelleténél valósághűbb lesz és nem annyira jelképes karakter: ő ugyanis meglehetősen következetlen. Annyit tudunk meg róla, hogy van rendes képzettsége, de egy nap elege lett a kispolgári létből és útnak kelt, hogy minél távolabb kerüljön a társadalomtól, bármilyen függéstől. De közben mégis teljesen kiszolgáltatott a társadalomnak, hiszen ételt és szállást csak tőlük remélhet, illetve amikor lehetősége lenne önellátásra, akkor nem él vele. Mona karaktere tehát egyszerre teljesen független és függő, így aztán lehet, hogy időnként vonzó a többieknek a függetlensége, ám ez egyúttal fenntarthatatlan is.

Forma: A Kukázókhoz (2000) hasonlóan félig dokumentarista, félig fiktív jellegű, van narráció, interjú, a szereplők kibeszélnek a kamerába. A szereplők többnyire helyi amatőrök, de nem látszik rajtuk, miközben a valódi színészek meg túl műviek hozzájuk képest. A színek tipikusan 1980-as évekbelien fakóak/színtelenek, a kamera statikus vagy Monával együtt halad, ami végülis érzékletes, de nem elég izgalmas számomra. A zene disszonáns vonós, nem mondom, hogy nem illik hozzá, de nem túl érdekes.

Élmény: Azt hiszem nem kedvelem Varda filmjeit; a Cleo 5-től 7-ig (1962) még izgalmas volt, a többi már nem volt az. A történet nem tudom, hova akart kilyukadni, tehát vagy én nem értettem meg vagy nem elég jól elmagyarázva. Ha ez társadalmi kritika akart lenni, akkor nem sikerült, mert nem a társadalom vetette ki magából Monát A formai elemeknél nálam továbbra is az 1920-as évek a nyerő, persze ez egyéni ízlés kérdése.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Macha Méril (A nap szépe)
  • Yolande Moreau (Amelie csodálatos élete)
• A film egyik ihletője egy valódi csavargó lány volt, akit Varda befogadott magához és szerepet is kapott a filmben a vasútállomáson.

(kép: dbknews.com)

A Wikipedia szerint a reakcióvideó műfaja az 1980-as évekbeli Japánban fejlődött ki; aki nem ismerné ezeket, a lényegük annyi, hogy adott személy néz egy videót és kommentálja vagy legalábbis meglepődik/megijed/nevet... stb. rajta. A titka állítólag abban rejlik, hogy képesek vagyunk a videóssal olyan szinten együttérezni, hogy mi is átéljük azt, amit valójában csak ő él át.

Már nem tudom, én mikor lettem a rabjuk, de az biztos, hogy a koronavírus alatt robbant be igazán a dolog, amit az is bizonyít, hogy kevés videósnál látok 2020-nál régebbi részeket, de bizonyára közrejátszott az is, hogy sokáig ment a szerzői jogi hercehurca a YouTube-bal. Vannak emlékeim sorozatok váratlan eseményeihez készült reakcióvideókról, de valószínűleg én is a karantén tájékán kezdhettem a kelleténél többet nézni őket, először zenei és vicc témakörben, filmeket már inkább csak 2023-ban.

Vicceskedő leegyszerűsítéssel két csoportra bontanám a videósokat, van akinek nem kellene csinálnia és van akinek igen :) A rosszabbak közé azok tartoznak, akik látványosan rácsodálkoznak arra is, amire nem kellene, illetve a fogalmatlanok, akik észre sem veszik, mikor és mire kellene reagálniuk. A jobbak közé tartoznak az értelmesebb, őszinte átlagemberek, illetve a szakemberek. Ők a kedvenceim, hiszen nem csupán átélhetjük velük a filmet, hanem kapunk szakmai elemzést is, és ebből tanulhatunk.

Ezzel el is értünk a poszt tárgyához, avagy mik a fő szempontjai a tevékenységnek (azaz a reakcióvideó-nézésnek)? Ahogy az előbb és a bevezetésben is írtam, a legfontosabb az, hogy újra átélhetjük a filmélményt, ráadásul társaságban. Ehhez megkapjuk még az isteni nézőpontot is, hiszen mi már tudjuk, mi fog történni. És ugye mindig jól esik, ha másnak is tetszik, ami nekünk tetszett. (Ezt pedig készségesen kielégítik videósaink, minden tetszik nekik, és persze sosem látták még korábban a legnagyobb klasszikusokat sem - mondjuk 2014-ig én sem, úgyhogy nem lehetetlen, csak gyanús :)

Ez azonban csak vígjátékoknál és fordulatos történeteknél működik - nálam legalábbis - , abban már nem lelem örömöm, ha valaki megijed vagy sír, de abban igen, ha valaki örül vagy meglepődik. Ebből a szempontból a csoportosításom első három tagja is jól működik, szórakozhatunk a reakcióikon. Akit van értelme nézni műfajtól függetlenül, azok a tényleges filmesek, akik rá tudnak világítani olyan szempontokra is, amiket mi átlagnézőként nem vennénk észre, akik szakmai szemmel elemeznek.

A legnagyobb fejtörést az utóbbi években nekem az okozta, hogy időpocsékolás-e, hiszen kettőből már túl lennék egy filmen is. Rögtön rávághatnánk, hogy az, hiszen mi értelme azt nézni, hogy valaki átéli az élményt, amit nekünk kellene átélnünk egy új filmmel? Na de nem ugyanilyen közvetett élmény maga a filmnézés (vagy bármilyen kultúra fogyasztása)? Minek szerezzük meg a műveltséget, ha nem élünk vele? Saját magunk gazdagítására? De minek gazdagítjuk magunk, ha úgyis meghalunk és nem kezdünk a műveltséggel semmit? Ezek mind reflektálások, reakciók. Akkor csak az alkotás maga lenne értelmes tevékenység? Na de az alkotás sem az élmény, hanem épp ugyanilyen közvetetten az élmény formába öntése. Sőt, az élmény maga is csak reakció arra a valóságra, amit amúgy is csak közvetetten érzékelünk (Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!). Na de ez már metafizika. Van értelme hát reakcióvideókat nézni? Igen, pont annyi, mint filmet nézni vagy készíteni. Persze más a minőségük, de élménynek mindegyik egyforma.

Eddig jutottam egyelőre, ami az élményeket illeti. Hogy minek van igazán értelme, azt még nem tudom és nem is tartozik ebbe a blogba. :)

Cselekmény: 2012, Franciaország. Ruben Brandt híres művészterapeuta olyan kuncsaftokkal, mint a bőbeszédű testőr, a falánk bankrabló vagy az exhibicionista hacker, de hetek óta rémálmai vannak, amelyekben híres műalkotások karakterei támadnak rá. Eközben a volt cirkuszi akrobatát, Mimit megbízza a maffia egy gyémánt elrablásával, de a kleptomán nő inkább egy ókori legyezőt visz el helyette - vagyis csak vinne, mert a híres amerikai nyomozó, Mike Kowalski megakadályozza. A maffia haragja elől Mimi  a művészterapeutához menekül, aki azt javasolja, hogy fesse ki magából  gondot, a festmény birtoklásával pedig uralkodni fog majd a problémáján is. Amikor Mimi látja, hogy az egyik Manet-festmény felzaklatja Rubent, elhatározza a másik négy pácienssel, hogy elrabolják számára a képet, hadd birtokolja ő is a problémáját...

Téma: Nem látok központi gondolatot, ez "csupán" egy szórakoztató történet roskadásig pakolva kulturális utalásokkal, majdnem mint a Final Cut (2012), csak máshogy.

Tartalom: Három főbb karakter szemén keresztül látjuk az eseményeket: az első szakasz inkább Mimié, a kleptomán artistáé, aki a maffia feladata helyett mást lop el, ezért menekülni kényszerül, így fut bele Rubenbe. A főszereplő valójában Ruben, vele is nyit a történet, de annyira nem hangsúlyos, hogy domináns karakter legyen, még ha az ő problémája is mozgatja a cselekményt. Ruben művészetterapeuta, akit ironikus módon híres festmények hallucinációi gyötrik, ahogy megelevenednek és az életére törnek. Mivel épp egy csapat bűnöző van nála kezelésen, adott hogy egy tolvajos sztori kerekedjen belőle, de a rejtélyek sűrűsödéséhez még hozzájárul a harmadik főszereplőnk, Kowalski nyomozó is, aki segít nekünk felfejteni a szálakat, miközben váratlan múltbéli titkokra is fény derül. Szóval a sztori maga egy tök izgalmas akció-krimi-thriller kellő mértékű humorral és rejtélyességgel, fordulatokkal, némi pszichológiával megfűszerezve, de mélyebb dolgok nincsenek benne. Sok könnyen beazonosítható karakter van, de nem igazán vannak kidolgozva, még Ruben is összecsapottnak tűnik.

Forma: Na de most jön a lényeg: a sztori önmagában is elé lenne egy kellemesen szórakoztató filmhez, de a művészetek apropóján annyi utalással látnak el minket, amennyit nem győz az ember, főleg az olyan, mint én, akinek nagy hiányosságai vannak képzőművészetek terén. De nem kell aggódni, sok a közismert kép, ráadásul nem korlátozódnak az utalások festményekre, vannak ám dögivel filmesek is kezdve Hithcocktól a Ponyvaregényen (1994) és a Kameralesen (1960) át A prágai diákig (1913). Az animáció stílusa is a huszadik századi festményeket idézi 3D-vel megdobva. A mozgás nem az igazi, de nem zavaró. A zene tökéletes, nem csak az aláfestő, de a bár-stílusú popsláger-válogatástól is elvigyorodik a néző. Magyar utalás csak néhány van, ez alapvetően egy nemzetközi film. De akkor is magyar, szóval nekünk jutnak olyan poénok, mint a "Ciao Marina". Érdekesség: a film költségvetése 2018-ban durván 4,5 millió dollár volt; az év sikeranimációja, A Hihetetlen család 2 meg 200 millióból készült... Ez nyilván meglátszik, de bőven ellensúlyozza a kreativitás, a feszes vágás.

Élmény: Mit írhatnék még róla? Jó volt, élveztem, pozitív értelemben szívatja az embert a fordulataival és váratlan húzásaival, miközben jó buli azon gondolkodni, hogy épp melyik híres műre utal. És ráadásul magyar.

Érdekességek

• A rendező valójában jugoszláv, de már az 1990-es évek óta Magyarországon él.
• Színházi formátumban már előadták a filmet 2011-ben, kíváncsi vagyok, az hogyan nézhetett ki.
• Eredetileg angol nyelven vették fel és arra rajzolták, a magyar csak később került rá.

Cselekmény, téma, tartalom: A kísérleti rövidfilm tipikusan huszárikos, egy videóklip-montázs, esetünkben lovakat láthatunk vidéken, majd a városban. Kezdetben egy szabad csapat lovunk van, majd a szekér előtt állnak befogva, végül a városba kerülve a szerepük már versenyló, cirkuszi mutatvány vagy vágóállat. A ív egyértelmű, a természetes kapcsolat felborult, a ló eljelentéktelenedett. Az elégia meghatározása ugye elmélkedő vers, a fent belinkelt írásban pedig olvasható konkrétan a szerző szándéka is:

Ez a film lírai vallomás. A búcsú gondolatát fogalmazza, az emlékek szertelen megidézésével

De emellett van még két apróság: egyfelől a filmet Nagy László 1963-as verse, a Búcsúzik a lovacska ihlette, másodszor pedig szintén a fenn belinkelt írás szerint ez kritikája a Kádár-kor államosításainak, ami több tízezer ló kényszerlevágásával járt.

Forma: Huszárikos. "Random" képeket asszociál, de szerencsére az asszociáció könnyen érthető, még akkor is, ha a képek inkább már hangulatiak. Ez egy jó pont. A rossz pont, hogy a fszomért kell rángatni a kamerát. Jó, persze, értem, zaklatottabb meg minden, de húsz percen keresztül ez kicsit sok. Sokkal hatásosabb ez a technika, amikor hagyományos filmben jelenik meg pár másodpercre, de ez így élvezhetetlen. Természetesen a vágásoknak is óriási a szerepük, ezt is jól sikerült eltalálni, hozva a szovjet montázstechnika pozitívumait, különösen a mészárszékes jelenetnél. A zene tökéletesen passzol, modern, zaklatott, ráadásul a film színes, meg nem mondanád, hogy egy hatvanéves filmről van szó.

Élmény: Először is nem tetszik a téma. Mármint témába belekötni hülyeség, arról forgat valaki, amiről akar, de nekem sokkal kézenfekvőbb volt a modernizáció vagy mondjuk egy metaforikus népirtás (pl. holokauszt), mint a búcsú a lovaktól. Ehhez túl vad és tragikus volt a kép. A másik problémám pedig a már említett képi megvalósítás, túl zaklatott végig, nem lehet kényelmesen megnézni, beleszédül az ember. A piacere (1976) sokkal élvezhetőbb. Ezzel együtt, főleg figyelembe véve, hogy ez egy 1960-as évekbeli film és Huszárik elsője, teljesen korrekt, simán ott a helye az évtized legjobb magyar filmjei között.

Érdekességek

• A forgatókönyv megtekinthető a fenn belinkelt írásban.
• A lovak kb. 50 millió éve alakultak ki és 5-6 ezer évvel ezelőtt háziasította őket az ember Közép-Ázsiában. Öt éves korukra fejlődnék ki, az élettartamuk 25-30 év.