Cselekmény: Badii úr autójában ülve járva mustrálgat magányos férfiakat, megszólítja őket egy fuvarra, munkát ajánlva nekik jó pénzért. Érthető módon gyanakvóak és rendre faképnél hagyják, míg egy fiatal sorkatona be nem ül mellé az autóba. Ekkor derül ki, hogy Badii azt szeretné, hogy másnap reggel a senki földjén temesse majd valaki el a holttestét. A kiskatona megrémül és elszalad, így Badii tovább keres. Egy építkezéshez ér, ahol az ünnepnap miatt csak egy biztonsági őr és barátja vannak...

Téma: Valahol az És az élet megy tovább (1992) és Az olajfák alatt (1994) között és után elvesztettem Kiarosztamit, onnantól kezdve egyik filmjénél sem világos, hogy mire akar kilyukadni. Értelemszerűen a felszínen az öngyilkosságról elmélkedik, a lezárást viszont nem tudom értelmezni. (Spoiler: megválaszolatlan marad, hogy Badii mit tesz, de ekkor vágás jön és magát a forgatást látjuk.) Ettől nyilván kap egy szokásos metafizikai dimenziót, de értelmet ettől még nem nyernek az addigiak.

Tartalom: Osszuk három szakaszra a történet: felvezetés, érvek-ellenérvek és befejezés. A felvezetésben Badii autózik fel-alá meg-megszólítva magányos férfiakat munkát ajánlva nekik, amit nyilván elutasítanak, mivel elég gyanús, ha valaki sok pénzt ajánl, de nem mondja meg, mit akar cserébe. Utólag visszagondolva Badii nyilván azt vizslatta, hogy ki a kiszolgáltatott, ők nyilván könnyebben kaphatóak. A második szakaszt onnan számítom, hogy beszáll mellé a kurd kiskatona, mert innentől kezdve három különböző társadalmi csoport hozzáállását ismerhetjük meg: a kurd kiskatona fiatal és szégyenlős a magabiztos értelmiségivel szemben és végül elszalad, noha neki pont az a feladata, hogy embereket öljön. Badii mellesleg megjegyzi, hogy katonaévei voltak a legszebbek. Ja és még kapunk egy kis értekezést a munkaetikáról is, de ezt vehetjük az élet jelképének is: nem kell tudnod, mi lesz a vége, csak csináld. A második jelölt egy afgán vallástanonc, vele értelemszerűen vallási síkra terelődik a kérdés: az élet Istené és bűn eldobni, míg Badii szerint az is bűn, ha szenvedésünkkel szenvedést okozunk másoknak. Az utolsó utas egy török preparátor: itt a legfőbb érv Badii részéről, hogy nem fontos az öngyilkosságának oka, hiszen az lehet akármilyen banális, ha nem tud együtt élni ezzel az érzéssel. A preparátor azzal győzködi, hogy mindenkinek van baja, de menni kell tovább. Végül elmeséli a címadó történetét, de ezt már nem spoilerezem el, de a lényege, hogy az öngyilkos gondolatok a rossz életszemléletből fakadnak. Az eddig felvonultatott kisebb-nagyobb karaktereknek lehet hogy van társadalmi jelentőségük is, biztos nem véletlen, hogy három különböző etnikumú ember száll be az autóba, de az iráni társadalmi helyzet ismeretének hiányában ezt el kell engednem, és a kritikák sem írtak erről semmit. Az utolsó szakaszban Badii vívódik, hogy mi legyen, de a végkimenetel már nem fontos, hiszen hallottunk mindent pro és kontra. A második bekezdés spoilerében elárult "fordulattal" viszont nem tudok mit kezdeni, ami kilép a történet kereti közül és jelentékteleníti a témát, de ez nem lehetett célja, mert akkor minek volt az egész.

Forma: Ha láttál egy klasszikus Kiarosztami-filmet, akkor semmi új nem fog érni: minimalista, statikus kamerakezelés, közeliek és távoliak váltakoznak. Ezúttal is szinte végig egy autóban ülünk, az utazás talán az élet jelképe. Színjáték nem sok van, nem találtam infót arról, hogy amatőrök-e vagy sem, de a főszereplő nem az. Jelképünk ezúttal még a föld, amit kezdetben Badii fitymál kopársága miatt, de a képeken uralkodik, az egyik karakter életadónak nevezi, az építkezéstől kezdve pedig szinte folyamatosan mozgásban van guruló kavicsok, földtömegek, por formájában. Ehhez kapcsolódik a legjobb kép is, amikor az építkezése felvert pora Badiit túlvilági helyszínre varázsolja. És a korábban spoilerben említett rész az eddigiek teljesen felrúgva rosszminőségű digitális filmre vált, a táj viszont kizöldül, a zenét addig teljesen nélkülöző filmben pedig hangsúlyosan felcsendül egy trombitaszóló. És még mindig nem értem, miért.

Élmény: Szóval ahogy az elején írtam, Kiarosztaminál nálam a Közelkép (1990) volt a csúcspont, a Koker-trilógia jó volt, onnantól kezdve viszont nem találom rajta a fogást. Vizuálisan nem túl érdekes (pedig attól még lehetne, hogy minimalista), nem éreztem át a korábbi filmekre jellemző mély humanizmusát. intellektuálisan pedig vagy túl hülye vagyok hozzá vagy nem sikerült megugrania a korábbiak meta-szintjét.

Érdekességek

• -

Előzmények: Amerikában ugye Edison nagyjából Európával egyidőben fejlesztette ki a mozgóképet. Az ő operatőt-rendezője volt Alfred Clark (1873-1950) is, akit lenyűgözött az elektromosság és 16 évesen otthagyta a sulit, és beállt egy gramofonos céghez. 1894-ben állt be Edisonhoz, ahol egy évig dolgozott filmesként, majd visszatért korábbi érdeklődéséhez, a gramofonokhoz. Jelentős cégek igazgatója lett, illetve nem mellékesen egy komolyabb kínai porcelángyűjteményt is összehozott.

A film: Anglia, 1587. A filmben lefejezik Stuart Máriát. Bocsi a spoilerért. Clark nem rendezett sok filmet, viszont több közülük történelmi eseményt dolgozott fel, ami magával hozta, hogy a filmen ne csak valami mutatvány vagy aktualitás legyen, hanem történet. És ez volt az első film történettel, megelőzve Melies-t. Szintén első volt abban, hogy a lefejezést egy vágással oldotta meg, amely során a(z amúgy férfi) színészt kicserélték egy bábura. Ugyancsak ezt tartják az első horrorfilmnek. Szintén említésre méltó, hogy többszereplős a film, a katonák gyűrűje felfogható díszletnek is, ami szintén nem volt jellemző a mutatványokra-aktualitásokra.

Stuart Mária (1542-1587) egyébként a skót király egyetlen lányaként volt trónörökös. 1558-ban, 16 évesen hozzáment az akkor 14 éves, későbbi II. Ferenc (1544-1560) francia királyhoz, ám a fiú két év múlva meghalt, gyerekeik nem voltak. Újraházasodott, de a skót hatalmi harcok miatt lemondatták és I. Erzsébet angol királynőnél keresett menedéket, aki viszont börtönbe záratta, majd végül lefejeztette, mert törvényes követelője volt az angol trónnak is. így is azonban 1707-ig az ő utódai uralkodtak Anglián, hiszen Erzsébetnek nem született gyereke.

Cselekmény: 1943, ázsiai hadszíntér. Keith frissen végzett elit tengerész egy tehetős anyával és egy félkomoly kapcsolatban lévő bárénekesnővel. Sajnálatára egy aknakereső hajóra, a Caine-re helyezik hadihajó helyett, ami lassan az enyészeté lesz minden értelemben, a kapitány (Tom Tully) is lazán, de a helyzetnek megfelelően kezeli ezt, aminek a pedánssághoz szokott Keith nem örül. Annak igen, hogy Queeg (Humphrey Bogart) személyében új kapitányt kapnak, aki viszont szigorúan megköveteli a tökéletességet bármi áron. Ennek meg is lesz az eredménye azonnal, amikor egy betűretlen ing miatt rapportra hívja a legénységet, és közben a hajó elveszít egy gyakorlócélpontot. A következő bevetésük pedig már élesebb lesz, kísérőként kell helytállniuk egy partraszállásnál, emiatt aggodalmukat fejezik ki a hajó rutinosabb tisztjei, az elsőtiszt Maryk és a civilben író Kefeer (Fred MacMurray)...

Téma: Amikor nem találom a témát, olyankor megkeresem a történet végét-csúcspontját, hiszen bizonyára azt szánták annak. Esetünkben ez az, amikor a legénységet leszidják, amiért nem támogatták eléggé hibázó feletteseiket. Ezt kellene alátámasztania a történetnek, de egyrészt pont az ellenkezőjét teszi, másrészt egy szigorúan hierarchikus intézménynél ez nem igazán elvárható. 

Tartalom: Történetünk első szála Keith magánéletével indul, aki szerelmes egy bárénekesnőbe, noha a férfi státusza jóval magasabb, és ezért vonakodik elköteleződni. Ez a szál később visszatér, de sok jelentősége nincs a témával kapcsolatban. A rendező eredetileg háromórás filmet forgatott volna, de a stúdió nem engedte, hogy kettőnél hosszabb legyen, talán ennek esett áldozatul az alapmű regényben elvileg sokkal fontosabb szál. A hajón már sablonokkal találkozhatunk: van egy rutinos, de a formaságokra fittyet hányó kapitány, egy zöldfülű Keith, majd egy túlzottan szigorú kapitány Queeg személyében. Nem akarom elspoilerezni, úgyhogy kicsit elnagyoltan fogok írni: Queeg többször bizonyítja alkalmatlanságát, Keefer pedig elülteti a bogarat a többiek fülében, hogy zendülni kellene. Ő a legéletszerűbb karakter, mert nem egysíkú; eleinte kedveljük, de később megismerjük, hogy nem egy szilárd jellem, és ezért nem tudom kárhoztatni. Maryk és Keith nem érdekesek, de végülis még Queeg sem. A fordulatot az utolsó negyed hozza meg a zendülés tárgyalásán (a cím és a műfaj miatt remélem ez nem nagy spoiler), amikor az egyik jogi képviselő teljesen más megvilágításba helyezi az esetet, mint amire az addigi történet terelt minket. És ez itt a film nagy hibája, mert ez a fordulat nem volt előkészítve egyáltalán

Forma: Szép színes, a kamera jókor mutat közeli és távolit, de azért nincsenek kreatív vágások vagy szögek, fényjáték, zene. Szerencsére a haditengerészet együttműködő volt a kezdeti kifogásaik után (hiszen nem akarták, hogy inkompetensnek higgyék őket Queeg miatt), így igazi eszközökön forgathattak, sőt, a később nagyobb karriert befutó Lee Marvin valódi veteránként katonai tanácsadóként is működött. A többiek sem voltak rosszak, de azt hiszem ez volt az eddig látottak közül Bogart legjobb alakítása, főleg a tárgyalótermi jelenetben, amelyre még a kamera is rásegített egy közelivel, kizárva a külvilágot. Állítólag a jelenet után a stáb tapsviharban tört ki, amit simán elhiszek.

Élmény: Az 1950-es évek egyik legsikeresebb filmjének első háromnegyede igazából egy már többször látott tengerészes sztori nem túl izgi megvalósítással, az utolsó negyed azonban tartogat két kiváló jelenetet, ami miatt érdemes megnézni és akár elgondolkodni, hogy biztos jól ítélünk-e meg minden egyértelműnek tűnő helyzetet.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Humphrey Bogart (A máltai sólyom, Casablanca, A hosszú álom, A Sierra Madre kincse, Egy magányos helyen, Az Afrika királynője)
  • José Ferrer (Arábiai Lawrence)
  • Fred MacMurray (Gyilkos vagyok)
  • Tom Tully (A kereszt jele)
  • E. G. Marshall (12 dühös ember)
  • Lee Marvin (Aki lelőtte Liberty Valance-t)
  • Claude Akins (Rio Bravo)
  • Todd Karns (Az élet csodaszép)
  • Whit Bissell (A testrablók támadása, A mandzsúriai jelölt, Airport)
  • James Best (Tiltott bolygó)
  • James Edwards (Gyilkosság, A mandzsúriai jelölt, Patton)
• Jose Ferrer (a védőügyvéd) kétszer volt Rosemary Clooney férje, fiuk Miguel Ferrer szerintem sokaknak ismerős.
• Robert Francis (Keith) 25 évesen, egy évvel a film után halt meg repülőgépbalesetben
• James Best unokatestvérei az Everly Brothers együttes
• Az alapmű regényt Herman Wouk írta 1951-ben részben saját élmények alapján, hiszen ő is egy aknakeresőn szolgált a második világháborúban. írt ugyan belőle színdarabot is, ami csak a tárgyalásra összpontosít, illetve felkérté a forgatókönyvhöz is, de elégedetlenek voltak vele. 2023-ban Friedkin készített tévés remake-et Kiefer Sutherlanddel.
• A nagy vihar az 1944-es Kobra tájfun volt, ami 800 matrózzal végzett, hajók süllyedtek el és rongálódtak meg.
• Michael Caine innen vette művésznevét, amikor hirtelen kellett döntenie; mintha csak a Mrs. Doubtfire-ben  (1993) lettünk volna, körbenézett és ezt a filmcímet látta meg a mozikon kiírva. Azzal viccelődött, hogy ha a másik irányba néz, akkor most Michael 101 kiskutya (1961) lenne.

Cselekmény: A szenegáli Diouana a francia Riviérára érkezik munkaadó családjához. Elvileg gyereknevelésre, de a gyerekek sehol, ellenben a kis lakás "úrnője" cselédként kezeli. Pedig amíg Szenegálban voltak, nem kellett házimunkát végeznie, csak a gyerekekkel foglalkozott, és akkor még azt gondolta, hogy Franciaországban majd nagyvilági életet élhet...

Téma: A gyarmatosítás egyenlőtlen felállásának jelképes sztorija ez, ahol az erősebb kihasználva a gyengébb kiszolgáltatottságát kizsákmányolja, rasszista nézőpontjával dehumanizálja és rabszolgasorba kényszeríti, ám főhősünk végül aktív ellenálló lesz. Ez érthető a gyarmatosítás és az azt követő egyenlőtlen felállásra is.

Tartalom: A történet azonban banálisan egyszerű, tényleg csak annyit látunk szinte végig, hogy Diouana házimunkát végez. A fehérek szempontjából csak annyi látszódik, hogy a cselédjük egyre kevésbé hajlandó dolgozni, míg a fekete szempont az, hogy a munkaadó nemkívánt munkát végeztet egy lakásbörtönbe zárva. Az egyik fontos töréspont kettejük nézőpontjából az, amikor a madame mérgesen rászól Diouanára, hogy aki nem dolgozik, az ne egyék, ami Diouana szempontjából úgy hangzik, hogy ha nem ehet, akkor nem dolgozik. A sztori persze kissé (nem is kissé) öncélúan inkonzisztens, mert Diouana nincs bezárva  lakásba és némi kommunikációval elejét lehetne venni mindennek, de nyilván a jelképes történet megköveteli. Minden jelenetben megjelenik valamilyen formában a gyarmati vagy posztkoloniális helyzet valamely aspektusa, úgyhogy nem részletezem, de a kedvencem az volt, amikor egy joviális vendég megpuszilja Diouanát üdvözlésképp, és megjegyzi, hogy még nem csókolt fekete nőt, mert ebben benne van a rasszizmus, a férfiuralom, de a kulturális különbségek és a kíváncsiság is. Vagy hasonlóan sokrétű jelenet, amikor Diouana nevében ír levelet a főnöke, teljesen elvéve ezzel az ő személyét. A legfontosabb motívum az afrikai maszk, amely elsősorban Afrikát jelképezi, de minden helyzetben jelen van és minden helyzetben kicsit mást jelent.

Forma: Kevésbé izgalmas, persze a Jeanne Dielman (1975) óta tudjuk, hogy a látszólag unalmas sztori és kép alatt is felgyülemlhet feszültség, de ez nem volt annyira most érezhető. Egyedül akkor volt kicsit kreatívabb a kamerakezelés, amikor Diouanát alulnézetből ébresztette főnöke, illetve a beállítások a végén, amelyek kihangsúlyozták a maszkot. A zene nem emlékezetes afrikai dallamok voltak. A hanggal kapcsolatban érdekesség, hogy a Franciaországban végig szótlan Diouana  eredetileg a saját nyelvén narrált volna, de a befektetők miatt muszáj volt franciául. Ez magyarázza azt a részt, amikor megjegyzi a társaság, hogy Diouana nem tud franciául, de ösztönösen érti az utasításokat, mint az állatok. A színészi játék újhullámosan érdektelen.

Élmény: Az afrikai gyarmatosítás már olyan unalmas, mint a latin-amerikai imperializmus, de ennek a filmnek történelmi jelentősége van, mert bár hivatalosan francia, gyakorlatilag ez volt az első afrikai film, ettől lett többek között Sembene az afrikai film atyja, neki is ez az első egészestés filmje. Egyszerűen, de hatásosan érzékelteti ezt az alá-fölérendeltségi problémát, és bevallom, fehér férfi helyzetemből adódóan én is könnyedén beleesem ebbe a narratívába, és nem vagyok tudatában.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Mbissine Thérèse Diop és Robert Fontaine (Emitai)
• Még életben vannak: Mbissine Thérèse Diop (75)

Előzmények: Noha láttuk hogy vannak előzmények bőven, a mozi születését hagyományosan a francia Lumiere-testvérekhez kötjük. Családi fényképüzemben sajátították el a szakmai alapokat, majd megvásárolták a kinematográf szabadalmát, ebből fejlesztették tovább saját változatukat, miután Párizsban látták Edison kinetoszkópját. Az eszköz felvevő- és egyben vetítőgép is volt, szebb képekkel és jóval könnyebb kamerával, aminek köszönhetően könnyebb volt felvételeket készíteni. Szűk két hónappal a német Wintergartenprogramm (1895) bemutatója után mutattak be tíz filmet fizető közönség előtt Párizsban, hagyományosan innen számítjuk a mozi és a film kezdetét. A testvérek úgy gondolták, hogy a mozizásban nincs nagy jövő, hiszen amiket leforgattak, azokat láthatjuk saját szemünkkel is az utcán. Az IMDb szerint 1900 után nem is forgattak több filmet, és visszatértek a fényképezéssel kapcsolatos kísérleteikhez. Bár cégük sikeres volt, később egyesültek a brit Ilforddal, ezért nem hallani már a Lumiere márkáról.

A film: A címben benne van minden, fotósok egy csoportja száll ki egy hajóból, szóval tipikus aktualitás. Annyi érdekessége van, hogy ezt még a mérföldkőnek számító nyilvános vetítésük előtt vették fel és vetítették le szakmai köröknek. Ne várjunk sokat egy ilyen "időszámításunk előtti" felvételtől, de azért jó nézegetni az embereket. Fura mód, alig van csomagjuk vagy legalábbis nem ők cipelik.