Előzmények: Alice Guy (1873-1968) nemcsak az első női filmes volt, de az elsők között volt a narratív film megteremtésében is. Egy kamerákkal foglalkozó cég titkárnőjeként jó kapcsolatot ápolt a filmesekkel, ott volt az első Lumiere-demonstráción is, és mivel jó viszonyban volt a vezetéssel, kölcsönkért egy kamerát. Unva az aktualitásokat, 1896-ban leforgatta az első narratív filmet. 1906-ig itt (a Gaumont-nál) rendezett, majd 1907-ben az amerikai leányvállalat vezetője lett férjével. Annyira sikeresek voltak kezdetben, hogy az ország legnagyobb stúdióját tudhatták magukénak,azonban az 1920-as évekre áttevődött a súlypont Hollywoodra a keleti partról.

A film: A cím magyarul kb. "a kis Tich és az ő nagy csizmái". Little Tich vándorkomédiás volt, ami a korai filmek nagy kedvenc témája volt az aktualitások mellett; ne felejtsük, hogy ilyesmiből nőtte ki magát Melies, de a későbbi Chaplin vagy a Kacsaleves (1933) Marx-testvérei is sok más híresség mellett. Szóval a filmnek kevéssé nevezhető felvételben Little Tich előadja a védjegyének számító csizmás táncát, amiben egy hetven centis orrú cipőben csinál a mai szemnek mérsékelten látványos mozdulatokat, köztük a ma inkább Michael Jacksonhoz köthető, 45 fokos bedőlést. A filmről nincs mit mondani, frontális, statikus, ezért mondtam, hogy nehezen nevezhető filmnek. Az angol Little Tich (1867-1928) 140 cm alatti volt és hat újjal született, amerikai körútja során az 1880-as években fejlesztette ki ezt a fő számát. A századforduló idején Párizsban lépett fel többnyire, ekkor készült ez a felvétel is, de hanglemezeket is rögzített.

Cselekmény: A Némó nyomában (2003) c. filmben megismert, rövidtávú memóriazavarral küzdő Szenilla (Ellen DeGeneres) gyerekkorába ugrunk vissza, akit szülei (Diane Keaton és Eugene Levy) próbálnak a probléma ellenére is megtanítani a legfontosabbakra, persze Szenilla így is elvész. Évekig keresi szüleit, amikor belebotlik Pizsiékbe (Albert Brooks), itt ér össze a két film. Azóta együtt töltik mindennapjaikat, amíg egy nap Szenillának be nem ugrik egy emlékkép gyerekkorából és egy hely: "kaliforniai Tengeri Élővilág". Nosza elindulnak hát Kaliforniába megkeresni Szenilla szüleit, ám amint odaérnek, Szenillát befogják a tengerbiológusok, ami pont jó neki, mert amúgy is be kellett jutnia az épületbe. Itt talál magának egy segítőt Hank, a polip személyében, míg Pizsiék a fókák (Idris Elba és Dominic West) segítségével jutnak be az intézménybe...

Téma: Amikor nem vágom, mire akar kilyukadni egy történet, mindig a végét veszem alapul, ami szerint képes lehet az ember akarom mondani a hal bármire, ha megvan hozzá az akarat. Ez így önmagában nyilván butaság, de ahogy olvasgattam a többi leírást, leesett, hogy mindegyik élőlénynek volt valamilyen fogyatékossága, tehát a téma igazából az, hogy a hátrányos helyzet leküzdhető, csak nekem nem esett le elsőre.

Tartalom: A középpontban ezúttal Szenilla van, aki gyerekkora óta emlékezetkiesésben szenved, emiatt aztán mindenki aggódik érte és próbál rá vigyázni, és ez a nézőpont tulajdonképpen a Némó nyomában (2003) alapszituja, ahogy a fogyatékosság is megvolt már akkor a kis Némó sérült uszonya miatt. A cselekmény egyszerű, csak túlbonyolított: Szenilláék átkelnek az óceánon megtalálni a szülőket, majd hazamennek, és közben újra rájönnek, hogy így is lehet teljes életet élni és megbirkózni egyedül akár a problémákkal (de azért jobb közösségben lenni). Sőt, egy ponton Pizsi még arra is ráébred, hogy Szenillának vannak erősségei is. Hasonlóak a tengerbiológiai intézmény mellékkaraterei is, akik fogyatékosságaik miatt tartanak a nyílt víztől, de végül erőt vesznek magukon és nem bánják meg. Ezzel együtt nincs igazi karakterfejlődés, az állatok nagy része inkább humorforrás, a poénok nagy része pedig az, ahogy ezek az állatok viselkednek. A legnagyobb problémám a polippal volt, aki már túlságosan emberi intelligenciával rendelkezett. Na nem mintha az előző film annyira életeszerű lett volna, de ez már teljesen elrugaszkodott a valóságtól

Forma: Az előző film nagy erénye a víz volt, ami kölcsönzött egyfajta éteri hangulatot a képi világnak;  víz most is látványos volt, de már nem éreztem rajta. A vizuális poénok is az állatok természetes mozgásából adódtak többnyire, kreatívabb megoldásokból csak egy lassított zuhanás adódott, és zeneileg is ez az egy jelenet volt emlékezetes (Louis Armstrong: What a Wonderful World, ami közhelyesre agyonjátszott dal, de jól passzolt ide). Próbáltam odafigyelni a hangokra, elképzelni, ahogy a színészek belebeszélnek épp a mikrofonba, és meg kell mondjam, hogy az animált színjáték jobb volt, mint amennyi érzelem átjött a hangokból.

Élmény: Ezt a filmet kivételesen moziban láttam még annak idején, és akkor már tapasztalt, filmes szemmel. Nem emlékeztem sokra belőle, csak hogy nagyon untam. Azt gondoltam, talán csak rossz volt akkor a hangulatom vagy nagyon kellett pisilnem a literes kóla miatt, mert nem tudtam beleélni magam (azóta már megtanultam, hogy nem szabad üdítőt venni). De nem, ezúttal sem tudtam különösebben élvezni, főleg ott veszített el a film, amikor már nagyon emberien viselkedtek főhőseink. Pedig az animáció szép, a poénok viccesek és sok van belőlük, az üzenet szép, csak nem jön át. Lehet, ez az én hibám, de nem jött át, ellentétben az első filmmel.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Ellen DeGeneres, Alexander Gould és Vicki Lewis (Némó nyomában)
  • Albert Brooks (Taxisofőr, Némó nyomában, A Simpson film)
  • Diane Keaton (A keresztapa, Annie Hall, Manhattan)
  • Eugene Levy (Családi vakáció, Guffmanra várva, Amerikai pite)
  • Idris Elba (Bosszúállók)
  • Dominic West (Csillagok háborúja)
  • Bob Peterson (Szörny Rt., L'ecsó, Agymanók)
  • Andrew Stanton (Toy Story, Némó nyomában, WALL-E, Fel, Agymanók, Hihetetlen család)
  • Bill Hader (Agymanók)
  • Kate McKinnon (Barbie)
  • John Ratzenberger (Superman, Csillagok háborúja, Toy Story, Szörny Rt., Némó nyomában, L'ecsó, WALL-E, Fel, Agymanók, A Hihetetlen család)
  • Angus MacLane (WALL-E)
  • Willem Dafoe (Szakasz, Pókember, Némó nyomában)
  • Brad Garrett (Némó nyomában, L'ecsó)
  • Allison Janney (Amerikai szépség, Némó nyomában)
  • Austin Pendleton (Egy csodálatos elme, Némó nyomában)
  • Stephen Root (Ghost, Némó nyomában, Nem vénnek való vidék)
  • Jerome Ranft (Fel)
• Megnéztem, a doktorhalak 20-30, a bohóchalak kb. 10 évig élnek.

Cselekmény: Talán a 18. századi Franciaországban vagyunk. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg, aki nagyon szerette magát szép dolgokkal és emberekkel körülvenni. Egy este egy csúf öregasszony kért volna a kastélyában menedéket, cserébe egy szál rózsát ajánlott, ami annyira nevetséges volt a pompához szokott hercegnek, hogy elutasította a kérőt. Ekkor azonban az öregasszony egy gyönyörű varázslónővé változott és elátkozta a herceget: a férfi szörnnyé, udvartartása pedig berendezésekké változtak, amíg a herceg rá nem talál az igaz szerelemre. Évekkel később a közeli kisvárosban a csinos Belle-t (Emma Watson) sokat csúfolják, amiért a könyvek világa jobban érdekli a hétköznapi valóságnál. A helyi menő csávónak, Gastonnak azonban így is kedvére van, de Belle-t hidegen hagyja a műveletlen férfi. Eközben Belle apja (Kevin Kline) a piacra tartva eltéved és épp a Szörnyeteggé vált egykori herceg kastélyába téved, aki elzárja, amiért le mert tépni lányának egy rózsát a kertjéből. Az apa elszabadult lova hazatér és elvezeti Belle-t a kastélyhoz, aki felajánlja magát rabnak apja szabadságért cserébe. A mogorvává vált herceget ez már nem érdekli különösebben, de a szolgálói, a gyertyatartóvá változott Lumiere (Ewan McGregor) vezetésével lehetőséget látnak Belle-ben: talán egymásba szerethetnek, és akkor megtörne az átok...

Téma: A szépség és a szörnyetegség is belülről fakad, nem pedig a külső számít, hiszen például Szörnyeteg is egy érző lelket takar, Gaston meg g*ci.

Tartalom: Nem emlékszem már az eredeti rajzfilmre (1991) pontosan, de Az oroszlánkirály (2019) után nem lep meg, hogy elvileg itt is egy élőszereplős remake-ről van szó, ami helyenként kiegészíti az elődjét. Tehát először itt is megismerjük az alapproblémát a külsőségeket szem előtt tartó herceg elátkozásáról, majd jön a különc Belle, a rá vadászó Gaston és az apa, aki révén a két szál összekapcsolódik. A lényegi mozzanat az, ahogy a szépség és a szörnyeteg ellenséges hozzáállásból egymás megismerése során egymásba szeretnek, és ez nálam mindig egy gyenge pont, ritkán tudom átérezni, miért szeret egymásba két karakter viszonylag gyorsan. Itt a szörnyetegünk valamiért megmenti Belle-t, de nem értem a motivációját, aztán a lány külön benedvesedik még a hercegi könyvtár láttán. A szörnyeteg meg csak egyszerűen örül a hölgytársaságnak, aki ráadásul nem tekinti őt szörnynek. Eközben meg Gaston a lány kezére pályázva nem riad vissza semmitől, még társa is kimondja, hogy itt valójában ő a szörnyeteg. Aztán jön a bonyodalom, tetőpont, befejezés, nem érdekes a téma szempontjából. A fő humorforrás a bájgúnár Gaston, szeretem az ilyen típusú gonosz karaktereket. Apróság, de idegesített, hogy a francia helyszín miatt egyesek francia akcentussal beszéltek, mások meg nem; egyes szavakat franciául mondtak, de amúgy angolul beszéltek; a francia szavakat azonban angolul ejtették k (pl.: "adiú" "agyő" helyett ).

Forma: Ami elsőként feltűnik, az a pazar díszlet - sajnos vagy nem, nem igazi kastélyban forgott a film, az csak díszlet. A színek élénkek, jó nézni és szinte már meseszerűnek hat az élő szereplők ellenére. A szörnyeteg viszont sosem néz ki szörnyen, egy furry még rá is izgulna. Belle viszont nem szép. Igen, Emma Watson cuki, de nem egy nőiesen jó nő, tehát nincs se szépségünk,se szörnyetegünk. Az animált karakterek élethűek, úgy tűnik ebben jó a Disney. Ahol viszont nagyon kibukik az animáció, az a kamerakezelés, mivel túl nagy távolságokat tesz meg. Nyilván olcsóbb, mint síneket építeni, de na... Állítólag megéri 3D-ben nézni. A vágás sokszor rossz ütemű volt a poénoknál. Az ember hozzá van szokva a jóhoz és fel se tűnik neki az ütemezés fontossága, amíg nem találkozik elrontottal. Az én ízlésemnek sok és indokolatlan a dalmennyiség, új betétdalok is születtek. Nagyobb gond, hogy elavult a formátum, olyan érzésem volt, mintha egy 1950-es évekbeli musicalt hallgatnék, ráadásul gyakran nem lendítették érdemben előre a cselekményt. A színészek: a szörnyeteget modernizálták, tud zavart és unott is lenni, szóval úgy viselkedik, mint egy mai ember. Belle viszont határozottan nem jó, nem tud félni, megrémülni, nem látok rajta nagyobb érzelmeket.

Élmény: Január óta nem szenvedtem ennyit film alatt az unalomtól, és azt a filmet félbe is hagytam, részben ezért nem volt kedvem blogolni majd' fél évig :D A látványvilág lenyűgöző, de a történet kivitelezése gyermeteg. Lehet mondani, hogy ez egy gyerekfilm, de attól még lehetne élvezni, Az oroszlánkirállyal (2019) nem volt semmi bajom ebből a szempontból. A fő felelős azt hiszem a zene értelmetlensége történetvezetés szempontjából és a színjáték minősége, amin nem látjuk igazán a jellemfejlődését főszereplőinknek és kapcsolatuknak. Azt hittem, ez a film kifejezetten rossz, de visszaolvasva a posztjaimat A szép és a szörnyetegről (1946), illetve A szépség és a szörnyetegről (1991), pont ugyanennyire szenvedtem és bugyutának tartottam őket. Ettől függetlenül az emberek zabálták a filmet és a Disney rommá kereste magát, minden idők legsikeresebb filmjei közé került, szóval nyilván bennem van a hiba.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Emma Watson (Harry Potter)
  • Kevin Kline (Sophie választása)
  • Josh Gad (Jégvarázs)
  • Ewan McGregor (Trainspotting, Csillagok háborúja, Moulin Rouge)
  • Stanley Tucci (Amerika, Kapitány, Az éhezők viadala, Transformers, Spotlight)
  • Ian McKellen (A gyűrűk ura)
  • Emma Thompson (Igazából szerelem, Harry Potter)
  • Gerard Horan (Az éneklő detektív)
  • Michael Jibson (Csillagok háborúja)
  • Ray Fearon (Harry Potter, Barbie)
• Adrian Schiller idén hunyt el 60 évesen; Haydn Gwynne tavaly hunyt el 66 évesen.
• Nem emlékeztem, de a megjelenésekor elvileg botrányos volt, hogy szerepelt benne egy meleg karakter, de amíg nem olvastam most róla, nekem fel se tűnt, hogy az, szóval erről ennyit.

Cselekmény: A posztapokaliptikus Amerikában vagyunk, ahol a Panem nevű ország tizenkét körzetre és egy fővárosra oszlik; a fővárosiak technológiailag fejlettek és hedonisták, míg a körzetek lakói középkori szinten élve éheznek és a fővárosért dolgoznak, a karhatalom pedig vaskézzel fogja őket, bő hetven évvel korábban ugyanis egy lázadás nagy vérfürdőbe torkollt. Emlékeztetés és büntetés gyanánt azóta minden évben egy kamasz lánynak és fiúnak minden körzetből össze kell gyűlnie egy élet-halál harcra, amit persze a tévé közvetít.

Főhősünk, Katniss gyakran kiszökik az elzárt szektorból íjával vadászni, és természetesen amikor eljön az idő az "éhezők viadala" sorsolására, Katniss húgát húzzák ki, nővére pedig azonnal jelentkezik a helyére. A fiúk közül a pék Peetat választják. A viadal szabályai és a tévés közvetítések miatt Peeta hamar megérti, hogy el kell tudni adniuk magukat, a sztorijukat a nézőknek és szponzoroknak előnyökért cserébe, míg Katniss naivan és magát megjátszani nem igazán tudva dacol mindenkivel. Peeta nem teljesen alaptalanul szerelmet vall neki a műsorban, a taktika beválik, többek között ennek köszönhetően az egyik legnépszerűbb versenyzők lesznek. A viadal kezdetével brutális gyilkolászás indul, Katniss elmenekül jó messzire és elrejtőzik, de később együttműködve egy másik, még kislány versenyzővel barátságot köt. Amikor a kislány meghal és Katniss minden tiszteletet megadva neki elbúcsúztatja, a kislány körzetében a tévéadást látva lázadás tör ki, és ezzel Katniss egy csapásra a fővárosiak igazságtalan elnyomása elleni küzdelem jelképévé válik. Miután csak Katniss és Peeta maradnak, inkább mindketten öngyilkosok lennének, minthogy megöljék a másikat, a játékvezető (Wes Bentley) viszont aggódik, hogy a népszerű "szerelmespár" halála további elégedetlenségekhez vezetne, ezért inkább mindkettőt győztesnek nyilvánítja, ám e szabályszegés rámutat a hatalom sebezhetőségére - Snow elnök (Donald Sutherland) el is teszi a játékvezetőt láb alól azonnal.

A második rész elején Katniss és Peeta hazatérhetnek, de továbbra is el kell játszaniuk a szerelmespárt és turnézniuk kell a körzetekben Snow-t népszerűsítve, azonban ez csak olaj a tűzre, Katniss-t látva az emberek egyre bátrabban dacolnak a hatalommal - a hatalom pedig egyre keményebben válaszol. Hogy megszabaduljanak a kivételezett helyzetű viadal-nyertesektől, Snow és az új játékvezető, Plutarch (Philip Seymour Hoffman) új viadalt hirdetnek, ezúttal a korábbi nyertesekből válogatva. Az előző viadaltól még mindig gyakran sokkos állapotba kerülő Katniss és Peeta így mehetnek vissza küzdeni még veszélyesebb ellenfelekkel...

Téma: Az első két részben a hangsúly még inkább a médiamanipuláción van, és ez a motívum megmarad végig jelentősnek, de a második résztől egyre jobban felerősödik a politikai machináció. Na meg persze az egész történet körítése az elnyomás elleni küzdelem, de ebben igazából nincs érvelés -  de hát egy kamasz filmről beszélünk.

Tartalom: Elöljáróban tehát jegyezzük meg, hogy a történet alapja a sikeres "fiatal felnőtt" kategóriájú könyvtrilógia, illetve hogy nem olvastam a nyilván részletesebb könyveket. Az első rész nagyon gyorsan felvázolja a posztapokaliptikus helyzetet, majd főhőseink elutaznak a fővárosba, ahol szembesülnek vele, hogy nem egyszerűen meg kell küzdeniük életükért e modern gladiátorjátékban, hanem közben ki kell szolgálniuk a nézői igényeket is. Peeta ebben sokkal ügyesebb, kár, hogy kevesebb játékidőt kap, mert a karaktere árnyaltabb a sokkal idealisztikusabb Katniss-nél. Katniss viszont egy erkölcsi lángoszlop, hajlíthatatlan, és fennakad rajta a rendszer. Eddigre már elmagyarázzak a rendszer működését, ami a viadal adta egyetlen, ici-pici reményre épül, hogy lesz egy túlélő és nem neked kell élet-halál harcot vívnod, ez az egyetlen szelep, ami miatt nem tör ki azonnal lázadás a durva elnyomással szemben. Katniss kiállása a tévében azonban országszerte lelki erőt ad az embereknek. A második rész már politikusabb, egyrészt mert több teret adnak a brutális elnyomásnak (kivégzések, vegzálás, korbácsolás), másodszor pedig mert kilép a viadal keretei közül az országos ellenállásba. A harmadik-negyedik részre Katniss megérti, hogy a politikai manipulálásról szól, az eszközökben egyik oldal sem válogat, noha nyilván nem mindegy, milyen életet nyújt a küzdelem után az embereknek. Ahogy előbb írtam, Peeta karaktere kezdetben legalábbis árnyaltabb és emberibb, mert nem olyan rendíthetetlen és erős, mint Katniss, aki viszont szerencsére szintén nem egy golyóálló szuperhős, ő is folyamatosan fél, szenved, szorong, menekülne sokszor inkább. Snow karaktere sajnos csak simán gonosz (bár nem elvetemült), pedig lehetett volna árnyalni azzal, hogy a rendet és a népe biztonságát előrébbvalónak tartja a szabadságnál és egyenlőségnél, és akkor mindjárt izgalmasabb lesz, mert két jogos világnézet csap össze. A legnagyobb probléma számomra az volt, hogy nem ismerjük meg behatóan a világot, ami főleg a negyedik részre röhejesen kicsire megy össze, és így súlytalanná válik, nem fenyegető.

Forma: Az első részben sokan a film szemére vetették, hogy sokat rángatózik a kamera, de ez nem igaz; én utálom az akciójelenetek közbeni kamerarángatást, mert nem lehet látni, mi történik, de itt nem ez volt a cél, hanem Katniss nézőpontjának felvétele. Ennek köszönhetően impresszionista kamerakezelést láthattunk, ami követi Katniss lelkiállapotát, zaklatott nézőpontját, ez nem ugyanaz, mint a rángatózás, amiből egyébként szintén volt. Az első rész rendezője kiszállt a túl gyors munkatempó miatt, így a többi rész képi világa már kevésbé volt érdekes, de egy-egy jobb beállítás azért mindig volt, vagy pl. a csatornajelenet szinte már egy horrorfilmes hatásúra sikerült remek hangulattal. Az animáció a mutáns lényeknél bántóan mesterséges volt, amúgy szerencsére nem vitték túlzásba. A színvilág a körzetekben szürke, a fővárosban színes, de nem eléggé, ahhoz képest, hogy egy hedonista, gazdag világot kellett volna megjeleníteniük. Épp nemrég emlékeztem meg a Zsivány Egyes (2016) kapcsán, hogy a díszleteknek és a jelmezeknek jót tett, hogy egy ötven évvel ezelőtt elképzelt jövőképet kell követniük, mert ettől valóban más lesz, mint a mai világunk; ez most szépen tettenérhető volt, mert hiába voltak látványosak az extravagáns jelmezek, érezhetően a mai szemléletből alakultak ki. Ez nem baj, csak megjegyzés. Ami a hangot illeti, voltak a fülemnek erősebb pillanatok; az első részben például viszonylag sok volt a csend, kevés a párbeszéd, vagy Katniss hangszerek nélküli, egyszerű dalai is jól működnek, de ugye meg kell említeni a poszáta madár dalát is, ami az egész ellenállás jelképeként rendre visszatér. A második és a negyedik részben fel se tűnt a zene, a harmadikban valamiért viszont hangsúlyosabbak voltak mind a visszatérő motívumok, mind a klasszikusabb vonós betét, és ez megint csak jót tett a hangulatnak. Apropó, hangulat: míg az első rész kifejezetten brutális volt a viadal barbár gyerekgyilkosságai miatt, a második pedig a karhatalmi erőszak miatt, addig az utolsó, kettéosztott részben már csak jó és rossz felnőttek álltak egymással szemben, és személytelen gyilkolászás volt gépfegyverekkel, ami megint sokat rontott az átélhetőségen. Végül a színjáték: rossz senki nem volt, a Cinnát alakító Lenny Kravitz rocksztárban kellemesen meglepődtem, mert egész vállalható volt, Coin elnökön pedig jól szórakoztam, hogy mennyire lehet nehéz rossz színészt játszani egy jó színésznek. És a lényeg persze: a sorozat egyik legnagyobb szerencséje, hogy Jennifer Lawrence lett Katniss, aki iszonyat jó, amikor szenvedést kell mutatnia látványosan, de mondjuk a második rész végét, amikor el kellett volna játszania arcjátékkal egy érzelmi utat, az kissé még mesterkélt lett. Az első rész után pedig már Oscar-díjasként tért vissza (egy másik szerepért), szóval nagy fegyvertény volt, hogy ő lett a film arca.

Élmény: Nem több ez egy közepesen izgalmas tini akciófilmnél némi társadalomkritikával (média, politika), de odafigyel és viszonylag realisztikusan ábrázolta a szereplői lelki világát is, ami azért nem jellemző, hiszen a hollywoodi filmekben a jó legyőzi a rosszat és minden hepi, itt azonban minden erőszak sebet ejt főhőseink lelkén és sosem teszik túl magukat a szörnyűságeken. Eddig rendben is volnánk, de a második résztől egyre jobban kezdett zavarni a diktatúra természete, ami itt szinte egy pusztán erőszakkal fenntartott rendszer, és ez a 21. században, az irányított demokráciák térnyerésének idején már nagyon elavult disztópia. És emiatt sajnos elvesztette átélhetőségét, túlságosan meseszerű, távolságtartó lett. Amíg tudunk Katniss-szel azonosulni, addig élvezhető a film, de összességében nézve a sztori nagyon kevés.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Woody Harrelson (Az őrület határán, Nem vénnek való vidék)
  • Elizabeth Banks (Pókember, Kapj el ha tudsz)
  • Stanley Tucci (Amerika kapitány, Transformers, Spotlight)
  • Donald Sutherland (MASH, Ne nézz vissza, Huszadik század, Party zóna)
  • Wes Bentley (Amerikai szépség, Csillagok közt)
  • Toby Jones (Mezítelenül, Harry Potter, Amerika Kapitány, Jurassic World)
  • Jack Quaid (Oppenheimer)
  • Paula Malcomson (Halálsoron)
  • Philip Seymour Hoffman (Twister, Boogie Nights, A nagy Lebowski, magnólia, Majdnem híres, Kótyagos szerelem, The Master)
  • Jeffrey Wright (Casino Royale, Batman)
  • Jena Malone (Donnie Darko)
  • Amanda Plummer (Ponyvaregény)
  • Julianne Moore (Elkülönítve, Az elveszett világ, Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia)
  • Mahershala Ali (Holdfény)
  • Natalie Dormer (Amerika Kapitány)
  • Wes Chatham (Tenet)
  • Elden Henson (A pillangó hatás)
  • Eugenie Bondurant (Harcosok klubja)
  • Gwendoline Christie (Csillagok háborója)
• Donald Sutherland idén hunyt el 88 évesen; Philip Seymour Hoffman még a trilógia befejezése előtt, 2014-ben hunyt el 46 évesen a drogoktól.
• A filmvégi kisgyerekeket Katniss unokatesói "játszották"

Cselekmény: Amy az ötödik házassági évfordulóján eltűnik egy vidéki kisvárosból, látszólag erőszakkal hurcolták el otthonából. Férje, Nick (Ben Affleck) kihívja a rendőrséget, Amy szülei pedig azonnal odarepülnek segíteni a keresést. Mivel azonban Amy a házassági évfordulójukon rendre kincskeresőset játszik rejtvényeket hagyva maga után, Nick kezdi azt gondolni, hogy a nő csak eljátszotta az egészet, aminek részese mindenki körülötte. Eközben megismerjük múltjukat is: tehetős, new yorki író házaspárról van szó, akik kapcsolata mesésen indult, de miután a 2008-as válság miatt elveszítették állásaikat és a tartalékaikat élik fel, mostanra látszólag elhidegültek egymástól. A férfi betegeskedő anyja miatt költöztek haza vidékre, ahol Amy feleslegesnek érzi magát, aztán az elhidegülés már odáig fajul, hogy egy veszekedés során lökdösni kezdik egymást, amitől Amy megijed, hogy Nick akár bántalmazni is képes lenne. De Nick is gyomorgörccsel jár haza régóta, annyira nehezen viseli Amy kritikáit. Visszatérve az eltűnéshez, egyre többen gondolják Nicket bűnösnek, amiért a férfi fásultan viselkedik és nem látványosan összetört...

Téma: Azt hiszem kicsit egyéni nézőpont kérdése, mert bár a végére egy gúny lesz a párkapcsolatokról, addig azért nem sok jel mutat erre és inkább a műfaji besorolásnak megfelelő, fordulatos pszichológiai thrillerről beszélhetünk. Egy harmadik, az előzőektől nem független álláspont lehet a látszat, a megfelelés fontossága akár a valósággal szemben, és ebbe bőven bele lehetne menni mélyebben, de a történet se tette meg, úgyhogy én se fogok.

Tartalom: Na erről most nagyon nehéz lesz spoilermentesen írni, hiszen ez egy krimi, amiben felgöngyölítjük egy eltűnés szálait, és egy ilyen történetben minden új nyom egy fordulatot jelent. Mindenesetre ami még nem spoiler: eleinte két szálon fut a történet, egyrészt a jelenben, amelyben Amy eltűnik és elindul a nyomozás, másrészt Nick visszaemlékezéséből látjuk, milyen ideálisan indult a viszonyuk, de a reakcióiból sejthetjük, hogy mostanra kihűlt. A történet kb. negyedénél azonban váltunk, és már nem Nick visszaemlékezéseiből értesülünk a korábbiakról, hanem Amy naplójából. Azzal még nem árulok el nagy titkot, hogy a média nagy szerepet kap, Amy ugyanis viszonylag ismert, az ügyét felkapják és persze próbálják Nicket besározni, hiszen egy közönyösen viselkedő embernél tuti, hogy ő maga az elkövető. Lassan Nick is érzékelni kezdi, hogy az igazság kevés, fontosabb ártatlannak is látszani. Innentől kezdve már sajnos nem lehet érdemben beszélni róla, csak még annyit, hogy a történet utolsó negyede volt az, ami elkezdte poénra venni a felálló helyzetet azzal, hogy a szélsőségességig vitte, persze meg is lehet rajta akár rémülni, hogy milyen emberek vannak. De ha kivennénk belőle a bűnügyi részt, akkor ez egy végtelenül hétköznapi sztori lenne, amit bármilyen műfajban be lehet mutatni.

Forma: A képi világ fincheres, hideg, steril, egyszínű, igazán látványos elemek nincsenek benne, bár néhány vágás elég jó lett. A zene nem tűnt fel, hiába a nagy kedvenc Reznor a rész-szerző. A színészi játékot szokták magasztalni, amivel kapcsolatban nem volt kifogásom, de nem is ragadtak magával a szereplők.

Élmény: Thrillerként tökéletes minden elemében, de a vége mutatta meg, hogy sokkal több is lehetne egy ilyen filmben, és emiatt az első háromnegyednyi filmélményt ez elrontotta, illetve az egésszel szemben is elégedetlenné váltam. De ezzel együtt is mindenképpen érdemes megnézni, jó szórakozás. Te borzongtál vagy nevettél rajta?

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Ben Affleck (Good Will Hunting, Armageddon)
  • Carrie Coon (Bosszúállók)
  • Patrick Fugit (Majdnem híres)
  • Scoot McNairy (12 év rabszolgaság)
  • David Clennon (Isten hozta Mr, A dolog)