Cselekmény, téma, tartalom: A filmben hétköznapi életképeket láthatunk az 1990-es évek Izraeléből, amelyek részben valósak, részben rendezettek, részben fiktívek. Témája elvileg a palesztin identitás, ami itt azt jelenti, hogy milyen egy palesztin a valóságban, nem pedig egy látni akart vagy vélt, absztrahált állapotban. És hát természetesen ezek a palesztinok egyszerűek és hétköznapiak. Erre talán a legjobb példa az izgalmas katonaéletet élő nagyapa, akitől hiába várnak izgalmas sztorikat, mindig a számára legszebb élményét meséli el, amikor sok rossz koszt után eszik egy jót. A film két szakaszra oszlik, az első személyesebb, a rendező családja, környezete szerepel benne; a második politikai címkét visel, ám ez sem tér el jelentősen tartalmában, inkább csak szereplőiben, akik ismerősök helyett a rendszer alkotói (értelmiségiek, rendőrök, pap, ingatlanügynök... stb.). A jelenetek sokszínűek, ezért vettem egybe az amúgy három bekezdésemet, mert nem tudok cselekményt írni. Legjellemzőbben azonban ironizál néha már abszurdig menően. Egyes jelenetek jelképesek, mások csak úgy vannak. A karakterek szempontjából fontos megjegyezni, hogy maga a rendező is szerepel mint a filmet készítő, a valóságos hétköznapokat átélő rendező, így aztán önreflexív és valamelyest életközelibbnek is tűnik, hiszen nem irányít a rendező, hanem ő is része a valóságnak (messze a legviccesebb az a börleszkszerű előadás, amit a rendező tartana a filmjéről, amivel felvilágosíthatná a nézőt, de a mikrofon rendre elromlik).

Forma: Filmünk tehát rövid, jellemzően egy-két perces jelenetekből áll, ezek időnként vissza-visszatérő jelenetek, mintegy ritmust szolgáltatva. Szándékos vagy sem, teljesen személyes benyomást kelt, mert nincs világítás, a minőség sem a legjobb, szóval mintha házimoziznánk a rendező otthoni kamerájával felvett anyagából. Nagy a hangsúly viszont a beállításokon, amely általában statikus és távoli. Ehhez kapcsolódóan kevés a(z értelmes) párbeszéd is. Nagyon sokszor ajtók, ablakok keretezik a beállításokat, utalva a bezártságra, de valószínűleg meg kellene nézni rendesen a filmet még párszor, hogy a formalizmusát kielemezhesse az ember. A szereplők nagyja valóban a rendező környezetéhez tartoznak, amatőrök, és ez így van jól. Persze bizonyára instruálták őket valamilyen szinten, de ennyi belefér. A zene a jelenetekhez hasonlóan véletlenszerűnek tűnik, de hatásosan vannak elhelyezve, legyen az egy békéről szóló dal vagy rádióadás.

Élmény: Nem számítottam nyugat-ázsiai filmtől ilyen "hozzáállásra", ami úgy személyes, hogy közben nem kezd el érzelmileg bevonni, hanem humorosan szemléli az amúgy nem olyan humoros palesztin-zsidó kontextust. Mivel váratlanul ért, nem tudtam igazán élvezni sem, jó lett volna előre ismerni a rendező stílusát. Na majd legközelebb.

Érdekességek

• -