Téma: A felszínen Dora karakterdrámája, valójában sokkal inkább mindent összefogó... himnusz? Brazíliáért, bízva a kiábrándító jelen helyett egy szebb jövőben, ami elérhető összefogással, szeretettel.

Tartalom: Mert milyennek festi le a jelent a történet? Az addig főleg jellegzetesen latin, szociodokumentumfilmekkel foglalkozó rendező talán a Kairói állomás nyomán a pályaudvarra kalauzol minket, ahol összegyűlik a társadalom alja: írástudatlan szegények, utcán élő gyerekek vagy gengszterek, akik egy zacskó csipszért agyonlövik a tolvajt. Ebben a környezetben edzödött cinikussá Dora, akinek láthatóan legnagyobb gyerekkori traumája iszákos apja volt, de nem mehetünk el az őt alakító Montenegro mellett sem, aki ikonikus színésznője a brazil diktatúra éveinek, tehát nyilván ez is benne van. Párja, Josue könnyen átlát rajta mindig, sosem látott apjában, Jesus-ban viszont feltétlenül bízik, noha Dora tudja, hogy milyen alak lehet. És itt álljunk meg egy pillanatra, nyilván nem véletlen még brazil mércével sem, hogy a megváltóként várt apa neve Jézus, a fiúé pedig  Józsua (más biblikus nevek mellett). Szóval a megtört brazil és a még idealista fiatal elindul az apa felkutatására, és mint egy rendes road movie-ban, itt is lassan összekovácsolódnak, miközben teljesen legatyásodnak, hogy különféle vallási eseményekbe sodródva "megtisztuljanak". A legszebb jelenet eztuán talán az, amikor újra levélírővá válik Dora, ami a kezdőjelenet cinikusságával szemben ezúttal sokkal pozitívabb. A generációs különbség többször megmutatkozik, a fiatalok mint reményteliek, az idősek megtörtek.

Forma: Hmmm... nem igazán volt stílusában egységes. Igazi modern, profin összeállított film, minden a helyén van, ha kell a kamera felveszi a szereplő nézőpontját, ha kell távoliban vesz, ha kell gyorsak a vágások, ha kell lassúak. Van egy hatásos tömegjelenet és jó a szereplőválogatás, de nem feltétlenül a színészi játék miatt, hanem mert érdekes arcokat vonultat fel közelről a redező. A Jesuát alakító gyerek azért dícséretet érdemel, a gyerekszereplők általában idegesítenek, de ő természetes volt.

Élmény: Aranyos film volt annak ellenére, hogy elég kegyetlenül indult, de aztán mégis alapvetően meleggé vált - és ez is volt a célja, hiszen a rendező egy pozitív, jövőben bízó üzenetet akart küldeni. Annyira nem volt szívetmelengető, mint szerettem volna, de azért elmegy.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Fernanda Montenegro (Eles Nao Usam Black-tie, A csillag órája, Négy nap szeptemberben), Othon Bastos (Isten és Ördög a Nap földjén, A halál Antoniója, Sao Bernardo, Négy nap szeptemberben), Matheus Nachtergaele (Négy nap szeptemberben, Isten városa)
- A levélíró foglalkozásról sajnos nem találtam infót, de Brazíliában jelenleg is a lakosság harmada írástudatlan.

Téma: Attól tartok ez egy olyan film, ami a kínai kultúrán kívül állóknak nagyrészt érthetetlen, ráadásul egy megtekintés kevés hozzá. Annyi persze lejön, hogy karakterszinten fontosak a tökéletes formalitással kinyilvánított érzelmi játékok és manipulációk, ahol a társadalmi rang és a szociális helyzet sem mellékes, és az is lejön, hogy Sanghajt ekkor amerikaiak és britek uralták, de épp kezd Kína ébredezni. Viszont olyan mennyiségű kulturális utalást sejtek a párbeszédek és a korszak mögött, ami európai szemmel láthatatlan és bizonyára plusz dimenziókat ad a filmhez. Mivel főként nők problémáival találkozunk, számomra volt egy feminista jellege is a filmnek, mert bár a történet korspecifikus, a nők kiszolgáltatottsága viszonylag egyetemes helyzet még napjainkban is.

Tartalom: A szerkezet töredezett, mert bár lineáris, gyakran ugrálunk az időben. Az "eseményeket" közvetve, beszélgetések során tudjuk nyomon követni, ráadásul épp az események főszereplői azok, akik alig beszélnek és akkor is udvarias formulákkal manipulálva, nem őszintén. A beszélgetők, a ház vendégei és lányai beszámolnak, találgatnak arról, hogy hogyan változott Vang és Rózsa viszonya Jázmin miatt, eközben pedig megismerjük a lányok főbb gondjait is, ami természetesen abból adódik, hogy gyerekként megvették őket, így el kell viselniük helyzetüket, de közben benne is maradni, hogy tehetősen léphessenek ki belőle egy jó férj révén. Csakhogy prostitúció lévén a férfiak nem feltétlenül maradnak meg egy lánynál, ebből adódnak a bonyodalmak. Így aztán minden lány, madam és kuncsaft taktikázik, amivel tisztában van mindenki, ettől a kettősbeszédtől olyan nehéz többek közt értelmezni a látottakat. Eközben mégis megjelennek valódi érzelmek, értjük, ki mit érez annak ellenére hogy mit mond és cselekszik.

Forma: Ehhez pedig jó színészi játék kell, amit meg is kapunk, noha a legendás Leung csak maga elé néz gondterhelten, a lányok pedig többnyire számítóan magukra erőltetve az udvariasságot. A képi világ nagyon karakteres, de az első jelenetben kb. benne van minden eszköze: pazar díszlet, Keresztapásan sötét-árnyékos, meleg megvilágítás, végig egy-egy, időnként zsúfolt szobában játszódó jelenetek - ezektől bensőséges a hangulat. Lassan haladunk, kevés a vágás és azok sem hirtelenek, hanem lassan elsötétülők, miközben a kamera lassan mozog oldalra, majd vissza egyik beszélőtől a másikhoz.

Élmény: Láttam már pár kínai filmet, de valahogy eddig egyik sem volt igazán kínai. Úgy értem, biztos a formalitások miatt, de ezúttal annyira kínaian hangzott minden, mint még soha. Nem tenném a legerősebb kezdések közé, de ettől függetlenül tökéletes, ahogy az első tíz perc egy snittben felvezet mindent és belesűríti a teljes képi világát, azonnal megragadja az embert és beszippantja magába. A nehezen követhetőség miatt viszont legalább kétszer kell megnézni.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Tony Leung (A szomorúság városa, Vadító szép napok, Csungking expressz, Édes2kettes, Szerelemre hangolva), Carina Lau (Vadító szép napok), Jack Kao (A szomorúság városa), Rebecca Pan (Vadító szép napok, Szerelemre hangolva)
- Pauline Chan 2002-ben, 29 évesen hunyt el, miután depressziója miatt öngyilkos lett. Pornósként kezdett, hogy segítse családját, drogozott, erőszakoskodott, börtönben is volt.

Ha már éveket töltöttem különféle listák böngészésével, gondoltam megoszthatom a tapasztalataimat, ha valaki épp hasonlóban gondolkodna. Ha esetleg ismertek valamirevaló filmes listákat a felsoroltakon kívül, megoszthatjátok :)

Nézői listák: Amikor a nézők/olvasók/felhasználók szavaznak meg legjobb filmeket, az borzasztóan egyoldalú és divatfüggő tud lenni, mert elsősorban a lelkes rajongók pontoznak fel aktuális filmeket, ráadásul olyan országból, ahol ismert az adott magazin/weboldal, így a felhasználói bázis sem túl reprezentatív. A leghasználhatóbb forrás ebben a kategóriában az IMDb top 250-es listája, aminek megvannak a felsorolt betegségei, de elég régi és nagy látogatottságú, hogy valamennyire ellenálljon a divatnak. Ráadásul szépen megfigyelhető, hogy az internet terjedésével elkezdtek feljönni az indiai filmek.

Szaklisták: Tehát amikor egy vagy több szakember állít össze listát. Az előnye, hogy nem kommersz szempontokat vesznek alapul, a hátránya, hogy a kialakítói szubjektivitása, ismerete a kelleténél erősebben befolyásolja a kisebb létszám miatt. A szavaztatós listákkal ellentétben itt pont a kortárs filmek vannak hátrányban és a klasszikusoknak nagyobb a súlyuk a kelleténél. Innen a legjobb talán az ezen első kettő típus kombinációja, a Sight & Sound tízévenkénti szavaztatása, ahol közel ezer szakembert szavaztatnak meg a legjobb filmekről.

Összesítő listák: Azaz amikor több listát összegyúrnak és valamilyen elv szerint rangsorolnak; ilyen volt az én alaplistám is. Az előnye, hogy szakmai és nézői szempontok is figyelembe vétetnek, a hátránya, hogy nem tudjuk, milyen elvek szerint tologatják a súlypontokat és meg tud merevedni ez is, azaz szinte kizárt, hogy egy újabb film előkelő helyre kerüljön. Ebből a körből a TSPDT listája a kedvencem, mert látszólag ez dolgozik a legnagyobb merítéssel.

Érdekességképpen vesd össze a rangsorolós listák aktuális top 10 helyzettjét e poszt írásának idején:

Téma: Elöljáróban érdemes tudni, hogy Kabore első filmje az 1983-as Wend Kuuni volt, amiben főhősünknek a történet végére eszébe jut, hogy mi történt gyerekkorában; ez alapján egy identitással foglalkozó film lehet. Itt veszi fel a fonalat a Buud Yam, és a cselekmény alapján Wend Kuuni újabb fejlődéstörténetét láthatjuk, amely során legyőzi a közösség előítéleteit és teljesjogú taggá válik, illetve eléri szülei szellemi szintjét azáltal, hogy megérti őket. Ugyanakkor nem talála rendesebb leírást a flmről, így simán lehet, hogy elsiklottam valami felett, ami egy burkinabének egyértelműen lejön a történetből.

Tartalom: Szóval ha nem láttuk az előzményt, kicsit a közepébe vágósan indul, de nem szükséges ismerni az előző filmet. Azonnal felvázolják az alaphelyzetet: Wend Kuuni nem érti, apja miért indult látszólag készületlenül vadászni, anyja pedig miért bízott benne annak ellenére is, hogy sosem tért haza. Eközben a falusiak elátkozottnak tartják főhősünket, csak idő kérdése, hogy nem lesz belőle lincselés. "Szerencsére" fogadott húga megbetegszik, így népmesei útra indul felkutatni a titokzatos gyógyítót, útközben pedig több kalandba keveredik és különféle emberekkel ismerkedik meg, akik valamilyen módon segítik fejlődését. Ahogy ő is kitart végig szerettei mellett, ők is kitartanak mellette, végül ez ébreszti rá, hogy igazi anyja miért maradt hű évek óta nem látott férjéhez és így Wend Kuuni is bízni kezd sosem látott apjában. A lánytestvérek még érdekesek lehetnének, de azt hiszem ebben a részben csak rövid szerepet kaptak,vélhetően egy jelentősebb harmadik rész érdekében.

Forma: Sajnos az afrikai flmek érdektelenségét mutatja ezen a téren, az egyetlen érdekesebb kép a sötétben ülő Wend Kuunit lüktetve megvilágító tűz fénye, egyébként minden nagyon direkt. Emiatt végig azon gondolkodtam, hogy a közönség részéről ne lenne igény izgalmasabb megvalósításra vagy a készítők félnek komlyabbal előállni? Pozitívum, hogy nem amatőrök játszottak, vagy azok, de jól.

Élmény: Őszintén szólva kissé unom már az állandó múltba révedést (vagy csak pont ezek kerülnek a látóterembe), ennél még a gyarmati időkről szóló filmek is időszerűbbek voltak. Persze felfogahtó ez afféle identitáskereséséként.

Téma: Nem kell feltétlenül konkrét témát keresnünk, hiszen ezt is áthatja Chahine humanista szellemisége, így majdnem mellékes, hogy miről forgat. Mindenesetre a történetben megjelenik a szekta révén a szélsőséges iszlamizmus, ami ekkoriban (mármint az 1990-es évek második felében) kezdett erőre kapni és amit Chahine elsőkézből tapasztalhatott meg, miután betiltották egy időre előző filmjét valllási okokra hivatkozva. De a fő téma nem ez benne, hanem a tudás, a haladás, az eszme ereje, amely erősebbnek bizonyul a világi hatalomnál.

Tartalom: Meglehetősen töredezett, epizodikus a cselekmény, és ettől nehezen követhető, mint Az üzenet.A központi eleme Averroes, aki arról próbálja győzködni az uralkodót, hogy az ország egyenlő a kultúrájával és ha az tévútra kerül, akkor oda a világi hatalma is. Ennek megtestesítője az agymosó szekta, amely gyorsan terjed a nép körében és gondolkodás helyett "erővel" sulykolja az emberekbe üzeneteit. Ahogy Abdullah példáján keresztül látjuk, az agyára tudnak hatni, de a szívét valójában nem érik el. A szekta végül eléri, hogy égessék el Averroes műveit, de tanítványai addigra már lemásolták és elterjesztették őket világszerte és persze bennük is tovább él. Jó, ez egy picit naiv elképzelés, sajnos ma éppen azt látjuk, hogy bármit be lehet adni, csak erő kell hozzá. Szóval mivel töredezett a szerkezet és történelmi film, nem igazán van értelme karakterekábrázolásról beszélni. A történelmi jelleg ellenére összességében mégsem annyira komor és komoly a történet, sok benne a könnyed, kellemesen meleg rész is.

Forma: Kezdetben tetszett a történelmi díszlet és a viszonylag nagylétszámú statisztatömeg, de az első benyomások hamar elszálltak és inkább egy 1950-es évekbeli, monumentális képi világú filmet láttam már, ahol kilátszik a háttérből stúdió és a tömeggel ellensúlyozzák a koreográfia hiányát. Pedig az eleje még ígértes volt ezen a téren, hiszen az első két zenés jelenetnek volt kifejező koreográfiája, amit szépen megtámogatott a kamera is, különösen a szektások táncánál a gyors vágásokkal, expresszionista képeivel, világításával. A zene is eddig érdekes, elsőre még egzotikus a hagyományos arab zene, sokadjára már nem annyira. A töredezettségből adódó karakterhiány miatt a színészi játék sem jelent semmit.

Élmény: "Sokat markol, keveset fog" típusú történelmi film, ami túl sokat akart megmutatni, így nem igazán vált átélhetővé és követhetővé, látványvilágában pedig csak kicsivel több egy 1950-es évekbeli monumentális filmnél, ami azért mégiscsak negyven éve volt. Pozitívuma, hogy Chahine szellemisége ezen is átsüt valamennyire.

Érdekességek:

- Averroes, normális nevén ibn Rusd (1126-1198) értelmiségi családból származott és jóban volt a kalifával, aki szintén érdeklődött a tudományok iránt. Azután kezdett Arisztotelésszel foglalkozni - ami miatt a nyugati világ Averroes-t számon tartja - , miután a kalifa panaszkodott Arisztotelész nehezen érthetőségére. 1169-től töltött be bírói pozíciót, 1182-től udvari orvosit. 1184-ben halt meg a kalifa és akkor vette át helyét fia, a filmben is szereplő uralkodó, akivel szintén jó volt a viszony, de 1195-ben mégis száműzték művei miatt Averroes-t, valószínűleg azért, hogy ezzel a kalifa megszerezze a vele egyet nem értők támogatását a spanyolok elleni háborúhoz. Később vissza is térhetett az udvarba, de 1198-ban elhunyt.
- Törilecke: Spanyolország déli részét, Andalúziát a 8. században foglalták el az Ommajádok., ami a 10. században polgárháborúk révén több államra oszlott. A 12. század második felében az Almohádok foglalták el Andalúziát, akik 1120 környékén hoztak létre államot Ibn Tumart vezetésével több berber tözs egyesítésével. Az egyik alapító unokája volt a filmben szereplő al-Manszur (1160-1199), akit a szintén filmben is feltűnő fia, al-Naszir (?-1213) követett, de még Abdallah (?-1227) is odért később, miután megölette uralkodó nagybátyját. Állítólag ennek köszönhető, hogy az Almohádok összeomlottak a belső ellentétek súlya alatt. Ő se járt jobban, valaki belefojtotta a fürdővizébe. al-Manszurnak persze több fia is volt, így az ő fiai és unokái uralkodtak 1248-ig. Az Almohádokat végül egy másik arab dinasztia gyűrte le 1269-ben. Andalúzia végül 1492-ben került spanyol kézre.