Cselekmény: Doug az esküvőjére, pontosabban a legénybúcsújára készül, sógorával és két haverjával Las Vegas-ba mennek egy utolsó nagy bulira. A sógor, Alan minimum fura, Phil (Bradley Cooper) tanár, utálja a családapaságot és épp lenyúlja az osztálykirándulásra szánt pénzt, hogy eljátssza, a fogorvos Stu pedig szintén egy olyan kapcsolatban él, amit barátnője teljes kontroll alatt tart, így aztán örülnek, hogy kiszabadulhatnak életeikből. A buli olyan jól sikerül, hogy másnap reggel a szétvert lakosztályban, semmire sem emlékezve ébrednek egy tigris és egy csecsemő társaságában. De nem csak Stu egyik elülső foga, hanem Doug is eltűnt. Phil csuklóján kórházi cédula van, ezen a nyomon elindulva az orvostól megtudják, hogy előző este a kórházból egy esküvőre mentek...

Téma: Nincs neki, nem jut el egyről kettőre sem a cselekmény, sem a karakterek. Mindenesetre annyiban túlmutat önmagán, hogy majd évtizedekkel később a néző láthatja, milyennek gondoltuk a jól sikerült bulit.

Tartalom: A felépítése klasszikus vígjáték, adott három eltérű személyiségű főszereplő, akik kénytelenek együttműködni a cél eléréséért. Persze ezt nagyon kényelmesen ágyazzák meg azzal, hogy régi barátok vagy családtagok, ráadásul még azzal is elütik a lehetséges drámát, hogy nem igazán állnak bele az eltérő személyiségükből adódó konfliktusokba, egyszerűen félreteszik. Még a tutyimutyi Stura valamennyire ráhúzható személyiségfejlődés, de az sincs kidolgozva, ahogy tutyimutyisága is csak barátnőjéhez való viszonyában mutatkozik meg. Phil a tahó típus elvileg, de ahogy Stu esetében, itt is csak egy-egy pillanatra jelenik meg, nincs különösebb jelentősége. A történet lelke Alan, aki egy nagyra nőtt gyerek értelmi és érzelmi képességeit tekintve, így hozzá kötik a legváratlanabb húzásokat, fordulatokat. A klasszikus vígjátéki felépítés másik fő eleme az alaphelyzet, azaz hogy főhőseinknek a nyomozás érdekében végig kell menniük látszólag összefüggéstelen, így aztán váratlan helyzeteken, ami biztosítja a változatosságot, magyarul bármilyen helyzetkomikumot fel lehet állítani. Ez adja a poénok nagyját, hiszen minden helyzethez hozzá lehet adni képtelen szituációkat és lökött karaktereket. Ami - számomra legalábbis - újdonság volt, az a közönségesség újabb szintre emelése. Már az Amerikai pitében (1999) is legendás volt a sok altesti poén, de ott még mindig poénnak használták őket. Itt már nem is próbálták poénnak beállítani, egyszerűen csak nevetni kellett volna egy csupasz fenéken.

Forma: Rendben van, nem tudok különösebben mit mondani róla. Jó az ütemezés, megfelelő pillanatban használnak egy-egy effektet, alkalmanként még látványos is tud lenni (pl. amikor Stu magához tér, a kamera vele együtt mozog). A zene passzol a hangulathoz, "Stu dala" szerintem a film egyik legjobb pontja, és a mocskosszájú esküvői banda is külön humorforrás tud lenni. Ami a színjátékot illeti, épp az egyetlen "igazi" színésszel, Phil alakítójával volt a legnagyobb bajom, ő valahogy nem egy komikus alkat, többször életszerűtlennek láttam.

Élmény: Talán csak kiöregedtem és ez már nem az én világom, de a film közönségességét indokolatlannak  találtam, nem viccesnek. Persze sokan voltak ezzel így a maga idejében Katasztrofális sikerrel (1968) vagy a már említett Amerikai pitével (1999) is, talán én is csak a korom foglya vagyok. Mindenesetre ez van, néhány esetet leszámítva nem igazán tudtam rajta nevetni, inkább az "ez most tényleg vicces?" kérdés merült fel benne többet közben. De ez van, valószínűleg velem van a baj, hiszen korunk egyik legnépszerűbb filmjéről van szó.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Bradley Cooper és Ken Jeong (Bosszúállók)
  • Heather Graham (Boogie Nights)
  • Sasha Barrese (Amerikai pite)
  • Cleo King (Magnólia, Dogville, A kihalás kora)
  • Bryan Callen (Joker)
• Egy kis szerep erejéig feltűnik maga a rendező is
• Az alapötlet a producer barátjáé, aki legénybúcsúján eltűnt, ébredéskor pedig egy sztriptíz bárban találta magát, ahol le akartak róla gombolni fogyasztásért az illendőnél nagyobb összeget.
• A film akkor siker lett, hogy még két rész jött ki belőle
• A filmbéli Caesar's Palace hotelt azóta is filmes idézetekkel cseszegetik, akik persze kaptak a hírnéven és Másnaposok-nyerőgépekkel bélelték ki a kaszinójukat.

Cselekmény: Véget ér a második világháború, Freddie (Joaquin Phoenix) meg jobb híján azt folytatja, amit a seregben is megtanult: iszik. Ettől agresszív lesz, mindenhonnan kirúgják, míg egy éjjel fel nem lopózik részegen egy hajóra. Szerencséjére a polihisztor kapitány, Todd, "a mester" (Philip Seymour Hoffmann) érzékeny az állapotára és alkalmazza, bár egyelőre nem mondja meg, mire. Lassan kiderül, hogy hipnoterápiával foglalkozik, Freddie-t is kezelésbe veszi, és már az első alkalommal kiszedi főhősünkből, hogy anyja elmebajjal küzd, lefeküdt nagynénjével, illetve szerelmes szülővárosában egy kamaszba...

Téma: Senki sem tudja, miről szól :D Amit tudni lehet, hogy a rendező több karizmatikus hírességgel a fejében írta meg a forgatókönyvet, de a történetek egymástól függetlenek, ezért nehéz koherensnek látni. (A szcientológiát meg felejtsük el, attól, hogy párhuzamba állítható a történettel, még nem lesz az.) Az mindenesetre biztos, hogy Freddie az ösztöni szintet testesíti meg, Todd pedig az afelett uralkodni vágyó tudatosságot, kettejük szintézise azonban nem lehetséges. Talán nem ennyire általános a dolog és konkrétabban szól a szexről-szerelemről.

Tartalom: A tengerész Freddie három dolgot tud és mindhármat hamar bemutatja: közösülni, inni és verekedni. A két utóbbi sajnos kevésbé illik bele a háború utáni mindennapokba, ezért nem tud megállapodni, és végül Todd hajóján köt ki, aki a felettes én megtestesítőjeként értelmiségi. Hipnoterápiával próbál emberekből előző életbeli -  általában szexuális természetű - élményeket kinyerni, hogy ezzel felülkerekedjen az emberi természet sötét oldalán. Kapóra jön neki tehát Freddie, aki megtestesít minden rosszat, de sosem sikerül igazán "betörnie" (erősen jelképes jelenetek: a fogda, a motorozás). Freddie továbbra is iszik, verekedik, szexelne - az egyedüli változás, hogy kiderül, van egy szerelme, aki viszont inkább egy idealisztikus vágyálom, semmint valóság. Todd eközben sokkal kevésbé önazonos, mert bár látszólag uralkodik magán általában, de időnként felülkerekedik rajta az ösztön - civilizáltabb Freddie-nél, de nem különb. Az ő felettes énje, a háttérben meghúzódni tűnő főnök inkább felesége, aki csendben kézben tartja a dolgokat. Todd képmutatása még látványosabb, amikor kiderül, látjuk, hogy családja milyen: fia sarlatánnak tartja, frissen férjezett lánya nyíltan kikezd Freddie-vel.

Forma: A képi világ az 1950-es éveket próbálja megidézni, egyes képeken ez gyönyörűen sikerül a színhasználatnak köszönhetően. Érdekesség, hogy a ritkaságszámba menő 70 mm-es filmre forgatták, ennek ellenére sok az arcközeli, ami a barázdált arcú Freddie-nél néz ki igazán jól. A zene korabeli, de nem igazán hangsúlyos. A legfontosabb elem a színjáték lett, a Freddie-t alakító színész különösen erős lett, bár Oscart nem kapott, "csak" jelölést.

Élmény: Szép film (különösen az eleje tobzódott szép képekben), de egyetértek azokkal, akik szerint céltalannak tűnik vagy legalábbis nem jól megfogalmazottnak. Ez a rendező kedvence, de nem áll össze - nekem legalábbis nem állt össze, és nem azért mert túl bonyolult lenne. Mindenesetre akik a színjátszás szerelmesei, nekik jó élmény lesz az Adams - Hoffman - Phoenix hármas alakítása.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Joaquin Phoenix (Gladiátor, Joker)
  • Philip Seymour Hoffman (Twister, Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia, Majdnem híres, Kótyagos szerelem)
  • Amy Adams (Kapj el ha tudsz)
  • Laura Dern (Kék bársony, Jurassic Park, Inland Empire, Csillagok háborúja)
  • Kevin J. O'Connor (A múmia, Vérző olaj)
  • Amy Ferguson (A közösségi háló)
  • Fiona Dourif (Tenet)
  • David Warshofsky (Vérző olaj)
• Christopher Evan Welch egy évvel a film megjelenése után, 48 évesen elhunyt tüdőrákban.

Cselekmény, téma, tartalom: Ahogy A veszélyes élet évében (1982) is láthattuk, 1965-1966 során az indonéz hadsereg rendszerellenes tisztogatásba kezdve mintegy egymillió emberrel végzett. Dokumentumfilmeseink felkerestek néhány egykori elkövetőt, és ahogy már a bevezető szövegben is írták, arra kérték őket, hogy ők alkossák újra a jeleneteket, hogyan zajlottak az események, az elkövetők pedig nemhogy kerülték volna a témát, hanem készségesen segítettek. A film mégsem az események dokumentálásáról szól, hanem arról, hogy ők hogyan dolgozták fel a gyilkosságokat. A főszereplő Anwarnak például hiába vannak rémálmai tettei miatt, elhessegeti őket azzal, hogy alapvetően jót tett vagy hogy a pénzért csinálta. Hasonlóképp még a jelenkori (2012-es) alelnök is dicsőítette az elkövetőket a gyilkosságokat relativizálva, hogy a demokrácia elégtelen és szükség van a törvényen kívüli erőszakra is. De nem csupán az elkövetőkről és a múltról szól a dokumentumfilm; bár a jelen csak pár pillanatot kap, talán épp ezért sokkal erősebben jön át, hogy a diktatúra 1998-as bukása ellenére ugyanazok az emberek vannak hatalomban, sőt, az egykori áldozatok kénytelenek jó arcot vágni ahhoz, hogy ugyanezek az elkövetők továbbra is hatalmi erőszakot gyakoroljanak rajtuk, és eközben az átmentett hatalom miatt továbbra is hősöknek számítanak sokak szemében. A filmkészítés ugyanakkor pszichodrámai eszközként működve lassan ráébreszti Anwart, hogy mit tett.

Forma: A szokásos dokumentumfilmes formát az dobja fel valamennyire, hogy a készülő filmnek vannak látványelemei. Nyilván alaposan megvágták a hatás kedvéért, de egész bizarr dolgok jönnek ki abból, hogy a filmrajongó Anwarék megpróbálják lemásolni fiatalkori kedvenceiket (western, musical, gengszterfilmek) az 1970-es évek élénkszínű divatjában, ehhez pedig párosul a vérfagyasztó történelem és a közönyig elfojtott jelen. Kiválóan fokozzák ezt a bizarr élményt a "színészek", akik eleve fura, excentrikus figurák, nem beszélve ugye arról, hogy olyanokkal kérkednek, amikről mások mélyen hallgatnának.

Élmény: A koncepció ügyes, de persze ehhez kellett, hogy adott legyen a megfelelő társadalmi környezet, amiben a bűnösök kérkedhessenek bűneikkel, különben tipikus dokumentumfilm lett volna. Érzelmileg nagyon jól működik, annyira, hogy el sem hisszük, hogy valódi megszólalókat látunk. És pont ez a legfőbb problémám; lehet, hogy csak túlontúl óvatos vagyok, de túl "szépnek" tűnik az egész, hogy igaz legyen és ne a végletekig összevissza vágott anyagból hozza ki azt a rendező, amit láttatni akar. Elvileg Anwar látta és elégedett volt a filmmel. A másik problémám, hogy propagandisztikusan egyoldalú volt a nézőpont. A rendező ugyan elmondta, hogy itt nem törileckét akart tartani, de ettől függetlenül hozzátartozott volna szerintem az összképhez, hogy rendes kontextusba helyezze, mi miért történt. Mindettől függetlenül nem vonom kétségbe az igazságát és ez az újfajta megközelítésmód valóban elismerésre méltó, hatásos film.

Érdekességek

• Bemásolva A veszélyes élet évéből (1982) a törileckét: Indonézia 1949-ben vívta ki függetlenségét Hollandiától, első demokratikus elnöke azonban előre vetítve a jövőt, megunta az áthidalhatatlan politikai ellentéteket, ún. irányított demokráciát vezetett be 1959-ben, hogy elhallgattassa ellenfeleit és egyre nagyobb hatalmat építsen ki magának. Az addigi fő támaszt jelentő hadsereggel szemben egyre nagyobb teret engedett a kommunista pártnak, hogy ellensúlyozza a hadsereg befolyását, ezért, miután népszerűsége is csökkenni kezdett egyre diktatórikusabb kormányzása és a romló gazdaság miatt, a hadsereg egy csoportja 1965-ben sikertelenül megpuccsolta. A puccsot a kommunistákra kenték és legalább félmillió párttagot vagy szimpatizánst öltek meg (egyes becslések szerint hárommilliót), másfélmillióan börtönbe kerültek. Az egyensúly felborult, a népszerűtlenség miatti zavargásokra hivatkozva pedig 1966-ban az elnök (vélhetően kényszerből) átadta a hatalmat a hadseregnek. A hadsereg a Nyugat mellett kötelezte el magát és ez gazdaságilag jót tett az országnak, jelentősen csökkent a szegénység, de közben a hadsereg ezrekkel végzett, ha szembe mertek szegülni a rendszerrel. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság vetett véget uralmuknak, így kisebb átmeneti időszak után 2004-ben demokratikus választások jöhettek.
• Persze ahogy a filmből is kiderült, nem volt valódi rendszerváltás ott sem, az előző rendszer büntetlenül éli mindennapjait továbbra is a társadalom felső rétegében, noha a jelenlegi elnök programjában megígérte, hogy foglalkozni fog a gyilkosságokkal. Ebből annyi lett, hogy épp az elmúlt hetekben bocsánatot kért az esetleges jogsérelmekért.
• A film ötlete onnan jött, hogy a rendező épp anyagot gyűjtött egy másik indonéz témával kapcsolatban, aztán megismerkedett az 1965-1966-os eseményekkel, és elkezdte meginterjúvolni az áldozatokat, a hivatalos és nemhivatalos szervek azonban folyamatosan akadályozták finoman szólva. Ellenben ők maguk nagyon szívesen meséltek, ekkor gondolt egyet a rendező, hogy az áldozatok helyett inkább az elkövetőkkel forgasson. Az összképhez azért még hozzátartozik, hogy az országban jellemzően ez tabutéma, csak azon a környéken számít dicsőségnek a dolog, ahol épp forgatott.

Cselekmény: James (William Shimell) Olaszországban tart bemutatót új, díjnyertes könyvéről, a Hiteles másolatról, amelyben azt taglalja, hogy minden másolat önmagában eredeti és minden eredetinek tekintett mű is csak másolat (ha jól értettem). Ott van az előadáson a névnélküli nő (Juliette Binoche) is kisfiával. Utóbbit egyáltalán nem érdekli a dolog, anyját pedig mintha inkább a férfi, mintsem a könyve izgatná. Elhívja magához, autókázni mennek, közben filozofálgatnak a művészetről és életről, de látszólag nincsenek egy állásponton. Egy múzeumban kötnek ki, ahol a könyvet igazolandó van egy sokáig eredetinek hitt, valójában másolt kép; a nő szerint ez tökéletes illusztráció lett volna, de a férfi nincs különösebben lenyűgözve, hiszen rengeteg hasonló példát talált már...

Téma: Annyit még muszáj spoilerezni ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk a filmről, hogy kb. a cselekmény felénél egy vendéglős azt hiszi, James a nő férje, és innentől kezdve valóban azzá is válnak, egy 15. házassági évfordulójukat épp megélő házaspárrá. Ez minden kritikusnak fejtörést okozott és próbálták beleerőltetni az addig felvezetett eredetiség-másolat koncepcióba vagy azt kitalálni, hogy esetleg az addigi ismerkedés volt a színjáték és nem a feleség-férj szerep. Legészszerűbb valóban az előbbi lehetőség, hiszen ha már a cselekmény fele elment az eredetiség taglalásával, akkor adott, hogy a fejleményeket is ezen keresztül nézzük. De nekem ez nem áll össze, továbbra is két, teljesen különálló résznek látom. És bár nem törvényszerű, ne felejtsük, hogy Kiarosztami eddig mindig a valóság és a fikció egymásra építésével ért el hiperrealizmust, ennek pedig ezúttal gyanúsan nyoma sem volt.

Tartalom: A történetet tehát két elég egyértelmű részre lehet osztani: az első fele James könyve nyomán az eredetiséget vonja kétségbe és a másolatot értékeli fel, de szóba kerülnek egyéb élet- és művészetfilozófiai kérdések is. Ehhez kapunk két erősebb példát, az egyik az útmenti ciprusfák, amelyek mind eredetiek, mégsincsenek kiállítóteremben, a másik a múzeumbéli másolt festmény, amit sokáig eredetinek hittek, de értéke később is megmaradt. Eddig lehetne egy tipikusan metanarratívával dolgozó Kiarosztami-film a valóság és a művészet viszonyáról, de jön a nagy fordulat, egy vendéglős házaspárnak hiszi főszereplőinket; a nő belemegy a hazugságba, azonban innentől kezdve a férfi is férjként kezd viselkedni (mármint komolyan, nem csupán játékból). És ekkor mosolyodtam el először, ez már valóban kiarosztamis volt, ahogy a férfi megszólal franciául, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott addig csak angolul tudott. Viszont a filozofálgatásoknak immár nyoma sincs, csak a párkapcsolati kérdéseknek, ez pedig unalmas. Jelképesen láthatjuk a kapcsolatok fejlődését a friss házasoktól az idős és a nagyon idős házaspárokig, de őszintén szólva nem látom az értelmét, hiszen ez a kapcsolatok egyformaságára utalna, miközben a cselekmény logikája szerint minden kapcsolatnak egyedinek kellene lennie. Még van egy vadabb elképzelésem, de ezt szinte semmi nem támasztja alá, inkább csak spekulálok: mi van, ha itt nem fiktív karaktereket látunk, hanem a színészeket? Ez egy kiarosztamis húzás lenne, de nem utal erre semmi.

Forma: A legtöbb kritika a tükröződésekkel van elfoglalva, beismerem, ezek most nekem fel sem tűntek. A keretek már igen, amelyek művekként kezelik a képkockákat. Ezek főleg akkor látványosak nagyon, amikor a kamerába teljesen szembe beszélnek szereplőink (a nő kirúzsozása valamiért Az országútont (1954) juttatta eszembe, innentől kezdtem gyanítani, hogy esetleg színészeket láthatunk - volt benne ilyen jelenet vagy rosszul emlékszem?). A képeket szépen megkomponálták, de egyébként nem kifejezetten látványos, a lényeg a színjátékon van, és a nő játékától mindenki el van ájulva, engem nem hatott meg különösebben, de mentségemre, ehhez nincs szemem. Annál érdekesebb volt a férfi alakítása, akinek ez volt első filmszerepe; Kiarosztami ugyanis nemrég rendezett egy operát, annak volt énekesként a főszereplője, és átmentette filmbe is - és nem vallott kudarcot. A zenére nem emlékszem, nem tűnt fel. Érdekesség, hogy ez volt a (majdnem) első külföldi, profikkal készített filmje rendezőnknek, de ez bevallása szerint könnyebbséggel járt neki, mert mindenki tudta, mi a dolga.

Élmény: Mivel nem jöttem rá, minek van benne az a nagy törés a felénél, nem tudtam igazán élvezni. A film második fele már inkább elcsépelt volt, miközben vizuálisan sem tudott lázba hozni. Félreértés ne essék, nem rossz, csak ennél voltak sokkal erősebb élményeim Kiarosztamitól, így pedig csalódtam.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Juliette Binoche (Három szín: Kék, Fehér, Piros, Rejtély)
  • William Shimell (Szerelem)
• Jean-Claude Carrière egyébként nem csak egy mezei színész volt, több Bunuel-filmet ő írt.

Cselekmény: Egy amerikai középiskolában járunk. John (John Robinson) élete nem könnyű, bár egyelőre csak annyit látunk, hogy részeg apjának (Timothy Bottoms) próbal fuvart szervezni, ami miatt elkésik a suliból. Eli hobbifotósként egy parkban embereket fotózik, majd a sötétkamrába megy előhívni a képeit. Nathan és Carrie a tökéletes gimis álompár, jó pasi, jó nő, több nem is kell, elkéredzkednek ebédszünetben. Acadia melegjogi aktivistaként épp beszélgetésen vesz részt. Michelle "nerd", szégyenlős és nem akar rövidnadrágban tornaórázni. Aztán megjön Alex és Eric...

Téma: Aki már elhatározta, hogy megnézi ezt a filmet, annak nem lesz spoiler, hogy mi történik: Alex és Eric lemészárolják az iskolát. A történet ihletője az 1999-es Columbine-eset, amikor két diák lelőtte 12 iskolatársát és egy tanárt, többé-kevésbé ezt filmesítették most meg, és itt ez szó szerint értendő, a történet ugyanis nem kínál narratívát, egyszerűen csak megmutatja az eseményeket.

Tartalom: Semmitmondó történéseket látunk az első kétharmadban annyi csavarral, hogy egy-egy diák életét követhetjük nyomon, akik egy ponton összefutnak, majd amikor a másik diák történetszála jön, láthatjuk ugyanazt a jelenetet újra, csak az ő szemszögéből (itt találtam egy videót, ami a film egy részét valós időre összevágta). Ugyanakkor ez nem egy narratív kifejezőeszköz, hogy jobban vagy más szemszögből ismerjünk meg egy karaktert, egyszerűen csak az időbeliséget mutatja. A (nem annyira) nagy talány, hogy mindezt annak tudatában nézzük, hogy tudjuk mi fog történni vagy sem? Mert ha tudjuk, akkor ennek a lassú, érdektelen eseménytelenségnek nyomasztó és feszült hangulata lesz, hiszen tudjuk, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Ha teljesen fogalmatlanul állunk neki, akkor nem tudom, hogyan hat a nézőre. Kb. az utolsó harmad az, amikor már többnyire csak az elkövetők néhány óráját látjuk, akikhez szintén nem kerülünk közel, nem ismerjük meg motivációikat sem (leszámítva egy-két sérelmet), átlagos kamaszok és teljesen egykedvűen hajtják végre a mészárlást. De nem amerikai módra, nem igazán válogatnak, a rendes vagy nyomi diákokat ugyanúgy lelövik, mint a kevésbé szimpatikusakat. A cím egyébként arra az ősi, indiai mesére utal, amikor egy csapat vak próbálja leírni az elefántot, de eredménytelenül, mert mindegyikük csak egy kis részét tudja a nagy állatnak kitapogatni. Hasonlóképp az egyéni történetek "rekonstruálása" (ugye ez nem konkrétan a valódi esetet dolgozta fel, sok az eltérés) elégtelen képet fest a teljes esetről.

Forma: Bevallottan hatással voltak a filmre a Jeanne Dielman (1975) és  Az orosz bárka (2002), itt is lassú (néha még be is lassított), hosszú jelenetben követte a kamera a karaktereket, ráadásul fejközelben, amitől jobban átéreztük nézőpontjukat. Talán ebben a nézőpontban benne volt a videójátékos nézet is (a korabeli média erősen hibáztatta a first person shooter típusú játékokat a vérengzésért) Amikor Alex szobáját körbejárja a kamera, azonnal a Hátsó ablak (1954) nyitójelenete ugrott be, de ez csak vágy volt, mert itt nem mesélt el egy történetet a környezet. A kevés cselekmény mellé kevés párbeszéd párosul, ez a csend is csak a feszültséget, de az intimitást is növeli, ahogy a sok nagy és üres tér is. A zene hatásos, pedig két rongyosra játszott klasszikus betétről van szó (Für Elise és a Holdfény szonáta), de annak tudatában, hogy mi következik hamarosan, természetesen egészen más a hangulatuk. A színészek valóban tinik voltak, a játékuk viszont nem volt különösebben meggyőző. Mármint nem volt velük baj, csak a végére több érzelmet vártam, de ez lehetett rendezői utasítás.

Élmény: És számomra épp a végén állt és bukott minden; a sztori felépítése elég hamar világossá vált, hogy a lassú felvezetést a végére fel fogja váltani egy pörgős, erőszakos vég. De nem ez történt, az utolsó harmad is épp olyan lassú és tárgyilagos maradt, mint a film többi része, és nem tudom eldönteni, hogy ez így jó vagy sem. Ha az előbbi változat valósul meg, akkor egy érzelmileg hatásos élmény lett volna, de lehet, hogy ezzel kiheréli az addigi élményt. Nem tudok belekötni, jó film, legalábbis tökéletesen megvalósította célját, de lehet, hogy rövidfilmnek jobb lett volna.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • John Robinson (Transformers)
  • Timothy Bottoms (Az utolsó mozielőadás)
    
  • Matt Malloy (Armageddon)
• A Columbine középiskolai lövöldözést tehát 1999-ben követte el két végzős diák, akik korábban is problémásak voltak már (betörés), állandóan gyilkolászásról fantáziáltak, a hatóságok szerint elsősorban mentális problémák miatt jutottak el odáig, hogy egy év tervezés után valóban vérengzésbe kezdjenek. Szerencsére a bombák valóban nem robbantak be, ebben az esetben százak halhattak volna meg. Így "csak" a bejárattól kezdve kezdtek emberekre lőni, majd a könyvtárba menekülők után menve tudtak végezni legtöbb áldozatukkal, mielőtt öngyilkosok lettek volna. Ez volt az addigi legvéresebb iskolai lövöldözés és 2018-ig a legvéresebb középiskolai lövöldözés címét is magának tudhatta, amivel sajnos divatot teremtett.
• Pedig az iskolai lövöldözések egyáltalán nem voltak újkeletűek vagy példa nélküliek, és 2009-ben sajnos nekünk is jutott egy.
• Kisebb magyar dicsőség, hogy a rendezőt részben a Csillagosok, katonák (1967) ihlette, amiért a filmben nem az elkövetők, hanem az erőszak számított.