Cselekmény: Barry félénk alkat és magányos, egy autószerelő mellett van az irodája, és egy reggel épp oda tér be egy nő (Emily Watson) leadni autóját, de még nyitás előtt, ezért Barryre bízza a kocsit. Este egyik nővérének szülinapi partijára hivatalos, de nem sül el jól a dolog, mert a magányosok önérzetes túlérzékenységében egy beszólásra feldühödik és jelenetet rendez - dühkitörésre hajlamos. A parti után felhív egy szexvonalat, elbeszélget a lánnyal, Georgiával. Meglepetésére Georgia másnap reggel újra felhívja, először szépen, majd fenyegetőzve kér tőle nagyobb összeget, de Barry azért nem akkora lúzer, hogy adjon is. Az irodába érve feltűnik egyik nővére (Mary Lynn Rajskub), meglepetésre magával hozza a tegnap reggeli autós nőt, Lenát, hátha sikerül összehoznia őket...

Téma: Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült érdemben dekódolnom a történetet, mindenesetre az biztos, hogy Barry maga is kimondja a legfontosabbat: erőt ad neki a szerelem, mert van miért küzdenie. Egyébként valószínűleg tényleg csak annyi van benne, amit mindenki mond: egy könnyed, fura romkom.

Tartalom: A rendező a történetet konkrétan Adam Sandlerre írta, akinek nagy rajongója valamiért. A karaktere gátlásosra idomult hét nővére csipkelődései miatt, időnként ezért dührohamot kap, amit tárgyak szétzúzásában vezet le. A probléma, hogy Barry túl gátlásos lett, nem érzi magát kényelmesen semmilyen helyzetben, ami váratlant hozhat, a történet azonban folyamatosan ilyen helyzetekkel találja meg. Ez magyarázza számomra az első jelenetet, amelyben egy autó durván balesetezik, ám az úton történik, Barry mozgásterén kívül, így viszonylag hidegen hagyja a dolog. Igazából ennyiből áll a történet, hogy Barry hogyan reagálja le jól-rosszul-furán a különféle helyzeteket - viszont értjük, mit miért reagál le úgy, ahogy. Számomra rejtély, hogy Lena miért szeret bele a férfiba, és korábbi posztjaimból már kiderült, hogy nem igazán tudok mit kezdeni az ilyen, szinte első látásra megszerelmesedő párokkal. Lena karaktere amúgy is semmilyen, nem igazán ismerjük meg, titokzatos marad. A harmónium jelképen sokat gondolkodtam, de nem tudom megfejteni. Talán csak annyiról van szó, hogy egy eszköz, ami jelzi, ahogy harmonikusabbá válik Barry élete, ahogy egyre ügyesebben játszik rajta. A szextelefonos szál pedig véresen vicces, mert könnyen krimibe fordulhatott volna, de a vége mégis kisstílű, mint egy Guy Ritchie-film.

Forma: A formai elemek annak vannak alárendelve, hogy minél jobban átérezzük Barry világát, ezért ha épp nem az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, akkor is szűk térben vagyunk vele. Vagy amikor túl sok dolog történik már főhősünkkel, a vágások és a kameramozgás begyorsulnak, a zene felhangosodik. De ez nem egy nagy, drámai film, ezért pl. a leggiccsesebb jeleneteknél már-már parodisztikus eszközökhöz nyúlnak (ld. a kör alakú záróképet). Erős a színhasználat, főleg a kék és a vörös, annyira, hogy egyes részeknél valamiért külön az arcunkba is tolják csak a színeket és semmi mást. A zene egyébként ott hatásos, amikor Barry szerencsétlenkedését a harmóniumon értelmesebb kontextusba helyezve megtámogatja. Ez volt a Barryt alakító színész első komoly szerepe (félt is tőle), de a kritikusok odáig voltak érte, én nem annyira, nem láttam benne különösebb színészi teljesítményt.

Élmény: Fura film, elsősorban azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy megértettem. A romantikáját hiteltelennek látom, viccesnek nem az a felszabadultan vicces film, így más nem marad neki, csak a furaságai, amelyek nehezen interpretálhatóak (számomra). Az mindenképp pozitívum, hogy értettem Barryt.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Emily Watson (Hullámtörés)
  • Philip Seymour Hoffman (Twister, Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia, Majdnem híres)
  • Mary Lynn Rajskub (Magnólia)
  • Luis Guzman (Boogie Nights, Magnólia)
• A puddingos eset valódi, egy mérnök 1999-ben csapott le az akcióra.
• A történet egy másik ihletője Sandler "Denise Show" c. jelenetsorozata, amelyben szakítását dolgozza fel gyakori dührohamokkal.
• Mivel Barry elég konkrétan bediktálja a címét, kíváncsiságból rákerestem. Nem tudom ki lakik itt, de tipikus kertvárosi háznak tűnik, nem a filmbéli lakásnak.

Cselekmény, téma, tartalom: Bár a film két és fél órás, nem tudok cselekményt írni, mert eseménytelen életképekből áll össze a "sztori". Az 1980-as években vagyunk, főhőseink egy északi kisváros utazó társulatának fiatal tagjai, akik a vidéket szórakoztatják kommunista propagandát terjesztve. Csakhogy az 1980-as évek Kínájában megindult a piacosodás és a kultúra liberalizációja is, főhőseink pedig hiába követik a divatot, egyre kevésbé érdeklik az embereket. Persze már nem is népművelnek, csak lélektelenül szórakoztatnak. Ez az egyetlen íve a történéseknek, a többi személyes kapcsolataik és egyéb életképek elegye. az előbbieknek nincs nagy jelentősége, a többi némi képet fest a kor Kínájáról, amelynek társadalma még elmaradott, de a jövő már reménykeltőbb (pl. egy család lánya már egyetemen tanulhat). A kisváros a kínai nagy fal mellett fekszik, de közben bányájával az iparosodás jelképe is lehet; egyszerre változatlanul kicsi és "mocsár", ugyanakkor egy el-, majd visszaköltöző szereplő példája mutatja, hogy máshol csak más, de nem jobb. A történet a rendező gyerekkorának emlékeit ülteti filmre, az ő szülővárosában vagyunk, ezzel akarta megmutatni apjának, hogyan élte meg az 1980-as éveket tizenévesként. A cím a filmen végigvonuló vonat-jelképre utal, amit főszereplőink nem nagyon ismernek, a "peronon várva" remélnek tőle valamit, de a vonat nem jön vagy el is viszi, amire vártak. A történetvezetés fő ismérve az, hogy nincsenek események, csak közvetetten értesülünk a történésekről, ezért elsőre kissé nehéz dekódolni, mi is folyik itt.

Forma: A rendezőt minimalistának mondják, ami annyiban igaz, hogy valóban nincs sok látványelem, ugyanakkor a töredezett, emlékszerűen felépített tartalom lehetőséget adott arra is, hogy egyes jelenetek impresszionisták legyenek. Erre jó példa amikor a sötét sivatagban tüzet gyújtanak vagy amikor az irodista táncra perdül egymagában. A kínai nagy fal ad némi monumentalitást, és messze a kedvenc jelenetem az volt, amikor a fal eltakarja a párbeszéd egy-egy tagját (ami egyben jelképes is, hiszen érzelmi fal is volt köztük). Kiemelt szerepet kap a zene, fura is meghallani a jólismert világslágereket kínaiul, de hatásosak, főleg az, ahogy a munkásdaltól eljutunk az egészen modern diszkózenéig. A színészek javarészt kifejezéstelenek, amúgy sem látjuk közelről őket és nincs sok szövegük, de ez így volt a Csendéletben (2006) is.

Élmény: Nem tagadom, untam magam. Ha nem izgalmas a történet vagy látványos a megvalósítás, akkor már csak a hangulat marad, ami működhet, de itt nem jött át a személyesség. Bizonyára sokat segített volna, ha nem magyar, hanem kínai vagyok. Nagyon emlékeztetett a hasonló felépítésű A bábművészre (1993), az Isten veled ágyasomra (1993) és az Élnire (1994), kicsit talán a Sárga földre (1984) is.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Vang Hung-vej és Csao Tao (Csendélet)
• Fenyang Észak-Kínában van, kb. félmilliós város, híres a cirokból készült likőrjéről.

Cselekmény, téma, tartalom: A kukázók, pontosabban a gyűjtögetők alatt az eredeti cím azokat a szegényeket érti, akik aratás után még összeszedték a maradék termést. Bár a jelenség javarészt eltűnt a mezőgazdaság gépesítésével, szegények továbbra is vannak, Varda pedig már az elején önmagát is gyűjtögetőnek nevezi, csak ugye nem mezőgazdasági, hanem filmes értelemben. (Bár ez a hasonlata szerintem nem annyira áll meg, hiszen nem hátrahagyott filmeket gyűjt, mint mondjuk a Cinema Paradiso (1988) utolsó jelenete). Előbb vidéki, majd városi környezetben néz szét a gyűjtögetést illetően, de megmutatja a jogi szabályozását, a hatalmi rendszerét (kik hagyják a tulajok közül és hogyan), valamint művészeket is, akik hulladékból alkotnak. Nem tudom, a helyszínek jelentenek-e valamilyen koncepciót, mindenesetre járunk a tengernél, szántóföldön és gyümölcsösökben is. Végül azokat láthatjuk, akik nem feltétlenül anyagi okokból próbálnak újrahasznosítani, hanem tudatosan lépnek ki a társadalmi normák kereteiből. Valahogy azonban mégis úgy érzem, hogy ez az egész csak egy ürügy, mellékszál, hogy Varda játszhasson egyet. A rendező folyamatosan jelen van, beszél élményeiről, érzéseiről, öregségéről (a film megjelenésekor 72 éves), de hiányzik valamiféle rendezőelv, koherencia. Gyűjtögeti élményeit, amelyek a forgatás során érik, és érzésem szerint próbálna metafizikai síkra terelődni, de nem sikerül. Talán nem is akarta, csak elindítani a gondolatspirált.

Forma: A legfontosabb formai eleme, hogy a játékhoz az akkor még viszonylag ritkaságszámba menő, digitális kézikamerát választott, magyarul nem volt szüksége stábra (de azért voltak vele), könnyedén előkaphatta, ha épp szükség volt rá. Ennek a legbeszédesebb (és a fentieket igazoló) pillanata az volt, amikor egyik kezében a kamerával felvette a másik kezét vagy amikor véletlenül "megtáncoltatta" a fedőjét (ezt az érti, aki látta). Tehát egy sokkal szubjektívabb és spontánabb, bár nem intimebb stílust tudott alkalmazni, és ezen felül még látszott főleg az elején, hogy ahogy Godard is eljátszott a 3D-vel a Búcsú a nyelvtőlben (2014), úgy Varda is próbálgatta, mikre képes az új eszköz - ezek viszont nem hordoztak többletjelentést, a játék maga volt a lényeg. A metafizikai síkra terelést jelezte, hogy rendszeresen próbált festményeket levideózva mozgóképpé varázsolni őket, majd egy alkalommal még a vihart ábrázoló festményt kivitette a viharba is. Még érdemes szót ejteni a zenéről annyiban, hogy beemelt korabeli hip hopot is, bár nem érzem, hogy különösebben passzolt volna a film hangulatához, még ha szövegben illett is.

Élmény: Úgy indult, mint egy újhullámos Godard-film, majd a társadalmi problémákra térve azt hittem, egy latinos társadalomkritika lesz, a művészeteket taglaló szakaszoknál kiarosztamis hatást véltem felfedezni, de végül erősebbnek bizonyult a személyes szál. Nem filozofálni próbált, csak átadni a személyes élményeit. Helyenként ez sikerült, összességében szerintem nem.

Érdekességek

• A filmben bemutatott szakács, Edouard Loubet a La Bastide étteremben dolgozik jelenleg; Jean Laplanche borász-filozófus 2012-ben elhunyt; Louis Pons képzőművész még alkot.
• Varda 2002-ben kijött egy második résszel is, amiben újra felkereste korábbi alanyait.

Cselekmény: Egyszer volt, holt nem volt, élt egy Shrek nevű ogre (Mike Myers) kényelmesen a kis mocsarában, távol a tőle gyűlölködve rettegő emberektől. Csakhogy lord Farquaad, az ország ura (John Lithgow) utálja a mesebeli lényeket és mindet épp Shrek mocsarába száműzi, beleértve Szamárt (Eddie Murphy) is, a beszélő szamarat. Shreknek minden megér a nyugalma, ezért Szamár útmutatásával elindul Farquaadhoz, aki eközben királyi címre tör, amihez feleségül kellene vennie egy hercegnőt. Választása Fionára esik, akit azonban egy tűzokádó sárkány őriz. Épp kapóra jön neki Shrek érkezése, aki könnyűszerrel legyőzi a ráküldött lovagokat, így adja magát hogy egyezséget kössenek: Shrek visszakapja a mocsarát, ha kiszabadítja Farquaad számára a hercegnőt...

Téma: Didaktikusan kimondott a téma: ne a külső alapján ítéljünk, az ogre is egy érző lény és egy ember is lehet undi.

Tartalom: Már a felvezetés egyértelművé teszi, hogy meseparódia lesz közönséges poénokkal, de szerencsére a közönségességet csak annyira tartják szinten, hogy kellően lerombolja a klasszikus mesék szentimentális pátoszát. Nem olvastam az alapművet, de a cselekményt egy egy egészen sötét dolog indítja be, a meselények faji alapú gettósítása, aminek később nyoma sem lesz, szóval valószínűsítem, hogy ez a szál valahol, valamikor sokkal kiemeltebb szerepet kapott, míg esetünkben csak addig van jelentősége, amíg Shrek otthonába kényszeríti a mesehősöket. Fura mód ezzel alig élnek, pedig rengeteg poénlehetőség van a klasszikusokban, mégis javarészt csak biodíszletnek vannak ott a jólismert mesehősök. Ezzel együtt is úgy paródia, hogy nem paródia, ugyanazokból a klisékből épül fel a történet, mint a klasszikus mesék: a mogorva, de amúgy nemes főhős mellé szegődik egy csacsogó csacsi, kiderül róla, hogy nem mogorva ő, csak megkeseredett, megmenti a szépséget, a szépség rájön, hogy a szörnyeteg csak kívül szörnyeteg és beleszeret a személyiségéért, míg címszereplőnk lassan megnyílik. A paródia itt is abból adódik, mint annyi más esetben, hogy anakronisztikusan rávetítik jelen valóságunkat erre a múltbéli képzeletre. Kíváncsi leszek, hogyan fog öregedni, mert már most érzem több utalásán, hogy a történet húszéves "jelene" felett már elszállt az idő, egy mai néző nem feltétlenül fogja érteni a popkulturális utalásait - cserébe viszont sok a klasszikus elem is a disneys utalások révén. Ha a cselekményen nem is, a karaktereken azért csavarnak egyet a poén kedvéért, és ez pont így jó, hiszen a cselekmény kifordítása már sok lenne, abszurddá tenné. Jellemfejlődése csak Shreknek van, de az is faék egyszerűségű, pedig Fionában lett volna lehetőség, ha komolyabb akart volna lenni a történet.

Forma: Ezredfordulós animáció, bevallom, akkor még nem értettem, minek erőltetik, és még most sem látom különösebben esztétikusnak a karaktereket, a háttér pedig még bántóan üres. Ezt némileg ellensúlyozta a dinamikusabb kameramozgás, ami pl. a Szörnyt Rt-re (2001) nem volt különösebben jellemző. Remek ötlet volt modern popslágerekkel megrakodni, hiszen ezeket mindenki ismeri, mindenki tudja, mit "kell" érzeni, amikor felcsendülnek a dallamok.

Élmény: A mesék fura kettősséggel bírnak, hiszen a köztudatban gyerekesnek gondoljuk őket, miközben nem voltak azok sem a népmesék, sem a modernkoriak, de a Disney klasszikusai, mint a Hófehérke és a hét törpe (1937) vagy a Bambi (1942) is sokkal komolyabbak, mint a sikerfilmek többsége. Ennek ellenére a ezeket az újgenerációs animációkat szokás azzal illetni, hogy a felnőttekhez legalább annyira szólnak, mint a gyerekekhez. A Shrek esetében úgy érzem, itt sokkal több volt a felnőtteknek szóló poén, mint a gyerekeknek, de ettől még ők is élvezhetik. Én már megjelenésekor is felnőtt voltam, már akkor is láttam, hogy ez nem egy formabontó film, ettől függetlenül jól működik, a paródia jelleg ellenére is van egy érzelmesebb vonulata, így mindenki jól szórakozhat rajta.

Érdekességek

• Korábban láttuk a Shrek-sorozaton kívül:
  • Mike Myers (Becstelen Brigantyk)
  • Eddie Murphy (Beverly Hills-i zsaru)
  • John Lithgow (Mindhalálig zene, Csillagok között)
  • Vincent Cassel (A gyűlölet)
  • Jim Cummings (Aladdin, Az oroszlánkirály, Szörny Rt, A hihetetlen család)
  • Kathleen Freeman (A földkerekség legnagyobb show-ja, Ének az esőben)
• A szinkronok egy jelentős részét a stáb adta, pl. az egyik rendező volt a Farquad herceg jelmezes alak, a Shrek 2 rendezője, Conrad Vernon pedig a mézeskalács
• Kathleen Freeman a film megjelenésének évében, 71 évesen hunyt el.
• Az ogrék emberevő (főleg gyerekekre utazó) óriások, hozzájuk hasonló lények szinte mindegyik kultúrában megtalálhatóak.

Cselekmény: Iszony Cityben járunk, melyet szörnyek laknak, az energiát eszközeik üzemeltetéséhez pedig gyerekek sikolyából nyerik, ezért minden este átlopóznak az emberek világába gyerekeket ijesztgetni. Sajnos azonban a mai gyerekek már nem olyan ijedősek, energiaválság van. Főhőseink Sulley (John Goodman) és Mike (Billy Crystal), a legmenőbb ijesztgetőpáros, míg egy alkalommal véletlenül nem követik el a legnagyobb hibát: óvatlanságukban egy gyerek (Mary Gibbs) átszökik a világukba. Hogy elfedjék a hibát, Sulleyék rejetegetik az embergyermeket, majd másnap megpróbálják visszacsempészni a saját világába...

Téma: 2023-ban adná magát, hogy a fenntartható fejlődés legyen a történet egyik témája, hiszen a szörnyeink erőforrásai elapadóban vannak, de egyrészt nem ez lesz a probléma megoldása, másodszor pedig ellenőriztem, ekkor épp nem volt energiaválság :) Bár így is a fenntarthatóság a lényeg, csak etikai szempontból megközelítve, ahol egy erőszakos munkafolyamatot és munkahelyet felvált egy barátságos, pozitív légkörű. Sajnos a forgatókönyv nem igazán lett kerek, és nem arról van szó, hogy a kákán is a csomót keresném, de pl. nem lett kifejtve az a lényeges mozzanat, hogy miért veszélyesek a szörnyekre a gyerekek.

Tartalom: Ügyesen adja meg az alaphangulatot és vezet be a történet világába a családbarátan horrorisztikus, vígjátékba torkolló első jelenet, innentől kezdve pedig a történet fonáksága abból fog adódni, mint a legtöbb hasonló vígjátékban, hogy rávetítik a való világot egy fantasy világra. Meglepetésemre ez azonban csak egy kisebb részét adta a poénoknak, sokkal inkább működött klasszikus vígjátékként, ahol a poénok szövegelésből, helyzetkomikumból adódnak. Az állóvizet az bolygatja meg, hogy összeér a szörny- és az embervilág, ezt a változást azonban már előrejelezte, hogy a régi típusú cég régi típusú vezetése egyre kevésbé működik hatékonyan, hiszen az emberek már nem félnek annyira. A forgatókönyv itt kényelmesre vette (kicsi spoiler jön), kiderül ugyanis, hogy a nevettetéssel több energiát nyernek ki a gyerekekből szörnyeink, mint az ijesztgetésből, így nyugodtan összebarátkozhat a két világ, mindenki jól jár. De mi lett volna, ha nem így van? A történet fontosabb mellékszála Sulley és Mike kapcsolata, ami egy nagyon felszínes megjelenítése annak, hogy a barátság fontosabb egy-egy konfliktusnál, de igazából nem nagyon lehetett magunkat beleélni, hiányzott a valódi, komoly dráma. A valódi dráma megvolt Sulley és Boo között, itt viszont az igazi konfliktus hiányzott. És mint fentebb említettem, itt jött volna jól az, ha kifejtik, miért nem érintkezhetnek a szörnyek az emberekkel, hiszen enélkül súlytalan a konfliktus.

Forma: Az animáció egyes helyeken gyönyörűen részletgazdag (Sulley szőrével szoktak dicsekedni), máshol - különösen az emberalakoknál - bántóan egyszerű, de persze ne feledjük, még csak 2001-ben vagyunk. (Egyébként amennyire láttam, ezzel még ma sem tudnak mit kezdeni, inkább elnagyolt embereket rajzolnak.) Vizuális geg sajnos kevés volt, ahogy kifejezőeszközből sem találtam igazán látványosakat. Zavart, hogy a szörnyek nem igazán kreatívak, a többség emberszerű, a zene nem tűnt fel. Az ajtós jelenetnél meg voltam róla győződve, hogy 3D-re készítették a filmet, de az a változat csak tíz évvel később készült el.

Élmény: Emlékeimben vicces filmként élt, most inkább csak aranyosnak láttam, ez közel sem annyira felnőtt, mint a Pixar egyéb filmjei, pedig lehetett volna. Gyerekeknek azonban kiváló, és ne felejtsük történelmi jelentőségét se, hiszen egyike volt az első újgenerációs animációknak a Toy Story (1995), a Shrek (2001) és a Jégkorszak (2002) mellett.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • John Goodman (A nagy Lebowski, A kihalás kora)
  • Billy Crystal (A herceg menyasszonya, Harry és Sally)
  • Mary Gibbs (Agymanók)
  • Steve Buscemi (A halál keresztútján, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Fargo, A nagy Lebowski, Armageddon)
  • James Coburn (A nagy szökés, Amerikai fogócska)
  • Bob Peterson (Némó nyomában, A Hihetetlen család, L'ecsó, WALL-E, Fel, Toy Story 3, Agymanók)
  • John Ratzenberger (Superman, Csillagok háborúja, Toy Story, Némó nyomában, A Hihetetlen család, L'ecsó, WALL-E, Fel, Agymanók)
  • Frank Oz (Csillagok háborúja, Agymanók)
  • Steve Susskind (Aladdin, Az oroszlánkirály)
  • Bonnie Hunt (Esőember, Halálsoron, Toy Story 3)
  • Jeff Pidgeon (Toy Story, A Hihetetlen család, WALL-E)
• Mary Gibbs ekkor 5 éves volt, az egyik animátor kislánya
• James Coburn egy évvel később, 74 évesen hunyt el.
• Az ágy alatti vagy szekrényben megbúvó szörnyek egyidősek lehetnek az emberiséggel, egyes elméleteket szerint nem csupán ijesztgető szülők találták ki őket, hanem evolúciós berögzülés az éjszakai ragadozóktól.