Előzmények: A francia Pathe-testvérek 1894-ben alapították meg fonográf boltjukat, ami az 1920-as évekre leáldozott ugyan, de szerencsére megtetszett nekik a film is, és már 1896-ban vetíteni kezdtek. Ők vezették be a filmhíradót, együtt dolgoztak Melies-szel is, de előtte még inkább rivlizálásban gondolkodtak. Náluk kezdett színészként Ferdinand Zecca (1864-1947), aki hamar a jobbkezükké és rendezőjükké vált, és nyugdíjba vonulásáig a cég ügyeit igazgatta.

A film: ...avagy kb. "a hat Danief-nővér". Nem találtam infót se róluk, se a filmről, még az se biztos, hogy Zecca rendezte. Amit látunk, hogy hat nő akrobatikus mutatványokat végez, amelyek mai szemmel azért már messze nem olyan látványosak, és az is érdekes, hogy a testalkatuk normális, nem atletikusak. Nem tudom, hogy eredetileg is színes volt-e a film, mert van fenn a neten fekete-fehér változat is, mindenesetre nem tesz sokat hozzá az élményhez. Egyre kevesebbnek érzem az efféle semmitmondó filmeket, amikor eddigre már láthattunk sokkal kifinomultabb felvételeket is, de azt hiszem ebben az évtizedben még lehetünk türelmesek.

Cselekmény: 1932, Kelet-Európa. A nem magyar patinás hegyi szálloda, a Grand Budapest Hotel vérprofi főportása, Gustave (Ralph Fiennes) a szálloda valódi vonzereje, ugyanis minden vendégét tökéletesen kielégíti, de elsősorban a tehetős, idős nőket, és őket minden értelemben nagyon kielégíti. Történetünket az új londinerfiú, Zero (Tony Revolori) érkezésével kezdjük, akit Gustave azonnal elkezd kitanítani. Amikor szálloda egyik rendszeres vendége, aki tehetős özvegy meghal, Gustave odautazik Zeroval leróni kegyeletét, a rokonság megdöbbenésére pedig a végrendeletből megtudják, hogy Gustave egy értékes festményt örökölt. Gustave nem várja meg, hogy ne adják neki oda a festményt, hanem még ott helyben meglovasítja, ám még el se tudja rejteni, a rendőrség máris elviszi, a család ugyanis megvádolta az özvegy meggyilkolásával...

Téma: Azt hiszem a történet lényege egy talán sosemvolt világ álnosztalgikus visszasírása, hiszen ahogy a végén is elhangzik: "Utolsó emléke ez annak a letűnt világnak (...) Valljuk be, az a világ már jóval az ő ideje előtt megszűnt létezni." És mi volt ez a világ? Erre is van konkrét válasz: "Itt-ott megcsillan még a civilizáltság ezen a barbár vágóhídon, amivé az emberi társadalom lett. Ilyesmit nyújtunk mi is..."

Tartalom: Először is tisztázzuk, hogy a történet világa bár párhuzamosnak látszik az Osztrák-Magyar Monarchia boldog békeideje és a kommunizmus megvalósulása, valójában egy képzelt országban játszódik, ahol összecsúsznak az első és a második világháború, valamint az azt megelőző és követő időszakok évei. A történet java Gustave és Zero megismerkedésének néhány hónapját tárgyalja, de többszörösen keretezett: a jelenünkben olvassa egy olvasó A Grand Budapest Hotel regényt, amit az író 1985-ös elmondása alapján 1968-ban halott Zerotól, aki az 1932-es év eseményeit mesélte el. Ez a többszörös keret megbízhatatlanná teszi a fő történetszálat, amiben nem is annyira fontos, hogy mi történik; a lényeg, hogy Gustave úri ellátásban részesíti a kiöregedett elit özvegyeit formálisan és egyben visszaadva nekik a fiatalkori szerelem élményeit is fizikálisan. Ekkor kitör a háború és elhuny az egyik özvegy, bár az előbbiből csak annyit érzékelünk, hogy katonák gördítenek adminisztratív akadályokat főhőseink elé, ezek azonban már nem oldhatóak meg civilizáltan, csak erőből, az új elitet ugyanis már nem érdeklik a nemes eszmék és tettek.  A tempója gyors, ezért a karakterek nincsenek különösebben elmélyítve; a legtöbb játékidő Gustave-nak jut, így egyedül őt ismerhetjük meg jobban. Zero viszonylag passzív, a többiek sablonosak. A humora helyzetkomikum, ami sokszor csak azért vicces, mert a megszokottal ellentétesen viselkedik valamelyik szereplő.

Forma: Ha máshonnan nem, a felkapott közösségi médiás posztokból biztos ismerős a rendező rajzfilmszerű stílusa, amit itt is megkapunk: túlzóan élénk színkombinációk, esztétikus beállítások, modellek és stop motion, karakteres karakterek. Hál'istennek a humor inkább vizuális, miután rendszeresen elhelyeznek valami váratlant a képben, vagy ha nem benne, akkor odafordul a kamera, hogy megmutassa. A történet előrehaladtával a színek egyre fakulnak. A zene nem tűnt fel, a színészek inkább parodisztikusak. Sztárparádét kapunk, de sok értelme nincs, többségük csak egy-egy sor kap. Nagy megkönnyebbülésemre Jeff Goldblumot és Bill Murrayt láthatóan nem hagyták, hogy az unásig hozott karaktereiket adják elő.

Élmény: Vígjátékként abszolút jól működik, a drámaisága már kevésbé, de kárpótol érte a látványvilága, amely ráadásul egyedi is. Ajánlott.

Érdekességek

• Ahogy a filmben is elhangzott, az egyik ihlető az osztrák író, Stefan Zweig (1881-1942), de bejárták Európa több helyszínét, köztük Budapestet is érte.
• A festmény kamu is, meg nem is. Egy elismert festő készítette a filmhez, de alanyi jogon is megállja helyét.
• A hotel belterét a kelet-németországi, görlitzi áruház adta; a hotel külseje csak modell.

Cselekmény: ...avagy kb. "a madár". Két fiatal testvér Raouf és Riyad elmennek otthonról: Raouf rendőrként egy veszélyes bűnöző nyomába ered vidéken, míg Riyad katonaként indul az 1967-es arab-izraeli háborúba. Eközben a veszélyes bűnözőn egy gyilkosságért bosszút akar a távoli rokon Ahmed is, valamint hozzá kapcsolódik még az idealista újságíró, Youssef, aki tudja, hogy a bűnöző csak kis hal, ő rajta keresztül a legálisan működő üzletemberekig, korrupt tisztviselőkig akar eljutni. A három kairói férfi közös pontja Bahiya, az inspiráló asszony, akinél korábban együtt lakott Ahmed és Youssef, valamint Raouf néhai apja, aki még dalt is írt róla. A rajtaütés estéjén egy rokon kérésére Raouf letartóztatja Ahmedet, hogy megvédje életét...

Téma: Azt hiszem, a rendező az egyiptomi társadalom keresztmetszetét akarta megmutatni abban a pár hétben, amikor az összarab, elsősorban egyiptomi néplélek összezuhant az 1967-es vereség után. Ebben tulajdonképpen jól illeszkedik a Kairói állomás (1958) tematikájába, de kevésbé sztoriközpontú.

Tartalom: A történet keretét az 1967-es arab-izraeli háború adja, rendre megemlítik, foglalkoztatja az embereket és fontosnak érzik. A szerkezet lineáris ugyan, de sok a visszaemlékezés, és ettől töredezetté válik, nehezen érthető elsőre, mi is történik. Ami tiszta, hogy Raoufnak valami baja van a szüleivel, de nem tudjuk meg, mi. Rendőrként megpróbálja elkapni a sosemlátott vidéki bűnözőt, ám ekkor két személy is belép az életébe: Ahmed, a hagyományosabb férfi karakter öltözködésében és viselkedésében is, aki vérbosszút követel, majd Youssef, az idealista újságíró, aki viszont ráébreszti Raoufot, hogy itt nem a kispályás tolvajjal kell foglalkozni, hanem a felbujtóival. A három férfi közös pontja Bahiya, akiről Raouf apja dalt írt, amiben párhuzamot von közte és Egyiptom között, megtestesítőjévé emelve ezzel. És rajtuk kívül számos mellékkarakter van még az Amerika-utánzó férfitól a mecsetbe igyekvő kisfiún át a férfiakra háttérből vigyázó vidéki asszonyig; ők mind egy-egy szeletét mutatják meg az egyiptomi társadalomnak, és egyikük sem elégedett a jelenlegi helyzettel, de közben egyikük sem tűnik tragikus figurának, elvannak. Spoiler, de enélkül nem lehet érdemben írni a történetről: És ekkor a folyamatosan szemünk előtt tartott, reményteli háború hirtelen durva vereséggel végződik, ezzel mindenki történetszála azonnal jelentéktelenné válik, az egyiptomi rendszert megtestesítő Nasszer lemond, illetve tudjuk, hogy ez egyben a pánarab törekvéseknek is véget vet. Bahiya ekkor valóban Egyiptommá válva az utcára rohan tüntetve a küzdelem (az élet küzdelme) folytatásáért. Az egyetlen értelmezhetetlen pont számomra pont a főszereplő Raouf, nem mondják el, mi baja szüleivel és mik a motivációi. Az Amerika-utánzó ketrecben tartott madara a történet végén elrepül, szintén nem teljesen tiszta, hogy mit akar jelképezni, de nem vagyok otthon az egyiptomi jelképrendszerben, elnézést érte.

Forma: A beállításokban lehet észrevenni tudatosságot, ahogy a háttérrel vagy előtérrel játszik a rendező. A világítás azonban sokszor nagyon rossz és nem lehet látni (vagy csak a film minősége az és moziban jobb lenne) mindent, de messze a legnagyobb problémám a vágás volt. Ahogy írtam fentebb, a történetben sok a visszaemlékezés, de ezek nem különülnek el a visszaemlékező jelenttől, így teljesen követhetetlenek a hirtelen váltások. Van, maikor ezek viszont jók, amikor Raoufot gyötrik rémképek. Ha a kettőt egybe akarták mosni, akkor végülis nem lehet egy szavam se, csak épp a követhetőség szenvedte meg. A színészek teátrálisok, ez nyilván az akkori észak-afrikai mozi velejárója, a zene viszont ügyesen a Bahiyáról írt dal köré szerveződik, többször elhangzik és egyre jobban értjük, miről szól - és kicsit mindig másról a helyzettől függően.

Élmény: Van ugye egy szokásos problémánk, a közös kulturális kód hiánya. Mert ez a film sem időben, sem térben, de még kultúrában sem egyezik velem. Amennyire tőlem elvárható, szerintem megértettem a lényegét, és ezen a szinten is meglepően sokszínűen tudja lefesteni a korabeli társadalmat, és sikerül átadnia a katartikus befejezést is, noha biztosan sosem fogom annyira megérteni, mint az, akinek a film szólt. A rossz szerkesztés azonban nagyon elrontja az élményt, úgyhogy nem tudom jó szívvel ajánlani, csak a türelmeseknek, akik hajlandóak egy második nekiülésre is.

Érdekességek

• Bár a film minden szempontból egyiptomi, ott nyilván betiltották, így algériai terjesztésben került forgalomba.
• Az 1967-es, "hatnapos" háború azt hiszem közismert és már tárgyaltuk más filmek kapcsán is, de a lényeg, hogy a határain gyülekező arab seregekre Izrael megelőző és kiterjedt csapásokat mérve nagy túlerőt győzött le, ami nekik hatalmas siker volt és annál nagyobb törés az arab szellemben.

Előzmények: Amerikában ugye Edison nagyjából Európával egyidőben fejlesztette ki a mozgóképet. A vándormutatványos William Selig (1864-1948) 1894-ben találkozott a találmánnyal és megpróbálta lemásolni, hogy ne kelljen jogdíjat fizetnie. 1896-ban alapította meg cégét, amely 1918-ig működött, de mivel jelentős európai kitettségei voltak, a világháború elszegényítette és nem bírt lépést tartani a nagyokkal. A legtöbb pénzét egy óriás vidámparkba ölte, de elvitte azt is a világválság. 1947-ben megosztott Oscart kapott életművéért.

A film: A cím magyarul kb. "A Ringling-testvérek felvonulása filmen". Ez egy amerikai cirkusz, amelyet a német származású, öt Ringling-testvér alapított a 19. század végén, és azóta is aktívak. A film maga az egyik felvonulásukat mutatja meg vadállatokkal és egyéb egzotikumokkal. Minimálisan érdekes, hogy egy vágás után egy másik szögből is mutatják a felvonulást. Még érdekesebb a közönség, pl. a lány, aki megpróbál átmenni az úttesten. A filmet egyébként elveszettnek hitték, míg egy padlásról elő nem került a 2010-es években.

Előzmények: A legelső ismert és megmaradt felvétel, a Roundhayi kerti jelenet 1888-as, de rengeteg filmről nem tudunk, vagy egyszerűen csak megsemmisültek, hiszen a film mint anyag elég sérülékeny. Mindezt azért mondtam el, mert rendre kerülnek elő elveszettnek hitt vagy nem is ismert filmek. Ez történt 1994-ben is, amikor egy ház lebontása során több száz századfordulós felvétel került elő. Alkotóik James Kenyon (1850-1925) és Sagar Mitchell (1866-1952), akik korán meglátták a fantáziát a filmben és összefogtak 1897-ben. Aktualitásokat készítettek elsősorban, de az 1900-as évek közepére az emberek elunták ezt a fajta filmet és filmeseink felhagytak vele.

(A kép természetesen nem korabeli; a BBC készített egy háromrészes dokumentumfilmet róluk és a megtalált felvételekről, ebből látható a részlet)

A film: A cím magyarul kb. "Villamossal Halifaxba". Halifax egy százezres angliai város, a filmben pedig mindössze annyit láthatunk, hogy valahol a külterületen haladva a járműből (villamos, vonat?) kamerázzák az elsuhanó gyárépületeket. Legalább belváros lenne vagy valami.