Cselekmény: Amir elismert filmrendező, de Kazahsztánban, szóval panelban él hétköznapi életet, házassága nem túl fényes. Épp készülő filmje némi botránnyal jár, ugyanis egyik vidéki, amatőr szereplőjét erkölcstelennek állítja be a szerep, amiért a család panasszal él. Amir művészi szabadsággal, illetve azzal védekezik, hogy már a moziknál van a film, túl nagy költség lenne megvágni mindet. Eközben fejben tervezi készülő filmjét hétköznapi élményeiből ihletet merítve...

Téma: Azt hiszem egy kicsit önmagamat szúrtam tökön, amikor távoli tájak filmjeit kezdtem el felfedezni, mert ahogy többször elhangzott már a blogon, külföldi számára gyakran nehezen dekódolhatóak a helyi kontextusok. Emiatt ezúttal sem tudom biztosra mondani, hogy nem vetíthető-e ki a történet a rendszerváltás utáni kazah társadalomra, az identitáskeresésükre, de több dolog is utal erre. Nyilvánvalóbb olvasat az önéletrajzi elmélkedés, a magánéletbeli és szakmai számvetés, bár nem látom, hova fut ki a gondolatmenet az elszántságot leszámítva, hogy folytatni kell.

Tartalom: A cselekmény gerince a hír, miszerint Amir anyja nagybeteg, ezért a fiú elindul autóval a városból vidékre. E valós gerinc másik eleme a házassága, amely láthatóan válságban van, ám felesége eltökélt a kapcsolat mellett. Nem teljesen egyértelmű mindig, hogy mi a valóság és mi nem, ezért kissé zavaros tudott lenni kezdetben, de az út során Amir álmodik, fantáziál, emlékezik. Az első ilyen motívum szakmai félelem a kommersz filmek sikerétől. A második Dosztojekvszkij, aki állítólag visszatérő múzsája a rendezőnek és erősen épít humorára - annyira, hogy több hozzászóló a filmet kifejezetten vígjátékként jellemezte; sajnos ez nekem nem jött át. Megjelenik a továbbiakban a vidék-város / hagyomány-modernitás ellentéte, egy készülő film jelenetei, a mongol örökség, a fennkölt dolgok hiábavalósága (holdraszállás vs tehénfejés), néhány közéleti aktualitás és a közös identitás alapjait jelentő szocializáció. A filmet a kazah filmeseknek ajánlja.

Forma: Ahogy említettem, egy-két kivétellel nincs formai különbség a valóság és fikció között, de még átmenet sem, így kezdetben kicsit zavarosnak tűnik minden. Egyébiránt a tegnapi filmhez hasonlóan itt is látszólag egyetlen egyszerű kamerával, különösebb technika vagy stáb nélkül dolgozhattak, ami jót tesz a személyességnek, de ne számítsunk sok formanyelvi eszközre.  Gyakori beállítás az autó nézőpontját felvenni és azon keresztül szemlélni a kazah tájakat, ezt leszámítva különösebb elvszerűséget nem figyeltem meg a beállításokban. Külön zene nincs, csak véletlenszerűen a háttérben. Színészi játék szintén nem nagyon van, a többség valószínűleg amatőr volt, főhősünk eszköztára pedig kimerül a szótlan bámulásokban.

Élmény: Akik dicsérik, azok a humorát szerették, sajnos én többnyire elsiklottam efelett, úgy látszik, nem sikerült ráhangolódnom. A Nyolc és félhez (1963) szeretik hasonlítani személyessége, rendezői számvetése miatt, ezt végülis el tudom fogadni, de akkor örültem volna, ha kicsit több a filmes utalás.

Érdekességek

• A filmben elhangzik Magyarország, amikor a rádióban a kazah identitás egyik alapját jelentő tatárjárásról beszélnek, Spalatói Tamás horvát főpaptól származik ugyanis az egyik első leírása a mongoloknak

Cselekmény, téma, tartalom: A filmben hétköznapi életképeket láthatunk az 1990-es évek Izraeléből, amelyek részben valósak, részben rendezettek, részben fiktívek. Témája elvileg a palesztin identitás, ami itt azt jelenti, hogy milyen egy palesztin a valóságban, nem pedig egy látni akart vagy vélt, absztrahált állapotban. És hát természetesen ezek a palesztinok egyszerűek és hétköznapiak. Erre talán a legjobb példa az izgalmas katonaéletet élő nagyapa, akitől hiába várnak izgalmas sztorikat, mindig a számára legszebb élményét meséli el, amikor sok rossz koszt után eszik egy jót. A film két szakaszra oszlik, az első személyesebb, a rendező családja, környezete szerepel benne; a második politikai címkét visel, ám ez sem tér el jelentősen tartalmában, inkább csak szereplőiben, akik ismerősök helyett a rendszer alkotói (értelmiségiek, rendőrök, pap, ingatlanügynök... stb.). A jelenetek sokszínűek, ezért vettem egybe az amúgy három bekezdésemet, mert nem tudok cselekményt írni. Legjellemzőbben azonban ironizál néha már abszurdig menően. Egyes jelenetek jelképesek, mások csak úgy vannak. A karakterek szempontjából fontos megjegyezni, hogy maga a rendező is szerepel mint a filmet készítő, a valóságos hétköznapokat átélő rendező, így aztán önreflexív és valamelyest életközelibbnek is tűnik, hiszen nem irányít a rendező, hanem ő is része a valóságnak (messze a legviccesebb az a börleszkszerű előadás, amit a rendező tartana a filmjéről, amivel felvilágosíthatná a nézőt, de a mikrofon rendre elromlik).

Forma: Filmünk tehát rövid, jellemzően egy-két perces jelenetekből áll, ezek időnként vissza-visszatérő jelenetek, mintegy ritmust szolgáltatva. Szándékos vagy sem, teljesen személyes benyomást kelt, mert nincs világítás, a minőség sem a legjobb, szóval mintha házimoziznánk a rendező otthoni kamerájával felvett anyagából. Nagy a hangsúly viszont a beállításokon, amely általában statikus és távoli. Ehhez kapcsolódóan kevés a(z értelmes) párbeszéd is. Nagyon sokszor ajtók, ablakok keretezik a beállításokat, utalva a bezártságra, de valószínűleg meg kellene nézni rendesen a filmet még párszor, hogy a formalizmusát kielemezhesse az ember. A szereplők nagyja valóban a rendező környezetéhez tartoznak, amatőrök, és ez így van jól. Persze bizonyára instruálták őket valamilyen szinten, de ennyi belefér. A zene a jelenetekhez hasonlóan véletlenszerűnek tűnik, de hatásosan vannak elhelyezve, legyen az egy békéről szóló dal vagy rádióadás.

Élmény: Nem számítottam nyugat-ázsiai filmtől ilyen "hozzáállásra", ami úgy személyes, hogy közben nem kezd el érzelmileg bevonni, hanem humorosan szemléli az amúgy nem olyan humoros palesztin-zsidó kontextust. Mivel váratlanul ért, nem tudtam igazán élvezni sem, jó lett volna előre ismerni a rendező stílusát. Na majd legközelebb.

Érdekességek

• -

Cselekmény: Főhősünk a kamaszkor előtt álló Chala, az osztály legvásottabb gyereke, ami latin körülmények között ugye nem annyira csínytevéseket jelent, hanem kutyaviadalokat, verekedést - az már ehhez képest semmiség, hogy a szerencsejátékok mellett például galambok tenyésztéséből próbálja fenntartani a háztartásukat, hiszen apja nincs, az anyja meg ki tudja mit csinál, mindenesetre Chala tűnik a felelősebbnek kettőjük közül. Szerencsére idős tanárnője, Carmela rutinos az utcakölykökkel és próbálja szerető gondoskodással terelgetni őket és védeni az állami gondozástól. Csakhogy egy nap szívrohamot kap, és mivel Chalánál nagyon rezgett eddig is a léc, az első becsületbeli verekedésnél megy azonnal a javítóintézetbe. És ha nem lenne elég baj, hogy helyt kell állni az iskolai és utcai dzsungelben és menedzselni kell a háztartást, Chala még bele is szeret osztálytársnőjébe, aki viszont túl jólnevelt hozzá képest...

Téma: Azt hiszem Kuba aktuális állapotát kívánja kritikával illetni. Elsősorban Carmela személyén keresztül kiáll a rendszer pozitívumai és szellemisége mellett, de Chalán és a bürokrácián keresztül pedig azt mutatja be, hogy szükség van a rendszer rendszeres felülvizsgálatára.

Tartalom: Tipikus fejlődőországbeli utcagyerek film, adott a nyomorpornó (Isten városa (2002), Kafarnaum (2018)): Chala félárva, kutyaviadalokon vesz részt, az anyja egy drogos kurva. Itt azonban megáll a dolog, a kubai rendszer ugyanis ennél jobban nem engedi elkallódni az embereket a történet szerint: nincsenek gengszterek, utcai erőszak, a marginalizálódás csak egy szó. Ellenpéldának ott van Carmela, aki még rabszolgák leszármazottja, de ő már tanár lehetett, kezei közül pedig számos sikeres, amúgy elkallódó gyerek került ki. A probléma, hogy a rendszer merevebb lett és a fiatalabb, tapasztalatlanabb nemzedék már kiüresedve követi a szabályokat, nem lebeg előttük a valódi cél. Chalát javítóintézetbe küldenék folyamatos kihágásai miatt, Carmela viszont mindig kimenti tekintélyével, hiszen a fiú alapjai rendben vannak, csak a külső körülmények, az utca keveri bajba. Ezeket azonban a javítóintézet sem fogja megoldani, ezért küzd Carmela érte. Jó párhuzam Chala palesztin szerelme, Yeni, aki mintapéldány, mégis beleütközik a bürokráciába, mert másik régióba van bejelentve, így nem lakhatna apjával Havannában. A harmadik fő konfliktus vallási: egy osztálytársuk elvesztése miatt a diákok kiraknak egy, az osztálytárshoz köthető képeslapot a faliújságra, ami történetesen Máriát ábrázolja, csakhogy a szigorúan szekuláris államban ilyet tilos csinálni. Mivel a gesztusnak nincs vallási jelentősége, Carmela ragaszkodik, hogy kinn maradjon a falon. Még számos kisebb-nagyobb jelenség szerepel a történetben (politikai üldöztetés, emigráció, rendőri zaklatás... stb.), amiket csodálok, hogy nem verték ki a biztosítékot. A titok azt hiszem abban keresendő, hogy nem napjainkban játszódhat a film, nem láttam ugyanis mobilt senkinél, azaz gondolom szabadabban lehet szidni egy korábbi vezető jóval korábbi időszakát.

Forma: Formai érdekességeket nem tudok kiemelni, ott vannak a galambok és a kutyák, mint jelképek, a kamera  gyerekek magasságában mozog, a háttér színes, de egyben lepusztult, így benne van a történet kimenetelének két lehetősége is. A zene nem tűnt fel. A színészek viszont igen; a felnőttek ilyenkor sosem érdekesek igazán, de a gyerekek teljesítménye király volt korukhoz képest, ők - különösen Chala - vitte a hátán a filmet. Persze valószínűleg nem kellett színészkednie, csak kiadták neki, hogy legyél kubai macsó, azaz add magad, és ezt jól csinálta.

Élmény: Ha ezt erénynek lehet nevezni, a filmé az, hogy végig egyensúlyozik a remény és a reménytelenség között, és ebben nagyon emlékeztetett Az elhagyottakra (1950). Chala bármikor belezuhanhatott volna a mélybe, de ezt nem merték/akarták ábrázolni, így a veszély sem tűnt komolynak. Mindenesetre több-kevésbé pozitívan zárul a történet, ettől kellemes az élmény.

Érdekességek

• Alina Rodriguez egy évvel a film után, 63 évesen elhunyt. Szép búcsú.

Cselekmény: Kassim Baba már csak látszólag tehetős ember, már a vízszámlát sincs pénze fizetni - de a látszatot igyekszik fenntartani. Testvére, Ali Baba azonban még látszólag sem tehetős, rendre kölcsön kell kérne némi lisztet Kassimtól, hogy legyen mit ennie. Az ő szegénységének viszont lustasága az oka, ezért amikor már minden kötél szakad, rászánja magát, hogy elmegy fát vágni. Szerencséjére tanúja lesz, ahogy egy rablóbanda vezére (maga a rendező, P. Ramlee) mágikus dallal nyitja ki rejtekhelye, egy barlang kapuját. Amikor a banda elmegy, bejut a barlangba és elemel egy láda aranyat...

Téma: Sajnos a magunkfajta itt teljesen meg van lőve. Az világos, hogy a klasszikus Ali Baba és a negyven rabló paródiáját látjuk, még az is világos, hogy talán valami aktuálisabbal párhuzamba állítják a történetet, de hogy minek a görbe tükre, azt nem tudjuk. Maláj olvasóim ne habozzanak felvilágosítani minket.

Tartalom: A cselekmény nagyjából megfelel a klasszikus meséjének, az se nagyon fut ki sehova, nincs tanulság, úgyhogy ezzel ne is foglalkozzunk. Amivel foglalkozni kell, az az egész történet humorának alapja, a körítés. Elvileg ugyanis a középkori Bagdadban járunk, ám erre minden szemérem nélkül ráhúzták a korabeli maláj társadalmat, így jöhetnek a képbe olyan abszurditások, hogy Kassim Baba nem tudja kifizetni a vízszámlát, hogy a barlangból telefonálnak vagy épp hogy a rablók szakszervezete milyen eredményeket tud felmutatni. Sajnos a poénok egy része érezhetően kortárs közügyekre reflektál, mint amilyen az állampolgárság vagy a Jiwata hajó, amikről nem találtam infót, de valami értelmük biztosan volt. És ami ilyenkor bosszantó, hogy vajon hány olyan poén mellett mehet el a gyanútlan külföldi néző, amik miatt a malájok a mai napig imádják a filmet, nekünk meg fel sem tűnnek. A többi poén véletlenszerűen színesíti a történetet az abszurdtól az önirónián át a gyerekesig. Karaktereinknek sok személyisége nincs, alá vannak szolgáltatva a cselekménynek. Az egyetlen komoly alak a rabszolgalány Marjináé, sokszor az ő tettei tartják egyben a cselekményt.

Forma: Vizuálisan meg sem próbál valósnak tűnni, jól láthatóan díszlet minden; szerencsére vannak vizuális gegek, bár semmi olyan, amihez feltétlenül film kellett volna és ne lehetett volna színházi keretek között megoldani. Mivel kezdetben több dal is volt, először azt hittem, bollywoodi stílusú film lesz, de a dalok a a film elejére és végére összpontosultak és kevés van belőlük. Van minimális koreográfia, de sem az, sem a dallam nem túl emlékezetes. A színészek borzasztóan teátrálisak, de ez a műfajból adódik. Csak mivel nem érthetjük a történetet, így fájdalmasabb nézni a túljátszást.

Élmény: Sajnos már volt pár ilyen filmélményem, de nem lehet ellene mit tenni: a kontextus ismerete nélkül egy magyarnak ez a film annyira szórakoztató, mint egy malájnak a Magyar vándor. Az ismeret hiányában pedig egy elnagyoltan kivitelezett, kreativitást nélkülöző, gyenge kabarénak tűnik - és valószínűleg ezzel nagyot tévedek, de ez van.

Érdekességek

• P. Ramlee 1973-ban, 44 évesen hunyt el szívrohamban.
• A cím némi magyarázatra szorul: A "Bujang Lapok" egy 1957-es film, ami önálló életre kelt és Bujang Lapok-filmsorozat lett belőle, amelyek hasonló stílusúak és ugyanazok a szereplőik. Így a cím valójában nem jelent többet az Ali Babánál.
• Még életben vannak: Zaiton (85), Sarimah (80)
• Már nem emlékszem, mi volt gyerekkorom meséjében, de az eredeti történet cselekménye szinte pontosan ugyanaz, mint a filmmé.

Cselekmény: Egy anya a teheráni forgalomban vezet, történetünk során tíz útja lesz, innen a cím, ami magyarul tízet jelent. Elsőként kisfiát veszi fel edzésre vinni. Hamar veszekedésben törnek ki, mert az anya mindig lelkizni akar a válásáról és megkedveltetni a gyerekkel az új pasiját, míg fiának, Aminnak herótja van az állandó lelkizéstől és nem mellesleg haragszik is anyjára a válás és az új pasi miatt. A második utas az anya húga, akivel az anya pasijának szülinapi tortájáért mennek, illetve folytatják a téma megbeszélését, elsősorban, hogy nehéz a gyerekekkel. A harmadik utast az anya jóindulatból és iránymutatásért veszi fel; ő egy idős, elszegényedett néni, aki elmeséli, hogy elvesztette férjét és fiát...

Téma: A téma annyira nem bonyolult, az iráni nők helyzete egy mélységesen patriarchális társadalomban. Persze a legnagyobb filmek témája sem feltétlenül szokott túl bonyolult lenni, de nagyon nem mindegy, hogyan tálalják.

Tartalom: A tíz beszélgetés nem tíz különböző utast jelent, hanem csak ötöt, egyeseket értelemszerűen többször. Mindegyik a nő-férfi viszonyt világítja meg különféle szempontokból. Meg nem nevezett sofőrünk egy öntudatos, független nő, aki természetesen vágyik a kapcsolatra, de próbál nem a kapcsolatfüggőség hibájába sem esni. Ennek két véglete a kapcsolatokra nem adó prostituált, illetve a csak férje emlékének élő idős özvegy, de van két köztes állapotban lévő utas is. A téma második aspektusa az anya-fiú kapcsolat, van itt abortusz és elvesztett gyermek is, de az egész film fő szála a sofőr és fia kapcsolata, amelyben a fiú kibékíthetetlenül haragszik anyjára, amiért az nem felel meg a hagyományos anyamodellnek, azaz nem háziasszony. És ezzel át is lépünk a harmadik aspektusba, a mélységesen patriarchális társadalom megjelenítésébe, ami leglátványosabban abban nyilvánul meg, amilyen hangnemben a kisfiú beszél az anyjával. Szinte alázza őt, nem veszi figyelembe az érzéseit, nem kezeli őt egyénként, csak férfitartozékként. Először Bergman-paródiának hittem, annyira egyenrangú nő-férfi párosnak tűntek, valójában csak ez a szomorú valóság, hogy egy szinten van egy felnőtt nő és egy fiúgyerek.

Forma: Minimalista, a Jogo de Cena (2007) jutott róla eszembe azonnal, ugyanis végig egy autó belső terét látjuk, amit két, statikus kamera (egyébként digitális, ami ekkor még azért messze nem volt elterjedt) vesz, sokszor még vágás sincs köztük. Persze Kiarosztamiról van szó, úgyhogy két dolgot érdemes megemlíteni, hogy miért nem egy sima, olcsó megoldásról van szó, hanem esztétikai döntésről. Az egyik, hogy a valóság és fikció keverésében odáig ment, hogy mindössze már csak a vágással manipulált valamelyest, a rendezés már elmaradt, hiszen semmilyen instrukció nem történt, csak a beszélgetéseket rögzítette és a kapott eredményeket készre vágta. A másik, hogy a szereplők félig-meddig valóságosak. A kisfiú és a sofőr pl. ténylegesen anya-fiú páros, a párbeszéd valódi élethelyzet (annál sokkolóbb), sőt, elvileg a fiú nem is tudta, hogy rögzítik, és nem találtam arról infót, hogy a többiek mennyire voltak beavatva. Állítólag volt szereplőválogatás, aztán figyelmeztetés nélkül beültették őket az autóba, szóval nem tudom, melyik történet mennyire valós és mennyire megjátszott. A néni és a prostituált tuti beavatatlanok voltak, hiszen az ő arcaikat nem láthattuk. Zene nincs.

Élmény: Bár érdekes ez a koncepció is, annyira azért nem rétegelt, mint Kiarosztami korábbi filmjei, amelyekben szemünk előtt rendeződött a film (És az élet megy tovább (1992), Az olajfák alatt (1994)), illetve a meleg humanizmusuk is hiányzik, ez már sokkal sötétebb volt. Ennél többet vártam, illetve megint azt tudom elmondani, mint a Suite Habana (2003) esetében, hogy az ötlet jó, de nem kell másfél óra a kibontására.

Érdekességek

• A filmbéli anya-fiú páros tehát valódi.
• Amint 2009-ben 17 évesen politikai tüntetésért letartóztatták és megkínozták, 2010-ben újra. Ezek után természetesen fogta magát és emigrált. Azóta vállaltan transz és Amina lett, 2019-ben pedig egy filmjében elárulta, hogy egy családtagja (anyai nagybátyja) éveken át megerőszakolta - ez már a film után volt, szóval itt még hiába keressük az arcán a nyomait.