A Sight & Sound listája egy nagyon izgalmas dolog: a neves brit filmes magazin tízévente(!) kér fel több száz filmes szakembert világszerte, hogy nevezzen meg tíz kedvenc filmet, mindegy melyeket, mindegy mely szempontok alapján. Magyarországról például többek közt szavazhatott Tarr vagy Aeonflux blogtársunk is, szóval van remény, hogy egyszer megkeresnek minket is (na jó, nincs, ő hivatásos, de hadd hitessem el magammal). A dolog pikantériája, hogy következetesen megtartják a szavazást tíz évenként (legutóbb 2012-ben volt, tehát legközelebb 2022-ben, négy év múlva lesz), és először erre 1952-ben került sor, amitől elmondhatatlanul patinás. Egy lelkes amatőr összesítette az összes szavazatot, így van egy bő 2 500 filmes listánk a hivatalos toplista mellett.

Játsszunk el hát azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a Sight & Sound minket is felkérne a 2022-es szavazásra, hogy melyek a legjobb filmek? Egyszer már összeállítottam egy bővebb listát a kedvenceimről, de ebben az esetben le kell szűkítenünk a számukat tízre. Ha böngészgetitek a listákat, akkor láthatjátok, hogy sokan évtizedenként egy filmet jelölnek, hogy a válogatásuk tükrözze a filmtörténelmet. Ez nem egy elhibázott alapelv, nagyjából erről szól a Filmeskönyv projektem is, de én nem akarom magam ilyen keretek közé szorítani. A Sight & Sound listája kimondva-kimondatlanul a legjobb, legjelentősebb film(ek)et keresi, és ezen az alapon nézhetnénk a kérdést akár tényszerűen is, hiszen pl. a Csillagok háborújáért hiába nem vagyok oda, negyven éve meghatározó, azaz a filmművészet korának harmadát jelentősen befolyásolta. De azt hiszem jobb híján én is a személyes preferenciáimat fogom elsősorban alapul venni, és persze ne felejtsük el azt sem, hogy erősen korlátozott a merítésünk, hiszen egy év alatt több film készül, mint amit egy emberöltő alatt meg lehetne nézni.

Ezernyi dolog befolyásolhatja, hogy miért tetszik egy film. Ha tárgyilagosan próbálnám nézni, akkor a katartikus, átélhető tartalom és az ezt tükröző, látványos megvalósítás számítana csupán. Csakhogy tökéletlen emberek vagyunk, így könnyen megeshet és meg is esik, hogy a néző az adott pillanatban fogékonyabb egy kevésbé kiemelkedő filmre, vagy éppen olyan hangulatban van, hogy sokkal nagyobb hatása van rá egy filmnek, mint egyébként lenne, és ettől kedvencévé válik. Ezt vegye mindenki figyelembe, mielőtt értetlenkedne a listámon. Ezzel együtt is még rengeteg olyan film van, amit fáj lehagyni róla, mert annyira különlegesek, de valahogy meg kell húzni a határt. Ebben sokat segít, hogy idővel leülepszenek az emlékek, egyes filmek elhalványulnak, másoknál erősödik az "úúú bazmeg!" érzés, amikor meglátom a címét.

Végül még annyit szeretnék megjegyezni - és gyanítom hogy ez mindenre igaz - , hogy ahogy jobban elmélyülök a filmek világában, annál kevésbé tűnik értelmesnek vagy fontosnak egy toplista felállítása, fontossági sorrend kialakítása. Egyébként is látszódik az ilyen listákon, hogy a készítőnek általában nincs sok köze a filmekhez, szóval ezek inkább fősodrú kedvencek, mintsem egyetemesen értendő legjobbak. És bár ki lehetne jelenteni egy-egy filmről, hogy tárgyilagosan vizsgálva jobbak egy másiknál, ezek a listák nem tudják figyelembe venni az egyéni élményt és csak farokméregetésre jók vagy ajánlónak.

A tíz kedvencem tehát:

Dübörgő élet (Vidor, 1928)

A filmben egy nagy reményekkel induló férfi próbálja beváltani a reményeket, de a nagyság helyett a boldogságot találja meg.

Nem teljesen önállóan szerepel itt. Az egyik kedvenc filmtípusom a lélekmelengető fajta, ami az embereket alapvetően jóknak állítja be. Tucatnyi másikat nevezhetnék meg (A kölyök, Életünk legszebb évei, A vihar kapujában, Közelkép, Kosaras álmok, csak hogy párat említsek), de ez talán közülük is kiemelkedik egyes színészi alakításoknak és az expresszív kamerakezelésnek köszönhetően. Legalábbis így él emlékeimben.

Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)

A cselekmény nélküli dokumentumfilmben életképeket láthatunk egy szovjet város életéből, születéstől az életen át a halálig, melynek során az emberek dolgoznak, szórakoznak, pihennek.

Az 1920-as évek izgalmas avangtárd kísérleteire a szovjetek a vágással válaszoltak, mint legfontosabb kifejezőeszközzel, amivel már Griffith is kísérletezett korábban pl. a pazar Türelmetlénségben, és ezt már tökélyig vitték a Patyomkin páncélosban is, de az Ember a felvevőgéppel minden kommunista ideológiája ellenére ennél sokkal egyetemesebb, zeneibb, metább, absztraktabb, művészibb - olyan mint egy hosszú videóklipp.

Vámpír (Dreyer, 1932)

A filmben egy vidéki szálló vendége egy titokzatos férfitól könyvet kap a vámpírokról. A titokzatos férfit főhősünk szeme láttára lelövik hamarosan, és egyre több jel utal vámpírok jelenlétére...

A horrorfilmek nagyon alkalmasak zsigeri érzelmek kiváltására, nem véletlenül népszerű filmes műfaj. Első aranykora pedig épp talán a legkedvesebb korszakomra esett, a német expresszionizmuséba, amely részben komor, részben némafilmes gyökereiből eredően nagyon expresszíven jelenítette meg főhősei szorongó lelki világát és minden mást is (lásd még: M, Hófehérke és a hét törpe, Bambi, Piros cipellők). Ennek remek példája a rémálomszerű, félnéma Vámpír, ami nem ijesztget ugyan, de nagyon kellemetlenül félelmetes a hangulata.

Ének az esőben (Donen - Kelly, 1952)

Történetünkben a némafilmes korszak ünnepelt sztárpárosa bajba kerül, amikor berobban a hangosfilm, a színésznő orgánuma ugyanis borzalmas. A megoldás a szinkron lehetne, de az talán még több problémát okoz...

Többek közt a hangosfilm és a fent említett Piros cipellők hatása, hogy a zenés-táncos filmek népszerűek lehettek, amikor Gene Kelly épp fénykorát élte és aki így beemelhette filmjeibe a művészibb, már-már balettszerű táncokat. Mindezt fülbemászó dallamokkal, remek humorral, ötletes technikai megoldásokkal fűszerezte egy nagyon, meta-érzetű történetben.

Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)

A nyári üdülőhelyen a férfi leszólítja a nőt, emlékeztetve rá, hogy tavaly egymásba szerettek, a nő azonban nem emlékszik semmire...

Az 1960-as évekkel berobbant az újhullám és a modern film, felrúgva minden korábbi szabályt és a rendező alá rendelve a film egészét. Ez nem feltétlenül jó, ha az ember nem tud ráhangolódni az adott rendezőre, és ez Resnais esetében nekem nem is sikerült általában. De egyszer igen, amikor sikerült hipnotizálnia már a film nyitójelenetével és ezt a bódult állapotot végig megtartotta álomszerű, tudatalatti logikája átélhetőségével.

2001: űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Négymillió évvel ezelőtt emberszabásúak között feltűnt egy fekete monolit. Másnapra ráébredtek, hogy a csontokat használhatják eszközként is. Napjainkban újra találnak egy monolitot, ami a Jupiter irányába küld jeleket. Egy kutatócsoport elindul felé...

Ez számomra a tökéletes film, amelyben brutálisan erősen jelen van a zene, kép és tartalom egysége, melyek önmagukban is erősek lennének. Amitől félek, hogy bár már most sem fiatal, egyszer túlságosan elavult lesz.

Az előadás (Cammell - Roeg, 1970)

Egy verőember agyonver egy áldozatot, ezért menekülnie kell; a legvalószínűtlenebb helyre bújik, ahol sosem keresnék: az általa megvetett hippik közé - legalábbis amíg titokban be nem gombázzák...

Az 1960-as évek végének talán legmarkánsabb ismertetőjele, hogy az addigra idejétmúltan szigorú cenzúra gyakorlatilag megszűnt, szinte mindent meg lehetett már mutatni. Ez a film is ebben a környezetben készült, bár enélkül is elkészülhetett volna, mert ezek csak külsőségek; a lényeg azon van, ahogy a verőemberről lehámlik a kulturális-társadalmi réteg és csak a lényeg marad, mindez pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Apokalipszis most (Coppola, 1979)

A vietnámi háborúban egy szépreményű ezredes megőrül és saját országot alapít. A hadsereg ezért megbíz egy kisebb csapatot, hogy hatoljanak be és végezzenek vele. Az úton a háború által eltorzított világ és emberek sora jön szembe csapatunkkal, míg meg nem érkeznek fizikai és szellemi értelemben is oda, ahol a célpont van...

Ez történik, amikor az európai újhullám találkozik Hollywooddal és van egy nagyon is húsbavágó témája (bár ekkor már bőven vége volt a háborúnak). Egyébként szinte ugyanaz, mint a fenti Az előadás: eljutunk a valóság kegyetlenségétől eltorzult emberi személyiség magjához pszichedelikus képek és zene kíséretében.

Veronika kettős élete (Kieslowski, 1991)

Két tök azonos Veronika él a világon, nem tudnak egymásról, de így is hatással lesznek egymás életére, és eközben feltárulnak előttünk a világ érzékeken túli kapcsolatai.

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani, ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem, ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is.

A sötétség útja (Lynch, 2001)

Egy nőre rátámadnak; elmenekül, de emlékezetkiesése lesz. A kissé naiv, vidékről frissen felköltözött színésznő házában húzza meg magát, aki miután felfedezi, összebarátkozik vele és együtt próbálják kideríteni, mi is történhetett...

Nincs túl sok markánsan egyedi filmrendező, aki valami teljesen mást csinál, mint amit megszoktunk, és még a nagy újítók is viszonylag konvencionálisak Lynchez képest. Sokat vajúdtam, hogy a Radírfej vagy ez a film kerüljön ide, végül A sötétség útja mellett döntöttem, mert ez katartikusabb, avagy magamnak ellentmondva épp hogy kissé konvencionálisabb. Szürreális és feszengősen rémálomszerű, ami a képi világon sajnos az általam igényeltnél csak ritkábban látszódik meg.

Nem garantálom, hogy titokban nem járok majd vissza átírni a lsitát... :D Ti mely filmeket jelölnétek?

Cselekmény: ...avagy "nem is léteznek". Nabatieh egy palesztin menekülttábor Libanonban, itt ír levelet egy kislány bátyjának, aki harcol az izraeli megszállás ellen.  Hamarosan azonban az izraeli repülők lebombázzák a menekülttábort...

Téma: A dokumentumfilm a latin hagyományokon alapuló politikai aktivizmus példája; a rendező démonizálja az izraeli vezetést és majdhogynem felszólítja a palesztinokat a harcra.

Tartalom: Kilenc rövid epizódra oszlik a kiáltvány, az elsőben a menekülttábor idilli arcát láthatjuk, amit a levelet író kislány személyesít meg. A második részben a szabadságharcos báty megkapja a levelet és elolvassa. A hamradik fejezetben történelmi tények címszó alatt felsorolnak imperialista népirtásokat, ide helyezve a palesztin ügyet is, majd az ötödik részben jön a bombázás, a hátralévőkben pedig ennek következményei. Bár nem lenne spoiler leírni őket, megmaradok jó szokásomnál és lehetőleg nem tárgyalom részletesebben a filmek második felét. Elég annyi, hogy a megszólaltatott palesztinok továbbra is kitartanak igaz ügyük mellett. Szóval nagyon hasonlít a hasonló latin aktivista filmekhez, mint amilyen A tűzhelyek órája, de míg ott egy érveléssorozat végén jutunk el odáig, hogy ragadjunk fegyvert, ha szükségszerű, itt egyrészt nincs alternatíva, másrészt nagyon egyoldalú, úgy állítja be, mintha az izraeli vezetés alaptulajdonsága lenne, hogy népirt. Persze ezt betudhatuk annak, hogy ott és az akkori közönségnek szólt, nem érezték szükségét háttérinformációknak, de innen nekem egy másik kultúrkörből és korszakból ez így csak propaganda. A cím egyébként arra a ma is népszerű véleményre reagál, miszerint (történelmileg) palesztinok nem is léteznek.

Forma: Godard 1970-ben jött ki egy palesztinokért kiálló filmmel, a rendező az ő asszisztense volt a forgatás során, majd megkapta a kamerát, innentől kezdve lehetett filmet készíteni. Céljuk az aktivizmus mellett a dokumentálás volt, ilyennek kell elképzelni a film külsejét is: egyszerű leíró felvételek, kamerába mondott monológok valós szereplőkkel, bevágott dokumentumfelvételek. Hatásos a kellemes klasszikus zenei aláfestés a bombázáshoz, mintha csak megelőlegeznék az Apokalipszis mostnak. Az epizódokat feliratokkal foglalják össze és választják el egymástól.

Élmény: Egy ilyen rövid, megmondó jellegű dokumentumfilm akkor jó, ha velős és erős, hatásos. Talán az én érzéketlenségemet jelzi, vagy rosszabb esetben a korunkét, hogy a legkevésbé sem zaklattak fel a bemutatott igazságtalanságok, de részben erről az is tehet, hogy erősen propagandaszagú volt. Ha jól értettem a pár leírást, amit találtam, ez a film is olyasmi jelentőségű és műfajteremtő, mint a Tire die.

Érdekességek:

- Meg sem próbálom felvázolni az izraeli-arab konfliktust, még 2018-ban is megoldhattalannak tűnik sajnos a konfliktus és egyelőre nem látszik esély javulásra. Figyelembe véve a kort, 1974-ben talán még joggal állhatott optimistábban a kérdéshez a film, hiszen a nagy átalakulások időszaka volt ez.
- Az idézet Golda Meirtől származik, aki Izrael egyik alapítója és később miniszterelnöke volt.
- E palesztin dokumentmfilmeknek létrehozott libanoni archívum 1982-ben egy izraeli-libanoni háborúban megsemmisült, a filmek eltűntek, ez is csupán nemrég került elő, utolsó perce hiányzik.

Téma: Mivel cselekmény nincs, átugrom azt a részt. Egy természetfilmet láthatunk az afrikai sivatag és szavanna állatvilágáról, egyszerű bemutatás helyett azonban kifejezetten az emberi életmódra hajazva állítják be az állatok viselkedését és ez a rendezőelv is ahelyett, hogy állatfajonként haladnánk sorba.

Tartalom: Az analógia persze nem alaptalan, elvégre mi is egy állatfaj vagyunk ugyanazokkal az alapvető szükségletekkel: biztonság, táplálék, szórakozás. Ezeket váltogatja a történet, azaz hol egy állat élelemkeresési módszereit látjuk, hol azt, hogy hogyan szórakoznak, hol a családi életet, hol a menekülést a ragadozók elől. Ezeket megfelelő ütemben váltogatja a film, az érdekességeket humorral és izgalmakkal tarkítja. Arra azért ügyelnek, hogy ne legyenek túl tragikusak a szomorúbb részek se. idővel bekerül a válogatásba az ember is, legalábbis azok, akik szintén részei a sivatagnak és vele együtt élnek. Bár a szerkezetnek megvan a cilkikusságra épülő üzenete, azaz hogy az életnek vannak szebb és nehezebb szakaszai, ezért élvezzük, összességében nem gondolom, hogy lenne üzenete. Tapasztalt rendezőként az utolsó harmadba kerül az érzelmi mélypont az addig viszonylag könnyedebb hangvétel után, hogy a végén újra reményt adjon.

Forma: Mivel epizódszerű, a kulcs nem a történetben van, hanem azok tálalásában. Üvölt róla, hogy manipulált, annak megfelelően vannak megvágva és összeállítva a képek, hogy az alátámassza a narrációt (ez persze nem jelent hazugságot). Pl. amikor a hiéna üldözi a kacsát, egyszer sem látjuk őket egy képen. Széles tárházát alkalmazza a képi trükökknek, amiből az előbb emltett vágás a leggyakoribb, de időnként van animáció, gyorsítás, ismétlés és kameramozgatás is, pl. amikor az erjedt gyümölcstől megrészegülő állatoknál az imbolygásuk érzékeltetésére még a kamerát is hullámoztatják. Hasonlóan járnak el a hangeffektekkel és a a zenével is, pl. a hangeffekt nélkül egy-egy esés nem lenne vicces, de úgy már igen, ha alávágnak egy börleszkhangot. Sokszor a zene ütemére vágják az állatok mozgását, ez megint erősíti a hatást. Egyébként klasszikus darabok, az egyik virágokat mutató jelenet mintha a Fantáziából lett volna átemelve.

Élmény: Tulajdonképpen ugyanaz, mint ma rövid, macskás videókat nézni. Nagyon szórakoztató, ahogy az állatokat emberi tulajdonságokkal felvértezve figyeljük, a rendező pedig igyekszik dramaturgiát keríteni köré, üzenetet sajnos már kevésbé. Vizuálisan és hangban is szépen alátámasztja, szóval nagyobb ambícióval ebből talán sokkal több is lehetett volna. Gyerekeknek szerintem tök jó, bár lehet hogy ma már lassúnak számít.

Érdekességek:

- A Namib-sivatag, ahol a film első harmada játszódik, Afrika délnyugati részén húzódik, a világ egyik legszárazabb vidéke, ezért élővilága is különlegesen egyedi.
- A második rész az Okavango folyón és deltáján játszódik. Ahogy a filmben is elhangzik, nem tengerbe, hanem sivatagba torkollik, a száraz időszakban egészen leapad, majd hirtelen megárad. Állatvilága annyira gazdag, hogy természeti csodának és a Világörökség részének számít.
- A harmadik rész a Kalahári-sivatagé, ő már csak félsivatag.

Cselekmény: Egy Jézus-külsejű (vagy maga Jézus?) férfi, a Tolvaj eszméletlenül fekszik. Egy csapat gyerek keresztre feszíti, de amikor magához tér, lejön róla és elzavarja őket. Egy városba érve turistalátványosságoknak dolgozva keres némi pénzt, majd összefut egy csapat prostituálttal, akik követni kezdik, különösen az egyik egy majommal, aki beleszeret. Hamarosan egy toronyhoz ér, ahol aranyat engednek le kötélen; felmászik rajta több arany reményében, de csak egy alkimistát (Alejandro Jodorowsky) talál, aki tanítványul fogadja, miután megmutatja neki, hogy a székletéből képes aranyat készíteni. Segítségképpen csatlakozik még hét másik nagytőkés tolvaj, hogy együtt keressék meg a szent hegyet és a halhatatlanság titkát...

Téma: Nagyon hasonlóan A vakondhoz ez is egy jelképekkel terhelt történet a megvilágosodásról, de míg az előző film negatívabban zárult, addig itt reményteli a befejezés, miszerint a szeretet fontosabb és képes felemelni az emberiséget.

Tartalom: Az első harmadot meg sem próbálom értelmezni részleteiben, de nagyjából szerintem a Tolvaj eléggé hajaz Jézusra, de nincs meg benne a bölcsessége. A városban szembesül és elszenvedi a szokásos latin-amerikai témákat: a gyarmatosítást, az állandó katonai elnyomást, a nyomorukon élvezkedő amerikaiakat, a kiüresedett vallást. A második harmad az alkimista tornya, amelyben a Tolvaj rádöbben értéktelenségére és bemutatkoznak társai, akikre szintén tolvajként hivatkoznak és valamilyen vezető társadalmi csoportot képviselnek minisztertől kezdve nagytőkésig - aközös pont, hogy mind a nép nyomorát növeli. A harmadik részben elindulnak a testi-lelki megvilágosodás útján a szent hegyet keresve, megszabadulva külsejüktől, ingóságaiktól, múltjuktól, életüktől, személyiségüktől. Spoiler: a Tolvaj a szerelemnek révén a halhatatlanságnál fontosabb erőt nyer, a többiek pedig a harmadikutas latin mozi aktivista aspektusán indulhatnak tovább. Ahogy A vakondban, itt is rengeteg a könnyen értelmezhető, de számossága miatt mégis nehezen követhető jelkép, a karakterek is ezt a célt szolgálják.

Forma: Ugyanazt tudnám elmondani, mint A vakondnál, csak itt már nagyobb költségvetéssel dolgozhatott az amúgy mindenes rendező: a taroton alapuló groteszk (továbbra sem gondolom őket szürreálisnak, elsősorban csak groteszk és jelképes) képek meghökkentőek, időnként viccesek, érdekesen látványosak, de egyes díszletek is nagyon jók, mint pl. a második képen látható szivárványterem. A kamerával és vágásokkal viszont továbbra sem nagyon játszik, nagy kár érte, mert ezzel a film lényegét veszti el. A zene is tök jól illik a képekhez, különösem amikor már a szent hegyen járnak.

Élmény: És megint ugyanazt tudom mondani, mint A vakondnál. A tartalom érdekes, vicces, kritikus, de nem mond újat és nem annyira elgondolkodtató, mint meghökkentő. A képek önmagukban erősek, de ehhez felesleges mozit csinálni. Nagyjából erre számítottam Jodorowskyval kapcsolatban, de reménykedtem benne, hogy ennél több lesz és odab*sz. Hát sajnos nem. De ezzel együtt is egyedi és felejthetetlen.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Alejandro Jodorowsky (A vakond)
- Sel (Szaturnusz) Jodorowsky felesége
- Állítólag a tagok rendszeresen rajta voltak az LSD-n, varázsgombán és folyamatos spirituális gyakorlatokon vettek részt a forgatás alatt.

-

Cselekmény: Lee saolin harcművész, mestere pedig szégyenkezve kéri tőle, hogy a rossz útra tért tanítványát, Hant győzze le, mert visszaélt saolin tudásával. Épp ekkor kéri fel ugyanerre Lee-t a brit titkosszolgálat is, Han ugyanis egy külvilágtól elzárt szigeten élve vélhetően drogot készít és terjeszt és még emberkereskedik is, de bizonyítékuk nincs ellene. Hogy teljes legyen a motiváció, indulása előtt még az is kiderül, hogy húga halálának okozója Han testőre, a marcona külsejű O'Hara. A felkérések időzítése nem véletlen: Han háromévente harcművészeti tornát rendez, így résztvevőként külsősök is bejuthatnak a szigetre. Eközben szintén a szigetre tart Roper (John Saxon), aki szerencsejátékfüggőként hitelezői elől menekül, valamint egykori harcostársa, a fekete Williams...

Téma: Hát olyan nincs... Szórakoztató akciófilm, ami tisztában van ezzel és néha-néha ki is kacsint ránk, de nem eléggé, hog átmenjen meta-jellegűbe. Az egész olyan, mint a hatvanas évek kémfilmjei A mandzsúriai jelölttől a Bond-filmekig: szándékosan gagyi, de nem ironizálva, és ezt még a mai napig nem sikerült megemésztenem.

Tartalom: Nagyjából a történet első fele vázolja fel a helyzetet, annak is az első fele az, ami három rövid visszaemlékezés formájában megmutatja a múltbéli motivációt és a jelenkorit (Williams pl. eleve a szigetre tart, de aztán még a rendőrséggel is meggyűlik a baja), mindenki bemutathatja a tudását, a jellemét (már ha van neki), beleértve a rosszfiúkat is, majd egy kicsit megismerjük a sziget világát, ahol minden karakter összefut. A jófiúk jók és szeretetreméltóak, a rosszfiúk velejükig romlottak, külsőleg is. A közönségigényre apellálva van vagány feka hősünk, James Bond-utánzat fehér amerikaink és persze a feljövőben lévő ázsiai harcművész filmek új reménysége, a "bruszli". Ahogy említettem, a kémfilmek furán ironikus érzését hozza, ez legjobban a főgonoszban mutatkozik meg, akinél tipikusabb dr. genyót nem is lehetne elképzelni: a keze helyén fegvyer van, macskát simogat, nők veszik körbe, épp csak azért nem félszemű, mert az a testőre. Ami poén van benne, az nem a humorból adódik, hanem a "már annyira gáz, hogy csak nevetni lehet rajta" típusú megszólalásokból.

Forma: Bár Lee tapasztalt színész volt, sosem foglalkozott vele komolyan, és a saját figuráját jól hozza, de ordít a különbség közte és Roper között. Kameraügyileg egy érdekesebb megmozdulás van, amikor a kamera egy harcos szemszögét veszi fel, ezt többször eljátszák, de kissé esetlen. Jó húzás volt még a végén egy tükörterembe tenni a fő harcot, ez is tök jó alkalom lett volna, hogy reflektáljon a filmre a film. A zene nagyon hetvenes évek, a feljövőben lévő blaxploitation hatása, tiszta funky, és ez ma már inkább idézőjelbe teszi, amin elmosolyodunk, és nem vagánnyá. Na és a lényeg, a harcművészet. Elöljáróban nem árt tudni, hogy a főbb szereplők valódi harcművészek voltak. A rúgások, ütések, ugrások gyorsak, látványosak, nem lehet rájuk panasz. És őszintén szólva nekem a leglátványosabbak a tökéletesre gyúrt férfitestek voltak, Sandow szelleme megidéződött. Deee... egyes részek jól működnek, sokszor viszont nagyon ütemtelenek a mozdulatok és van egy látványos késleltetés az ütésben és a hatásában vagy épp az ellenfelek udvariasan megvárják, hogy megüssék őket, ami azért kellemetlen, mert a korabeli vu-hszia élményeimnél ilyen azért már nem volt. (Egyébként az Egy csipetnyi zen után itt is feltűnnek még statisztaként a később ezt a műfajt tökélyre fejlesztő Sammo Hung és Jackie Chan.)

Élmény: Szóval a film szórakoztató, a hibák nem számítanak, csak továbbra is nehezen tudom hova tenni ezt a komolyan parodisztikus hangvételt. Talán az én hibám, mindenesetre jobban bejönnek az akcióvígjátékok. Még gyerekkoromban láttama bruszli-filmeket, akkor persze nagyon bejöttek, de később nem látam őket újra, és most felnőtt fejjel, harminc évvel később már érthetetlen számomra, hogy mit ettek rajta az emberek.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: John Saxon (Csillag születik), Keye Luke (80 nap alatt a Föld körül), Marlene Clark (Éjféli cowboy), Jackie Chan (Egy csipetnyi zen, Részeges karatemester 2),Sammo Hung (Lung men ke csan, Egy csipetnyi zen), Roy Chiao (Egy csipetnyi zen, Indiana Jones és a végzet temploma), Lam Ching-ying (Egy csipetnyi zen), Cheung Wing Fat (Részeges karatemester 2)
- Ahna Capri (a szőke asszisztensnő), eredeti nevén Nánási Anna 1944-ben született Budapesten, menekültként érkeztek gyerekkorában az Egyesült Államokba. 2010-ben autóbalesetben hunyt el.
- Bruce Lee-ről gondolom sokat nem kell írni. Harcművésznek indult, és hiába szerepelt sok filmben korábban, sokáig nem vette komolyan a színészkedést. Aztán egy csapásra sztár lett  a Távol-Keleten, leforgatott még néhány filmet, de a holylwoodi sztárságát már nem érhette meg, mert még e film bemutatója előtt elhunyt váratanul 32 évesen.
- A film hatására a kungfu óriási divat lett.