Cselekmény: A jelen Rómájának felső osztályában vagyunk, főhőseink az egykönyves író, Jep és baráti köre, akik épp Jep 65. születésnapját ünneplik szexszel, droggal, tánccal, ahogy megszokták. Másnap Jep egy performanszról ír kritikát, az estét pedig újfent a baráti társasággal tölti, akik vagy nagyon műveltek vagy végtelenül sznobok, de sznobságom miatt ezt nem tudom megítélni :D  Jep születésnapja folytán elgondolkodik, hogy nem kellene többé értelmetlen partikra járnia, bár fiatalon Rómába érkezve pont ez volt leghőbb vágya, hogy az elit királya legyen. Aztán felkeresi őt első szerelmének férje hogy közölje, közös szerelmük meghalt, és mindig Jepet szerette csak igazán. Ezek hatására újra fontolgatni kezdi, hogy írni kezd, de eddig azért nem írt, mert nem találta a nagy szépséget, és ez nem változott...

Téma: Azt hiszem két fő gondolat fogalmazódik meg a cselekményben: az egyik, hogy a nagy szépség a felszín alatt van, a valóság csak látszat; a másik az önazonosság hangsúlyossága, ami nélkül az ember elvész és nem növekedhet.

Tartalom: Nem fedeztem fel szerkezeti egységet, nincs igazán cselekmény; elsősorban Jep szemén keresztül látjuk egymást követő napok eseménytelenségeit, és ha nem lennének egy gondolatra felfűzve, akár fel is cserélhetnénk őket. Az első nap/éjszaka nagyobb eseménye Jep szülinapi bulija, ez vezet be a társaságába, ahol a tagok szerepe természetesen elsősorban rámutatni Jep egyes oldalaira vagy hogy legyen kinek beszélnie a gondolatairól. Jep személyiségének alapja, hogy kamaszkori szerelme megihlette, amiből írt egy nagysikerű regényt, és azóta csak éli a nagyvilági életet, de nem aktívan, hanem szemlélődve. Nem tudom, ebből a leírásból valakinek beugrik-e, de a leírások mindegyike azonnal rávágta, ami nekem is leesett a film közben: ez tisztára az a helyzet, amit annyiszor láthattunk az 1960-as évek olasz filmjeiben kezdve Az édes élettől (1960) Az éjszakáig (1961). Csakhogy azokban a főszereplőnk középkorú és elveszett volt, itt viszont Jep már élete utolsó szakaszában van, sürgősen tennie kell valamit. A buli utáni napokban különböző ismerősei különböző válaszokat adnak erre, van aki ösztönös, van akinek mindegy csak csináljon valamit, van akit az élet hajt, mást a halál. A történet utolsó harmada kissé váratlanul vallásos színezetet ölt a városba látogató, szentként kezelt, agg apáca miatt, de tőle is az alábbi válaszokat kapjuk. Az alkotói válságnak két okát azonosítja a történet; az egyik az, hogy Jep nem találja a nagy szépséget, de nem is találhatja meg, mert az csak megtapasztalható, így csak megpróbáltathatja érzékeltetni szavakkal. A másik ok az önazonosság hiánya, amit a római életvitel okozott, így jobb visszamennie oda, ahol az egész kezdődött. Nem mellékes vonulatként kapunk egy nagy adag, ironikus társadalomkritikát a felső tízezerről, az alvilágról és az egyházról.

Forma: Gyönyörűen fényképezett, a színek, fények, közeliek, füstök egy-egy festményt varázsolnak elénk, és ezekben nagy szerepet kap Róma, mint díszlet. Az ókori és középkori épületei mindig egy másik réteget képeznek, elkülönülnek színben és hangsúlyosak, ugyanakkor sokkal kevésbé hangsúlyos a modern Róma ellentétben a fent idézett filmekkel, illetve néptelennek és üresnek hat a város, ami a régi épületeket halottá teszi. Ez jól érzékelteti Jep idegenségét, egyben a történtet vázolta rejtett szépség elméletét is. Állatok esetén van animáció, ami érthető és jogos, csak nagyon látszik. A zene többnyire hatásos komolyzene vagy csend, ez megint ugyanazt hozza: hiányzik belőle a jelen, az élet. A színjáték nem ragadott magával, sokan karikatúrák voltak, egyedül az agg apáca és sátáni segítője voltak érdekesek, akiknél sikerült a külsejükkel és a viselkedésükkel ellentétes hatást kiváltani a játékkal.

Élmény: Már sok jót hallottam a filmről, ezért voltak nagy elvárásaim, de nem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Nem mintha rossz lenne, csak nem adta meg azt a "hű"-élményt, amiben reménykedtem. Hiába szép, nem éreztem a tematikához illőnek, ahogy a sztori sem tudta szerintem elérni a nagy elődök szintjét, mert valamiféle álnosztalgiát közvetített inkább. Külön bezavart a társadalomkritikus része, vegyessé tette a hangulatát és nem ráerősített. Nem bántan akarom a filmet, mert tök jó, csak nagyon hiányzott belőle az élet, a valóság, legalábbis a mostani énemnek.

Érdekességek

• -

(A képen: Paul H. Douglas amerikai adventista kincstárnok a 2023-as konferenciájukon)

Napló

• Kedvenc listázó oldalam, a TSPDT hogy bevárja a 2022-ben megjelent Sight and Sound toplista teljes eredményeinek nyilvánosságra hozatalát, csak áprilisban frissült.
• De nem kerülgetem a forró kását, tudom, hogy eltűntem. Nem kifogásokat fogok sorolni, csak magyarázatokat:
  • Munkahelyváltásokon estem át az elmúlt időszakban, így nem csak hogy felborult az eddigi életritmusom, de még az az arcpirító dolog is megtörtént, hogy a munkaidő nagy részében dolgoznom kell.
  • Ősszel technikai problémák miatt ha akartam volna se tudtam volna filmezni, szinte egyszerre amortizálódott le a telefonom és a laptopom.
  • Egzisztenciális válságba is kerültem (és még benne vagyok), mert nem látom az értelmét a kultúrafogyasztásnak, meg úgy semminek, így aztán nincs meg a motivációm a filmnézéshez. Ha esetleg készítenék filmeket, akkor több értelme lenne filmeket nézni, de jelenleg a tudás alkalmazásának se látom értelmét. Mindegy, ez egy másik sztori.
  • A lényeg persze az érdeklődés, hiszen ha élvezném a filmnézést, akkor tudnék rá időt szakítani, de kicsit ráuntam. Pedig jóleső nosztalgiával gondolok vissza az erős filmélményekre. Ezt próbáltam ellensúlyozni azzal, hogy elkezdtem különféle filmeket nézni, de vagy féltucatnyit félbehagytam, mert egyik se tudott lekötni.

Emlékezetes filmélményeim

Tekintettel a kevés filmélményre nem volt köztük igazán erős. Ami legjobban megmaradt, az nem is egy film, hanem a magyar beat-korszak hangulata Mészárossal és Kovács Katival: Eltávozott nap (1968), Holdudvar (1969), Szép lányok ne sírjatok (1970). Ezeknek megvolt az a bizalomtelibb, nemzedékváltós hangulata, ami hiányzik a korából adódóan erről épp csak lemaradó Jancsó filmjeiből, Szabó Istvánnál ez a vetület a témái ellenére teljesen hiányzik.

Számokban

A kitűzött cél az volt, hogy:

• lássak 100-150 filmet, ebből 40 jött össze :D Azért az igen szomorú, hogy a heti egy sem sikerült :(
• javítani a térben és időben releváns filmek arányán. Nézzük, hogy alakult:

• A látogatottság érthető okokból bezuhant, de ez sosem volt szempont :D

Írások, egyebek

• Nem voltak.

2022-ben látott filmek

2023 - Tervek:

• Céljaim nem változtak: jó lenne heti legalább egy filmet látni
• befejezni a filmeskönyv projektemet
• javítani a filmek térbeni-időbeni megoszlásán

Cselekmény: A rendező megkér néhány Elefántcsontparton tanuló európai és afrikai középiskolást, hogy játsszák el, hogy barátok. A történetet ők írhatják meg, a cél, hogy igazolják, faji különbségek mellett is lehetnek barátok. A kiindulási pontuk az lesz, hogy az egyik európai lány, Nadine most érkezik az országba, az ő szemén keresztül mutatják be európai főszereplőinket, az afrikai Denise szemén keresztül pedig az afrikaiakat. Mindkét lánynak két-két fiú csapja a szelet, és mindkettőjüknek feltűnik, hogy bár egy osztályba járnak, nem beszélnek iskolán kívül.  Mindkét társaságban vannak ellenzők: az afrikaiak bizalmatlanok, az európaiak lenézőek, de végül kötélnek állnak, és sikerül közösen szórakozniuk, és közben megvitatják rasszista élményeiket is...

Téma: Nem zsákbamacska, afrikaiak és európaiak is lehetnek egyenrangú barátok.

Tartalom: A történetre ne is vesztegessünk sok szót, a lényeget úgy is megírtam fentebb. A diákok azzal az ötlettel rukkoltak elő, hogy vegyes szerelmi kapcsolatokon keresztül tárják fel a témát, de igazi kitárgyalás valójában teljesen véletlenszerűen jön be, amikor főképp Denise beszél apartheidről vagy diszkriminációról minden előzmény vagy utóélet nélkül. A cím egyébként egy szerelmi vers címe, amit felolvasnak és ami katalizátora a cselekménynek. Amiben egy fokkal érdekesebb a dolog a fentieknél, hogy nem az egyszerű történetecske itt a lényeg, hanem hogy kvázi cinema verite-típusú dokumentumfilmként is funkcionálva időnként kommentálja a történetet az elején és a végén is. Ez a valós keret pedig elmeséli, hogy bár nem váltották meg a világot, de ez az öt-öt középiskolás a filmkészítés során kénytelen volt valóban kapcsolatot kialakítani egymással, így nem csupán a fiktív szinten, hanem valóban összebarátkoztak. Ennél bővebben nem tudok írni a tartalomról, nincsenek igazán karakterek, összetett cselekmény, jelképek.

Forma: Ez a bekezdés sem lesz hosszú, hiszen dokumentumfilmről van szó, és nem jellemző, hogy ez a műfaj bővelkedne vizuális megoldásokban. A két csoport általában párhuzamos egymással, de ez azért inkább dramaturgia, semmint vágás kérdése. Ami meglepett, hogy kora és saccolható büdzséje ellenére színes. Van azért pár esztétikusabb felvétel (tánc, álom, öngyilkosság). A zene egyszerű dallam, amit főszereplőink játszanak. A színészek az én szememben természetesek voltak, nem láttam rajtuk, hogy megjátszanák magukat.

Élmény: Egyfelől épp ez a film volt a műfaj egyik elsője, másfelől Kiarosztami azért elég magasra tette a lécet, így egyáltalán nincs meg az a nagyon szoros összefonódása a valóságnak és a fikciónak, amitől izgalmas szokott lenni egy áldokumentumfilm. Ettől persze még lehetett volna jó egy erősebb sztorival vagy megvalósítással, de ne legyünk telhetetlenek.

Érdekességek

• A film külön pikantériája, hogy Elefántcsontpart (és a többi nyugat-afrikai francia gyarmat) épp a forgatás során kiáltotta ki függetlenségét. Be is tiltották :D

Cselekmény: Grúzia, 18. század. I. Salamon király szigorú büntetés terhe mellett megtiltja az addig bevett szokást, hogy a grúz nemesek rabszolgának raboljanak el gyerekeket és felnőtteket egyaránt a törököknek. Ez azonban nem akadályozza meg azonnal a szokást, és a két falusi jóbarátot, előbb Gocsát majd Hvicsát is elrabolják, hogy eladják őket Isztambulba. Hvicsát ugyan ideiglenesen megmenti egy pap, akinél megismerkedik egy helyes, vele egykorú lánnyal, de az emberrablók nem hagyják annyiban és visszarabolják...

Téma: Nem igazán találtam leírást a filmről, noha megjelent Magyarországon is. A sztori nagyja ugye arról szól, hogy Hvicsa grúz, de egy idegen ország identitását kapja meg, az igazi értékei viszont mindig grúzok maradnak. Azt jó lenne tudni, hogy ez csak egy egyszerű kalandfilm vagy áthallásos, és Hvicsa konkrétan párhuzamba állítható valakivel (híres grúz pl. Sztálin) vagy esetleg Törökország = Szovjetunió?

Tartalom: A rövid történelmi felvezető után a történet fele-kétharmada Hvicsa gyerekkoráról szól, ami egy idilli Grúziát fest fel gyakran pátoszosan giccsesre: szép vidék, szegény, de tisztes falusiak, egyedül a nemesség és az emberrablók áskálódnak. Főhősünket természetesen elrabolják, és mivel erős kisfiú, harcosnak adják Egyiptomba. Kicsi spoiler: kiváló katona, hadvezér lesz, belenevelődik új szerepébe, de rendre elé kerül valami grúz. Ami grúz, az mindig rendkívül fontos lesz, azaz hiába felejti szinte el gyökereit, mégis azok bizonyulnak a legfontosabbnak. De ennél többet nem tudok róla írni, nem egy összetett sztori, inkább kalandfilm.

Forma: Hozzá vagyok szokva az avantgárd szovjethez és a Tarkovszkij-fémjelezte művészfilm-stílushoz, így fura volt látni egy ilyen hagyományos képi eszközökkel dolgozó filmet. Sokkal inkább hasonlított a korabeli, hollywoodi monumentális filmekhez, mint a szovjetekhez. Persze nincsenek óriásdíszletek és tízezernyi statiszta, de megfelelő keretezéssel jótékonyan el lehetett fedni egy-egy csatajelenetben a tömeg hiányát, a helyszínek pedig gyakran autentikusnak tűnnek, a jelmezek színesek. De a kamera és a vágások nem dinamikusak, a fénnyel, színekkel nem játszanak, szóval olyan semmilyen.

Élmény: Már csak a török-szál miatt is nagyon Egri csillagok hangulata volt, a történet hangulatos, de nem fedeztem fel benne túl nagy esztétikai értéket. Jó lenne tudni, hogy valójában miről akart szólni, volt-e benne aktuálpolitika vagy sem. Ha valaki egy klasszikus, történelmi filmre vágyik, annak kellemes kikapcsolódás lehet egy délutánra.

Érdekességek

• A film története valós történelmi keretek között játszódik, és ahogy alább is szerepel az "országinfó" rovatban, Grúzia ekkor részben török fennhatóság alatt állt. A film elején említett I. Salamon király (1735-1784) például a nemesség megregulázása végett valóban keményen fellépett a rabszolgakereskedelemmel szemben és sikeresen függetlenítette királyságát a törököktől.
• Szintén hosszan szerepel a filmben Ali bej (1728-1773), aki maga is grúz mamlúk volt, lassan felküzdötte magát  az egyiptomi bejségig, de ellenszegült a törököknek és orvgyilkosság áldozata lett.
• Napóleont nem kell bemutatni gondolom, ő 1798-ban próbálta megszállni Egyiptomot, de 1801-re a brit-török csapatok kiszorították.

Cselekmény: ...avagy kb. "késő este". 1949-ben vagyunk Indonéziában, közvetlenül a függetlenségi háborújuk után. Az ellenálló Iskandar évek után, az erőszak emlékétől gyötörve tér haza előkelő menyasszonyához, Normához, após-jelöltje pedig rögtön irodai állást talál neki, de a kollégák az amúgy is szűkös helyiség miatt ellenségesen fogadják és hamar kitúrják. Persze Iskandar sem bánja nagyon, nagyon más a civil élet, komolytalannak és másviláginak tűnik, ezért felkeresi régi harcostársait, hátha tudnak neki testhezállóbb munkát adni. Egyikük építésen vezető, a második háborús, azaz erőszakos módszerekkel próbál érvényesülni az üzleti világban, mert szerinte az is a függetlenségi harc része, hogy szembeszálljon a gyarmati cégekkel, a harmadik striciként tengődik...

Téma: Nem maguktól értetődőek a témák a hangsúlyok miatt: én elsősorban Iskandar lelki vívódását láttam bűntudatával, egy amerikai blogger a katonák tipikus poszttraumáját, egy indonéz szerző meg a társadalmi folyamatokat, melyekkel szembesülve Iskandar meghasonlik, hiszen nem ezért harcolt.

Tartalom: A történetben tehát nemrég ért véget a háború, és Iskandar hazatér menyasszonyához, ám nem tud örülni, mert még nyomasztja a sok halál, de egyébként is fura neki a civil élet. Az ágy túl puha neki, az irodai munka nem testhezálló már, volt harcostársai szerint el kell felejtenie a múltat és alkalmazkodni a civil léthez, menyasszonya pedig nagyon civil, de Iskandar már más ember. Egyedül egy prostituálthoz tud kapcsolódni, aki bántalmazó férje elől menekült el és egész nap fogyasztási cikkekről álmodozik. Állandó ellenpár a menyasszony napfényes, vidám, társasági élete és Iskandar magányos, sötét zaklatottsága. Csak később derül ki, hogy nem véletlenül nyomasztják a harctéren történtek, nem is tud elszámolni lelkiismeretével, bármit tesz, hiába próbál akár a civil, akár a háború normáihoz igazodni. A történet társadalmi vetülete sokféle, de mind apróság, legalábbis innen a 2020-as évek Kelet-Európájából nézve: mi lett a katonai vezetőkből és milyen áron, hogy a függetlenedésnek folytatódnia kell gazdasági fronton is, hogy a prostituáltunk a fogyasztási cikkekben tud csak gondolkodni, hogy a menyasszony belvárosi üzletekbe jár... stb. Fura mód átlagemberekkel csak egyszer találkozunk rövid időre, de velük sem tud mit kezdeni Iskandar, talán bűntudatból, talán mert magasabb társadalmi osztályba való. És még egy dolog: nem véletlenül iszonyatosan noiros hangulata van már az első képkockáktól kezdve; a rendező ugyanis Hollywoodban tanult és a hasonló témájú Életünk legszebb évei (1946) ihlette meg. A noir elemei ugyanakkor hiányoznak a zaklatott antihőst leszámítva.

Forma: Képileg sajnos nem túl izgi, gyakran fájóan teátrális, mozdulatlan az egész, és ez igaz a színészekre is. Pedig a kezdés még egészen jó, ahogy hosszan nézhetjük Iskandar lépteit az éjszakában (noir!), de nagyjából ennyi is volt. Talán az átlagemberekkel való találkozáskor jött át csak némi egzotikum a hagyományosabb öltözékeket és táncot látva, egyébként meglehetősen nyugatias volt mindenben, a zenében is.

Élmény: Ezzel együtt nem elviselhetetlen, a történet pedig kellően komplex egy 1950-es évekbeli filmhez, szóval első indonéz élménynek elég jó, nem számítottam ilyen minőségre ebből a régióból és időszakból - hiszen ne felejtsük, a valóságban is épp csak a felszabadulás után vagyunk egy nulla gazdasági alapokkal bíró országban.

Érdekességek

• Titien Sumarni 1966-ban, 33 évesen hunyt el betegségben