Cselekmény: A néma Gizella (Vera Karalli) egy nap belebotlik az ügyvéd Viktorba (Vitold Polenszkij), akit nem zavarja egyáltalán a lány némasága,hiszen arca is bőven tükrözi gondolatait. Természetesen egymásba szeretnek, ám a szédelgő férfi megcsalja a nőt, aki ezért elköltözik a környékről. Mivel a tánc a szenvedélye, balerinának áll. Eközben Valerij, a festő megszállottan próbálja megragadni képén a halál lényegét...

Téma: Szerintem ki lehet találni nagyjából, hogy mi fog történni, Bauernek nem ez az első filmje a halál bűvöletében: ha van egy halál megszállottja, ott egy tragikus haláleset lesz. Gizella pedig már lélekben halott, miután szerelme összetörte a szívét. A történet valószínűleg olyasmit akarna üzenni, hogy a lélek halála ugyanolyan, mint a test halála.

Tartalom: Három szakaszra osztanám a történetet, amiből az első kettő eléggé eltérő hangulatú és cselekményű szál, mintha két külön sztori lenne, de a harmadikra összeállnak. Az első részben Gizella hétköznapi szerelmi történetét látjuk, ahol elcsábul, majd megcsalják, mire persze összetör a szíve. A második rész az érdekesebb, amikor színt váltunk, a megtört szívű Gizella tökéletes átéléssel adja elő A hattyú halála c. balettot, miközben az elborult Valerij benne látja meg a halál lényegét, amit megfestene. A két férfi ellenpontja egymásnak, Viktor az élettel teli, Valerij a halált kutató. A harmadik részre összefutnak a szálak, az egyiknek győznie kell a másik felett... Nem látok ennél többet bele, de javítsatok ki, ha átsiklottam valami felett.

Forma: Sajnos Bauer stílusából itt sokkal kevesebbet láttam, mint a korábbi filmjeiben, amikért annak idején megszerettem. Kevésbé látványos, ahol a mélységekkel foglalkozik, sőt, itt talán már inkább a frontális elrendezés a hangsúlyosabb (ennek kiváló példája 12:40-nél a csalfa pár és Gizella elhelyezése). Az árnyék-fény is nagyobb szerepet kap, emlékeim szerint legalábbis korábban ezen nem volt különösebb hangsúly, de most határozottan észrevehető volt a szándék, hogy kevesebb fényt kapjanak a sötétebb alakok és történések. A csúcspont nyilván a címadó tánc maga, amit olyan folyékonyan táncol el Gizella, hogy meg tudtam lepődni még ennyi film után is. A színészi játékot hagyjuk, ez még nem az a korszak, ahol ki lehet tűnni vele (bár Valerij inkább nevetségesen túlzó volt).

Élmény: Két téren is problémám van: először is a történet megragad a korabeli divatponyva szintjén, nem érzem benne a mélységet, és így a közel egyórás játékidő feleslegesen hosszú. A másik formai, itt sem láttam meg azokat a stílusjegyeket, amelyek miatt megszerettem a rendezőt korábban. Egyszerűen fogalmazva: Bauer korábbi filmjei jobban tetszettek.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Vera Karalli és Vitold Polonszkij (Posle smerti)
• A hattyú a francia Camille Saint-Saens 1886-os szvitjének egyik legismertebb tétele, ezt dolgozta fel táncos formában Anna Pavlova 1905-ben és vált legnagyobb sikerévé. Pavlova egyébként beteges típus volt, szóval a filmünk valamelyest őt jeleníti meg.
• Nem csak ez hatott erősen a filmre; az 1916-os The Dumb Girl of Portici egy néma lányról szólt, aminek címszerepét Pavlova játszotta.

Előzmények: A filmet tehát nagyjából egyszerre fejlesztették ki - egymástól nem függetlenül - a világ több pontján, de világszerte a Lumiere-testvérek agresszív kereskedelmi gyakorlata terjesztette el az ő felvevő-vetítő gépüket. Így jutott el Olaszországba is 1896-ban a mozi, ahol az elit kezdeti berzenkedése ellenére Európa egyik legjelentősebb filmipara jött létre. Camillo Negróról (1861-1927) nem találtam információkat, de ő a filmen szereplő orvosok egyike, Roberto Omegna (1876-1948) viszont filmes volt.

A film: Bár az olaszok hamar ráéreztek az irodalmi és történelmi feldolgozások ízére, ezúttal egy újabb orvosi dokumentumfilm posztunk tárgya, az "idegkórtan". Nincs narratíva vagy esztétikai érték, ez is "csak" egy orvosi dokumentumfilm, amely 24 db 2-3 perces felvételből áll, jobbára kisebb-nagyobb mértékben rángatózó emberekkel, akikkel különböző feladatokat végeztetnek el.

Cselekmény: 1910-es évek, Budapest. A kisgyerekként elárvult Írisz (Jakab Lili) szülei egykori kalapüzletében szeretne dolgozni, de a szalonnak nincs rá szüksége; az éjszakát legalább ott töltheti, mielőtt hazautazna Triesztbe. Az éjjel azonban rátámad egy idegen (Molnár Levente), aki Írisz fiútestvéréről hadovál, holott főhősünk egyke. Írisznek több sem kell, nem száll fel a hajóra, hanem helyette kideríti, hogy valóban van egy bátyja, aki kíméletlenül végzett pár éve Rédey gróffal, azóta nem látták. Később egy másik férfi, Sándor (Marcin Czarnik) arra figyelmezteti, hogy hamarosan vér fog folyni a harmincadik fennállását megünnepelni készülő kalapszalonban. Írisz Rédey grófnéhoz megy kideríteni, mi történt pontosan, ám félbeszakítja annak érkező szeretője...

Téma: Elvileg a történet a háború előtti végjáték hangulatát akarja megmutatni, ami elvezet a háborúhoz, de őszintén szólva nem sokat láttam meg belőle. Ez nem is az események miatt van így, hanem ahogy tálalják őket fókusz nélkül.

Tartalom: Bár Írisz nyomozása a testvére után a fő cselekményszál, ez mégis csak keret ahhoz, hogy lássuk a korabeli életet. Gyakran úgy tűnt, Írisz hiába van ott az események sűrűjében, őt mintha észre sem vennék. Jobban zavar, hogy viselkedése (teljesen sz*rik a munkájára, a lehető legrosszabbkor zavar meg másokat) nem jár következményekkel, mintha nem mernének tenni ellene. Nem ismerem a kor viszonyait, de a kalapszalon mintha sokkal jelentősebb lenne, mint amire a profilja (beleértve a titkosat is) feljogosítja, és a történet során többször is előforduló, tömeges erőszak sem tűnik életszerűnek. A lényegnek abban kellene lennie, ahogy a civilizációs máz alól feltör a szutyok, és erre van is példa bőven, de ahogy fentebb írtam, először is nem látom, hogy ebből következne a háború (ld. még: Redl ezredes (1985), A fehér szalag (2009)), másodszor pedig annyira súlytalan és mellékes minden, hogy nem jön át. Ez bevallott cél volt, szóval érdekes kísérlet; a kritikák szerint olyan, mint rábízni a nézőre egy kirakós kirakását, szerintem jobb hasonlat egy ütem nélküli zene, ahol megvan a dallam, de nekünk kellene ütemezni. Hiszen ott vannak a kifinomult arisztokraták, egyúttal azonban az állatias bűnözők is; csak hát a háború pont nem egy elnyomott réteg lázadó erőszaktevéséről szólt, hanem nagyhatalmak egymásnak feszüléséről. A karakterek titokzatosak, senki sem mond semmi érdemit, mintha félnének vagy egyszerűen csak nem akarnának beszélni, és ez szintén elég bosszantó. Talán az egészet jelképesen kell venni, ahol a szalon az egész birodalom jelképe a maga rejtett zugaival és szándékaival, sokszínű alkalmazottaival.

Forma: Egy az egyben a Saul fia (2015), a kamera végig szorosan Írisz nézőpontját veszi fel, az eseményeket és a városképeket is csak az ő szemén keresztül látjuk vagy nem látjuk, szóval ez is tökéletes hozzáárult a hangsúlytalansághoz. A díszletek, jelmezek tökéletesen korhűnek tűnnek, de Írisz kis látószöge miatt ebből keveset láthatunk. Ez részben valószínűleg olcsóbbá tette a filmet, de közben meg nem tudtam nem a Jeanne d'Arc szenvedéseire (1928) gondolni, ahol az anekdota szerint a producerek agybajt kaptak, miután egy méregdrága díszletet felhúztak és az alig jutott szerephez a filmben. Nem emlékszem már az előző filmre pontosan, de itt mintha sokkal többet játszottak volna a fényekkel, ami már csak azért is hatásos volt, mert nem volt még mesterséges fény, este csak tűz, nappal csak a nap. A zene hasonlóképp korabeli; pontosabban modern, de a hangszerek nem, így az is korhű és korszerűen hatásos egyszerre. Színészi játék nem volt sok, Írisz fő feladata kimerült az előremeredésben, szóval nem volt túl hálás szerep.

Élmény: A legtöbb magyar kritika ki volt akadva, hogy a történet kevés kapaszkodót kínál, külföldieket erre nem láttam panaszkodni. Ahogy a fentiekből is látszódik, valahol igaza van azoknak, akik számonkérik az érthetőséget, de ez bevallottan hangulati film, így nem a cselekményben kellene kapaszkodókat keresni, azonban én a hangulatban sem éreztem felfestve a felszín alatti háborgást a fókuszvesztettség miatt. A film egyelőre nagy bukásnak tűnik, nagyjából 9 millió dollárba került és csak felet hozott vissza, de az ilyen művészibb filmek hosszabb távon szoktak érvényesülni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Jakab Juli, Molnár Levente, Csépai Eszter, Pion István, Orbán Levente, Marcin Czarnik, Christian Harting, Urs Rechn és Björn Freiberg (Saul fia)
  • Zsótér Sándor (Hanussen, Sorstalanság, Fehér isten, Saul fia)
  • Fodor Tamás (Hanussen)
  • Kulka János és Nagy Zsolt (Kontroll)
  • Kertész Péter (Magasiskola)
  • Székely B. Miklós (Egymásra nézve, Őszi almanach, Hanussen, Kárhozat, Szürkület, Napló apámnak anyámnak, Sátántangó, Kelj fel komám ne aludjál, Sorstalanság, A nagy füzet)
  • Lázár Kati (Szürkület, Roncsfilm, Werckmeister harmóniák, Sorstalanság, A londoni férfi)
  • Czukor Balázs (1)
  • Őze Áron (Sorstalanság)
  • Varga Tamás (Még kér a nép, Napló apámnak anyámnak)
  • Patkós Márton (Testről és lélekről)
  • Vlad Ivanov (4 hónap 3 hét 2 nap, Toni Erdmann)
• Színészdinasztiák: Lázár Kati férje Jordán Tamás; Őze Áron apja Őze Lajos;
• Melis László a bemutató évében hunyt el 68 évesen

Cselekmény, téma, tartalom: 1819-ben (Kőrösi) Csoma Sándor elindult Ázsiába felkutatni a magyarok eredetét, végül a Bukarest (1820) - Szófia - Bejrút - Bagdad - Teherán - Kabul (1821) - Delhi (1822) útvonalon 1822-re érkezett meg Tibet környékére, ahol 1842-es haláláig tanulmányozta a tibeti nyelvet és a buddhizmust. A dokumentum- vagy inkább esszéfilm ezt epizodikusan, kezdetben részben tárgyilagosan, de inkább népmesei hőst faragva belőle meséli el, hogyan jutott el Tibetig. Olyan embernek ábrázolja, aki ért a viharok nyelvén és az uralkodók a kegyeit keresik, hogy filozófiáról társalkodhassanak vele. Ezzel csúszunk át lassan a történet második szakaszába, amikor már Tibetben vagyunk és buddhista bölcsességeket felvillantva a fizikai utazásból szellemi lesz, itt már az élet is csak egy állomás az úton (innen a cím).

Forma: A rendező 1999-ben járt a környéken, ekkor készültek egy sima 8 mm-es kamerával útifelvételek, ami ugye kifejezetten magánkamera volt, tehát tökéletesen hozta az utazó nézőpontját. Ezekből vágott össze az adott helyhez passzoló életképeket, vagy ha épp nem volt, akkor minimalista animációkkal helyettesítették ezeket. A probléma, hogy ezek a felvételek nem igazán támogatják meg az elhangzottakat, csupán illusztrálnak. Vagy legalábbis ha van többletjelentésük, nem vettem észre. A rendező zenész, így a hangok mindjárt sokkal érdekesebbek. Például Csoma tucatnyi nyelven tudott, ennek megfelelően tucatnyi idegen nyelvet hallunk fordítás nélkül, és a zene is mindig a helyi viszonyokat tükrözi.

Élmény: Talán csak nem voltam hozzá megfelelő hangulatban, de nagyon untam magam. Pedig a koncepció jó, de talán a megvalósítás nem sikerült jól,  nem éreztem hozzáillőnek.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Törőcsik Mari (Körhinta, Csend és kiáltás, Holdudvar, A Pál utcai fiúk, Szerelem, Szerelmem Elektra, Napló apámnak anyámnak)
• Színészdinasztiák: Törőcsik Mari férje Bodrogi Gyula;
• Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) tehát a Kovászna megyei Kőrös faluban született, iskolai évei alatt kattant rá az ősmagyar történelemre, majd később németországi egyetemen tanult orientalisztikát. Ekkor már állítólag 13 nyelven beszélt, így 1819 végén elindult Ázsiába felkutatni a magyarság eredetét. A korábban vázolt útvonalon 1822-re ért Indiába, és bár nem ez volt eredetileg a célja, annyira felkeltette a tibeti nyelv az érdeklődését, hogy a környéken maradt megtanulni a nyelvet, átolvasni a tibeti irodalmat és elkészíteni egy angol-tibeti szótárt. 1842-ben hunyt el maláriában. 1904-ben szülőfaluját átkeresztelték Csomakőrösre, 1933-ban Japánban buddhista szentté avatták, 1982-ben Budapesten sztúpát állítottak.

Cselekmény: 1940-es évek, Magyarország. Balatony Kálmán hadnagy a tisztiszolgáját meglehetősen mostoha körülmények között tartja, aki jobb híján állandó kangörccsel küzd. Egy nap vágya végre beteljesül, amikor a hadnagy felesége (Molnár Piroska) magára húzza, ám a hadnagy rátalál és agyonlövi a férfit. Ugrunk az időben, az 1960-as években ifjabb Balatony Kálmán olimpiai evőbajnok, aki egy versenyen megpillantja és azonnal beleszeret a női bajnokba...

Téma: A történet meglehetősen sokrétű, de a lényeg azt hiszem az, ahogy főhőseink próbálnak valamilyen módon önkiteljesedni, de mind kudarcot vallanak, mert ezt a testiségben próbálják megtenni figyelmen kívül hagyva a szellemet.

Tartalom: A történet keretes, egy kiállítással indul, ahol a végén kimondják a fenti szentenciát, de amúgy három fő szakaszunk van, és mindegyikben leképeződik kicsiben a korabeli társadalom egy-egy fő vonása, miközben a három főhős három különböző testnedvet jelképezve próbál kiteljesedni. Az első a Horthy-korszakban játszódik, ahol megjelenik az úr-szolga viszony, Balatony és tisztiszolgája pedig a szex bűvkörében élnek. A második szakasz a szocializmusé, ahol a túlteljesítés az evőversenyben jelenik meg, itt a Balatony-fiú emberfeletti fizikai teljesítményére büszke. A harmadik szakaszban napjainkban a Balatony-unoka állatokat töm ki (ez a taxidermia) a fogyasztói társadalom "embertelen" környezetében, ezúttal nem spoilerezem el, hogy ő milyen klasszikus formában találja meg a kiteljesedését, de még egyszer, ahogy a kerettörténetben a kiállítás kurátora elmondja, a fizikai való önmagában nem képezheti le az egyént teljes mértékben, a szellemnek is meg kell valahogy nyilvánulnia. Az egész amúgy annyira szatirikus már eleve a családregényi műfaj is, hogy pl. egyik Balatony sem Balatony apától van, de még számtalan apróságot lehetne említeni, amelyekről mind lehetne írni egy-egy bekezdést a teknőtől a tejbegrízen át a Bajnok szeletig.

Forma: Eddig önmagában is kellően szórakoztató lett volna, ám sokkal "hangosabb" a film képi világa, amely meglehetősen, de groteszk módra túlzóan közönséges: sperma, hányás, hús és belek fordulnak elő minden mennyiségben, amivel sikerült a magyar filmtörténetben elsőként ilyet csinálni - ugyanakkor a túlzások miatt ez mégsem horrorisztikus, inkább vicces (persze kinek hol van az ingerküszöbe). A színvilág az adott korszakhoz igazított, a kamera esetenként látványosan mozog, vannak kreatív vágások, ahogy egyik jelenetből a kamera átfordul egy másikba, a díszleten sem spóroltak, különösen a mesekönyves lett szuper, egyszóval nem lehet panaszunk, alaposan megtámogatják a történeteket vizuálisan is. A zene szintén hangulatosan dark ambientes, persze van mulatós és modern sláger is. A színészi játék annyira nem jött be, de ez részben abból adódik, hogy a jelenetek epizodikusak és ugye szatirikusak, így kevés teret kapnak a színészek (bár az ifjabb Balatony Kálmán evőbajnok amatőr). .

Élmény: A történet alapja irodalmi (Parti Nagy Lajos prózákból összegyúrva), a megvalósítás látványos, tehát minden adott, hogy jó film legyen, és az is, de... Nem negatívumként mondom, de ezt alapvetően egy szórakoztató filmnek érzem, Tarantino-szintűnek, hiányzott belőle az az igazi mélység, amitől kedvenc lehetne. Mindenesetre ez már a harmadik Pálfi-filmem, amit élveztem, azt hiszem ezzel - legalábbis számomra - ő lett korunk legjobb magyar rendezője eddig.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Molnár Piroska (Sorstalanság, A nagy füzet)
  • Máté Gábor (Az én XX. századom, Édes Emma drága Böbe)
• Színészdinasztiák: Hunyadkürti István testvére Hunyadkürti György;
• Növényi Norbert nyolcszoros magyar bajnok birkózó, az 1980-as olimpia bajnoka, 1986-1987-ben világbajnok kick boxer.
• Trócsányi Gergő amatőr, ő a Hollywoodoo együttes énekese. Vonatkozó klipjüket Pálfi rendezte, benne a film jeleneteivel.