Cselekmény: ...avagy kb. "sehol sem olyan, mint otthon". 1970-es évek, Jamaica. Egy amerikai stáb épp samponreklámot forgat. Helyi sofőrjük, Carl egy tengerparti falu "ura", a helyiek szobáit adja ki külföldi turistáknak. Amikor a samponmodell váratlanul eltűnik, az amerikai producer, Susan Carl segítségét kéri, hogy megtalálják, és együtt indulnak útnak Carl falujába...

Téma: Azt hiszem (mostanában mindig ezzel kezdem a mondataimat, bocsánat érte, de nem vagyok elég magabiztos :D ) a történetnek alig nevezhető jelenetek összességében azt akarják megmutatni, hogy hova vezet(het), amikor az állam az üzleti érdekeket az emberekéi elé helyezi - és persze kapunk egy képet a korabeli Jamaicáról is.

Tartalom: A cím kétértelmű, mert érthetjük úgy is, hogy "nincs oly hely, mint az otthon", de úgy is, hogy "ez a hely nem olyan, mint az otthon", de ez az elején még nem látszik. A minimális cselekmény csak ürügy arra, hogy jamaicai élethelyzeteket villanthasson fel a történet, miközben Susan és Carl átautóznak az országon, de azért nem jelentéktelen részlet, hogy egy reklámfilmforgatással kezdünk, ami korunk gazdasági rendszerének egyik fő jelképe. Az amerikai reklám álidilli világából kilépve az ügyeskedő Carl válik főszereplőnkké, aki a turistákból élve szinte striciként uralja a faluja partvidékének kiadó szobáit. Ideérve megtudja, hogy az állam zaklatni kezdte a helyieket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy elüldözve őket szállodák épülhessenek, mire Carl elindul a fővárosba számonkérni a képviselőjüket. Eközben Susan ismerkedik a helyiekkel, és talán picit jobban megérti őket, mint az ideiglenesen kiteljesedni ideérkező hippik, akik pár hét után ott folytatják amerikai életüket, ahol korábban. Az egyenlőtlen és eltérő szerepeiket az a jelent mutatja legjobban, amikor Susan lefotózza a magát produkáló helyit, a férfi azonban idővel agresszívvé válik, mert pénzt várt a megjátszott, civilizációmentesen boldog bennszülött szerepéért. Harmadik, névnélküli főszereplőnk viszont tényleg ez a típus, egész nap füvezik és boldog és a gyerekeivel játszik, és közben nagy életbölcsességeket mond, de mire megy vele. Ehhez hasonló, egyértelmű ellentét van az egyszerűségükben boldog vidékiek és a modernebb városiak között, ahol a szó minden értelmében vett zöldtől elszakadt lakosok megbetegszenek és erőszakossá válnak.

Forma: Kísérletezősebb fajta, állítólag nem volt rendes forgatókönyv vagy betanulandó szöveg, csak haladtak, ahogy tudtak, ez meg is látszik a szétesettségén és a kamera fókuszálatlanságán. Ez nem negatívum, csak stílusjegy, de miatt aztán kevés jó kép van, közülük messze a legizgalmasabb a fényt visszatükröző víz elmosása viharrá. Minél kevésbé tapasztalt volt a színész, annál élethűbb volt, gondolom többségük amatőr volt. A film talán legfontosabb eleme azonban a hang volt; a rendező előző, első filmje volt az, ami feltette a reggae-t a világtérképre és ezúttal is erősen jelen volt, jól passzolt a látottakhoz hangulatban és szövegben is. A hang másik erős formája a rádióadások bevágása volt, amik szintén együtt haladtak a történettel egyre politikaibbá és komorabbá válva.

Élmény: Egy nem elhanyagolható tényről eddig nem beszéltünk: ez a film az 1970-es években készült, de elkavarodott és elveszettnek hitték a 2000-es évekig, amikor előkerült. A rendező még elkészített egy előzetesen megvágott, de nem végleges anyagot belőle a 2006-os bemutatóra, ám röviddel ezután elhunyt. A nagy kérdés, hogy mennyire nyúlt bele az eredeti elképzeléseihez képest? Mert láttunk már korszakalkotónak tűnő filmet (Kurutta ippedzsi (1926)), ami kiveszett a köztudatból, és amit a rendező később elővett, ki tudja mennyit alakítva rajta, hogy hozzászabja a kora igényeihez  Mindenesetre nem érzem, hogy olyan nagyon elütne az 1970-es évek filmjeitől. Az én ízlésemnek kicsit szét volt esve, de valahol ez az erőssége is. Korrekt film.

Érdekességek

• Ez volt Grace Jones első filmszerepe, csak később vált énekessé.

Cselekmény: 1823, Északközép-Amerika. A prémvadászokra a törzsfő elrabol lányát kutató arikara indiánok támadnak, a kb. negyvenfős csapat nagyja odavész. A kalauzuk, Glass (Leondardo DiCaprio) egy időben szintén indiánokkal élt, amíg le nem mészárolták a faluját. Félvér fia is vele van, a megmenekülőknek azt javasolja, hogy hagyják el a hajójukat, és inkább a hegyekbe húzódva próbálják meg kikerülni az üldözőiket. Pechére felderítés közben egy medve támad rá és félholtra marcangolja, mire Glass-nek sikerül végeznie vele. Szerencséjére a csapat maradék tagja megtalálja és magukkal viszik, amíg tudják, a magaslaton azonban fennakadnak és a csapat egy része vele marad, hogy majd ha meghal, eltemessék. A hátramaradókkal van az örök elégedetlenkedő Fitzgerald (Tom Hardy) is, aki a kezdetektől feleslegesnek és öngyilkosságnak egyenlővel gondolja a haldokló Glass cipelését, ezért eutanáziaképp végezne vele, de Glass fia megakadályozza, a dulakodásban viszont Fitzgerald leszúrja. Azt hazudva társának, hogy a fiú eltűnt, az arikarák pedig a közelben vannak, magára hagyják a fekvőbeteg Glass-t...

Téma: Glass anekdotikus alakjáról már több mű született, azok témája a bosszúvágy és a megbocsájtás, itt azonban ezek hiába részei a történetnek, teljesen jelentéktelennek tűnnek az egzisztencialista "életben maradni" mellett.

Tartalom: A fő cselekményszál végtelenül egyszerű, a játékidő nagy részében Glass a sérüléseivel küzdve próbál egyedül túlélni a vadonban. Elméletben a bosszú hajtja, amiért Fitzgerald megölte a fiát, de ez a bosszúvágy szinte sosem látszik, mert a túlélésen van a hangsúly. És most felsorolhatnám azokat a cselekménypontokat, amik a bosszúról szólnak, de egyszerűen nem látom értelmét. Pedig megjelenik a keresztény jelképrendszer is, de semmi keresztényit nem érzek a történetben, sőt, mintha épp kigúnyolná azzal, hogy a történet tele van rideg önzéssel, és a jócselekedetekben sem érzek melegséget. Ellenben amit hangsúlyoznak szóban is, az a túlélés, a történet visszatérő mondata, hogy lélegezz, amíg tudsz, és amíg lélegzel, addig élsz. A természet lehetne még egy főszereplő, de megint jellegtelen: se nem igazán aktív vagy passzív vagy közönyös vagy adó, egyszerűen csak van, de nem realistán. Ami a karaktereket illeti, Glass viszonylag egyenes alkat, mert nem látok benne nagy drámai küzdelmeket talán azt az egy pontot leszámítva, amikor hagyja Fitzgeraldnak, hogy meggyőzze, hogy adja fel életét. Innentől kezdve csak küzd és megy előre, és a filmvégi záróképkockákat nem spoilerezem el, de ugyanezt olvastam ki belőlük. Sokkal izgalmasabb karakter Fitzgerald, mert az ő szempontjából nézve alapvetően nem tudom nagyon elítélni, többnyire kényszerhelyzetben volt. Állandóan jár a szája ellenérveket felhozva minden helyzetben kezdve a kegyes haláltól a vallás kigúnyolásán át a bosszú értelmének megkérdőjelezéséig, és végeredményben ő is csak túlélni próbál.

Forma: Zene gyakorlatilag nincs, csak néha kapunk egy-egy lassú, rövid vonóst a mindent uraló tájképek csendjét megszakítva, amik nagyon szépen fényképezettek. De nem ez a vizualitásának igazi ereje, hanem a sok nézőpontot felvevő kameraállás (gyakran kicsit alulról, közelről), és ezektől a film teljesen átélhető lesz, ahogy a kamera követi egy-egy karakter tekintetét megszakítás nélkül fel-alá, jobbra-balra fordulva. Ez már az első jelenetben, a támadáskor is nagyon szépen látszott és nagyon hatásos is volt, teljesen elborzasztott az erőszak, mint amikor az ember először látja a Ryan közlegény megmentését (1998). Ugyanilyen a híres medvetámadás is (ami egyébként egy szakértő szerint teljesen hiteles), de tényleg bármelyik jelenetet ide lehetne venni. A zuhanós volt még nagy kedvencem váratlansága miatt. A jeleneteket mindig naplementekor vették fel, amitől lesz ugye a filmeknek egy hangulatuk, bár ezt most nem a fény okozta, hanem inkább annak hiánya. A színészek rendben vannak, DiCaprio Oscart nyert érte, de szerintem Fitzgerald érdekesebb karaktere miatt a színjáték is élvezetesebb volt esetében.

Élmény: A történet nem lett semmilyen, pedig mekkora film lehetett volna ebből, ha ez összejön! A fent említett kameranézőpontos megoldások miatt ugyanis annyira átélhető és szép volt a film képi világa, hogy megborzongtam az erőszaktól, a kegyetlen ridegségtől, attól, ahogy belegondoltam, hogy korábban milyen nehéz élete lehetett az embereknek, és mennyire hálásak lehetünk, hogy ilyen jó körülmények között élhetünk (már aki, ugye, de azért sokkal több embernek jó most, mint kétszáz éve). Mienk az erkölcs luxusa, hogy nem kell nagy áldozatokat hozni nap mint nap, és talán sosem. Olyan érzésem volt, mintha a Mother of George-ot (2013) vegyítették volna a Saul fiával (2015). Mindenképpen ajánlott, sokkal kevesebbre számítottam, de sokkal több is lehetett volna.

Érdekességek

• A főszereplőket korábban láttuk:
  
  • Leonardo DiCaprio (Titanic, Kapj el ha tudsz, A tégla, Viharsziget, Eredet, Django elszabadul, A Wall Street farkasa)
  • Tom Hardy (Eredet, A sötét lovag, Mad Max, Dunkirk, Pókember)
  • Domhnall Gleeson (Harry Potter, Csillagok háborúja)
• Hugh Glass (1783-1833) tehát egy elvileg létező személy volt, aki arról híres, hogy túlélt egy medvetámadást, ám hitelessége nem bizonyított. Állítólag kalózok fogságába keveredett, mielőtt onnan úszva elmenekült, eközben pedig indiánok fogságába esett, így lett családja. A története a fiát nem említi, a hazaútja kevésbé volt izgalmas, mint a filmben, többnyire tutajjal a folyón haladva ért el a legközelebbi településig, na nem mintha ilyen állapotban 300 km-t utazni másfél hónapig ne lenne nagy dolog. A filmmel ellentétben a róla szóló sztorik lényege, hogy bár Bridger és Fitzgerald után ment bosszút állni, megbocsájtott nekik végül: előbbinek fiatalsága miatt, utóbbinak, mert időközben bevonult, és katonát nem ölhetett meg, különben kivégzik. Tíz évvel későbbe egy arikara támadásban halt meg.
• A pauni indiánok egy ma bő 3000 fős törzs, akiket az európai betegségek is az őslakos háborúk gyérítettek meg Az arikarák talán a 15. században váltak ki a paunikból, a 18. században nagy részüket elvitte a himlő, most kb. 800-an élnek.
• A film egy 1971-es remake-je, annak Richard Harris volt a főszereplője.

Cselekmény: A cím az angolok számára furának tűnő ausztrálokra utal, ide érkezik főhősünk, az olasz Nino (Walter Chiari), aki magazintulajdonos unokatestvére meghívására jött. Csakhogy az unokatestvér nem várja, a szállása nincs lefoglalva, és amikor elmegy a szerkesztőségbe, az épp felszámolás alatt áll, az unokatestvérnek nyoma veszett a tartozásaival együtt. Nincs mit tenni, Nino jelentkezik munkásnak egy építkezésre...

Téma: Alapvetően egy óda az ausztrál életformához, amelyben a bevándorló megtanul beilleszkedni, de közben a történet rámutat az ausztrálok bevándorlóellenességének irracionalitására is. Amit nem tudok eldönteni, hogy a történetben szintén erősen jelen lévő szexizmus mennyire ironikus.

Tartalom: Két részre osztanám a történetet, az elsőben gyorsan megismerjük az Olaszországból Ausztráliába érkező, váratlanul magára maradt Nino helyzetét, aki szerencsére beszél angolul, azonban az ausztrál angol, főleg a hétköznapi melósok nyelve eléggé eltér ettől, nem beszélve az ismeretlen szokásokról. Ez is lesz a humor fő forrása végig, de míg kezdetben ez azt jelenti, hogy Nino fennakad az ismeretlen dolgokon, addig a végére már inkább az ausztrálok karikírozását jelenti. Nino a kelleténél jámborabb, az ausztrálok pedig nyersebbek, nem tudom, ez mennyire hiteles, mindenesetre nem tette őket rokonszenvessé. Nino beilleszkedése végül építőipari segédmunkásként történik meg, ahová jobb híján jelentkezik, és ahol idővel el- és befogadja a többi munkatársa, és ha kell, kiállnak érte és segítenek neki más ausztrálokkal szemben is, bár Nino egyáltalán nem fél kiállni magáért és szembehelyezkedni akárkivel. Az ausztrálok a filmben alapvetően jókedélyű prolikként vannak ábrázolva, ahol az erőszak és a nyers modor is a móka része. Ahogy egyensúlyba kerülnek az "erőviszonyok", az amúgy is kedves történet még melegebbé, humanistábbá  válik. A beilleszkedéshez végül otthon kell és család, ez a kb. utolsó harmad lényege, és a romantikus szál elég fura lett, Nino részéről szinte véletlen, szerelme részéről pedig csak annyi, hogy kiderül számára, hogy Nino becsületes alak. Az megszokott ebben az időszakban, hogy a női karakterek másodrendűek, de helyenként kifejezetten durván szexista, ami viszont nem jellemző sem a filmekre, sem a Powell-Pressburger párosra, úgyhogy simán lehet, hogy a megfelelő kontextus hiányában valamit félreértek.

Forma: Klasszikus film, amelyben néhol meg-megvillan Powell kreativitása, főleg amikor Nino nem normális lelkiállapotban van és ezt a nézőpontját felvevő kamera mozgatásával, homályosításával érzékelteti. Kicsit le kell lassulni a filmhez, mert a vizuális humor nem kapkodós, gyakran lassan történik minden, és ezért nem is annyira hahotázós, hanem mosolygós. Kedvenc jelenetem ebből a szempontból Nino unatkozása a lakásban, amikor szó nélkül egyik ajtón kimegy csak azért, hogy a változatosság kedvéért egy másikon jöjjön be. A színjátékkal nincs gond, a szereplőválogatás jól sikerült nem csak a karakteresebb arcok miatt, hanem mert sok a számunkra ismeretlen, de Ausztráliában amúgy nagynevű színész (például csak utólag tudtam meg, hogy az útbaigazítást kérő autós egy igazi intézmény). A zene tipikusan a jelenetekre reflektál, a nyitó- és záródal szövege humoros.

Élmény: Először is egy szokásos mentegetőzés: valószínűleg sok utalás felett átsiklottam, ami egy korabeli ausztrálnak vicces lehetett, úgyhogy kérném szépen ausztrál olvasóim segítségét. Ugyanakkor állítólag a film alapjául szolgáló könyv sokkal viccesebb, szóval lehet, hogy nem teljesen velem van baj, mert aranyos és szívetmelengető tud lenni, de azért inkább sótlan volt. Talán csak a szép emlékeim torzultak idővel, de a Powell-Pressburger filmek ennél magasabb színvonalat képviseltek korábban, és ez a film mintha szintén az 1940-es évekből származna.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Walter Chiari (Falstaff)
  • Chips Rafferty (Negyvenezer lovas, Kalandos vakáció, Félelemben élni)
  • Slim De Grey, Robert McDarra (Félelemben élni)
  • John Meillon (Félelemben élni, Krokodil Dundee)
  • Jacki Weaver (Piknik a Függő-sziklánál)
• Még életben vannak: Claire Dunne (87),Barry Creyton (85), Judith Arthy (84), Tony Bonner (81), Jacki Weaver (77), Ken James (75), Liza Goddard (74), Jeanie Drynan (73)
• Robert McDarra 1975-ben hunyt el 44 évesen betegségben; Gloria Dawn 1978-ban hunyt el 49 évesen ismeretlen okból; Judi Farr tavaly hunyt el 84 évesen
• A Kayt alakító színésznő ezelőtt időjárásjelentő volt; a Giulianát alakító színésznő ekkor a főszereplő párja volt és majdnem nem vették bele a filmbe, mert jobban nézett ki Kaynél... és hát tényleg.
• Az alapmű szerzője is cameózik egyet a nyitójelenetben, mint kocsmatöltelék.
• Az olasz bevándorlás akkora, hogy az ausztrálok 4-5%-a olasz felmenőkkel bír - köztük a jelenlegi miniszterelnök - , már a felfedező Cook hajóján is volt olasz és a legelső fegyencek között is. Az 1890-es évektől egyre ellenségesebben fogadták a kisebb bérért dolgozó olaszokat, de igazán csak 1920-as évektől érkeztek nagyobb számban, amikor az Egyesült Államok bezárta kapuit előttük, az igazi lökést pedig a második világháború adta meg.

Előzmények: A francia Pathe-testvérek 1894-ben alapították meg fonográf boltjukat, ami az 1920-as évekre leáldozott ugyan, de szerencsére megtetszett nekik a film is, és már 1896-ban vetíteni kezdtek. Ők vezették be a filmhíradót, együtt dolgoztak Melies-szel is, de előtte még inkább rivalizálásban gondolkodtak. Náluk kezdett színészként Ferdinand Zecca (1864-1947), aki hamar a jobbkezükké és rendezőjükké vált, és nyugdíjba vonulásáig a cég ügyeit igazgatta. Lucien Nonguet (1869-1955) színházi színészként és rendezőként kezdte, 1901-ben került a Pathehez Zecca segédjeként, és múltjának hála ő foglalkozott a színészekkel, ennek köszönhető a közös filmjeik komolyabb történet-színvonala. Ő még 1920-ig rendezett rövidfilmeket.

A film: Zola Germinal c. regényén alapuló filmet láttunk már korábban... vagyis később: Germinal (1913), azt is a Pathe gondozásában. Ez a történet a bányarobbanást mutatja be negyed órában, ami azért nem rövid még ekkor. Egy családdal nyitunk, ahol a férfiak bányászok és reggel elmennek munkába, a bánya berobban, a mentés ellenére egy családtag meghal, mindenki szomorú, teátrálisan, de mivel a felvételek nem túl közeliek, ezt nem lehet felróni neki. A sok aktualitás után egészen elvarázsolt a vizualitása, vannak ugyanis közelebbi és távolabbi beállítások, a kamera néha oldalaz, hatalmas díszletünk és sok színészünk van, a bánya sötétjét és a felszínt eltérő színekkel ábrázolják. A bányarobbanás effektje is egész korrekt. Érdekesség, hogy kb. a tizedik percnél egy valódi bányamentő csapat aktualitását is beillesztették, ennyire igyekeztek realisták lenni. Összességében látszik, hogy ez már jelentős lépés előre a korábbi filmekhez képest, de a sztori még bőven lehetett volna komolyabb, de hát ne legyenek túl magas elvárásaink még 1905-ben.

Előzmények: Amerika úttörői filmesei Edison és csapata volt, akik ugye részben más üzleti modellben gondolkodtak, mint az európaiak, de ettől függetlenül ők is aktualitásokkal, egzotikumokkal kezdtek. A fejlesztés oroszlánrészét William K. Dickson végezte el, aki végül 1895-ben saját céget alapított. E cég alkalmazottja volt Billy Bitzer (1872-1944) is, aki vetítőként kezdte, majd Dickson cégénél tanulta ki az operatőrködést. 1908-tól dolgozik együtt Griffith-tel, innentől kezdve az összes filmjét ő fényképezte, beleértve a nagy klasszikusait. Első filmjei aktualitások.

A film: A sorozat egy részével már találkoztunk korábban, ez volt a Panorama View, Street Car Motor Room (1904), amiben felül haladó, madártávlatból láthattuk egy gyár részletét, és a nézőpont miatt viszonylag izgalmasnak találtam akkor öt éve. Ez most sem változott, a 21 aktualitás vizuálisan legérdekesebb részei ezek a beállítások, illetve nekem mindig tetszett az izzó, folyékony fém, és ilyen is van benne. Az egyik film arról szól, ahogy vonattal elmegyünk a gyárba, ezek az útifilmek is érdekesek, ha látunk embereket, de itt külvárosi részeken haladtunk át. Állítólag itt használtak először kameradarukat. Beszédes, hogy feketéket nem láttam benne, és munkavédelmis ismerőssel ne nézzük, mert szívrohamot kap. A Westinghouse céget egyébként a német felmenőkkel bíró George Westinghouse (1846-1914), a légnyomásos fék feltalálója alapította 1869-ben, Wabtec néven ma is létezik.