Előzmények: A francia Georges Melies (1861-1938) már nem feltalálóként vagy annak környezetéből került a filmvilágba, hanem egy bűvészszínház igazgatójaként. Amikor 1895-ben látta a Lumiere testvérek egyik bemutatóját, azonnal beszerzett ő is egy kamerát és forgatni kezdett kezdetben életképeket, de hamarosan stúdiót épített és egyre inkább a szórakoztatás felé mozdult el.

A film: A keretsztori, hogy egy mérnöknek megmutatja egy alkimista a kreálmányait, amelyek közül az egyik valóra váltja a mérnök álmát, egy világkörüli utat. Az alkimista még pénzt se kér érte, csak egy aláírást; persze az alkimista valójában az ördög és a mérnök ezzel eladta a lelkét. A mit sem sejtő mérnök megkapja a csodajárművét és útnak indul. A többit nem részletezem, de nem is fontos, mert ahogy Melies-t ismerjük, cselekmény gyakorlatilag nincs, csak arra szolgálnak a különböző jelenetek, hogy más-más környezetben vethessen be trükköket és mókás kellékeket. Nem vethetem Melies szemére a viszonylag random eseményeket, de így is szürreálisabbnak hatott a többi filmjénél, annyira váratlan és kaotikus volt minden. A legjobb része a filmnek a díszlet és a kellékek, ötletesek és groteszkebbek voltak a megszokottnál. A film egyes részei egyébként eredetileg egy színpadi darab kiegészítői voltak, ezeket bővítette filmmé Melies, és ez sajnos meglátszik, mert vágás helyett láthatóan a színpad aknáiba tűnnek el az ördögök gyakran. A nemlétező sztori miatt nem tudom ajánlani, vizuális viszont a színpadia hatás ellenére is szemkápráztató, de 1906-ban ez már kezd kevés lenni.

(A képen: a Kunt and the Gang egy 2024-es koncertjén)

Napló

• Nem sok változott tavalyhoz képest, nincs motivációm semmihez, csak fekszem az ágyon, és elmegy az idő. Mindjárt az élet is. A filmnézésnek se látom értelmét.
• Ennek ellenére nem várt helyről jött meg az ihlet: annyira belemerültem a filmreakciók nézésébe, hogy nyáron végül újra elkezdtem filmeket nézni.
• Nem adtam még fel ugyan a filmeskönyv projektet, de annyira nehezemre esik néhány filmjét megnézni, hogy inkább más koncepciók alapján kezdtem haladni, ami persze folyamatosan finomodik és változik, de ez már csak így szokott lenni. Most épp a fő rendezési elvem az, hogy egy elismert film után egy népszerűt nézek meg.
• Az egyik koncepcióm az lett volna, hogy nézzek százéves filmeket, de ahhoz ugye látni kellett az 1924 előttieket először, ezért elkezdtem nagyüzemben nézni a korai rövidfilmeket, el is jutottam 1906-ig. Még majd folytatom, aztán lehet, hogy érdekességképpen majd mindig lesz egy ilyen filmpáros egy évszázadnyi különbséggel. Pl. egyik alkalommal Türelmetlenség (1916), utána Holdfény (2016).

Emlékezetes filmélményeim

• Az év elején a szórakoztatóbb élmények közé tartozott a Ruben Brandt (2018), nyáron a Barbie (2023).
• Ősszel néztem meg a legtöbb filmet, és voltak filmek jó pillanatokkal, voltak a maguk műfajában tökéletes filmek, de a kedvencem innen mégis egy kezdetleges rövidfilm, az Egy női csalót fényképezve (1904), mert teljesen váratlanul ért.

Számokban

A kitűzött cél az volt, hogy:

• jó lenne heti legalább egy filmet látni - ez sikerült, több mint 50 filmet láttam
• befejezni a filmeskönyv projektemet - ez nem sikerült, de közelebb kerültem a végéhez
• javítani a filmek térbeni-időbeni megoszlásán - térben nem sikerült, időben igen

• A látogatottság sosem volt szempont, de azért érdekes figyelni az alakulását. A romlásra a tippem az, hogy vagy az inaktivitásom miatt eltűntek az olvasók, vagy maguk az olvasók tűntek el, és a blog egy haldokló műfaj - legalábbis a blog.hu-n. Már gondolkodtam és próbálkoztam korábban azzal, hogy áttérek a YouTube-ra, a rövid videós műfaj passzolna a stílusomhoz, de sem személyiségem, sem hardveres erőforrásom nincs meg ehhez. Egy ponton majd valószínűleg elhagyom a blog.hu-t és saját weboldalt csinálok, ami testreszabhatóbb.

Írások, egyebek

• Miért (ne) nézzünk reakcióvideókat

2024-ben látott filmek

2025 - Tervek:

• Céljaim nem változtak: jó lenne heti legalább egy filmet látni
• befejezni a filmeskönyv projektemet
• javítani a filmek térbeni-időbeni megoszlásán

Cselekmény: A tehetős Margot-nak (Grace Kelly) viszonya van a bűnügyi regényíróval, Markkal. Két dolog aggasztja a nőt: az egyik, hogy a teniszt nemrég abbahagyó férje, Tony (Ray Milland) megváltozott, a másik, hogy egy a viszonyát igazoló szerelmeslevél eltűnt, és később valaki zsarolni kezdte vele, de a zsaroló idővel eltűnt, a pénzt se vitte el. Rutinos krimiismerők már sejthetik, hogy Tony természetesen tud a viszonyról, sőt ő volt a titkos zsaroló. Egy autóhirdetés ürügyén magához hívja Lesgate kapitányt, akivel kiderül, hogy ismerik egymást már egyetemista korukból. Tony persze ezt is tudta, sőt ennél sokkal többet is, ugyanis követte az elmúlt hónapokban Lesgate-et, akiről tudvalevő, hogy börtönviselt. Talált is eleget, hogy zsarolhassa, jó eséllyel ugyanis Lesgate megmérgezett egy nőt. Tony alaposan kitervelte, hogyan ölesse meg vele Margot-t a vagyonáért és közben alibije is legyen, Lesgate pedig nyomtalanul eltűnhessen, mintha csak egy rosszul sikerült betörés lett volna az akció. A terv egyik pontja szerint a Markkal partizó Tony majd felhívja a lakását, és amikor Margot felveszi a kagylót, az addig függöny mögött várakozó Lesgate megfojthatja - innen a cím...

Téma: Nincs neki, ha csak nem az, hogy "ember tervez, isten végez", azaz nincs olyan tökéletes gyilkosság, ami a tervek szerint alakulna, vagy ahogy a rendőr viccesen mondja, "az ég óvja a rendőröket a tehetséges amatőröktől."

Tartalom: Színházi alapmű lévén néhány hosszabb jelenetből áll csupán a történet: az elsőben megismerjük Margot és Mark viszonyát az eltűnt levéllel, a másodikban Tony befűzi a gyilkost, és máris eltelt a film fele anélkül, hogy elhagytuk volna a nappalit. Konkrét cselekmény szinte alig van, majdnem mindent párbeszédekből tudunk meg. A nézők idegeit kicsit húzzák, a tervezett gyilkosság előtt majdnem minden lépés rosszul jön ki Tonynak. A továbbiakat és a fordulatokat nem lövöm el, csak annyit - ami remélem nem nagy spoiler - , hogy a későbbiekben lesz egy nyomozónk. A többiek sótlan karaktereihez képest felüdülés, Tonyt kivéve még csak egydimenziósnak se nevezhetjük őket. A nyomozóban viszont van egy adag játékosság

Forma: A zene nem tűnt fel, a színjáték a gyenge karakterek miatt értékelhetetlen. Néhol kissé teátrális, ez gondolom részben annak köszönhető, hogy Lesgate és a nyomozó is szerepeltek az eredeti színdarabban. Rendkívül emlékeztet A kötélre (1948), mert egy-két pillanatra lépünk csak ki a szobából, tulajdonképpen az egész film abból áll, hogy egyetlen szobában beszélgetnek karaktereink. Csak épp hiányzik belőle annak az etikai és pszichológiai vonzata. A kameramozgásra és beállításokra nem lehet panasz, mesterien tudják mutatni vagy nem mutatni, amit épp kell. Ami feltűnt azonnal, de nem értettem, hogy miért van mindig elöl a fókuszban egy lámpa? Miért mozognak a szereplők annyit feleslegesen párbeszéd közben? Nos, hülyén halok meg, ha nem botlok bele az utánaolvasás során Scorsese egyik videójába, ahol  elmagyarázza, hogy jól vettem észre ezeket, csak vele együtt elkövettem azt a hibát, hogy sima "vetítésen" néztem meg a filmet 3D helyet. Ugyanis ekkor volt a nagy 3D-láz (ld. Panoptikum (1953)), amire Hitchcock nagyon tudatosan rájátszott és folyamatosan játszik a mélységbeli hangsúlyozással.

Élmény: Lehet, hogy sokkal izgalmasabb film, mint amilyennek éreztem, de ennek egy fő oka van: pontosan ugyanolyan, mint bármelyik Columbo-epizód, csak Hitchcock nyilván sokkal jobb rendező. De a sztori alapvetően gyenge, és valószínűleg sokat rontott az élményen, hogy nem 3D-ben láttam. Ha lesz ilyen vetítés, mindenki menjen el rá :)

Érdekességek

• Korábban láttuk a főszereplők közül:
  
  • Ray Milland (Sullivan utazásai)
  • Grace Kelly (Délidőben, Hátsó ablak)
• A filmnek több feldolgozása készült, nagyobb költségvetésű filmként az 1998-as, nem túl jól sikerült Tökéletes gyilkosság.
• Hitchcock cameója ezen a képen.

Cselekmény: Második világháború. Egy kis csapat civil és katona menekülőben van egy nagyobb csapat felé. Amikor egy német alakulatba futnak, elveszítik ellátmányukat, de anélkül nem érnék el a céljukat, ezért ketten küldetést kapnak: a tapasztalt Ribaknak és az egykori matektanár Szotnyikovnak a közeli tanyára kell mennie ételt szerezni, de a tanyának már hűlt helye. A távolság és Szotnyikov köhögős betegsége ellenére továbbmennek, bár Ribaknak némi nehézséget okoz, hogy Szotnyikovot is pátyolgatnia kell. Szereznek egy juhot, de visszafelé németekbe botlanak, Szotnyikovot lábon lövik; ő már készen állna, hogy meghaljon, hogy Ribak a juhhal elérhesse a csapatukat, de Ribak inkább visszamegy érte. Elmenekülnek ugyan és elbújnak egy padláson, de amikor németek is odamennek, Szitnyikov véletlenül elköhögi magát...

Téma: Megpróbálok az elején minél kevésbé spoileres lenni, aztán majd jelzem, amikor már muszáj rontóckodni, szóval előre is elnézést, ha itt kicsit elnagyolt leszek. A sztori lényege abban áll, hogy Ribak anyagi, Szotnyikov inkább szellemi síkon közelít az élethez. A történet szerint az utóbbi a helyes, mert önazonosan lehet élni és nyugodt lelkiismerettel meghalni is, míg a gyakorlatiasság megtörheti a lelket.

Tartalom: A történet egy tanmese, aminek az első fele felvezeti a második felét, amikor összeütköztetheti a két fenti nézőpontot. A történelmi keret a kedvenc szovjet téma, a második világháború és a megszállt területek partizánjai, ami tökéletes arra, hogy valóban élet-halál kérdése legyen egy filozófiai téma. Az erőszak mellett az éhség is állandó fenyegetést jelent. Ribak az erős és tapasztalt katona, akinek csak azért kell társ, hogy ne legyen egyedül. Nosztalgiával gondol vissza egy együttlétére, ami a közeli tanyán történt, de a tanyát leégve találják. Odaadja sálát a köhögő Szotnyikovnak és tapossa előtte az utat, hogy könnyebben mehessen a hóban. Nem öli meg a náci kollaboránst, a zsákmányolt juhot hátrahagyva inkább visszamegy a sebesült társáért, melengeti, gyógyítja. Szotnyikov vele szemben erőtlen, beteges, de nem foglalkozik lázával, megveti a náci kollaboránst. Amikor megsebesül, magával ragadja valami éteri érzés, ezzel kerül a szellemi síkra. És akkor spoiler, bár nem nagy titok: főhőseinket elfogják és kínvallatásra viszik őket kivégzés előtt, tehát vállalniuk kell a testi szenvedést és halált az elveikért vagy megtagadhatják azokat. Szotnyikov már sebesülésekor elszánta magát a halálra, így makacsul ellenáll a kínzásnak is, ekkor érti meg, hogy nem tudna úgy élni, ha megtagadja magát. Vele szemben azonban Ribak jóval gyakorlatiasabb, ő minden jelentéktelen információt elmond és még csatlakozik is a kollaboránsokhoz arra hivatkozva, hogy majd úgyis megszökik és akkor tovább harcolhat ellenük, viszont mégis lelkiismeretfurdalása lesz és már inkább meghalna. Két dolog miatt mégsem gondolom, hogy ennyire egyszerű lenne: az egyik érdekes eleme a gondolatnak a látszat, Szotnyikovot vallatója ugyanis azzal próbálja részben leszerelni, hogy hiába hal hősies halált, úgyis árulónak fogják majd feltüntetni. Az önazonosság miatt ez Szotnyikovot nem aggasztja, de mégis nagy erőt nyer abból, amikor egy kisfiú hősként tekint rá; eközben Ribakot lejúdásozzák a nyilvános átállásért, pedig több hőstettet hajtott végre, és érdemben nem kollaborált az ellenséggel. Egy másik röpke gondolatom, hogy esetleg az egész egy groteszk vicc, nem pedig magasztos tanmese, de ezt már nem akarom részletezni, valószínűleg nincs igazam. Még feltétlenül meg kell említeni a nagyon nyilvánvaló keresztény jelképrendszert, van itt juh, könyörület, jézusi tekintet, Pieta, Júdás, passió, pokol, meg ugye kálvária.

Forma: Az első fele kevésbé izgi, az összes emlékezetes jelenet a második feléből van, persze onnantól kezdve válik igazán izgalmassá tartalmilag is. Legerősebb fegyvere a beállítás, Szotnyikov sebsülésétől kezdve ezek lesznek hangsúlyosak. A jézusi tekintetre rásegítenek a világítással is, ez az orosz ikonművészetet idézi, míg az anyagi világhoz jellemzően a sötét, árnyékos részek társulnak, miközben maga a havas és üres táj semminek tűnik. Messze a legnagyobb kedvencem a pince poklot idéző sötétsége volt. A színjáték számomra Portnov esetében volt érdekes, a többiek belső konfliktusai túl erősen látszottak. Egyébként őt szándékosan a külseje miatt is választották, mert hasonlít Jézusra. A zene erős és nyugtalanító, kellően hangos, de csak egy-egy rövid időre tűnik fel.

Élmény: Jó film erős pillanatokkal, és sok apróságot még meg sem említettem, például több fontos mellékszereplőnk van, akik mind hozzáadnak valamit. Két "hibája" van. Az egyik, hogy nem feltétlenül értek egyet az álláspontjával; a maga szempontjából jogos, de közben mégis a gyakorlatiasabbnak adok igazat, úgy érzem, most ezt diktálja a korszellemünk. Erkölcsileg alábbvalók lennénk? A másik "hiba", hogy megelőzte Az ötödik pecsét (1976); hiába készültek egymástól függetlenül, a témájuk nagyjából ugyanaz, csak ez utóbbi nem igazán válaszolja meg a kérdést.

Érdekességek

• Anatolij Szolonyicin 1982-ben, 47 évesen halt meg rákban, amit állítólag a Sztalker (1979) forgatása során szerzett be.
• A rendező Klimov felesége volt, 1979-ben 41 évesen hunyt el autóbalesetben.
• A film nyilvánvaló keresztény jelképrendszere miatt nemkívánatos volt, és csak azért jelenhetett meg végül mégis, mert a tesztvetítésen egykori partizánok - akkor már fejesek - teljesen meghatódtak a filmtől.
• Vlagyimir Gosztyuhin majdnem amatőr volt, díszletépítőként dolgozott egy színházban, amikor egy beteg színész helyére be kellett ugrania, és ekkor felfigyeltek tehetségére.

Cselekmény: Jumbo asszony, a cirkuszi elefánt már nagyon vágyik egy babára, így amikor meghozza a gólya, nagyon boldog. Egy nagy probléma van: ifjabb Jumbo fülei óriásiak, a többiek gúnyosan át is keresztelik Dumbónak (szójáték, a "dumb" magyarul "buta"). Amikor egy fellépésen csíntalan gyerekek megráncigálják a fülét, Jumbo asszony a védelmére kelve felfordulást okoz, ezért megvadult állatként elzárják. A magányos Dumbót egy egér próbálja felvidítani...

Téma: Ha nagyon akarjuk, beleerőltethetjük, hogy a másságunktól vagyunk egyediek, amit legjobban az egér megjegyzése fejez ki, amikor azt mondja Dumbónak, hogy ami eddig lehúzta, az most felemeli, utalván itt a különleges füleire. De ez sántít, és amúgy sem fejtik ki különösebben.

Tartalom: Eredetileg rövidfilmnek indult, és ez nagyon látszódik a sztorin, ugyanis eléggé lassan halad. Addig oké, hogy Jumbóné vágyik egy gyerekre és amikor megkapja Dumbót, akkor nagyon vigyáz rá, amikor pedig elszakadnak egymástól, akkor nagyon szomorúak mindketten, de ez a fő konfliktusforrás szinte azonnal eltűnik a képből. Láthatunk elszórtan életképeket a cirkuszi életből, de nem erre megy ki a játék. Dumbó egyszer próbál beilleszkedni, de sikertelenül. Nem tudjuk, miért nem szeret bohóc lenni. A katarzis nagyon rövid, ahhoz képest pedig elhúznak lényegtelen, vagy akár irreleváns részeket. Ennek legjobb példája a részeg hallucináció, ami ugyan jól néz ki, de semmit nem veszít a sztori, ha kihagyják. A karakterekkel nincs különösebb probléma, bár nem is túl árnyaltak. A humora gyerekesebb a Pinokkiónál (1940) de komolyabb a Bambinál (1942), a kedvencem a "vonatul" beszélő vonat, de a sznob elefántok is jó ötlet.

Forma: A Disney a Hófehérke és a hét törpe (1937) óta nem tudott igazán sikeres filmet kihozni, anyagilag rosszul álltak, ezt csak a Hamupipőke (1950) billentette helyre később. És ez nagyon látszik és hallatszik a filmen, amit nagyon olcsón próbáltak kihozni. A rajzok részletessége messze nem éri el a kívánatos szintet, ez főleg a háttéren látszódik. Azon kevés film közé tartozik, ahol vízfestéket használtak, és az sem olyan szép, mint a többi Disney-színvilág. Néha megvillan egy-egy kreatívabb rész (pl. árnyékok, részegség), de összességében nem éri el a korábbi vagy későbbi filmek szintjét. Az egész legérdekesebb pontja a részeg látomás, amelyben szürrealista színek és elefántok jelennek meg, ami nem tudom, hogy honnan jött, de gondolom a menzán véletlenül varázsgomba került a levesbe csiperke helyett, Kár, hogy nem illett bele. Van két fülbemászóbb dal, de a hanggal sem vagyok kibékülve, talán ilyen még nem is volt a blogon. Többször dobozhangúak és egysávosak, azaz elhallgat minden háttérzaj, amikor valaki megszólal. Több karakter hangjával sem vagyok kibékülve, teljesen jellegtelenek. Dumbó egyébként egyszer sem szólal meg.

Élmény: Hát nem volt jó élmény. Először a rajz, majd a hang minősége bántott, majd bő negyed óra után a sztori elnyújtottsága is zavarni kezdett, a katarzis pedig kielégítetlenül hagyott. A témája szintén össze lett csapva. Kisgyerekeknek jó lehet, de hat éves kor felett nem ajánlom.

Érdekességek

• James Baskett 1948-ban, 44 évesen hunyt el szívrohamban
• Némi modern nézőpont: Ahogy a legtöbb régi Disney-rajzfilm, ez sem öregedett jól abban, ahogy az afroamerikaiakat ábrázolta, hiszen a munkásdalban és a varjakkal is sikerült a tipikus negatív sztereotípiákat rájuk varrnia.
• A rózsaszín elefánt nem csak dizájnelem, a huszadik század elején ez egy létező szólás volt arra, aki az alkoholmámortól hallucinál.
• 2019-ben Tim Burton rendezésében elkészült az élőszereplős változat is.