A legrövidebb filmek:

(Csak a legelismertebb, 1913 utáni filmeket vettem bele)

Gertie, a dinoszaurusz (McCay, 1914) - kb. 10 perc

A rendező-animátor barátaival kocsikázik, amikor épp a természettudományi múzeum előtt lerobbannak. A javítás idejére betérnek a múzeumba dinoszaurusz csontvázakat nézni, mire az animátor fogadást ajánl egyik barátjának: animáció segítségével mozgásra bír egy dinoszauruszt. Pár hónappal később egy vacsorán elő is rukkol művével: a rajzolt Gertie valóban megmozdul, sőt, utasításaira különböző mutatványokat mutat be - már ha épp kedve van hozzá... A maga korában úttörő volt és nagy hatást gyakorolt a következő nemzedékre, de mai szemmel csak aranyos és mérsékelten vicces, képileg meg nagyon alap.

Namakura Gatana (Koucsi, 1917) - kb. 5 perc

Egy szamuráj kardot vesz vagy éleztet. Az utcán sétálva arra gondol, kipróbálná élesben is, ezért rátámad egy vak szerzetesre... Ez az első fennmaradt japán rajzfilm. Mai szemnek kevés, miközben a történet kissé szintén érthetetlen.

Anglia hangjai (Jennings - McAllister, 1942) - kb. 15 perc

Anglia a második világháborúban. Nők dolgoznak a mezőn, repülők húznak el felettük. Besötétedik. Az emberek, főleg katonák bálteremben táncolnak és énekelnek, más katonák ugynezt teszik, ám ők vonaton utazva. Másnap reggel megszólal a rádió, a gyárakban folyik a termelés, a gyerekek játszanak, ebédelnek. A királyné koncertet néz. A rövidség szerintem egy ilyen típusú filmnél hiba, mert nem volt idő ráállni a ritmusára, hangulatára, elnyújtva kellett volna bemutatni a különböző életképeket, .

A délután szövevényei (Deren - Hammid, 1943) - kb. 15 perc

Egy nő hazaelé menet meglát egy sötét alakot az utca végén. Felmegy a lakásába, kulccsal kinyitja az ajtót, elhalad az asztalon lévő kés mellett, a félretett telefon és a lemezjátszó mellett, majd ledől karosszékébe és elalszik. Álmában önmagát látja, ahogy megpróbálja utolérni a sötét alakot, de inkább felmegy a lakásba. Kinéz az ablakon, és meglátja önmagát, ahogy megpróbálja utolérni a sötét alakot... A legfontosabb amerikai avantgárd filmnek tartják, egy újabb próbálkozás arra, hogy a hagyomásoan történetalapú filmművészetet máshogy próbálja értelmezni, de megváltani nem tudta, csak hatott rá.

Fekete a ház (Farrokhzad, 1963) - kb. 15 perc

A dokumentumfilm egy iráni lepratelep életét mutatja be röviden. Egy nő a tükörben vizslatja arcát. Az iskolában gyerekek olvassák fel, mi mindenért lehetnek hálásak az életben. Az orvosok a betegeket kezelik. Az emberek sétálnak, játszanak, lézengenek, hajat fésülnek... stb. Nem az objektív valóság bemutatására törekedett, hanem egyfajta vizuális lírai esszét láthattunk.

A bevándorlók szigete (Furtado, 1989) - kb. 13 perc

Egy paradicsomot leszüretelnek, amit megvásárolnak a boltban, de rohadt, ezért kidobják. A szeméttelepre kerül, ahol a malacoknak se elég jó, de a legszegényebb embereknek még igen. A videóesszé ironikus hangvételben mutatja be az emberi egyenlőtlenséget, szabadságot, természetet.

Félix száműzetésben (Kentridge, 1994) - kb. 9 perc

A rövid animációnak alig vannak eseményei, mindössze Felixet látjuk magányosan szobájában, illetve Nandit ahogy földmérőként(?) dolgozik. Egy ponton tekintetük összekapcsolódik, ám Nandit lelövik több másik feketéhez hasonlóan. A film témája az 1994-es első szabad dél-afrikai választások apropóján az ország identitása, ahol a táj része a sok erőszakos halált halt áldozat.

A leghosszabb filmek:

(az eleve többrészesnek szánt filmeket/sorozatokat is ide vettem)

Out 1 (Rivette, 1971) - kb. 12 óra

Két színésztársulat próbál egy-egy Aiszkhülosz-darabot. Eközben egy süketnéma fiú tolakodó szájharmonikázásával pénzt kényszerít ki kávéházban ülő emberektől. Egy fiatal nő ugyancsak mások jóindulatára utazva csal ki pénzt kávéházi emberekből különféle sztorikat költve. Egy alkalommal a süketnéma fiú Balzac Emberi Színjátékából kap kitépett oldalakat, ami alapján nyomozni kezd és gyanítani kezdi, hogy a regényekben megjelenő titkos, befolyásos társaság, a Tizenhármak ma is létezhetnek. A fiatal nő egy szélhámossága során leveleket zsákmányol, amelyek szintén erre a társaságra utalnak... A film hossza indokolt a Balzac-ot utánzó stílusa és tartalma miatt, és nagyon érdekes figyelni a színésztársulatok próbáit, gyakorlatait, ahogy időt hagyva maguknak próbálják átélni szerepeiket. Ugyanakkor ez a hossz és a konkrétumokat mellőző cselekménynélküliség rányomja bélyegét, és halálosan unalmas, nehezen követhető lesz. Ennyire elnyújtva sem a stílus, sem a sztori nem érdekes.

Berlin, Alexanderplatz (Fassbinder, 1980) - kb. 15 óra

Franzot, az egykori stricit megviselte a börtön, szabadulás után pedig nem találja helyét a külvilágban. Végül az ad neki erőt, hogy megesküszik: sosem keveredik rosszba ezentúl. Csakhogy az 1920-es évek Berlinje nem az a hely és idő, ahol könnyen lehet tisztességes munkával boldogulni... Van egy olyan sejtésem, hogy valójában csupán az utolsó részt szerette volna Fassbinder leforgatni mindenképpen, de akkor meglehetősen érthetetlen lett volna, így csak megelőzte 13 óra hagyományosabb cselekmény. Nem tudom, indokolt-e a 15 órás hossz. Egy sorozatnak az az előnye a filmmel szemben, hogy van ideje kifejteni egy-egy karaktert, itt azonban ilyen nem történt; úgy érzem hogy 13 órán át hangulatos történetet kaptunk, de nehezen követhető gondolatokkal, hogy aztán váratlanul kieresszen magából mindent a rendező egy meghökkentő, katartikus epilógusban.

A gyűrűk ura (Jackson, 2003) - kb. 12 óra

Egykor a világ összefogott az erejét gyűrűjében hordó, gonosz Szauron ellen, és bár legyőzték testét, ereje és tudata megmaradt. Kétezer évig építgette újabb seregét Szauron, amikor váratlanul egy hobbit hagyatékából előkerül az elveszettnek hitt gyűrű. A gonosz támadást indít, de a régmúlttal ellentétben a világ különféle népei most meglehetősen széttagoltak... Éppen a leginkább dicsért harmadik részre untam el a történetet. Ez talán minden más világban játszódó film sajátja: a kezdetben elvarázsol minket az új és szokatlan környezet, de később már a látványos akció sem tudja ellensúlyozni a megszokást. A befejező harmadot nemcsak ezért nem szerettem: itt ért csúcspontjára a hatásvadász érzelgősség.

Harry Potter (Columbus - Cuaron - Newell - Yates, 2011) - kb. 20 óra

A nyolcrészes filmsorozatban egy árva kisfiú megtudja, hogy varázsló vér folyik az ereiben és gonosz mostoháitól elviszik a varázslók világába, ahol hamar összebarátkozik osztálytársaival, ám szülei nagyhatalmú gyilkosa is visszatér és életére tör... A nagysikerű, több ezer oldalnyi regénysorozat hírnevéhez és hosszához méltó filmeket kaptunk, az első részek a Csillagok háborújához hasonló univerzumot építettek, de később sajnos tucat-tinithrillerré silányult. Mindenesetre a 2000-es évek és egy generáció meghatározó popkulturális referenciaanyaga.

La flor (Llinas, 2018) - kb. 13 óra

Az argentin művészfilmben hat (+1) történeten át a kapocs a négy színésznő, akik különböző műfajú történeteket adnak elő a horrortól a westernig. Játszani akar, kísérletezni a történetekkel, aminek állandói a négy főszereplő, így nem az számít, mi történik, de még csak a hogyan sem, hanem maga a történés léte. Kicsit olyan jammelés jellege van a dolognak, élvezik és csinálják magáért a játék kedvéért, de feleslegesen elnyújtva.

A legkevésbé kedveltek:

(Csak a legelismertebb, 1913 utáni filmeket vettem bele)

Chelsea-lányok (Morrissey - Warhol, 1966) - 6,3 pont

Nico a konyhában a haját igazgatja ollóval. Eközben egy önjelölt pap egy barátja szexuális életéről érdeklődik. Egy nő épp belövi magát és telefonon próbál ügyeket intézni. Két férfi - talán szex után - az ágyon fekszik, amikor szinte rájuk ront két női ismerősük. később egy transzvesztita énekel nekik. Egy domina szóban és tettleg bántalmaz három másik nőt. Egy anya mérgesen beszél fiával.... stb. Kínszenvedés volt végignézni, és ha nincs az LSD-ző srác szinte már meghatóan őszinte monológja, akkor lehet hogy végig se bírom nézni. A koncepció önmagában, miszerint egyszerre két filmet mutat, nekem kevés volt, a kivitelezés borzalmas (és mégha szándékos, akkor is csak ront az élményen), de annyiban érdekes volt, hogy láthattuk, hogyan nézett ki Warhol és szűkebb köre, az 1960-as évek New Yorkjának bohém művésztársadalma.

Hullámhossz (Snow, 1967) - 5,8 pont

A film lényege amit és ahogy mutat. Ez pedig gyakorlatilag egy állókép, amelynek középpontjában egy kép van, melyre a kamera nagyon lassan közelít. Szóval ez a film teljesen eltér a hagyományostól, nincs igazi története, nem próbál szemkápráztató sem lenni, és ezúttal lövésem sincs mit akar üzenni és még a leírásokból sem értettem meg. Elhiszem hogy formailag filmtörténeti jelentőségű, de átlagos nézőként nekem értelmezhetetlen volt.

Salo (Pasolini, 1975) - 6,0 pont

A Saloi Köztársaságban négy fasiszta, előkelő férfi összeszedet kilenc fiút és kilenc lányt, hogy egy kastélyba vonulva kiélhessék rajtuk perverzióikat. Aki nem elég együttműködő, azt a szabályok értelmében meg kell csonkítani, aki pedig bármilyen vallási megnyilvánulást mutat, ki kell végezni. Minden este hat órakor négy baráti, középkorú prostituált erotikus történetet mesél életéből, hogy felizgassák az urakat... Az üzenet egyszerű és egyértelmű, a képi megvalósítást is alárendelik neki. A kérdés az, hogy beválik-e? Gusztustalan, a kínzások borzalmasak és emlékezetes lesz annak, aki látta. De szükség volt erre? A hatalmat utáljuk meg általa vagy egyszerűen a képek csak önmagukban sokkolóak és nem társítjuk hozzá az elnyomást? Ráadásul a kínzásokig a történet inkább unalmas, nem történik semmi a válogatott perverziók felsorakoztatásán kívül. Azt hiszem az a baj a filmmel, hogy az alap- és nem a mély érzelmekre hat.

A felszín alatt (Glazer, 2013) - 6,3 pont

Egy földönkívüli lény női alakot öltve egy halott prostituált ruháit ölti magára, majd a skót városokban furikázva férfiakat szólít le iránymutatásért. Ha a férfi egyedül van, fuvart ajánl nekik, majd flörtölésbe kezd. A házába viszi őket, ahol szexre készülve a férfiakat elnyeli egy sötét folyadék... Ez az a fajta bressoni film a godard-ival ellenétében, amely nagyon kevés fogódzót kínál és emiatt több téma is belelátható, de valójában egyikről sem szól. Nem szeretem az ennyire biankó filmeket, persze valahol ez személysiég kérdése is lehet, hogy hangulati filmként működik-e az adott alkotás. Nálam nem működött, anélkül pedig nem könnyű élvezni.

Búcsú a nyelvtől (Godard, 2014) - 5,9 pont

Godard 84 éves és nem baszakodik, hozza a szokásos formáját, különféle gondolatokat dobál egymásra, amelyekre nem nagyon hagy időt gondolkozni. Esszéfilm, tehát cselekményre ne nagyon számítsunk, azonban azt már problémásnak érzem, hogy ahogy korábban is, a gondolatok most sincsenek igazán összefűzve, csoda ha két egymást követő mondat szorosan kapcsolódik. Innentől kezdve tehát esélytelen megérteni elsőre, hogy hova akar kilyukadni Godard. Szóval klasszikus Godard, amiből elsőre semmit se érteni, de közben mégis érdekesebb és újszerűbb ez az 50 éves stílus a ma napig uralkodó, kb. Melies szintjén megragadó, történetmesélős filmeknél.

+1:

Egy elefánt kivégzése árammal (Porter, 1903) - 2,9 pont

Bár nem akartam a kezdetleges korszakból filmet rakni ide, mert alapból elég rossz az értékelésük - érthető, de igazságtalan módon - , ez mégis idefér, hiszen egyelőre egy filmet se pontoztak le a listámról ennyire brutálisan. Mivel egypercesről van szó, a cím leírja a teljes cselekményt. Nekem a legkevésbé sem volt megrázó, egyszerűen eldőlt az áldozat egy pillanat alatt, mindenesetre jól mutatja az IMDb közönségének értékítéletét, hogy messze ez van a legjobban lepontozva, és nyilván nem az esztétikai vonásai, hanem az állatkínzás miatt. Pedig ebben a korban ugye még embereket is mutogattak állatkertben...

A legkedveltebbek

A keresztapa (Coppola, 1972) - 9,2 pont

Szokatlan téma, ikonikus színészek és karakterek, film noir színesben, szállóigék, Talán már annyira ez számít A FILM-nek, hogy akinek nem tetszik, az se meri leszavazni. Aprólékosan, mégis visszafojtva kidolgozott főhősön keresztül lehetünk szemtanúi egy erkölcsi bukásnak, ami sosem volt valójában bukás. A hangulata, az a legerősebb.

A keresztapa II (Coppola, 1974) - 9,0 pont

Azt hiszem az első és a második rész is eléggé egyforma, tulajdonképpen egy darab egységes filmet látunk, így most eltekintenék a kis fogalmazástól.

Tízparancsolat (Kieslowski, 1989) - 9,1 pont

Értetlenül állok a siker előtt, de most nem azért mert érdemtelennek tartom a korunkba helyezett Tízparancsolat történeteit, hanem mert az efféle művészfilmes alkotásokat nem szokta szeretni a nagyközönség. Talán az lehet az egyik ok, hogy Amerikában nem volt elérhető vagy tíz évig, és addigra már nagy elismertségnek örvendett.

A remény rabjai (Darabont, 1994) - 9,3 pont

Míg a világ a Ponyvaregénnyel volt és van elfoglalva, szép csendben beelőzött mindenkit A remény rabjai 2008-ra, és egy idő után már maga az elsősége generálja neki a jópontokat. A szó jó értelmében érzelmes film nem megváltó, de jogosan tartozik a legjobbak (ha nem is a legeslegjobbak) közé.

A sötét lovag (Nolan, 2008) - 9,0 pont

Az IMDb egyik gyengesége az, hogy nem túl ellenálló a divathullámokkal szemben (a másik oldal, a sznobok, akiket én is képviselek, viszont nem túl nyitottak az újdonságokhoz). Nem rossz film egyáltalán A sötét lovag, hiszen minden néző igényét kielégíti, de azért nem tartozik a legeslegjobbak közé. Úgy érzem nagyban hozzájárul a sikerhez az is, hogy az egyik főszereplő kb. a marketingkampány közepén tragikusan és fiatalon meghalt, és már csak kegyeletből is illik felszavazni.

Elöljáróban óva intenék bárkit, hogy hivatkozzon erre az írásra házi feladat készítésekor. Csupán szeretném a magam számára összefoglalni a látott klasszikusok alapján, hogy milyen korszakai voltak, hogyan fejlődött a filmművészet, hova helyezhetőek egyes alkotások a többi film kontextusában. És mivel csak a látottakra tudok hivatkozni, kimaradnak az ipar zömét adó és gyakran sikeresebb filmslágerek, így törvényszerű, hogy hibás lesz a poszt.

I. A kezdetek

Bár a Lumiere-fivérekhez kötik a film megszületését, valójában már az 1870-80-as években elérték a filmes hatást fényképek gyors lejátszásával, és Edison szabadalmaztatott kukucskálós dobozgépei gyakorlatilag már moziként működtek a Lumiere-ek előtt. Kezdetben egyperces életképeket, mutatványokat rögzítettek, de a tartalom hamar elkezdett történetté szofisztikálódni és a játékidő 10-15 percesre nyúlni. Az 1900-as években feltalálták azokat a technikákat, amelyek ma már magától értetődőek, elszaporodtak a mozik, virágzott az amerikai, a francia és az olasz filmipar. Az 1910-es évekre jutunk el oda, hogy már egész estés filmeket vetítsenek, az első világháború azonban véget vetett az európai filmiparnak és végleg az Egyesült Államokra tevődött a hangsúly. Ekkor jelentkezett több mérföldkőnek számító filmmel Griffith (Türelmetlenség), amelyek mind technikailag, mind tartalmilag újabb lépcsőfokokat jelentettek. Eddigre nagyjából kialakult a maihoz hasonló filmipari háttér, amivel a világháborúból lábadozó Európa alternatív megoldásokkal tudott csak versenyre kelni.

II. A két világháború között

Az első világháború gyökeresen megváltoztatta a Nyugat gondolkodásmódját, ami valamennyi művészeti ágban fellelhető. Németországban életre hívta az expresszionizmust, amely a történet komorságát, a szereplők zilált lelki világát képileg is igyekezett kifejezni a díszlettel, világítással.. stb. (Metropolis, M). Oroszországban a kommunista hatalomátvétellel erősen átideologizálttá vált a közélet, így a film esztétikáját is ideológiai alapon vizsgálták, megteremtve ezzel a az első filmes iskolákat, illetve a vágásokon alapuló avantgardot (Patyomkin páncélos, Ember a felvevőgéppel). Franciaország az 1930-as évekre alakította ki a költői realizmusát, amely esztétikusan próbált realista témákhoz hozzányúlni (Atalante, A játékszabály, Szerelmek városa), valamint itt volt talán a legdivatosabb a szürrealizmus is. Az Egyesült Államokban eközben több rendezőnek sikerült kiteljesednie az ideális feltételeknek köszönhetően: Chaplin (Aranyláz, Nagyvárosi fények, Modern idők) és Keaton (A generális) a humor oldaláról közelítve, mások társadalmi képet festve (Gyilkos arany). Bár kb. egyidősek a filmmel a különféle hangrögzítő technikák, az első nagy sikerű hangosfilm csak 1927-ben jelent meg, és ez hatalmas változást hozott: megjelentek a gyorsan szövegelő screwball vígjátékok és a musicalek (Óz a nagy varázsló), no meg persze megszülettek az első igazán klasszikus műfaji filmek a horrortól kezdve a szörnyfilmeken át a westernig. Az 1930-as évek második felétől egyre több színes filmbe futhatunk bele nagyobb költségvetésű filmek esetében (Robin Hood kalandjai, Óz a nagy varázsló), amellyel szintén kb. a film születése óta kísérleteznek. Elkészülnek az első egész estés rajzfilmek is bő negyven év után. Mindennek az összefoglalójaként  és továbblépéseként jöhetett létre az egyik legfontosabbnak tartott film 1940-ben, az Aranypolgár.

III. A második világháború és az új világrend, a televízió

A kedvezőbb feltételek és a kialakuló diktatúrák miatt számos európai nagyágyú az amerikai kontinensen kötött ki az 1920-as évektől kezdve és itt alkották meg fő műveiket (pl. Virradat, Szédülés... stb.). Magukkal vitték hazájuk stílusait is, a német expresszionizmusból pl. a film noir nőtt ki (A harmadik ember, Alkony sugárút, A vadász éjszakája, A siker édes illata, A gonosz érintése). Eddigre a hatalom is felismerte a film manipulatív erejét, és a szovjet propagandafilmek után a többi országnak is sikerült egy-egy esztétikailag is erős propagandafilmet létrehoznia, illetve ehhez kapcsolódóan számos háborús (pl. Casablanca), valamint a jövőben bizakodó film született (pl. Az élet csodaszép). A hidegháború és az atombomba azonban az ellenkező hatást is kiváltotta, a pesszimista, gyanakvó, tudományos-fantasztikus filmek nagy sikereket arattak (A kilátóterasz, A mandzsúriai jelölt, Dr. Strangelove). Bár a műfaji filmek gyakran magas művészi értéket értek el, mint a western esetében (Az üldözők, Rio Bravo, Aki lelőtte Liberty Valance-t), a stúdiók a televíziótól való félelmükben a biztos sikert ígérő, monumentális filmekbe (pl. Arábiai Lawrence) és a musicalekbe (pl. Ének az esőben) fektettek, ami hosszú távon nem tett jót a kreativitásnak és az amerikai filmművészet hanyatlásához vezetett.

IV. Globális filmművészet, az új hullámok

Az 1950-es években robbantak be igazán a köztudatba a japán filmek, amelyekre a nyugatiasnak tartott Kuroszava filmjeinek (A vihar kapujában, Hét szamuráj) sikerült ráirányítania a figyelmet, de a többiek csak később váltak igazán a filmes kánon részeivé (Késő tavasz, Tokiói történet, Ugecu története, Szansó tiszttartó). Ekkoriban jelentek meg a mennyiségileg Hollywooddal versenyző indiai filmipar csúcsai is (pl. Az út éneke), valamint eddigre értek be az afrikai, dél-amerikai és kelet-európai filmesek. Európában a második világháborút követően a frissítést a brutálisan őszinte olasz neorealizmus jelentette az 1940-es években (pl. Biciklitolvajok), ami hatással volt a társadalmi problémákkal szembenéző amerikai filmekre is (pl. Tizenkét dühös ember), de igazán az 1950-es évek második felében beinduló, a Négyszáz csapással berobbanó francia új hullám jelentette a változást, amely a szerzői filmek mellett kardoskodott (Kifulladásig, Tavaly Marienbadban, Megvetés, Jules és Jim, Bolond Pierrot, Playtime, Árnyékhadsereg, Aguirre Isten haragja, Jeanne Dielman), ami az 1960-as évek végére Hollywoodba is elért (A vad banda, A keresztapa, Kínai negyed, Nashville, Taxisofőr, Annie Hall). Ezzel egybeesett az addigi hollywoodi öncenzúra vége is, így rászabadult a filmiparra a szex és az erőszak (Pszichó, Nagyítás, A vad banda, Mechanikus narancs, A francia kapcsolat, Cápa). Fontosabb újhullámos mozgalomként szokás még emlegetni az 1970-es évek német filmművészetét (Aguirre, Isten haragja), illetve az 1980-as évek végétől filmezni kezdő délkelet-ázsiai rendezőket (Családi kötelékek, Szerelemre hangolva). Bár nem nagy technikai újítás, de az 1960-as években történt meg az általánosabb átállás a fekete-fehérről a színes filmekre.

Persze mindig voltak olyan rendezők, akik egyedi stílusukkal kiérdemelték a mozgalom tiszteletét, ők ekkor jutottak igazán lehetőséghez: a lassú Dreyer (Jeanne d'Arc szenvedései, Az ige, Gertrúd), a csodagyerek Welles (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése, A gonosz érintése), a feszültségkeltő Hitchcock (Hátsó ablak, Szédülés, Észak-északnyugat, Pszichó), a spirituális Bergman (A nap vége, A hetedik pecsét, Persona, Fanny és Alexander), a személyes Fellini (Országúton, Az édes élet, Nyolc és fél, Amarcord), a minimalista Bresson (Egy halálraítélt megszökött, Zsebtolvaj, Vétlen Baltazár), a meditatív Tarkovszkij (Andrej Rubljov, Tükör, Sztalker), a perfekcionista Kubrick (Dr Strangelove, 2001 űrodüsszeia, Mechanikus narancs, Barry Lyndon), az életunt Antonioni (A kaland, Nagyítás) vagy a rémálmodó Lynch (Kék bársony, A sötétség útja).

V. A kasszasikerek és rajzfilmek

Bár Hollywood mindig a profitra törekedett és megvoltak a jól bevált, sematikus forgatókönyvek, a szerzői filmes mozgalomnak két óriási sikerű film tett be igazán az 1970-es évek második felében: a Cápa és a Csillagok háborúja. Ez utóbbi nem csak bevételben, hanem a számítógépes grafikában is hatalmas áttörést jelentett, amellyel egyre gyakrabban éltek. Innentől kezdve a stúdiók összességében kevesebb, de több nagy költségvetésű filmet támogattak, ennek köszönhetőek a mai nemzedékek számára nosztalgikus emlékkel bíró 1980-as évek nagy filmsikerei (A nyolcadik utas a halál, E. T., a földönkívüli, A bolygó neve halál), illetve annak, hogy a filmek elérhetővé váltak videókazettákon otthon is. Ez egyben teret adott a kísérletezőbb, olcsóbb filmeknek is. Világsikernek örvendezhettek az akció és harcművész filmek, a katasztrófafilmek, másodvirágzásukat élték a krimik (A francia kapcsolat, A keresztapa, Kínai negyed, Taxisofőr, Kék bársony, Nagymenők, Ponyvaregény), a sci-fik (Csillagok háborúja, Sztalker, A nyolcadik utas a halál, E. T., a földönkívüli, Szárnyas fejvadász, A bolygó neve halál) és a horrorfilmek is (Ragyogás). Amerikában a klasszikus Disney rajzfilmek sokáig űrt hagytak maguk után, de az 1990-es évekre sikerült feltámadniuk, részben saját erőből, részben a számítógépes grafikával alkotó Pixarnak köszönhetően, akik korunk filmművészetének fontos műveit adják (Toy Story, WALL-E, Agymanók). Napjainkra az animáció már addig fejlődött, hogy teljes filmeket vesznek fel animált környezetben, animált szereplőkkel (A gyűrűk ura, A sötét lovag, Gravitáció) Egy másik módon tudott maradandót alkotni a japán rajzfilm, az anime; a váratlan 1980-as évek sikereiből kiindulva minőségi irányba fejlődve az évtized végére már nemzetközi elismerésekig jutottak, ennek egyik eredménye a ma már klasszikusnak számító Csihiro szellemországban. Jelenleg egyszerre vannak jelen a mozikban a nagy sikerű fantasyk (A gyűrűk ura) és képregény filmek (A sötét lovag, A sötét lovag - Felemelkedés), valamint az egyedibb független filmes alkotások (Mielőtt éjfélt üt az óra, Sráckor, Spotlight). Majd meglátjuk, mi marad meg belőlük az utókornak.

Tartalom:

Jean-Louis (Jean-Louis Trintignant) hívő katolikus, szinte megszállottan figyeli az egyik szőke nőt a templomban. Követné is, de mindig szem elől téveszti a mise után. Egy este összefut rég nem látott barátjával, kisebb filozófiai eszmecserébe keverednek Pascalról és a vallásról, melynek során Jean-Louis kijelenti, hogy katolikus lévén ő már nem csajozik. Több se kell a barátnak, azonnal felviszi Maudhoz (Francoise Fabian), aki nemcsak csinos, de művelt is, ez pedig hamar próbára teszi Jean-Louis elveit...

A kritikák egybehangzó állítása szerint a filmben is elhangzott véletlenek és választások témaköréről filozofálgat a történet, arról, ahogy Jean-Louis igyekszik a katolicizmus elveinek megfelelően alakítani életét és ebbe a keretbe beleilleszteni mindent, miközben az események véletlenszerűen(?) történnek meg vele. És bár valóban erről beszélnek és ebbe illeszthetőek a történtek, számomra ez csak a felszínnek tűnt, ugyanis valamitől mérhetetlenül természetesen emberinek éreztem, amit nem tudok ennél jobban kifejteni.

Megvalósítás:

Talán csak az aktuális hangulatom miatt volt így, ugyanis az élethelyzeteken és a karaktereken is érezhető a rendezett történet mesterkéltsége, szóval igazán nem tudom megmagyarázni, miért éreztem ezek ellenére valósnak. Adott a francia értelmiségi közeg a maga 1960-as évekbeli filozofálgató, szabados életvitelével. Ennek tagja Jean-Louis, akinek a neve a filmben nem hangzik el, aki mintha most kezdte volna csak el komolyan venni katolikus vallását, egyúttal pedig külső szemlélő is, hiszen eddig külföldön dolgozott és most is elég messze él munkahelyétől, de még csak nem is saját lakásában. Nem találja a helyét új ismerősei között, inkább egyedül elmélkedik, jelenleg Pascalon és a valószínűségeken. Jean-Louis tehát minden tekintetben egy átmeneti jellegű ember. A következő nagyobb blokkban összefut régi ismerősével véletlenül, akinek révén végül eljut Maudhoz. A címadó este majd' a film felét tesz ki, és ebben vallásról, szerelemről filozofálgatnak. Nem fogom tudni felidézni valamennyi gondolatukat, de szerencsére teljesen közérthetőek, ellentétben ugye Godard-ral. A lényeg, hogy megszólalásaival és testbeszédével Maud egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy szabad a pálya, ami Jean-Louis részéről komikusan kínszenvedős, ahogy vágyait próbálja összeegyeztetni katolikus nézeteivel ("ez csak baráti csók"). Végül feltűnik a szőke lány a templomból ugyancsak véletlenül, a szerencsés véletlenek folytán pedig lehetőségük adódik közelebbről megismerkedni. A befejezés talányos lehet, csak annyi a biztos, hogy két karakter két ellenkező utat választ, egyben az is kiderül, hogy semmi sem volt egészen véletlen. Hogy kinek melyik életfelfogás lesz a szimpatikusabb (esetlegesség vs nincsenek véletlenek), gondolom egyéni világlátástól függ. A rendező hívő katolikus volt és állítólag több utalás történik Pascalra, mint amit a mai néző észrevehet, de nekem mégis az volt az érzésem, hogy szándékosan és összezavaró céllal írták bele a véletleneket, mert túlságosan is klappolt minden (bocsánat a rébuszokért, de nem akarok spoilerezni).

Amennyire dicsérik a történetet, annyira semmitmondó a kivitelezése: a párbeszédek, a mozdulatok előre kimértek, látványvilága nincs, zene se. Néhány kép azért jól láthatóan megkomponált, leginkább talán az utolsó jeleneten látszódik, ahol Jean-Louis a végtelen tenger felé fut, Maud pedig a dombon felfelé halad. A rendező türelmesen  tudott várni a megfelelő pillanatokra, a pap pl. nem színész, a misék pedig valódiak, de ennyiben kb. ki is merül az összes érdeme, legalábbis azok közül, amiket észrevettem.

Élmény:

Tipikus újhullámos film az 1960-as évek Franciaországából, amelyek többnyire továbbra se jönnek be. Ezen a ponton azért szeretém megjegyezni, mint mindig, hogy nem vagyok filmesztéta, csak egy átlagember aki egyszeri megtekintés után leírja, mi szűrődött le neki az adott filmből. Szóval a filozofálgatások érdekesek voltak, de nem katartikusak, a képi világ meg számomra semmit nem jelentett. Ami viszont magával ragadó volt, az a mesterkéltsége ellenére is természetesnek ható légköre, amit nem tudok mivel magyarázni...

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Jean-Louis Trintignant (A megalkuvó, Három szín: piros), Francoise Fabian (A nap szépe, Out 1)
- A rendező alapvetően filmciklusokban gondolkozott, ez a "Hat erkölcsi mese" (1963-1972) harmadik darabja.

Következik: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője

Tartalom:

Újra a rendező gyerekkorában, az 1980-as évek vidéki Angliájában járunk. A kiskamasz Shaun katona apja meghalt a falklandi háborúban, sokat szekálják a suliban is, ezért könnyedén összebarátkozik a nála idősebb Woodyékkal, akik végre normálisan bánnak vele. Woodyék szkinhedek, ami ekkor még inkább a hippikhez volt hasonló, látszólag nincs ebben több ártalmatlan bandázásnál, míg egy nap ki nem jön a börtönből Combo (Stephen Graham), korábbi vezérük, akinek feltett célja, hogy erővel "visszaveszi" az országot a pakisztáni bevándorlóktól. Néhányan, köztük Woody is kiszáll a bandából, Shaunnak azonban imponál a magabiztos férfi...

A rendező bevallása szerint:

ebben a filmben az erőszaknak semmi köze ahhoz, hogy az elkövetők bőrfejűek – inkább a személyes gyötrelmeket tükrözi, különösen a befejezésben. Azt akartam megmutatni, milyenek a bőrfejűek a valóságban, amilyennek belülről láttam őket. Akkortájt, a nyolcvanas években a bőrfejű ismerőseim tisztában voltak saját gyökereikkel, tudták, hogy ők már egy új nemzedék, de hűek akartak maradni a 69-es elődeikhez. Akkoriban mindenki magasról lenézte a munkásosztályt, de mi büszkék voltunk a származásunkra, és már a külsőnkben is megpróbáltuk szemléltetni az erejét. Kölyökfejjel nagyon lelkesedtem ezért, mert úgy érezhettem, felnéznek rám a származásom miatt.

Ennek ellenére nem pont ez jön le a történetből, gyakorlatilag nulla utalás van a munkásosztályra, ellenben jól érezhető a karakterek igénye a valahová tartozásra, valamint jól kivehető a szkinhed kultúra törése, ami épp ekkoriban következett be.

Megvalósítás:

A főcím egy montázzsal indít, ami életképeket mutat be a közéletből: 1983-as trendi zenekarok, tévéműsorok, Thatcher és persze az épp zajló falklandi háború. Itt veszti el katona apját a kiskamasz Shaun, amit eleve nehezen visel, de az iskolában még cikizik is. Véletlenül összehaverkodik a szkinhed bandával, akik törődne vele és nem bántják, szórakozásuk pedig viszonylag ártatlan, kicsit vandálkodnak elhagyatott épületekben, söröznek, füveznek. Shaun könnyen elcsábul, hiszen ekkor szkinhednek lenni még azt jelentette, hogy a tagok büszkén vállalják munkásosztálybeli származásukat. A Hol alszik Romeo? felépítését követve ebbe az idillbe rondít bele a történet harmadánál-felélnél a börtönből frissen szabadult Combo, aki már a szkinhedek második nemzedékéhez tartozik, amit elkezdett ekkor átitatni az idegenellenes politika. Innentől kezdve az ő karaktere viszi hátán a történetet, ugyanis rajta keresztül mutatkozik meg legjobban ez a törés. Combo idősebb a többieknél és még az eredeti hullámmal indult, füvezett, jamaikai feketékkel lógott, ezért is problémás a viszonya Milkyvel a banda fekete tagjával (Andrew Shim). Azt, hogy neki is apás-családi gondjai lehettek, több fontos esemény mutatja: bandavezérként kicsit atyáskodó, főleg Shaunnal; valójában családi életre vágyik, de szerelme (Vicky McClure) kikosarazza ekkor kezd bepöccenni; a végső lökést pedig az adja meg, amikor szembesül Milky idilli családi életével. Ez borítja ki igazán, az már csak ürügy a konfliktushoz, hogy Milky fekete. A történet végén visszatérünk Shaunhoz, aki egy szerintem giccses jelenetben jelképesen megválik az angol zászlótól.

A film legjobb része a főcím montázsa, tök jól bemutatja a korszak eseményeit, hangulatát korabeli dokumentumfilmek és egyéb bevágások segítségével, ami a fiatalabbaknak talán nem mond sokat, de én elég idős vagyok ahhoz, hogy nosztalgikusan viszonyuljak Diana hercegnőhöz vagy a Knight Riderhez. Később is előfordulnak videóklipszerű montázsok és dokumentumrészletek, mindez korabeli slágerekkel kísérve, illetve ezekben egész szép képek is előfordulnak. A színészek rendben vannak, sokak szerint zseniálisak.

Élmény:

Szinte egy az egyben követte a Hol alszik Romeo történetét a film: a rendező személyes élményein alapuló gyerekkori nosztalgia idilljét tönkreteszi egy szélsőséges, erőszakos fazon. A realistább körítés ellenére ez most mégsem volt annyira nyomasztó, talán mert Combo egy fokkal kiszámíthatóbb Morellnél. Megvalósításában érettebb, de azért még nem nevezném Meadows-t korunk Fellinijének.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Stephen Graham (Blöff), Vicky McClure, Andrew Shim és Frank Harper (Hol alszik Romeo)
- A film sikerén felbuzdulva három mini sorozat készült a filmhez ugyanezekkel a karakterekkel.

Következik: Éjszakám Maudnál