Elöljáróban óva intenék bárkit, hogy hivatkozzon erre az írásra házi feladat készítésekor. Csupán szeretném a magam számára összefoglalni a látott klasszikusok alapján, hogy milyen korszakai voltak, hogyan fejlődött a filmművészet, hova helyezhetőek egyes alkotások a többi film kontextusában. És mivel csak a látottakra tudok hivatkozni, kimaradnak az ipar zömét adó és gyakran sikeresebb filmslágerek, így törvényszerű, hogy hibás lesz a poszt.

I. A kezdetek

Bár a Lumiere-fivérekhez kötik a film megszületését, valójában már az 1870-80-as években elérték a filmes hatást fényképek gyors lejátszásával, és Edison szabadalmaztatott kukucskálós dobozgépei gyakorlatilag már moziként működtek a Lumiere-ek előtt. Kezdetben egyperces életképeket, mutatványokat rögzítettek, de a tartalom hamar elkezdett történetté szofisztikálódni és a játékidő 10-15 percesre nyúlni. Az 1900-as években feltalálták azokat a technikákat, amelyek ma már magától értetődőek, elszaporodtak a mozik, virágzott az amerikai, a francia és az olasz filmipar. Az 1910-es évekre jutunk el oda, hogy már egész estés filmeket vetítsenek, az első világháború azonban véget vetett az európai filmiparnak és végleg az Egyesült Államokra tevődött a hangsúly. Ekkor jelentkezett több mérföldkőnek számító filmmel Griffith (Türelmetlenség), amelyek mind technikailag, mind tartalmilag újabb lépcsőfokokat jelentettek. Eddigre nagyjából kialakult a maihoz hasonló filmipari háttér, amivel a világháborúból lábadozó Európa alternatív megoldásokkal tudott csak versenyre kelni.

II. A két világháború között

Az első világháború gyökeresen megváltoztatta a Nyugat gondolkodásmódját, ami valamennyi művészeti ágban fellelhető. Németországban életre hívta az expresszionizmust, amely a történet komorságát, a szereplők zilált lelki világát képileg is igyekezett kifejezni a díszlettel, világítással.. stb. (Metropolis, M). Oroszországban a kommunista hatalomátvétellel erősen átideologizálttá vált a közélet, így a film esztétikáját is ideológiai alapon vizsgálták, megteremtve ezzel a az első filmes iskolákat, illetve a vágásokon alapuló avantgardot (Patyomkin páncélos, Ember a felvevőgéppel). Franciaország az 1930-as évekre alakította ki a költői realizmusát, amely esztétikusan próbált realista témákhoz hozzányúlni (Atalante, A játékszabály, Szerelmek városa), valamint itt volt talán a legdivatosabb a szürrealizmus is. Az Egyesült Államokban eközben több rendezőnek sikerült kiteljesednie az ideális feltételeknek köszönhetően: Chaplin (Aranyláz, Nagyvárosi fények, Modern idők) és Keaton (A generális) a humor oldaláról közelítve, mások társadalmi képet festve (Gyilkos arany). Bár kb. egyidősek a filmmel a különféle hangrögzítő technikák, az első nagy sikerű hangosfilm csak 1927-ben jelent meg, és ez hatalmas változást hozott: megjelentek a gyorsan szövegelő screwball vígjátékok és a musicalek (Óz a nagy varázsló), no meg persze megszülettek az első igazán klasszikus műfaji filmek a horrortól kezdve a szörnyfilmeken át a westernig. Az 1930-as évek második felétől egyre több színes filmbe futhatunk bele nagyobb költségvetésű filmek esetében (Robin Hood kalandjai, Óz a nagy varázsló), amellyel szintén kb. a film születése óta kísérleteznek. Elkészülnek az első egész estés rajzfilmek is bő negyven év után. Mindennek az összefoglalójaként  és továbblépéseként jöhetett létre az egyik legfontosabbnak tartott film 1940-ben, az Aranypolgár.

III. A második világháború és az új világrend, a televízió

A kedvezőbb feltételek és a kialakuló diktatúrák miatt számos európai nagyágyú az amerikai kontinensen kötött ki az 1920-as évektől kezdve és itt alkották meg fő műveiket (pl. Virradat, Szédülés... stb.). Magukkal vitték hazájuk stílusait is, a német expresszionizmusból pl. a film noir nőtt ki (A harmadik ember, Alkony sugárút, A vadász éjszakája, A siker édes illata, A gonosz érintése). Eddigre a hatalom is felismerte a film manipulatív erejét, és a szovjet propagandafilmek után a többi országnak is sikerült egy-egy esztétikailag is erős propagandafilmet létrehoznia, illetve ehhez kapcsolódóan számos háborús (pl. Casablanca), valamint a jövőben bizakodó film született (pl. Az élet csodaszép). A hidegháború és az atombomba azonban az ellenkező hatást is kiváltotta, a pesszimista, gyanakvó, tudományos-fantasztikus filmek nagy sikereket arattak (A kilátóterasz, A mandzsúriai jelölt, Dr. Strangelove). Bár a műfaji filmek gyakran magas művészi értéket értek el, mint a western esetében (Az üldözők, Rio Bravo, Aki lelőtte Liberty Valance-t), a stúdiók a televíziótól való félelmükben a biztos sikert ígérő, monumentális filmekbe (pl. Arábiai Lawrence) és a musicalekbe (pl. Ének az esőben) fektettek, ami hosszú távon nem tett jót a kreativitásnak és az amerikai filmművészet hanyatlásához vezetett.

IV. Globális filmművészet, az új hullámok

Az 1950-es években robbantak be igazán a köztudatba a japán filmek, amelyekre a nyugatiasnak tartott Kuroszava filmjeinek (A vihar kapujában, Hét szamuráj) sikerült ráirányítania a figyelmet, de a többiek csak később váltak igazán a filmes kánon részeivé (Késő tavasz, Tokiói történet, Ugecu története, Szansó tiszttartó). Ekkoriban jelentek meg a mennyiségileg Hollywooddal versenyző indiai filmipar csúcsai is (pl. Az út éneke), valamint eddigre értek be az afrikai, dél-amerikai és kelet-európai filmesek. Európában a második világháborút követően a frissítést a brutálisan őszinte olasz neorealizmus jelentette az 1940-es években (pl. Biciklitolvajok), ami hatással volt a társadalmi problémákkal szembenéző amerikai filmekre is (pl. Tizenkét dühös ember), de igazán az 1950-es évek második felében beinduló, a Négyszáz csapással berobbanó francia új hullám jelentette a változást, amely a szerzői filmek mellett kardoskodott (Kifulladásig, Tavaly Marienbadban, Megvetés, Jules és Jim, Bolond Pierrot, Playtime, Árnyékhadsereg, Aguirre Isten haragja, Jeanne Dielman), ami az 1960-as évek végére Hollywoodba is elért (A vad banda, A keresztapa, Kínai negyed, Nashville, Taxisofőr, Annie Hall). Ezzel egybeesett az addigi hollywoodi öncenzúra vége is, így rászabadult a filmiparra a szex és az erőszak (Pszichó, Nagyítás, A vad banda, Mechanikus narancs, A francia kapcsolat, Cápa). Fontosabb újhullámos mozgalomként szokás még emlegetni az 1970-es évek német filmművészetét (Aguirre, Isten haragja), illetve az 1980-as évek végétől filmezni kezdő délkelet-ázsiai rendezőket (Családi kötelékek, Szerelemre hangolva). Bár nem nagy technikai újítás, de az 1960-as években történt meg az általánosabb átállás a fekete-fehérről a színes filmekre.

Persze mindig voltak olyan rendezők, akik egyedi stílusukkal kiérdemelték a mozgalom tiszteletét, ők ekkor jutottak igazán lehetőséghez: a lassú Dreyer (Jeanne d'Arc szenvedései, Az ige, Gertrúd), a csodagyerek Welles (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése, A gonosz érintése), a feszültségkeltő Hitchcock (Hátsó ablak, Szédülés, Észak-északnyugat, Pszichó), a spirituális Bergman (A nap vége, A hetedik pecsét, Persona, Fanny és Alexander), a személyes Fellini (Országúton, Az édes élet, Nyolc és fél, Amarcord), a minimalista Bresson (Egy halálraítélt megszökött, Zsebtolvaj, Vétlen Baltazár), a meditatív Tarkovszkij (Andrej Rubljov, Tükör, Sztalker), a perfekcionista Kubrick (Dr Strangelove, 2001 űrodüsszeia, Mechanikus narancs, Barry Lyndon), az életunt Antonioni (A kaland, Nagyítás) vagy a rémálmodó Lynch (Kék bársony, A sötétség útja).

V. A kasszasikerek és rajzfilmek

Bár Hollywood mindig a profitra törekedett és megvoltak a jól bevált, sematikus forgatókönyvek, a szerzői filmes mozgalomnak két óriási sikerű film tett be igazán az 1970-es évek második felében: a Cápa és a Csillagok háborúja. Ez utóbbi nem csak bevételben, hanem a számítógépes grafikában is hatalmas áttörést jelentett, amellyel egyre gyakrabban éltek. Innentől kezdve a stúdiók összességében kevesebb, de több nagy költségvetésű filmet támogattak, ennek köszönhetőek a mai nemzedékek számára nosztalgikus emlékkel bíró 1980-as évek nagy filmsikerei (A nyolcadik utas a halál, E. T., a földönkívüli, A bolygó neve halál), illetve annak, hogy a filmek elérhetővé váltak videókazettákon otthon is. Ez egyben teret adott a kísérletezőbb, olcsóbb filmeknek is. Világsikernek örvendezhettek az akció és harcművész filmek, a katasztrófafilmek, másodvirágzásukat élték a krimik (A francia kapcsolat, A keresztapa, Kínai negyed, Taxisofőr, Kék bársony, Nagymenők, Ponyvaregény), a sci-fik (Csillagok háborúja, Sztalker, A nyolcadik utas a halál, E. T., a földönkívüli, Szárnyas fejvadász, A bolygó neve halál) és a horrorfilmek is (Ragyogás). Amerikában a klasszikus Disney rajzfilmek sokáig űrt hagytak maguk után, de az 1990-es évekre sikerült feltámadniuk, részben saját erőből, részben a számítógépes grafikával alkotó Pixarnak köszönhetően, akik korunk filmművészetének fontos műveit adják (Toy Story, WALL-E, Agymanók). Napjainkra az animáció már addig fejlődött, hogy teljes filmeket vesznek fel animált környezetben, animált szereplőkkel (A gyűrűk ura, A sötét lovag, Gravitáció) Egy másik módon tudott maradandót alkotni a japán rajzfilm, az anime; a váratlan 1980-as évek sikereiből kiindulva minőségi irányba fejlődve az évtized végére már nemzetközi elismerésekig jutottak, ennek egyik eredménye a ma már klasszikusnak számító Csihiro szellemországban. Jelenleg egyszerre vannak jelen a mozikban a nagy sikerű fantasyk (A gyűrűk ura) és képregény filmek (A sötét lovag, A sötét lovag - Felemelkedés), valamint az egyedibb független filmes alkotások (Mielőtt éjfélt üt az óra, Sráckor, Spotlight). Majd meglátjuk, mi marad meg belőlük az utókornak.

Tartalom:

Jean-Louis (Jean-Louis Trintignant) hívő katolikus, szinte megszállottan figyeli az egyik szőke nőt a templomban. Követné is, de mindig szem elől téveszti a mise után. Egy este összefut rég nem látott barátjával, kisebb filozófiai eszmecserébe keverednek Pascalról és a vallásról, melynek során Jean-Louis kijelenti, hogy katolikus lévén ő már nem csajozik. Több se kell a barátnak, azonnal felviszi Maudhoz (Francoise Fabian), aki nemcsak csinos, de művelt is, ez pedig hamar próbára teszi Jean-Louis elveit...

A kritikák egybehangzó állítása szerint a filmben is elhangzott véletlenek és választások témaköréről filozofálgat a történet, arról, ahogy Jean-Louis igyekszik a katolicizmus elveinek megfelelően alakítani életét és ebbe a keretbe beleilleszteni mindent, miközben az események véletlenszerűen(?) történnek meg vele. És bár valóban erről beszélnek és ebbe illeszthetőek a történtek, számomra ez csak a felszínnek tűnt, ugyanis valamitől mérhetetlenül természetesen emberinek éreztem, amit nem tudok ennél jobban kifejteni.

Megvalósítás:

Talán csak az aktuális hangulatom miatt volt így, ugyanis az élethelyzeteken és a karaktereken is érezhető a rendezett történet mesterkéltsége, szóval igazán nem tudom megmagyarázni, miért éreztem ezek ellenére valósnak. Adott a francia értelmiségi közeg a maga 1960-as évekbeli filozofálgató, szabados életvitelével. Ennek tagja Jean-Louis, akinek a neve a filmben nem hangzik el, aki mintha most kezdte volna csak el komolyan venni katolikus vallását, egyúttal pedig külső szemlélő is, hiszen eddig külföldön dolgozott és most is elég messze él munkahelyétől, de még csak nem is saját lakásában. Nem találja a helyét új ismerősei között, inkább egyedül elmélkedik, jelenleg Pascalon és a valószínűségeken. Jean-Louis tehát minden tekintetben egy átmeneti jellegű ember. A következő nagyobb blokkban összefut régi ismerősével véletlenül, akinek révén végül eljut Maudhoz. A címadó este majd' a film felét tesz ki, és ebben vallásról, szerelemről filozofálgatnak. Nem fogom tudni felidézni valamennyi gondolatukat, de szerencsére teljesen közérthetőek, ellentétben ugye Godard-ral. A lényeg, hogy megszólalásaival és testbeszédével Maud egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy szabad a pálya, ami Jean-Louis részéről komikusan kínszenvedős, ahogy vágyait próbálja összeegyeztetni katolikus nézeteivel ("ez csak baráti csók"). Végül feltűnik a szőke lány a templomból ugyancsak véletlenül, a szerencsés véletlenek folytán pedig lehetőségük adódik közelebbről megismerkedni. A befejezés talányos lehet, csak annyi a biztos, hogy két karakter két ellenkező utat választ, egyben az is kiderül, hogy semmi sem volt egészen véletlen. Hogy kinek melyik életfelfogás lesz a szimpatikusabb (esetlegesség vs nincsenek véletlenek), gondolom egyéni világlátástól függ. A rendező hívő katolikus volt és állítólag több utalás történik Pascalra, mint amit a mai néző észrevehet, de nekem mégis az volt az érzésem, hogy szándékosan és összezavaró céllal írták bele a véletleneket, mert túlságosan is klappolt minden (bocsánat a rébuszokért, de nem akarok spoilerezni).

Amennyire dicsérik a történetet, annyira semmitmondó a kivitelezése: a párbeszédek, a mozdulatok előre kimértek, látványvilága nincs, zene se. Néhány kép azért jól láthatóan megkomponált, leginkább talán az utolsó jeleneten látszódik, ahol Jean-Louis a végtelen tenger felé fut, Maud pedig a dombon felfelé halad. A rendező türelmesen  tudott várni a megfelelő pillanatokra, a pap pl. nem színész, a misék pedig valódiak, de ennyiben kb. ki is merül az összes érdeme, legalábbis azok közül, amiket észrevettem.

Élmény:

Tipikus újhullámos film az 1960-as évek Franciaországából, amelyek többnyire továbbra se jönnek be. Ezen a ponton azért szeretém megjegyezni, mint mindig, hogy nem vagyok filmesztéta, csak egy átlagember aki egyszeri megtekintés után leírja, mi szűrődött le neki az adott filmből. Szóval a filozofálgatások érdekesek voltak, de nem katartikusak, a képi világ meg számomra semmit nem jelentett. Ami viszont magával ragadó volt, az a mesterkéltsége ellenére is természetesnek ható légköre, amit nem tudok mivel magyarázni...

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Jean-Louis Trintignant (A megalkuvó, Három szín: piros), Francoise Fabian (A nap szépe, Out 1)
- A rendező alapvetően filmciklusokban gondolkozott, ez a "Hat erkölcsi mese" (1963-1972) harmadik darabja.

Következik: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője

Tartalom:

Újra a rendező gyerekkorában, az 1980-as évek vidéki Angliájában járunk. A kiskamasz Shaun katona apja meghalt a falklandi háborúban, sokat szekálják a suliban is, ezért könnyedén összebarátkozik a nála idősebb Woodyékkal, akik végre normálisan bánnak vele. Woodyék szkinhedek, ami ekkor még inkább a hippikhez volt hasonló, látszólag nincs ebben több ártalmatlan bandázásnál, míg egy nap ki nem jön a börtönből Combo (Stephen Graham), korábbi vezérük, akinek feltett célja, hogy erővel "visszaveszi" az országot a pakisztáni bevándorlóktól. Néhányan, köztük Woody is kiszáll a bandából, Shaunnak azonban imponál a magabiztos férfi...

A rendező bevallása szerint:

ebben a filmben az erőszaknak semmi köze ahhoz, hogy az elkövetők bőrfejűek – inkább a személyes gyötrelmeket tükrözi, különösen a befejezésben. Azt akartam megmutatni, milyenek a bőrfejűek a valóságban, amilyennek belülről láttam őket. Akkortájt, a nyolcvanas években a bőrfejű ismerőseim tisztában voltak saját gyökereikkel, tudták, hogy ők már egy új nemzedék, de hűek akartak maradni a 69-es elődeikhez. Akkoriban mindenki magasról lenézte a munkásosztályt, de mi büszkék voltunk a származásunkra, és már a külsőnkben is megpróbáltuk szemléltetni az erejét. Kölyökfejjel nagyon lelkesedtem ezért, mert úgy érezhettem, felnéznek rám a származásom miatt.

Ennek ellenére nem pont ez jön le a történetből, gyakorlatilag nulla utalás van a munkásosztályra, ellenben jól érezhető a karakterek igénye a valahová tartozásra, valamint jól kivehető a szkinhed kultúra törése, ami épp ekkoriban következett be.

Megvalósítás:

A főcím egy montázzsal indít, ami életképeket mutat be a közéletből: 1983-as trendi zenekarok, tévéműsorok, Thatcher és persze az épp zajló falklandi háború. Itt veszti el katona apját a kiskamasz Shaun, amit eleve nehezen visel, de az iskolában még cikizik is. Véletlenül összehaverkodik a szkinhed bandával, akik törődne vele és nem bántják, szórakozásuk pedig viszonylag ártatlan, kicsit vandálkodnak elhagyatott épületekben, söröznek, füveznek. Shaun könnyen elcsábul, hiszen ekkor szkinhednek lenni még azt jelentette, hogy a tagok büszkén vállalják munkásosztálybeli származásukat. A Hol alszik Romeo? felépítését követve ebbe az idillbe rondít bele a történet harmadánál-felélnél a börtönből frissen szabadult Combo, aki már a szkinhedek második nemzedékéhez tartozik, amit elkezdett ekkor átitatni az idegenellenes politika. Innentől kezdve az ő karaktere viszi hátán a történetet, ugyanis rajta keresztül mutatkozik meg legjobban ez a törés. Combo idősebb a többieknél és még az eredeti hullámmal indult, füvezett, jamaikai feketékkel lógott, ezért is problémás a viszonya Milkyvel a banda fekete tagjával (Andrew Shim). Azt, hogy neki is apás-családi gondjai lehettek, több fontos esemény mutatja: bandavezérként kicsit atyáskodó, főleg Shaunnal; valójában családi életre vágyik, de szerelme (Vicky McClure) kikosarazza ekkor kezd bepöccenni; a végső lökést pedig az adja meg, amikor szembesül Milky idilli családi életével. Ez borítja ki igazán, az már csak ürügy a konfliktushoz, hogy Milky fekete. A történet végén visszatérünk Shaunhoz, aki egy szerintem giccses jelenetben jelképesen megválik az angol zászlótól.

A film legjobb része a főcím montázsa, tök jól bemutatja a korszak eseményeit, hangulatát korabeli dokumentumfilmek és egyéb bevágások segítségével, ami a fiatalabbaknak talán nem mond sokat, de én elég idős vagyok ahhoz, hogy nosztalgikusan viszonyuljak Diana hercegnőhöz vagy a Knight Riderhez. Később is előfordulnak videóklipszerű montázsok és dokumentumrészletek, mindez korabeli slágerekkel kísérve, illetve ezekben egész szép képek is előfordulnak. A színészek rendben vannak, sokak szerint zseniálisak.

Élmény:

Szinte egy az egyben követte a Hol alszik Romeo történetét a film: a rendező személyes élményein alapuló gyerekkori nosztalgia idilljét tönkreteszi egy szélsőséges, erőszakos fazon. A realistább körítés ellenére ez most mégsem volt annyira nyomasztó, talán mert Combo egy fokkal kiszámíthatóbb Morellnél. Megvalósításában érettebb, de azért még nem nevezném Meadows-t korunk Fellinijének.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Stephen Graham (Blöff), Vicky McClure, Andrew Shim és Frank Harper (Hol alszik Romeo)
- A film sikerén felbuzdulva három mini sorozat készült a filmhez ugyanezekkel a karakterekkel.

Következik: Éjszakám Maudnál

Tartalom:

Egy isten háta mögötti, vadnyugati kisvárosba érkezik Hegedűs Jancsi Johnny Guitar (Sterling Hayden) munka reményében. Messziről szemtanúja lesz egy rablógyilkosságnak is, majd betér a városszéli szalonba, amit a keménykezű nő, Vienna vezet. Rövidesen lincshangulatú tömeg tör be Emma (Mercedes McCambridge) vezetésével, akinek bátyját ölték meg az előbbi rablógyilkosságban. Emma a Dancin' Kid becenevű férfit és bandáját vádolja, akikről nem tudni mit dolgoznak, de mindig van elég pénzük (és nem mellesleg Emma féltékeny rá, amiért a Dancin' Kid láthatóan vonzódik Viennához) és jó kapcsolatot ápolnak Viennával. A lakosság amúgy sem kedveli Viennát, aki azért nyitott épp itt szalont, mert tudta, hogy erre fog haladni a vasútvonal, ami majd egy virágzó várost fog létrehozni, aminek áldásaiból kimaradnak a környékbeliek. Ekkor érkezik meg a Dancin' Kid és bandája is, akik tagadják a gyilkosságot és azt állítják, hogy ezüstbányászként keresik a kenyerük, de nem hülyék hogy elárulják a lelőhelyet. A város elöljárója (Ward Bond) végül egy napot ad mindannyiuknak, hogy elhagyják a helyet, különben erővel kényszerítik majd őket...

Ez még nagyon csak a felvezetés volt, később derül ki, hogy Johnny valójában Vienna régi szerelme, és itt egy szerelmi sokszöget látunk (amiben Ebert szerint nem is a férfiak a fontosak, hanem Vienna és Emma között van egy kimondatlan, egyoldalú szerelem). Én azon részét éreztem hangsúlyosabbnak, amiben egyetlen, kellőképpen hangos ember képes felhergelni egy tömeget akár arra is, hogy ártatlanokat lincseljenek meg, ez pedig jól illeszkedik a korszak kommunistaüldözéseibe. Kisebb mértékben érzek benne egy közösség vs egyén szembenállást is, hiszen a lakosság egyként áll szemben a számukra vállalhatatlan Viennával, aki viszont az amerikai alapértékekre hivatkozva, mint a szabadság, ellenáll nekik. 

Megvalósítás:

Kb. az első negyedórában elhangzik minden fontosabb információ, amikor betör a tömeg Viennához, innentől kezdve már csak le kell futtatni a történetet. Az első téma, amit említettem, a szerelmi sokszög: Vienna és Johnny egykor egy pár voltak, de valamiért szakítottak, ami után Vienna felépítette a saját, önálló életét, de végül újra rászorult Johnny segítségére. Későbbi férfiismerősei között van a Dancin' Kid, akit kedvel ugyan, de nem szeret, mert Johnny korábban már összetörte a szívét. Valószínűleg azonban nem csak Dancin' Kid, hanem a jelekből ítélve több más helybéli is rajong Viennáért. A Dancin' Kidbe azonban Emma szerelmes, mert egy időben tette neki a szépet. Emma ezért gyűlöli Viennát halálosan (Ebert szerint szereti). A második téma, a tömegmanipuláció, nem igényel sok magyarázatot, Emma egyszerűen olyan energiával uszít Vienna ellen, hogy igaznak tűnik minden vádja. Amikor azonban tényleges vérontásra kerül sor, akkor az emberek meghátrálnak némileg naiv módon. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a mccarthyzmus megjelenítése, annál is inkább, mert a forgatókönyvet is titokban egy feketelistás író írta. Egy eleme a történetnek, amit nem említettem, hogy kicsit kifordítja a klasszikus vadnyugatot: a főszereplők, a legerőszakosabb alakok a nők, a férfiak meghunyászkodnak előttük, kettejükön kívül más nő nem is szerepel. Ehhez kapcsolódóan kerül képbe az egyén vs közösség témaköre is: a helyiek nem akarják, hogy Vienna ott éljen (az indok mindegy), ő viszont a szabad individum jogával élve maradni akar; jellemző, hogy épp a jog képviselője, a serif tehetetlen a város képviselőivel.

Ez egyes jelenetek beállításaiban is megjelenik, Viennát rendszeresen egyedül, kicsit magasabban mutatják, míg az összegyűlt tömeget egyben, Emmában kicsúcsosodva. Említettem, hogy kicsit kifordított western jellege van a filmnek; ez abban is megmutatkozik, hogy a színészek gyakran teátrálisan eltúlozva játszanak pl. halált vagy egyéb érzelmeket. Emiatt talán megbocsájthatóak az időnként eszméletlenül béna vetített hátterek is. Váratlanul brutális volt az egyik filmvégi fejlövés, az 1950-es években ezt még diszkrétebben oldották meg, itt viszont láthattunk egy lőtt sebet a fejen. A legjellemzőbb vonása a filmnek azonban a színvilága, amelyek nagyon élénkek, és erre rá is játszanak Vienna rikító színű öltözékével vagy rúzsával, miközben több szereplő szemének a színe is jól láthatóan kék. Ezzel fejezik ki legkönnyebben a Vienna és Emma közti ellentétet is, mivel meglehetősen ellentétes színű ruhákat hordanak. És most egy kicsit megint Eberthez fordulok: a fent belinkelt írása szerint ezek az öltözékek a kor divatjában kifejezetten pornósnak számítottak, de ezt mai szemmel én már nem érzékelhettem. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen címmel csak zenés film lehet a Johnny Guitar, de valójában csak egyetlen jelenetben van zene.

Élmény:

Az amerikaiak kezdetben nem szerették a filmet, a kritikák is alapvetően negatívak voltak, mert western jellege ellenére alig-alig nevezhető westernek a túlsúlyos szerelmi szálak miatt, és én is osztom véleményüket, kicsit olyan volt, mint egy paródia, amit nem annak szántak, miközben nagyon is súlyosnak tekinthető a mccarthyzmus árnyékában.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Sterling Hayden (Dr. Strangelove, A keresztapa), Mercedes McCambridge (A gonosz érintése, Az ördögűző), Ward Bond (Ez történt egy éjszaka, Páducbébi, Elfújta a szél, Érik a gyümölcs, A máltai sólyom. Clementina kedvesem, Az élet csodaszép, A nyugodt férfi, Az üldözők, Rio Bravo), Ernest Borgnine (Vad banda), John Carradine (Frankenstein menyasszonya, Hatosfogat, Érik a gyümölcs, Tízparancsolat), Paul Fix (Vörös folyó, Ne bántsátok a feketerigót), Rhys Williams (Szent Mary harangjai), Ian MacDonald (Délidőben)
- Még életben van: Ben Cooper (83)
- A Viennát és az Emmát alakító színésznők utálták egymást a forgatás alatt, részben pont egy közös férfi miatt, aminek a rendező természetesen nagyon örült.

Következik: Ez itt Anglia

Tartalom:

A történet kilenc szálon fut, megpróbálom érthetően felvezetni őket: 1) Karácsony közeledtével az egykori rocksztár, Billy egy régi sláger aktualizálásával próbál visszajutni a csúcsra, és bár sikerül neki, az évek során kellően cinikussá vált, hogy a talmi sikert helyén tudja kezelni; ugyanakkor rádöbben, hogy a valódi gazdagság, azaz a szeretet, mennyire hiányzik az életéből. 2) Eközben új miniszterelnököt ünnepel az ország David személyében, akit azonnal levesz lábáról új rezidenciájában a személyzet egyik kicsit ügyefogyott tagja, Natalie. 3) A város egy másik pontján Juliet (Keira Knightley) és Peter (Chiwetel Ejiofor) esküszik éppen, Peter tanúja azonban, Mark, aki egyben a legjobb barátja is, látszólag nem kedveli a lányt. 4) Erre az esküvőre igyekszik az író Jamie is, de haza kell rohannia előtte, ami azért kellemetlen, mert rajtakapja szerelmét pont a testvérével enyelegni. 5) Az esküvőt követő partin Colin, a felszolgáló srác sikertelenül próbál felszedni nőket, aminek okát abban látja, hogy az angol nők nem passzolnak a személyiségéhez. A megoldás szerinte egyszerű: Amerikába kell költöznie. 6) Colin haverja filmforgatáson dolgozik, ahol épp dublőrökkel, Johnnal és Judyval próbálnak el előre szexjeleneteket; a kínos helyzet ellenére kellemesen beszélgetnek a dublőrök és John végül randira hívja Judyt. 7) Az esküvő mellett temetés is van: nemrég hunyt el Daniel (Liam Neeson) felesége, így kettesben marad nevelt fiával, Sammel, aki a kelleténél szomorúbb(?). Hamarosan kiderül, hogy szerelmes egy osztálytársába, de fogalma sincs, hogyan hódíthatná meg. 8) Egy dizájner cégnél dolgozik Sarah (Laura Linney), évek óta szerelmes kollégájába, Karlba, de túl szégyenlős randira hívni. Végül Karl teszi meg ezt a szívességet, és minden jól is alakulna, de rendre megzavarja együttlétüket Sarah ápolásra szoruló testvérének telefonhívása. 9) Sarah főnökére, Harryre (Alan Rickman) erőteljesen rányomul titkárnője, és a férfi az unalomba fulladó házassága mellett nehezen tud ellenállni a fiatal nő kísértésének...

A kilenc szál különféle szerelmi kapcsolatokat mutat be röviden különféle élethelyzetekben, de a fő mondanivaló tételszerűen elhangzik a film felvezetőjében: hajlamosak vagyunk a rosszat látni a világban, ezért észre se vesszük, hogy igazából a szerelem (és a szeretet) mennyivel erősebben van jelen a mindennapjainkban. Az ezt követő történetek már csupán ennek a bizonyításai hivatottak lenni több-kevesebb sikerrel.

Megvalósítás:

E felvezetés tökéletes, reptéren újraegyesülő szeretteket mutat, és nem fél beemelni a 2001-es terrortámadásokat ebbe a gondolatmenetbe, amivel szerintem minimum az évtized legfontosabb reflexióját nyilatkoztatta ki. ("When the planes hit the Twin Towers [...] none of the phone calls from the people on board were messages of hate or revenge. They were all messages of love.") Ezután a kilenc szál következik különféle sorrendben, egymást váltogatva, időnként összefonódva. A többségük vágyakozó, azaz nem beteljesült szerelem, ahol hol a munka, hol a család, hol egyéb akadályok gátolják a szerelmet. Üdítő kivétel a megcsalással kacérkodó férj, hiszen itt a már beteljesült szerelem viszontagságait láthatjuk, az özvegy férj gyásza viszont fájdalmasan kevés teret kap és nagyon elcseszik az egész szálat. A dublőrök rövid jelenetei a vicc kategóriába tartoznak, de legalább eredeti: meztelenül, szexet imitálva ismerkednek össze. Sarah és Karl (szégyenlős munkatársak) románca is az érdekesebbek közé tartozik, hiszen itt Sarah a testvéréért feláldozza a szerelmet. Végül a rocksztár története szintén egyedi, mivel nem szerelemről szól, hanem szeretetről (a magyar cím kissé félrevezető, hiszen a "love" szó nem csak szerelmet jelent). A többi szál gyenge és klisékkel teli, de megfelelően adagoltak és viccesek, így nem vészes. A humora történetenként eltérő, valószínűleg a szereplőik alakították ilyenre: a rocksztár cinikus, a miniszterelnök esetlen, az író poénjai a helyzetkomikumra épülnek... stb. Mivel sok történetet ölel fel a film, nem jut egyik karakterre se elég idő, hogy elmélyüljünk bennük, így utólag visszagondolva elég felszínes az egész, és ha nem a film alatt, utólag biztos mindenkinek feltűnik, mennyire életszerűtlen helyzet vannak benne.

A film betétdalai korabeli slágerek, amivel nincs baj, azzal viszont igen, amikor aktuális popkulturális utalásokat tesznek, ugyanis ezek szerintem már a mai tizen-huszonéveseknek sem érthetőek (Blue, Claudia Schiffer... stb.). Amikor annak idején először láttam a filmet, problémát okozott az is, amit az ázsiai filmeknél szoktam felróni: ha több szálo fut a történet, muszáj karakteres arcú színészeket használni, különben a néző belezavarodhat könnyen. Ezt ezútal sztárok alkalmazásával oldották meg, bő tíz éve viszont én még nem nagyon tudtam különbséget tenni köztük, nem ismertem őket, és most is volt olyan mellékszereplő, akinél először nem vettem észre, hogy összekötő kapocsként szerepel egy másik szálban. A képi világról sok pozitívumot nem tudok elmondani: nincs vele baj, de nincs is benne semmi különleges.

Élmény:

Tudom hogy szentségtörést követek el és nők mlliói fogják halálomat kívánni, de jobban belegondolva a film maga nem túl erős. A sok történetszál és a sztárok, a gyorsan érkezőpoénok elvonják erről a figyelmet. Viccesnek vicces (bár vannak olyan részek, ahol már inkább kellemetlen), jó hogy vannak benne szomorúbb történetek is, számomra viszont pont a romantika hiányzott belőle. Valószínűleg mert sok volt a klisé benne és mert nem kapott elég időt egyik karakter sem. Szingliknek talán hatásosabb, hiszen a történetek nagy része nekik szól, ők könnyebben átélhetik.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Alan Rickman (Drágán add az életed, Harry Potter és a bölcsek köve), Keira Knightley (Csillagok háborúja, A Karib-tenger kalózai), Liam Neeson (Schindler listája, Csillagok háborúja, Batman: kezdődik, A sötét lovag - felemelkedés), Chiwetel Ejiofor (12 év rabszolgaság), Laura Linney (A Truman show), Rowan Atkinson (Az oroszlánkirály), Ivanka Milicevic (Casino Royale)
- Akit érdekel, itt egy kapcsolati ábra, ki-kinek-mije.
- Idén készült egy jótékonysági rövidfilm is "Red Nose Day Actually" címen, amely bemutatja a szereplőket 14 évvel később, de inkább csak újramelegíti a film poénjait.
- A "Love Is All Around" valószínűleg mindenkinek az 1990-es évek agyonjátszott Wet Wet Wet slágerét jelenti (szintén egy korábbi Curtis-film betétdala), pedig valójában a Troggs 1960-as évekbeli dala.

Következik: Johnny Guitar