Cselekmény: Luis-t valamiért kirakta apja, hogy álljon meg a saját lábán. A fiatal férfi utolsó pénzét a lovin próbálja megfialtatni, persze veszít és mindene elúszik. Eközben egy gazdag cukorgyáros épp a gyárán kesereg, mert a vezetője, Pedro nem igazán teszi jól a dolgát. Elhatározza, hogy lányával, Anitával odautazik, hogy kirúgja; Pedronak ez természetesen nem esik jól. Luis belebotlik az álláshirdetésbe, jelentkezik, jó munkaerőnek bizonyul és ami legfontosabb, összemelegednek Anitával...

Téma: Mauronak sosem a narratívában volt az ereje, ez is egy elég lapos, kiszámítható, romantikus történet - hacsak nem megyek el valami mellett a kontextus ismeretének hiányában. Kicsit mocorgott bennem a gondolat, hogy ez szatíra akar lenni (majd alább kifejtem), de akkor azt a kelleténél jobban rejtették el.

Tartalom: Meglepően hosszú és felesleges felvezetővel mutatják be, hogy Luis-nak nincs pénze, miközben a miértet elhallgatják. Ez már vajon kritikának vehető, hogy a pénztelenség ellenére cipőt tisztíttat és lovira megy (látszat, úri hóbort)? Még érdekesebb jelenet volt, amit nemigen tudtam hova tenni, amikor egy padon falatozó férfi két nőt alaposan megbámulva véletlenül megégette magát a cigarettájával. Túl hosszan mutatták ahhoz, hogy ne jelentsen semmit. Mindenesetre Luis vidéki üzemvezető lesz, ami nem igazán illik a státuszához, de jómunkásembernek bizonyul. A társadalmi szatíra Anitával való kapcsolatában mutatkozhat meg, mert a lány apjának semmi kifogása a viszony ellen, csupán azért tiltja el őket, mert vidéken ilyet nem illik eltérő társadalmi osztályok tagjai között. Hogy az érzelmek mégis tiszták, az mutatja, hogy Anita jobban örül Luis rózsájának, mint a többi, értékesebb szülinapi ajándékának. Érdekesebb mellékszál lehetne az üzemi alkalmazott, széplelkű Jorgéé, akit durván elnyom Pedro, de ebből nem sül ki semmi. A történet végét nem lövöm le, de teljesen kiszámítható kb. a huszadik perc után, ezért annyira gagyinak hat, hogy önkéntelenül is gyanakodni kezd az ember. Persze 1928-at írunk, ki tudja. Állítólag van neki erősen erotikus beütése is, ami mai szemmel nyilván nem tűnik fel, de ez megmagyarázná pl. a nőbámulós jelenetet.

Forma: Ez már érdekesebb, és épp ezért szeretem Maurot, ugyanakkor itt még csak nyomokban jelentkezik a stílusa. Érezhető rajta a szovjet avantgárd hatása a gyártósor-montázsnál, valamint a német expresszionizmus is, de még látom benne a franciák lírai realizmusának előfutárát is Pedro jeleneteiben (tiszta Vigo). Szívesen mutatja az apró részletet, amiből következtethetünk a nagyobb egészre (pl. a pénztárca az elején), vannak érdekesebb kameraszögek, zoomolás. Kicsit statikusnak érzem és töredezettnek, mert sok a "párbeszédes", rövid jelenet, amelyek gyakran visszaemlékezések, így kissé illusztráló hatásuk van a képeknek.

Élmény: Korai Mauro, a téma nagyjából ugyanaz, mint a későbbi filmjeiben, de vizuálisan még csak a nyomait láthatjuk. Lehet, hogy jobb, mint amilyennek gondolom, csak ugye hiányzik a kontextus innen 2023 Kelet-Európájából. Mindenesetre a későbbi filmjei sokkal jobban átjöttek, ezt már-már gagyinak érzem.

Érdekességek

• -

Cselekmény: A gyermek Krisna barátait megsérti egy nő azzal, hogy rosszindulatúan lelocsolja őket vízzel. Krisna ezért belopózik hozzá, bekeni a száját vajjal, majd beárulja anyósának, mintha a a nő torkoskodott volna. Egy másik alkalommal gyümölcsöt ad vándoroknak. Amikor egy másik vándort fellök egy kereskedő, elindul, hogy rajtuk is bosszút álljon...

Téma: Némileg gondban vagyok, mert a film kb. harmada elveszett és a cselekményt illetően gyakran a sötétben tapogatóztam, ami nem tudom, hogy a hiányos filmből vagy abból adódik, hogy nem ismerem Krisna életét. A fő sztori azonban nem ezekből az életképekből és csínytevésekből áll, hanem a címadó Kaliya Mardanból, amiben Krisna elkerget egy Kaliya nevű, ötfejű kígyót, ami a falusiak folyóját mérgezi. A történet nagyjából azt mutatja be, hogy bár Krisna gyermekkorában gyermekként viselkedve játszott és rosszcsontkodott, megmutatkozott már jószívűsége és isteni mivolta is.

Tartalom: A filmben tehát több különálló, epizodikus történet van, amely Krisna gyerekkorát dolgozza fel. Ezekben Krisna az utolsó, címadó sztorit leszámítva teljesen emberi oldalát mutatja, hiszen játszik és csínyeket követ el. Ahogy fentebb is írtam, a problémámat az okozza, hogy a cselekmény számomra elég homályos, talán mert hiányos a film, talán mert eleve a hindu nézőkre van szabva és nem törődik azzal, hogy elmagyarázza a nemzetközi nézőnek, mit kellene látni. Mindenesetre így elég gyermekdednek tűnik, és nem tudom, hogy ez szándékos volt vagy sem, de tekintettel az 1919-es dátumra, valószínűleg nem igyekeztek nagy karaterdrámát és mély gondolatokat közölni.

Forma: Nem segíti az érthetőséget az sem, hogy kevés a felirat - magamat ismételve sokadjára, ez lehet, hogy csaj annyit jelent, hogy pont a feliratos részek vesztek el, de az is lehet, hogy számítottak a néző többlettudására. Az első és egyik fő látványelem a Krisnát alakító színésznő, aki a rendező lánya és nem csupán cuki, de a vele egyidős gyereket is jól hozza, elvégre ez egy elég önazonos szerep számára. De nem akarom kicsinyleni érdemeit, egy gyereknek a legegyszerűbb szerep is nehezen megugorható feladat; a többiek pedig jóval színpadiasabbak nála. A címadó történetszál már fantasy, ennek megfelelően van benne egy vízalatti jelenet szörnnyel, ami kb. Melies-szintű, szóval nem nyűgözött le különösebben, ennél azért az olaszok már korábban is jobbakat hoztak össze.

Élmény: Valószínűleg igazságtalan összehasonlítani amerikai és európai filmekkel, ezek biztosan sokkal nagyobb költségvetéssel és szakmai tapasztalattal készültek, de hát ez van, mit tegyek, ha 1919-es az Arne úr kincse is? Történeti jelentősége van, hiszen a korai indiai filmek közé tartozik, de nem éri el azt a színvonalat, amit erre a korra már elvárna az ember.

Érdekességek

• Krisna a fenntartó és védelmező Visnu isten avatárja, az egyik legnépszerűbb, aki az i. e. első évezredben élhetett. Ahogy a filmben is, gyakran ábrázolják furulyázva vagy vajat enni.

Cselekmény: A néma Gizella (Vera Karalli) egy nap belebotlik az ügyvéd Viktorba (Vitold Polenszkij), akit nem zavarja egyáltalán a lány némasága,hiszen arca is bőven tükrözi gondolatait. Természetesen egymásba szeretnek, ám a szédelgő férfi megcsalja a nőt, aki ezért elköltözik a környékről. Mivel a tánc a szenvedélye, balerinának áll. Eközben Valerij, a festő megszállottan próbálja megragadni képén a halál lényegét...

Téma: Szerintem ki lehet találni nagyjából, hogy mi fog történni, Bauernek nem ez az első filmje a halál bűvöletében: ha van egy halál megszállottja, ott egy tragikus haláleset lesz. Gizella pedig már lélekben halott, miután szerelme összetörte a szívét. A történet valószínűleg olyasmit akarna üzenni, hogy a lélek halála ugyanolyan, mint a test halála.

Tartalom: Három szakaszra osztanám a történetet, amiből az első kettő eléggé eltérő hangulatú és cselekményű szál, mintha két külön sztori lenne, de a harmadikra összeállnak. Az első részben Gizella hétköznapi szerelmi történetét látjuk, ahol elcsábul, majd megcsalják, mire persze összetör a szíve. A második rész az érdekesebb, amikor színt váltunk, a megtört szívű Gizella tökéletes átéléssel adja elő A hattyú halála c. balettot, miközben az elborult Valerij benne látja meg a halál lényegét, amit megfestene. A két férfi ellenpontja egymásnak, Viktor az élettel teli, Valerij a halált kutató. A harmadik részre összefutnak a szálak, az egyiknek győznie kell a másik felett... Nem látok ennél többet bele, de javítsatok ki, ha átsiklottam valami felett.

Forma: Sajnos Bauer stílusából itt sokkal kevesebbet láttam, mint a korábbi filmjeiben, amikért annak idején megszerettem. Kevésbé látványos, ahol a mélységekkel foglalkozik, sőt, itt talán már inkább a frontális elrendezés a hangsúlyosabb (ennek kiváló példája 12:40-nél a csalfa pár és Gizella elhelyezése). Az árnyék-fény is nagyobb szerepet kap, emlékeim szerint legalábbis korábban ezen nem volt különösebb hangsúly, de most határozottan észrevehető volt a szándék, hogy kevesebb fényt kapjanak a sötétebb alakok és történések. A csúcspont nyilván a címadó tánc maga, amit olyan folyékonyan táncol el Gizella, hogy meg tudtam lepődni még ennyi film után is. A színészi játékot hagyjuk, ez még nem az a korszak, ahol ki lehet tűnni vele (bár Valerij inkább nevetségesen túlzó volt).

Élmény: Két téren is problémám van: először is a történet megragad a korabeli divatponyva szintjén, nem érzem benne a mélységet, és így a közel egyórás játékidő feleslegesen hosszú. A másik formai, itt sem láttam meg azokat a stílusjegyeket, amelyek miatt megszerettem a rendezőt korábban. Egyszerűen fogalmazva: Bauer korábbi filmjei jobban tetszettek.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Vera Karalli és Vitold Polonszkij (Posle smerti)
• A hattyú a francia Camille Saint-Saens 1886-os szvitjének egyik legismertebb tétele, ezt dolgozta fel táncos formában Anna Pavlova 1905-ben és vált legnagyobb sikerévé. Pavlova egyébként beteges típus volt, szóval a filmünk valamelyest őt jeleníti meg.
• Nem csak ez hatott erősen a filmre; az 1916-os The Dumb Girl of Portici egy néma lányról szólt, aminek címszerepét Pavlova játszotta.

Előzmények: A filmet tehát nagyjából egyszerre fejlesztették ki - egymástól nem függetlenül - a világ több pontján, de világszerte a Lumiere-testvérek agresszív kereskedelmi gyakorlata terjesztette el az ő felvevő-vetítő gépüket. Így jutott el Olaszországba is 1896-ban a mozi, ahol az elit kezdeti berzenkedése ellenére Európa egyik legjelentősebb filmipara jött létre. Camillo Negróról (1861-1927) nem találtam információkat, de ő a filmen szereplő orvosok egyike, Roberto Omegna (1876-1948) viszont filmes volt.

A film: Bár az olaszok hamar ráéreztek az irodalmi és történelmi feldolgozások ízére, ezúttal egy újabb orvosi dokumentumfilm posztunk tárgya, az "idegkórtan". Nincs narratíva vagy esztétikai érték, ez is "csak" egy orvosi dokumentumfilm, amely 24 db 2-3 perces felvételből áll, jobbára kisebb-nagyobb mértékben rángatózó emberekkel, akikkel különböző feladatokat végeztetnek el.

Cselekmény: 1910-es évek, Budapest. A kisgyerekként elárvult Írisz (Jakab Lili) szülei egykori kalapüzletében szeretne dolgozni, de a szalonnak nincs rá szüksége; az éjszakát legalább ott töltheti, mielőtt hazautazna Triesztbe. Az éjjel azonban rátámad egy idegen (Molnár Levente), aki Írisz fiútestvéréről hadovál, holott főhősünk egyke. Írisznek több sem kell, nem száll fel a hajóra, hanem helyette kideríti, hogy valóban van egy bátyja, aki kíméletlenül végzett pár éve Rédey gróffal, azóta nem látták. Később egy másik férfi, Sándor (Marcin Czarnik) arra figyelmezteti, hogy hamarosan vér fog folyni a harmincadik fennállását megünnepelni készülő kalapszalonban. Írisz Rédey grófnéhoz megy kideríteni, mi történt pontosan, ám félbeszakítja annak érkező szeretője...

Téma: Elvileg a történet a háború előtti végjáték hangulatát akarja megmutatni, ami elvezet a háborúhoz, de őszintén szólva nem sokat láttam meg belőle. Ez nem is az események miatt van így, hanem ahogy tálalják őket fókusz nélkül.

Tartalom: Bár Írisz nyomozása a testvére után a fő cselekményszál, ez mégis csak keret ahhoz, hogy lássuk a korabeli életet. Gyakran úgy tűnt, Írisz hiába van ott az események sűrűjében, őt mintha észre sem vennék. Jobban zavar, hogy viselkedése (teljesen sz*rik a munkájára, a lehető legrosszabbkor zavar meg másokat) nem jár következményekkel, mintha nem mernének tenni ellene. Nem ismerem a kor viszonyait, de a kalapszalon mintha sokkal jelentősebb lenne, mint amire a profilja (beleértve a titkosat is) feljogosítja, és a történet során többször is előforduló, tömeges erőszak sem tűnik életszerűnek. A lényegnek abban kellene lennie, ahogy a civilizációs máz alól feltör a szutyok, és erre van is példa bőven, de ahogy fentebb írtam, először is nem látom, hogy ebből következne a háború (ld. még: Redl ezredes (1985), A fehér szalag (2009)), másodszor pedig annyira súlytalan és mellékes minden, hogy nem jön át. Ez bevallott cél volt, szóval érdekes kísérlet; a kritikák szerint olyan, mint rábízni a nézőre egy kirakós kirakását, szerintem jobb hasonlat egy ütem nélküli zene, ahol megvan a dallam, de nekünk kellene ütemezni. Hiszen ott vannak a kifinomult arisztokraták, egyúttal azonban az állatias bűnözők is; csak hát a háború pont nem egy elnyomott réteg lázadó erőszaktevéséről szólt, hanem nagyhatalmak egymásnak feszüléséről. A karakterek titokzatosak, senki sem mond semmi érdemit, mintha félnének vagy egyszerűen csak nem akarnának beszélni, és ez szintén elég bosszantó. Talán az egészet jelképesen kell venni, ahol a szalon az egész birodalom jelképe a maga rejtett zugaival és szándékaival, sokszínű alkalmazottaival.

Forma: Egy az egyben a Saul fia (2015), a kamera végig szorosan Írisz nézőpontját veszi fel, az eseményeket és a városképeket is csak az ő szemén keresztül látjuk vagy nem látjuk, szóval ez is tökéletes hozzáárult a hangsúlytalansághoz. A díszletek, jelmezek tökéletesen korhűnek tűnnek, de Írisz kis látószöge miatt ebből keveset láthatunk. Ez részben valószínűleg olcsóbbá tette a filmet, de közben meg nem tudtam nem a Jeanne d'Arc szenvedéseire (1928) gondolni, ahol az anekdota szerint a producerek agybajt kaptak, miután egy méregdrága díszletet felhúztak és az alig jutott szerephez a filmben. Nem emlékszem már az előző filmre pontosan, de itt mintha sokkal többet játszottak volna a fényekkel, ami már csak azért is hatásos volt, mert nem volt még mesterséges fény, este csak tűz, nappal csak a nap. A zene hasonlóképp korabeli; pontosabban modern, de a hangszerek nem, így az is korhű és korszerűen hatásos egyszerre. Színészi játék nem volt sok, Írisz fő feladata kimerült az előremeredésben, szóval nem volt túl hálás szerep.

Élmény: A legtöbb magyar kritika ki volt akadva, hogy a történet kevés kapaszkodót kínál, külföldieket erre nem láttam panaszkodni. Ahogy a fentiekből is látszódik, valahol igaza van azoknak, akik számonkérik az érthetőséget, de ez bevallottan hangulati film, így nem a cselekményben kellene kapaszkodókat keresni, azonban én a hangulatban sem éreztem felfestve a felszín alatti háborgást a fókuszvesztettség miatt. A film egyelőre nagy bukásnak tűnik, nagyjából 9 millió dollárba került és csak felet hozott vissza, de az ilyen művészibb filmek hosszabb távon szoktak érvényesülni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Jakab Juli, Molnár Levente, Csépai Eszter, Pion István, Orbán Levente, Marcin Czarnik, Christian Harting, Urs Rechn és Björn Freiberg (Saul fia)
  • Zsótér Sándor (Hanussen, Sorstalanság, Fehér isten, Saul fia)
  • Fodor Tamás (Hanussen)
  • Kulka János és Nagy Zsolt (Kontroll)
  • Kertész Péter (Magasiskola)
  • Székely B. Miklós (Egymásra nézve, Őszi almanach, Hanussen, Kárhozat, Szürkület, Napló apámnak anyámnak, Sátántangó, Kelj fel komám ne aludjál, Sorstalanság, A nagy füzet)
  • Lázár Kati (Szürkület, Roncsfilm, Werckmeister harmóniák, Sorstalanság, A londoni férfi)
  • Czukor Balázs (1)
  • Őze Áron (Sorstalanság)
  • Varga Tamás (Még kér a nép, Napló apámnak anyámnak)
  • Patkós Márton (Testről és lélekről)
  • Vlad Ivanov (4 hónap 3 hét 2 nap, Toni Erdmann)
• Színészdinasztiák: Lázár Kati férje Jordán Tamás; Őze Áron apja Őze Lajos;
• Melis László a bemutató évében hunyt el 68 évesen